- Azt hiszem… úgy érzem, hogy figyelnek.
John megköszörüli a torkát. Dr. Ella Thompson bólint, billegeti a tollat a kezében. Az arca közömbös. Unott. Talán.
- Paranoia. Természetes. A háború… - És John már nem is figyel. Nem a háború. Tiszta pénzkidobás, hogy ide jár, még mindig, de az a helyzet, hogy Ella az egyetlen aki úgy hallgatja végig ahogy Sherlockról beszél, hogy közben egy kicsit sem sajnálja.
John teljesen egyedül bolyong a csatatéren, keresi a halottait.
Ella azt mondja takarodó, ideje lelépni.
Az ösztönei azt súgják, fedezékbe.
Az árnyékok azt sziszegik, vigyázz. Maradj. Ne merészelj itt hagyni engem.
Ne merészelj elfelejteni.


Kitörölni az elmédből azt, aki a legemlékezetesebb. Ella ezt tanácsolja, Ellának igaza van.
- Rendben – mondja John -, megcsinálom. Csak adjon egy pisztolyt. Bamm, loccs, és akkor nem mászkál majd a fejemben.
Még nem járt le az idejük, de Ella megkéri, hogy távozzon.
Soha ne tréfálj az öngyilkossággal.
Békét kell kötnöd a halállal, de a saját pusztulásodtól muszáj menekülnöd – úgy futni, hogy közben nem félsz.
Minden pszichiáter egy idióta.
Még csak nem is a rendes orvosira járnak.


A nevét nem tudja kiejteni. „Sh”, eddig jut. A monogramja. Ironikus.
Megnézte a neten, mit jelent. „Szőke férfi.” Hát kac-kac.
Mindenki tudja, hogy Sherlock haja átkozottul fekete.
Senki sem tudja, kicsoda Sherlock. Úgy valójában.
Sh… Sh…
- és ő képtelen elmondani nekik.


Nem érdekes.


Azt hitte, nehezebb lesz. Azt hitte, könnyebb lesz. Nem gondolta volna, hogy valaha is nevet még. Pedig a temetés után nem sokkal sikerült. Valami bugyuta reklámplakát. A metró üvegében vette észre, hogy mosolyog.
Az utóbbi időben tömegközlekedéssel jár.


Nem fordul meg minden magas, fekete kabátos idegen után.
Nem ugrik görcsbe a gyomra, ha rendőrszirénát hall.
Nem ontja könnyeit a The Sun főcímlapjára.
A Tescoban viszont elsírta magát. Az a rohadt pityegő, sehogy se akarta beolvasni a céklát.
A Vak Bankár, a Fekete Lótusz.
A zokogástól előre görnyed.
Csak halkan.
Így is elegen bámulják.
Hála Istennek, kerülik.


Vár a következő páciensre. Késik. Sherlock illatát érzi, teljesen váratlanul. Nincs rá logikus magyarázat.
Talán ő lép be az ajtón.
Talán.
Kérlek, kérlek, kérlek…
…naná, hogy téved riasztás.


Zsebrevágott kézzel ballag. Aztán futni kezd. Lélekszakadva, a sötétben. Felkapaszkodik egy tűzlétrán.
Mély levegőt vesz.
Föld és ég között.
Elfintorodik.
Minden napot itt tölt, ha úgy nézzük, metafórikusan.
Hazamegy (a hotelbe), és még a naplójának sem említi. Ezt. Az egészet. Minden sor szigorúan kötelességtudó.


Muszájok.


Küld neki pár sms-t. Látta persze, ahogy eldobta a telefonját. Azt is látta, ahogy ő maga lezuhan. A test hat láb mélyen, a készülék a rendőrség őrizetében. De azért kell. Hogy ne őrüljön meg, muszáj valami őrültséget csinálnia.
A francba az egésszel. Holnap Angelónál? – John
Ez is megteszi.


A Trafalgar téren belefut valami egyetemista kölyökbe. Frontális ütközés. Felszedi a könyveit. Britannia madártana.
A srác vörös hajú, szemüveges, hideg tekintetű. Nem szól semmit, John pedig könyörögve bámul rá.
Valahogy azt hitte…
- Tak – morogja a suhanc.
A francba. Norvég.


Pár hét múlva megint látja. Egy piros telefonfülkéből lép ki. Na persze. Mit akarna ott egy ilyen fiatalember? Biztos van mobilja. Szóval John egyszerűen megkérdezi:
- Ismered Sherlock Holmesot?
A fickó ráncolja a szemöldökét.
- Azt a bűnözőt?
- Felejtsd el.
Otthagyja a fenébe. Többet nem látja.


Kényszerrandik. Páréjszakások. Remekül megtanult hallgatni, mert nem igazán volt mit mondania. Úgy tűnik, a lányoknak ez tetszik. Persze eleinte még felismerték, a lapokból. Aztán lassan elfelejtették. Ez így korrekt. Ő is elfelejti őket.


Vissza az élethez. Vissza a halálhoz.
- A kórházban, a kórházban hazudnak – mondja a tumoros férfi öccse. – Maga vizsgálta először, magának tudnia kell. Kérem, mondjon valami bíztatót! Tudnom kell… Van önnek valakije, aki mindennél fontosabb?
Nevetséges, hogy ilyenkor Sherlockra gondol.
- Volt. Khm.
- Akkor megérti…


A régiekkel nem sokat találkozik. Mycroft kezdeményezett párszor hosszú és nagy beszélgetéseket, de ő nem hajlandó szóbaállni vele. Valakit hibáztatni kell. Tudja, hogy igazságtalan. Nem érdekli.
A Yardnál nem látják szívesen.
Mrs. Hudsonnel jó teázni. Akkor őt kell vigasztalni. Nem törődik magával. Aztán témaelterelés. Igen, kényelmes az új lakása. Persze, a munka is jól megy. Lányok? Van pár. A sütemény? Finom, remek. Remek.
És lassan, nagyon lassan, már Sherlock lesz a Kötelező Udvariassági Kör, és a lábtörlők, a bérletek és a közvilágítás a tényleges téma.
Ámen. Ez megoldva.
Stamfordot viszont kerüli. Hátha nem veszi észre.
Gyűlöli.


- Tudod, van életem rajtad kívül – mondja a sírkőnek. – Minden, amit akarhatnék. Munka… minden. Ki tudnám már fizetni a kettőhuszonegybét, teljesen egyedül.
Úgy érzi, kegyetlen volt.
Kegyetlen egy márványlaphoz.
Nincs ott semmi más. A világon semmi más, csont, föld, kő.
- Ne vedd rosszul ezt. Én… még mindig hiszek benned.
Megköszörüli a torkát.
- Lassan elhiszem a halálodat is.


Szürcsöli a szemcsés, rossz neszkávét, és rájön, hogy ebben a pillanatban boldog.
Nem csak nyugodt. Nem csak megelégedett.
Minden tökéletes ebben a másodpercben. Hirtelen és teljesen hiába.
Nem érti, az univerzum egyáltalán miért pazarolja rá az áldásait.
Bármi jó, az lehetne jobb is. Bárminek örül, örülhetne jobban is. Volt már rá példa.
Két kávéscsésze lenne a pulton. Az egyikben erős fekete, duplacukorral.


Vett egy flakon sárga festékszórót. Úgy hordozza magával pár napig, mint egy bombát, aztán elmegy oda, ahol egy felirat elhallgathatatlanul ordíthat, együtt jajongva több száz másik névvel és emlékkel. A srácok odébb bringáznak, csak az egyikük ül magába roskadva egy oszlop tövében. Az arcába húzott kapucnival, terpeszbe dobott lábakkal cigarettázik. John újra és újra felésandít, ahogy dolgozik. Valami nem stimmel, van valami hihetetlenül zavaró és valószínűtlen ebben a figurában, talán az, hogy túlságosan beleillik a képbe, az elveszett fiatalság, egy generáció gubbaszt a mocsokban. Vonzza a tekintetét. Részvétet érez és undort.
HISZEK SHERLOCK HOLMESBAN!,
írja fel.
A fickó kiengedi a füstöt a fogai közül.
Bántóan éles amerikai akcentussal beszél:
- Ismered Sherlock Holmesot?
John csak ráncolja a szemöldökét.
- Felejtsd el.


Egy pokróccal a vállán kiül csillagokat nézni a Bart tetejére. Hát, a csupasz eget. Nem szól semmit, gondolatban sem. Mindene hallgat. Ha egy minimális esély is van arra, hogy Sherlock valamilyen formában még jelen van a világban, akkor úgyis érti.
Okosabb, mint az egész Mennyország együttvéve. Persze ő Istent is beleszámolná.
John elmosolyodik.


A buszút alatt London összemosódik, elmaszatolja az eső.
A homlokát az üvegnek hajtva néz kifelé. Nehéz a feje, elálmosodik.
Álmában Sherlock mosolyog.
Álmában Sherlock ajka édes, mint a méz.
Felriad.



- Szerinted mit tehet egy háziorvos egy túladagolsánál?
- Bármit, csak… bármit. A mentősök, azok kérdeznek. Benned megbízom.
John nem mond semmit. Nem mondja, hogy ő már nem bízik Razban azok után, hogy a nyakába akasztott egy pert.
Nem mondja, hogy igazából utál ide visszajönni.
- Nagyon-nagy szarban van. Remegett meg minden… azse tudom, ez mi. Biztos valami dizájner cucc. A többiek elszeleltek, nem akarnak balhét. Megértem, Timothy nem spanja senkinek.
- Hogy hívják?
- Nemtom. Csak Timothy.
A kapucnis srác.
A földön fekszik, az oldalára borulva, felhúzott lábakkal. Lélegzik. Az arca furcsán viaszos tapintású.
Raz azt mondja, kint vár. John bólint, és gyorsan felnyitja a táskáját, aztán csak bámul a mélyébe.
Ehhez mentő kell. Ehhez valaki más kell. Ő már rég nem hisz abban, hogy bárkit is meg tud menteni.
Timothy felköhög.
- Hé, hallasz? Kórházba kell menned, sajnálom. Orvos vagyok, de… mit vettél be, Tim?
- A kórházban, a kórházban hazudnak. – Megpróbált feltápászkodni, John a karjánál fogva igyekszik visszarántani.
Nincs pulzusa.
Timothynak nincs pulzusa.
- Csak egy kísérlet volt. Nem kell így túlspilázni. Mentők… aha.
- A barátaid aggódnak érted! – csattan fel John.
- Nincsenek barátaim.
Elrántja a kezét.
- Tudod mid nincs még? Hát szívverésed!
Timothy csípőből lehajol hozzá, a pulóver nyakát egy mozdulattal lejjebb rántja. A bőre vakítóan fehér. Johnnak egy pillanatra elszorul a torka, aztán két ujját a verőérre tapasztja.
Timothy egy szót se szól.
Sherlock leszidná.
Hiszen egyértelmű volt, annyira egyértelmű volt mindvégig. John a falhoz fordul, színes és harsány és vakító betűk közt keres egy mondatot, egy régit, egy újat, és ott van, íme, Sherlock él.
A kezét a szájához kapja, lobognak a sárga betűk, megperdül.
Timothy már nincs ott. Mintha szertefoszlott volna.
Talán az is történt… szertefoszlott.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.