Épp csak annyi ideje ért véget az utolsó együttlétük, hogy megint normálisan vegye a levegőt. Kényelmesen befészkelődött Sherlock ölelő karjaiba. Óriás matató tenyeret érzett végigsiklani a testén, egészen az öléig.
-    Sherlock, hagyj! Aludni szeretnék. – A kéz keményen megcsípte a combját. – Auu. – Megfordult, hogy szembenézzen vele. – Aludnunk kéne, nekem mindenképpen.
-    Nem tudok, és te sem. Akkor minek erőltetni? – Végigkarmolta a hátát. John teste megfeszült.
-    Na jó! – Szorosan a csípője köré kulcsolta a lábát, és átfordította. – Most én vagyok fölül. – Szorosan tartotta, nehogy Sherlok vissza tudjon fordulni vele. Kényelmesen ült keskeny csípőjén, keze a mellkasán – Most az enyém vagy – csókolgatta, mellkasát harapdálta, oldalát végigkarmolta. Mikor felegyenesedett, Sherlock, mint egy darab fa, úgy feküdt alatta.
-    Sherlock!
-    Hmm… csináld csak.
-    A francba, mit erőlködöm - legalább csinálj úgy, mintha éreznél valamit!
-    Minek? Minek kéne olyat mutatnom, ami nincs? – A szavak arcon csapták Johnt. Úgy erezte, valami összetört benne. Leszállt róla, és felvette a fürdőköntösét. – Most hova mész?
-    A szobámba. Maradj! – A kemény parancsszótól Sherlock meglepődött, és az ágyban maradt.

Becsapta az ajtót és magára zárta. Valami eltört benne. Mi az Istennek kezdtem én ezzel az emberrel, persze, a kérdés költői - a választ mindig tudta. Mert annyira átlagosnak, hétköznapinak érezte magát mellette, mégis különlegesnek. Végigvágta magát az ágyon. Miért hagyom, hogy Sherlock azt tegyen velem, amit akar… Egyértelműen gyöngédségre vágyott, ellentétben vele. Akkor miért? Mert Sherlockot akarja, bármi áron, de a kettő együtt nem megy. Mióta vele van nem volt orgazmusa, mert nem engedte, szédítő magasságokig rántotta magával, de repülni már nem engedte. A barátnői nem panaszkodtak, gondja volt rá, hogy nekik is jó legyen. De most nem egy nővel van, hanem Sherlockkal.

Hajnalban arra ébredt, hogy alig kap levegőt, álmában a könnyei folytak, a düh és tehetetlenség könnyei. Vizes lett a párnája, ezért határozottan kidobta a feje alól.
-    Hmm. - Egy nem tetsző morgás; egy ismerős illat.
-    Sherlock, mit keresel a szobámban?
-    Ezt én is mindig megkérdezhetném tőled. Feljöttem, hogy megvigasztaljalak.
-    Persze, egy zárt ajtó neked semmit nem jelent.
-    Már megint mi rosszat csináltam?
-    Zárva volt az ajtó.
-    Na és? A barátomnak valami baja van, persze, hogy feljöttem megvigasztalni. Az ajtó zárva volt, hát kinyitottam; féltem, hogy valami butaságot csinálsz.
-    Briliáns eszmefuttatás. Csak gondolkodni akartam.
-    Jól van, gondolkodj.
-    Úgy nem tudok, ha rajtam fekszel.
-    Ugyan már, semmit sem csinálok, megígérem, meg sem mozdulok, még gondolkodni sem fogok. Amúgy valami bánt, nem ártana ha megbeszélnénk.
-    Jól van. Szállj le rólam, megfordulok. – Szembe fordult Sherlockkal, a fejét öklére támasztotta. – Miről akarsz beszélni? Arról, ami lent a szobádban történt?
-    Semmi nem történt.
-    Hát ez az! Semmi nem történt! …Várj?
Közel hajolt Sherlockhoz. Szájába vette az egyik mellbimbóját szívogatni kezdte, és harapdálni, szájával felsiklott egészen a nyakáig. Johnnak már ez is kéjes örömöt okozott.
-    Na, milyen volt? Mit éreztél?
-    Semmit.
-    Semmit. Mégis mi van köztünk? - Kétségbeeséssel vegyes dühöt érzett, közben kezével hevesen mutogatott. – Mi vagyok neked, egy rohadt kísérlet? Nem vagyok a laborpatkányod! Ugyan már, Sherlock, megérintelek a számmal egy ilyen intim helyen, és nem érzel semmit. Tetszést? Örömöt? Undort? Valamit csak éreztél!
-    Semmi. – Válaszul John arcul csapja. – Tudod, hogy állandó kontroll alatt tarom magam.
-    Az a lényeg, hogy ez lehulljon!
-    Nem tudok megbirkózni az összes démonommal.
-    Démonjaim nekem is vannak.
-    Az enyémek veszélyesebbek. Nem akarlak bántani. – A szeme tele volt bizonyossággal. Közben megsimogatta a karján felfelé, kezét a nyakán, majd az arcán felejtve.
-    A fenébe, Sherlock, katona vagyok, meg tudom védeni magam.
-    Meg; és ha nem akarod?
A csönd besűrűsödött kettőjük között.
-    Egyedül szeretnék gondolkodni. Kérlek, hagyj magamra.  Kérlek. –
Az egyszerű, hideg, szenvtelen szó mindennél jobban hatott. Sherlock felállt, kiment, és puhán becsukta az ajtót.
Lázasan zakatolt az agya, a sok kusza gondolatból; volt egy, ami fejbe vágta. Igen, Sherlock fájdalmat okozott, de közel sem akkorát, ami elviselhetetlen lenne, de mi van, ha igaza van és nem akarja magát meg védeni. Félt, hogy igaza van. Tudta, hogy igaza van. Az az átkozott baleset is azért volt a fronton, mert magára nem vigyázott. Mindig mindenkire vigyázni akart, csak magára nem. Most rá kell vigyázni, de ha vele valami történik, Sherlock bajba kerül. Ezt nem engedhette. Csak úgy tudja megvédeni, ha elmegy. El kell menni… de hova… de hova… minél messzebbre ….  Visszamegyek.

Halk motozást hallott a konyhából. Nem tudta eldönteni, hogy kimenjen-e. Az éjszaka John megbántódott. Ez a sok mihaszna érzelem; nem tudott mit kezdeni velük. Átgondolta az egész éjszakát. John próbálkozott, hogy átvegye a dom szerepét. Annyira ügyetlen volt, szinte nevetségesen. De tetszett, hogy próbálkozott, ami a legrosszabb, hogy John érzelmeket akar. Pedig az nem fog menni. Visszafogja magát, hogy ne bántsa, csak egy kicsit. A vízforraló sípolása térítette ki gondolataiból. Vajon mióta sípol?  Semmi nem történik. Óvatosan kioldalgott a konyhába. John egyenes merev tartásban állt a tűzhely előtt, feje kissé előredöntve. Odament, átkarolta.
-    Jó reggelt, John – nyomott csókot a nyakára.
Elvette a vízforralót, és nekilátott a teakészítésnek. John mereven nézte.
-    Elmegyek.
-    Minek? Minek dolgozol egyáltalán? El tudlak tartani.
-    Kösz, nem kérek belőle. Tudod Sherlock, én szeretem a munkámat. Annyira, mint ahogy te szereted magad nyomozónak képzelni.
-    Én nem képzelem magam nyomozónak.
-    Ó, dehogynem.
Felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.
-    Hova mész?
-    Most a kórházba.
-    Korán van még. Itt a teád.
-    Ki kel szellőztetnem a fejem.

Elmegyek. John három napja nem ment haza. Aggódik érte. A hajléktalan hálózat hozza róla híreket. John a kórházba ment. John egy étterembe ment. John sétál kint a közeli parkban, egy szendviccsel a kezében. John szomorú. Senki nem látta, hogy valahova hazamenne. Biztos az orvosi szobában alszik. Hagy neki még pár napot, úgyis visszajön, ez az egyetlen logikus döntés. Erre John is rá fog jönni.
 
Ötödik napja nincs itthon. Miét nem jön haza? Miiiééért?  Falhoz vágta a csészét, amiben utoljára teát készített Johnnak, a cuccait összeszedte, felvitte a szobájába: minél kevesebb dolog emlékeztessen a fájdalmas hiányra. Néha írt egy sms-t: gyere haza. SH
Valami munka kéne, ami eltereli a figyelmét.
Bekapcsolta a TV-t, a híreket kereste. Gazdasági hírek.
-    Gyerünk, mutass nekem valamit.
Sport hírek.
-    Kit érdekel.
-    Robbantás. – katt a távirányítóval, majd gyorsan vissza. – Nyugat-Londonban. Hat halott. Száznál több sebesült, akiket London három kórházába vittek. A legsúlyosabbakat ide a Szt. Bertalanba. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz.
A híradó felvételein a kórház előterét mutatják, ahol John a többi orvossal és ápolóval várja a sebesülteket. Mikor megérkeznek, az egyik hordágyon fekvő sebesülttel maga is bemegy. Legalább látta.
Kikapcsolta a tévét. Az adrenalintól felpörgött, mindjárt jön Lestrade, hogy a segítségét kérje. Egy ilyen horderejű ügynél kell a segítsége. Laza nemtörődömséggel a foteljébe vágja magát, ne hogy azt higgye, hogy várja.
Öt perc múlva érkezik a felügyelő. Futva, kapkodva szedi a levegőt.
-    Dr. Watson…
-    A kórházban. Most láttam a TV-ben. Mi van a robbantással?
-    Az tegnap történt, a titkosszolgálat nyomoz, mi csak a körítés vagyunk. Más miatt jöttem. Dr. Watson válságos állapotban van korházban.
Fel ugrik és már rohan is ki a lakásból.
-    A Szt Bertalanban van! – kiált utána Lestrade.
-    Hát persze, hogy ott van, oda tartozik. – És tényleg hova, is tartozna máshová? Az ő szeretett Johnja, aki mindig segíteni akar. Nem ér rá ezzel a gondolttal foglalkozni, sietni kel, most Johnnak van szüksége rá.

Lestrade elámul. Micsoda disznóól! Törött teás csésze, kifolyt, megszáradt tea. Dr. Watson minden holmija eltűnt. Ezt még ő is észreveszi.

-    Molly! John itt van a kórházban, segítenie kell megkeresni.
Egy kapott eredményből néz fel rá, arca csupa aggodalom.
-    Igen. Jöjjön, megmutatom.
Mire John szobájához ér, már Lestrade is ott van. Keze máris a kilincsen, a felügyelő megfogja a kezét.
-    Ne ijedjen meg. Rossz bőrben van.
-    Láttam már csúnya dolgokat. Ne aggódjon. – És benyit az ajtón.

John sápadtan fekszik az ágyban. Ajkai fehérek, szemei szorosan lecsukva, haja kissé kócos. Halálsápadt. Ruhái egy vállfán lógnak a fogason.
-    Mi történt?
-    Megkéselték.
-    Nyomok? Remélem, mindent rögzítettek. Miután elhozták a helyszínről én már nem tudom megvizsgálni.
-    Persze, hogy elhoztuk. Meghalt volna.
-    Hát persze. Mit találtak?
Egy nagy borítékot nyom a kezébe. Teljes tartalmát kiszórja az ágyra, John lábára.
-    Van egy szemtanunk. Elég messziről látta, de azért látta.
-    Mit?
-    A támadást.
-    Mi? John katona, ugye nem gondolja, hogy csak úgy meg tudják támadni? – Felrémlik egy másik beszélgetés.
-    A férfi a csillagokat nézte, furcsa volt, tudja, az aurája. A kutyám oda akart menni, de nem engedtem, hogy ne zavarja.
-    Mi ez?
-    A szemtanú vallomása. – Lestrade mutatja a diktafont.
-    Kicsit már messze jártunk mikor a kutyám megfordult, és ugatni kezdett. A férfit, akit láttunk, három nagydarab fickó megtámadta.
-    Mit csináltak a fickók?
-    Azt láttam, hogy ütötték; tudja, egyáltalán nem védekezett, majd villant valami, és összeesett. A kutyámat odaszalasztottam, hogy segítsen neki. Mire odaért, elszaladtak. Én meg hívtam magukat, meg a mentőt.
-    Látott még valamit?
-    Mintha kirabolták volna, de az nem biztos. Tudja, füvön nem egyszerű kocsival.
-    Kocsival?
-    A szemtanunk rokkant.

A képeket nézi az ágyon. Három nagydarab fickó, nem az ő hajléktalanjai, azok nem merték volna bántani Johnt. Kemény, határozott lábnyomok, meg a kutya óvatos nyomai, azon kívül szinte steril a helyszín, nincs más nyom. John véresen eszméletlenül.
-    Jól van?
-    Mh? Igen. Ezek a lábnyomok katonai bakancsoktól valók. Bár nem hiszem, hogy valahova is kötni lehet. Bárhol beszerezhető, ahol katonai holmikat árulnak.
John ruhái a fogason, szétszaggatva. Kés marta szakadások, és a mentős sem kímélte, mikor a sérülésekhez akart hozzáférni. Átnézi. A zsebei üresek. Fű és föld maradványok, meg vér. Az ő vére.
Megint John képeit nézi. Ruhája leszakadva, véresen. Megnézi az ágyban alvó Johnt: nyugodt, békés.
-    Nem bántották az arcát. Miért?
-    Mire gondol?
-    Három nagydarab fickó megtámad egy kisebbet. A szemtanú nem említi, hogy beszéltek volna, hamar akartak végezni. De egy fejre mért ütés egyből kiteríti az embert, akkor miért nem támadtak fejre? Mert annak nyoma marad; játszottak vele. Mi volt a ruhájában?
-    Az égvilágon semmi.
-    Semmi? Mit hordott John magánál? Kulcsok. Pénz, bal oldalt a nadrágzsebben, nem szeretett nagy pénzel mászkálni, csak apró volt nála. A tárcája, benne az iratai. Egy fénykép a nővéréről egy meg kettejükről. Rólunk nem volt kép. Az igazolványai. Egy kitüntetés, amit el akart dugni, de a tárcában maradt. Egy levél. A jegyzetfüzet, amibe a nyomozásainkról jegyzetelt. Dögcédula.
-    Talán a jegyzetet akarták…
-    Minek? Mindent kiírt a blogjára.
-    A levél?
-    Nem tudom… valamilyen hivatalos levél. Egy ideje már a tárcájában volt. Volt rajta valamilyen logo. Egy korona, egy sas, összeakaszkodott kardok. A hadseregtől.
-    Dr. Watson haditengerész volt.
-    Igen. De egy leszerelt katona miért hordja magánál a dögcéduláját? A sérülései?
-    Három késszúrás, pár törött borda. Megsérült a lépe.
-    Vizsgáltassa meg a ruháját, talán lesz rajta valamilyen nyom, bőrfoszlány verejték, bármi, ami nem Johné.
-    Miért nem maga?
-    Mert én most itt maradok, és vigyázok rá.
Fellebbentette a lepedőt egészen a derekáig. Leragasztott sebhelyek, egy dren-cső a műtétnek. Söté lila a baloldala, finoman megérinti, John meg sem rezdül. Kikotorja a haját a homlokából, végigsimít a vállán, végig a karján, a kezei erőtlenek és jég hidegek. Két kezével az ágyra támaszkodik, és megcsókolja nyelvével végigsimít a cserepes ajkaim. Közben nyílik az ajtó, de nem törődik vele. Semmi. Visszahatja a lepedőt.
-    Mit művel vele?
-    Meg próbáltam felébreszteni.
-    Így!!
-    John olyan romantikus, gondoltam, bejön. Mit keres itt, Harry?
-    A nővére vagyok, a kórház értesített.
Sms érkezett, és valaki bekopogott.
Annyira sajnálom Johnt, de nem engedhetem, hogy elmenjen. A kiskutyáim túlzásba vitték a játékot, már megbüntettem őket. Küldök ajándékot. M
Belépet egy nővérke, és egy közepes méretű barna borítékot hozott.
-    Mr. Holmes. Ez önnek jött.
-    Köszönöm. – Elvette a borítékot, közben a telefont odaadta a felügyelőnek.
Kibontotta: John személyes holmija, a kulcsa, pénze, tárcája.
-    Már nincs ügyünk
-    Hogy mondhat ilyet? John nekem is a barátom, nem fogom hagyni, hogy…
-    Nézze. – És felmutatta a bizonyítékot, egy kis zacskót benne három véres golyó. – Már nincs kit elkapni.  
-    Veszélyes a maga barátjának lenni. – azzal Lestrade lehajtott fejel elhagyta a szobát.

-    Mit művelt vele? – Harry felemelte a lepedőt, és a harapásokat és a karmolásokat nézte.
-    Játszottunk.
Visszaejtette a lepedőt, lekevert egy pofont Sherloknak, és a mellkasának dőlve zokogott.
-    Maga tehet róla!
-    Tudom. A kórlap szerint még huszonnégy órát altatják, addig jöjjön velem haza.  
Némán taxizták végig a várost. Végig dünnyögött magában, „nem engedhetem, hogy elmenjen. „ John el akart menni, dögcédulája van, levele a haditengerészettől. Vissza akart menni Afganisztánba.” Egyszerre minden sejtjében érezte a felismerést. Némán mentek fel a lakásba is. Ledobja az asztalra a csomagot John holmiival.
-    John vissza akart menni Afganisztánba.
-    Honnan tudja? Ne, ne mondja el. Ki tudja, miért, felnéz magára, rajong magáért; azt hiszi, maga jó ember.
-    Abban John holmija van, a tárcájában levél a hadseregtől, és a dögcédulája – mutat a csomagra. – A kórházban kaptam egy sms-t – megmutatja a telefont. – Ez a bűnöző Johnnal fog zsarolni. Nem, már megtette. A végeredményt látva remélem, vagyok csak fele olyan jó ember, mint amilyennek John képzel engem.
-    Ezt értem, de akár mekkora a veszély, nem hagyta volna itt. Főleg nem rohan mindjárt Afganisztánig.
-    Azt hiszem, valahol én akartam hogy elmenjen, persze nem a háborúba. Sok mindenhez értek, az egyik a manipuláció. A problémáink nagy részét én magam kreáltam. Tudja, sok minden igaz abból, amit az újságok írnak, de azért nekem is vannak érzelmeim, még ha nem is mozognak olyan széles skálán. Olyan veszélybe sodortam magam, illetve magunkat, ami csak John számára nyilvánvaló.
-    Ezt maga sem gondolja komolyan. John katona, világmegváltó gondolatokkal. Ha úgy gondolja, hogy maga bajban van, akkor segíteni akart volna.
-    John jelenleg azt hiszi, Ő jelenti számomra a legnagyobb veszélyt.
A nő olyan furcsán néz rá; John barátságos kutyaszemeivel nézi. Olyan, mint John, megbízhat benne. És most az ablakkeretnek dőlve, háttal a nőnek mindent elmond.

-    Vissza akarom kapni.
-    Nehéz lesz. Még ha el is mondasz neki mindent, akkor is kétséges, hogyan fog dönteni.
-    Pontosan fején találtad a szöget.  Legalább olyan okos vagy, mint az öcséd, nem is értem, miért nem vitted többre.
-    Mert amíg én a világgal hadakoztam, addig John hadba szállt érte.

Másnap mikor John felébredt, ott ült az ágyánál. Két kezében fogta a kezét ,miközben mindent elmondott neki. Semmi düh, semmi vád nincs a tekintetében, csak megértés.
Mikor a felügyelő először nyitott rájuk, John olyan piros lett, mint a pipacs: megkérte Sherlockot, hogy nyilvánosan ne csókolja meg. Sokszor beszéltek meg ügyeket, mint ha ott sem lett volna. Máskor meg mint egy ápolónő sürgött-forgott körülötte, megetette, megitatta, még az orrát is megtörölte. Az ápolónők elnéző mosollyal hagyták, hogy amit tud, azt maga tegye meg.
A második héten Sherlock huncut mosollyal állt az ágya mellett, kezében egy hőmérővel.
- Na nem, arról szó sem lehet – mikor a fogai közt érezte a hőmérőt.
-    Drága Johnom, mégis, mire gondoltál? – Ujjait már a csuklóján érezte – Nagyon gyors a pulzusod, ennek itt nem örülnek.
Időközben a felügyelő érkezett, egy érdekes esettel, talán egy nyolcassal.
-    Nem, Lestrade, amíg Jonh nincs jól, addig nem megyek sehova.
-    De igen. Menj, gyerünk, dolgozz. A tétlenségtől rosszabb állapotban vagy, mint én, és így sohasem fogok rendbe jönni, és sose fogok hazamenni. – Sherlock vonásai kisimultak, most már a kórházban meri hagyni, mert döntött: nem megy el messzire, hanem vele haza megy.

Mikor eljött a hazamenetel ideje, csak Sherlock jött érte. Elhozta neki a régi botját, hogy könnyebben tudjon menni.
-    Sherlock, olyanok vagyunk, mint valami öreg házaspár… amúgy hol vannak a többiek?
-    Hm?
-    Tudod; kisegítesz a taxiból, kinyitod az ajtót, belédkarolok, ahogy megyek. A többiek?
-    Fent vannak. Állj ide. – Egészen közel a falhoz állította és hevesen megcsókolta – Kereken fél órát kaptak, hogy üdvözöljenek.


 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.