Reggel korán ébredtem, nem aludtam valami sokat, ahhoz képest, hogy az éjszaka úgy beájultam, mint akit fejbe vágtak. Nem is álmodtam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem.  Az egész szoba forgott velem, a fejem hasogatott, a gyomrom kavargott.  'Ilyen másnapos is régen voltam.’ jegyeztem meg magamnak halkan. Kimásztam az ágyból, a gravitációval hadakozva eltámolyogtam az ajtóig, s kikukucskáltam a folyosóra. Nem volt jele életnek. Elbotladoztam a fürdőszobáig, kopogtatásomra semmi válasz nem érkezett. Gyorsan - a másnaposság mércéjével mérve gyorsan – beálltam a zuhany alá, nagyon jólesett, ahogy a forró és a hideg vízsugár váltakozása felfrissítette a testem. Kilépve a tusolóból magam köré tekertem egy törölközőt, amiből hál’ istennek jó nagy választékot találtam Ben fürdőszobai szekrényében. Gondolom, még Olivia idejéről származhatott, mivel egy inkább nőies, rózsaszín alapon fehér orchidea-mintás darab volt. A tükör üvegéről szépen letörölgettem a párát, és elszörnyedve bámultam a reggeli másnapos arcomat, nem is beszélve a hajamról. Az ugyanis vállalhatatlanul borzalmas kócban állt össze a fejem búbján, beletelt egy kis időbe, mire az összes gubancot szépen kifésülgettem az egyik fiókban talált hajkefével, aztán az egészet csinos lófarokba fogtam hátul, így már egy fokkal emberibb lett a kinézetem. Már csak fel kellett öltöznöm, de eszembe jutott, hogy a bőröndöm valahol az előszoba padlóján éjszakázott. Lábujjhegyen settenkedtem a folyósón, természetesen nem tudtam ellenállni és bekukkantottam Benhez. Ő még javában aludt.  Hason feküdt, valami elképesztő kicsavarodott testhelyzetben az ágya közepén. A takaró a földön, a pólója egészen felcsúszott a háta közepéig.  Elmosolyodtam. Odaléptem mellé és némi habozás után visszaigazgattam a pólóját a normális helyzetbe, hogy meg ne fázzon a háta. Vagy, mert annyira zavarba ejtett a látvány… Képek villantak be az éjszakáról, ahogy a hosszú ujjaival megérinti az arcomat. Ösztönösen odaemeltem a kezemet. Egy kép a majdnem csókról, arról, ahogy szorosan megölelem és hallom, amint a szívünk dobogása összehangolódik. Éreztem magamon a forró bőrét, és azt a megnyugtató érzést, amit az ölelése jelentett. Remegni kezdett a gyomrom, hirtelen, olyan volt, mintha egy hatalmas követ próbáltam volna lenyelni. Megráztam a fejem, hogy kicsit észhez térjek. Eldöntöttem, hogy nem fogom felhozni a témát. Felemeltem a paplant a padlóról, betakartam és megborzoltam a haját. Mindig mosolyogni támad kedvem, mikor aludni látom. Olyan, mint egy nagy gyerek. Bár, ami azt illeti ez egyébként is jellemző rá.  Vigyorogtam egy jót a saját gondolatomon, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem, kiléptem a szobából. A bőröndöm természetesen ott hevert, ahol tegnap hagytuk. Mivel nem akartam a súlyos csomag mozgatásával felébreszteni a ház urát, ezért leguggoltam és úgy kezdtem el keresgélni a ruháim között. Végül kitúrtam belőle egy bugyit, és egy hozzá illő melltartót, egy pár zoknit, sötétkék farmert és egy kényelmesebb sötétnarancs színű, hosszú ujjú felsőt, ami azt hiszem kellő kontrasztban volt a másnaposságtól sápadt arcommal, de ezzel nem törődtem inkább. Visszalopakodtam a szobámba, felöltöztem, s pár perc múlva már a konyhában kutakodtam valami ehető után. Azt hittem, legalább alapanyagot találok, amiből összedobhatok egy kis reggeliszerűséget, de tévedtem. A hűtő szinte teljesen üres volt, leszámítva a maradékokat és két üveg ásványvizet.  Ittam pár kortyot az egyik vizes palackból, majd visszatettem.

- Ó, Ben... - vettem egy mély levegőt, hosszan kifújtam, megcsóváltam a fejem és becsaptam a hűtőajtót. - Akkor irány a bolt.

A nappalit átszelve megcsapta az orromat az enyhe alkoholszag, ami egyértelműen a szép, fehér szőnyegen éktelenkedő sötétbarna foltból áradt. Hatalmasat sóhajtottam. Erről is csak én tehetek, gondoltam, lelki szemeim előtt már meg is jelent a kép, ahogy négykézlábra ereszkedve valami durván szúrós szagú folttisztítóval dolgozom a helyreállításon. A látvány legalább annyira volt szánalmas, mint vicces.

Az előszobában előkotortam a táskám legmélyéről a nehéz kulcscsomómat, amin több tucat kulcs között ott csörgött Ben lakásáé is, ezt még akkor kaptam, amikor szakítottak Oliviával. Korábban is már számtalanszor intéztem a dolgait, de a szakítás után sokkal többet jártam hozzá. Ben egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy mindent magának kell megcsinálnia. Nehéz egy 34 éves pasit, aki korábban tizenkét éven keresztül egyetlen nőtől függött, önállóságra nevelni. Tehát, amikor például elutazott, megöntöztem a virágait, és körbenéztem a lakásán, hogy minden rendben van-e. Volt olyan is, hogy forgatás közben megkért, hozzak el neki valamit itthonról, vagy fizessek be egy csekket. Aztán ott voltak még az egyéb háztartással kapcsolatos dolgok is, amiben tényleg nem jeleskedett. Természetesen segítettem neki, ahol csak tudtam. Ezért kettőnk között valahogy egyértelművé vált, hogy megkapjam a kulcsokat az életéhez.

Jóleső érzés volt, hogy ennyire megbízott bennem, nem voltak titkai, nem volt rejtegetnivalója, kölcsönösen segítettünk egymásnak, de a kulcskérdést nem vertük nagy dobra. Sokan biztosan furcsállták volna, hogy kulcsot adott a lakásához, hiszen nem voltam sem a szerelme, sem pedig a házvezetőnője, vagy a személyi asszisztense. Akik ismerték őt, tudták róla, hogy a hihetetlen közvetlensége ellenére nagyon bizalmatlan az emberekkel szemben. Ezért nem is akart házvezetőnőt, nem akart egy idegent a lakásában, és amúgy is kis segítséggel gyorsan megtanulta kezelni a háztartási gépeket, de idő hiányában elég nehezen mentek neki az efféle átlagos dolgok. Szerencsére sok munkája volt, a karrierje nagyon jó irányba haladt, egyre kevesebbet tartózkodott otthon. Később döbbentem rá, hogy nem csak a szakma szeretete miatt vállalt ennyi megjelenést partikon, rendezvényeken, hanem mert egyszerűen utált egyedül lenni. Nagyon jól el tudott ő lenni magában is, mindegy, hogy voltak körülötte emberek, vagy nem, de mégis, az utóbbi időben nem bírt megülni a seggén. Amikor pár hónnappal korábban ezt megjegyeztem neki, kicsúszott a száján egy mondat, amire nagyon jól emlékszem, a szavai szinte bevésődtek a tudatomba. "Gyűlölöm az övöltő csöndet magam körül." Tudtam mire gondol. Sajnáltam őt. Egy ideje nem beszéltünk a szakításáról, ő hallgatott róla, én meg nem firtattam, de biztos voltam abban, hogy nehéz lehetett feldolgoznia.

Neki régóta volt kulcsa lakásomhoz, már akkor is, amikor még Londonban laktam és később, mikor kiköltöztünk Sloughban, bár oda ritkábban járt. Két színész egy házban időnként nehezen fér meg egymás mellett. Főleg, ha mindkettő új szerepre készül, ők is így voltak Oliviával. Nehéz úgy a saját szövegedre koncentrálni, hogy közben a másik artikulálatlanul üvölt a szomszéd szobában. Ezért gyakran értem haza arra, hogy Ben a nappalimban ücsörög és szöveget tanul.  Egy idő után ez szinte már rendszerré vált, és én lettem a „tanulótársa”.

Magamra kaptam a kabátomat, szokásomhoz híven nem gombolkoztam be, a sálamat is csak úgy nyeglén a nyakam köré tekertem. Ben nagyon utálta ezt a rossz szokásomat. Időnként rajtakapott, ilyenkor aztán mindig valami olyasmit mormolt, hogy nagyon felelőtlen vagyok, és jobban kellene vigyáznom az egészségemre. Persze fordított esetben ő sokszor meg sem hallotta, amit mondtam. Mindenesetre - nagy szerencsénkre - egyikünk sem volt kifejezetten betegeskedős típus.
Kinyitottam az ajtót, épp csak kidugtam az orrom a lakásból, amikor a váratlanul szembeáramló metsző szél egy másodperc alatt visszafordított a jó meleg lakásba.

- Hát, egy fenét! – csuktam be az ajtót sebesen. Olyan hideg volt odakinn, hogy egyáltalán nem volt késztetésem így elindulni. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kivettem a cipős szekrényen lévő kulcstartó tálból a Jaguar kulcsát. - Bocs, Ben, ezt most elviszem.

Gyorsan írtam egy pár szavas üzenetet a táskámból előhalászott sárga post-it lapocskára, majd a kávéfőzőre ragasztottam, remélve, hogy ő majd észre is veszi és nem kezd el aggodalmaskodni.
A garázs a folyosó végéről nyílt. A hatalmas helységben akár két autó is kényelmesen elfért volna, de akkor csak Ben motorja és a Jag parkolt ott. Két oldalon polcok álltak, a padlótól plafonig. Kacatok, újságok, könyvek, egy rossz mikro sütő - egy nagy lélegzetvétellel vettem tudomásul, hogy itt semmi sem változott.

- Ezt nem hiszem el... - nyögtem lemondóan, ugyanis hiába nyomkodtam vadul a vaskos kulcscsomón a garázsnyitó gombját, az istenért sem akart kinyílni. - Azon lepődnék meg, ha működne.  – mormoltam magamban és elindultam az ajtó felé, hogy kinyissam kézzel.
Beletelt pár percbe, amíg elszerencsétlenkedtem a nehéz fém és vasszerkezettel.  Csodák csodájára a kapu működött.  Már teljesen át voltam fagyva, mikor beültem a kocsiba. Mindig hevesebben kezdett verni a szívem, mikor abban az autóban ültem.  Pláne ha még vezethettem is. Finom bőr illat lengte be a teret. Kinyitottam a kesztyűtartót, hogy lássam, mit rejteget benne Ben.
- Számla, blokk, papírzsepi... Parfüm? – vettem ki mosolyogva az üvegcsét. Lepattintottam a tetejét és megszagoltam. Ben illata volt. Fújtam egyet a levegőbe, majd visszatettem. Beindítottam az autót és elindultam bevásárolni. Útközben rendesen ráléptem a gázra, hogy halljam a motor csodás hangját. Imádtam. Nagyon szerettem vezetni, úgy általában, és ez a gyönyörűség mindig teljesen levett a lábamról. Ennél már csak az volt jobb érzés, amikor Ben vezetett, én meg ott ülhettem mellette. Sokszor csak figyeltem a mozdulatait, az arcát, az élénk tekintetét, ami az utat pásztázza. Élvezettel vezetett, és nagyon jól. A gondolataim hirtelen megint tiltott területre tévedtek, amikor megfogalmazódott bennem, hogy valójában milyen izgató nézni, ahogyan Ben vezet. Nagyot nyeltem, szerencsére már épp csak egy megfelelő helyet kellett találnom a szupermarket parkolójában. A bejárat felé lépdelve nagyokat szippantottam a hűvös levegőből, de Ben illata valahogy olyan mélyen megkapaszkodott az orromban, és annyira ingerelte az idegsejtjeimet, hogy elég lassan csillapodott a vihar a lelkemben. Még mindig nem akartam megbarátkozni ezzel az érzéssel.

Gyors rutinnal lezavartam a bevásárlást, megvettem mindent, kenyér, péksütemények, felvágott, tej, kakaó, egy kis gyümölcs, satöbbi, és még pár dolgot az elmúlt este beígért vacsorához.

Mikor visszaértem Ben lakására, ő épp zuhanyozott.
A kávéfőző az utolsó cseppeket préselte ki magából, a kis cetli mellette pihent a pulton.
Gyorsan összedobtam egy kis omlettet és készítettem pár pirítóst. Hallottam, hogy közeledik, letettem a pultra egy csésze kávét, két cukorral és egy csepp tejszínnel, ahogy szereti. Egy paradicsomot szeleteltem és csak a szemem sarkából láttam, ahogy mellém áll, a hatalmas lábait, a kopott, szürke, „ma nem megyek sehova” melegítő nadrágját, a kinyúlt fehér pólóját.

- Jó reggelt. – köszönt kicsit rekedtesen, már a hangján hallottam, hogy ő is piszokul másnapos, de ennek ellenére vidám volt, és kicsit talán bizonytalan. Finom, friss illat csapta meg az orrom, tusfürdő és parfüm keveréke. Mielőtt én is jó reggelt kívánhattam volna, ő egy puszit nyomott a halántékomra. Hirtelen elakadt a lélegzetem, pedig nem volt benne semmi érzékiség, semmi hátsó szándék, csak egy egyszerű baráti puszi volt, mégis beleborzongtam. Erősen megmarkoltam a konyharuhát, erőt vettem magamon és elmosolyodtam.

- Neked is jó reggelt. – böktem ki, a lehető legtermészetesebb hangon.

- Enyém? - mutatott a gőzölgő italra maga előtt, bólintottam. A kis kávéscsésze olyan irreálisan aprónak tűnt az ő hatalmas kezeihez képest, hogy egy pillanatra elmosolyodtam. Belekortyolt, persze anélkül, hogy megfújta volna, így a forró kávé megégette a nyelvét. Felszisszent, de azonnal el is mosolyodott. - Ez forró.
Kuncogni kezdtem, le kellett tennem a kést a kezemből.  

- Igen, az, meglepő módon.

- Mi jót csinálsz? – bámészkodott érdeklődve a vállam fölött, és bekapott egy szelet paradicsomot.

- Reggelit.

- Aha, akkor vásárolni voltál. Azért loptad el a kocsimat. – vonta le a következtetést vigyorogva, miközben a háttal a pultnak támaszkodott és a kávét kortyolgatta.

- Tudod Ben, nem normális, hogy még kenyeret sem tartasz itthon.

- Nem szoktam itthon enni. Nem tudok főzni, félek, még felgyújtanám a konyhát.

- Egy vajas kenyérhez vagy pirítóshoz nem kell mesterszakácsnak lenni. Poroltó meg van itthon, nem?

- Vicces vagy Hanna, de jobb szeretek társaságban étkezni, te is tudod. Ezért is jó, hogy most itt vagy.

- Ja, és lesz, aki mos, főz és takarít...

- Igen, ez sem utolsó szempont. – nevetett fel hangosan, s leült az asztalhoz.

- Ami azt illeti, lenne mit rendbe hozni ebben a lakásban. – az időközben elkészült omlettet és pirítóst letettem elé az asztalra.

- Mégpedig? – kérdezte érdeklődve és nekilátott falatozni.

- A fürdőben nem ég az egyik égő.

- Nem ügy. Egy perc alatt kicserélem. – vágta rá teli szájjal, közben a késsel és villával hadonászott.

- A mosogatógép nem működik, a garázsajtó úgyszintén. – folytattam a felsorolást.

- A mosogatógépről azt hiszem én tehetek. Megpróbáltam valami milánói szerűséget főzni, de a szósz durván odaégett. A lábast betettem a gépbe. Lehet nem kellett volna...

- Hát, tényleg nem. – világosítottam fel és én is leültem a tőle balra levő székre - A garázsajtó?

- Valamelyik nap ki akartam állni a Jaggel, amikor elkezdett zörögni, csattogni, nyöszörögni. Aztán egy nagy durranás, villanás és kész, vége, kimúlt. – elevenítette fel a történteket.

- Aha, értem. Nem ártana megjavíttatni. – ajánlottam figyelmébe a lehetőséget - Azt hittem belegebedek, mire kinyitottam, és kis híján meg is fagytam.

- Elég sok minden szorulna javításra az életem... akarom mondani a lakásomban. – észrevette, hogy nyelvbotlását hallva elkomorul kissé az arcom. - Jobban vagy már, Hanna? – kérdezte igazi érdeklődéssel a hangjában. Letette a kést és jobb kezével megfogta az enyémet, most épp harsány kék szemeiből aggodalom sugárzott.

- Igen, kicsit már jobban. – mosolyodtam el és finoman megszorítottam a kezét. – Másoknak ott a lovas meg a delfinterápia, nekem a Cumberterápia jutott. – vigyorogtam.
Ő is felnevetett egy pár másodperc erejéig, de aztán ismét elkomorodott.

- Hanna, - kezdte komoly hanggal. - ami az éjszaka történteket illeti...

- Ben, nem...

- Hadd fejezzem be, kérlek. - vette vissza azonnal a szót. - Azt hiszem kicsit többet ittam a kelleténél. Sajnálom.

- Nem történt semmi.

- De, igen. Idejöttél egy szakítás után, én meg ahelyett, hogy vigasztaltalak volna, rád nyomultam. Annyira... szégyellem magam, tényleg nagyon... sajnálom. - mondta számomra eddig ismeretlen fojtottsággal a hangjába. Azt éreztem, hogy dühös magára a történtek miatt.

- Tényleg ne csináljunk nagy ügyet ebből. - mosolyogtam zavartan, s kicsit elhúzódtam tőle. - De talán az lesz a legjobb, ha minél előbb keresek egy lakást és elköltözök.

- De hát mért? - nézett rám megütközve.

- Ben, egyre nő a feszültség köztünk, ami egyébként fogalmam sincs honnan jött, és már nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz a barátságunknak. Talán idővel megoldódik, és minden a régi lesz.

- Szerintem ezt egyféleképpen lehet csak megoldani. – mondta könnyedén.

- Ben! – csattantam fel.

- Hanna, komolyan, nem hiszem el... még én mentegetőzök, és kiderül, hogy igazából neked piszkos a fantáziád. – mondta tettetett sértődöttséggel a hangjában.

Kicsit zavarba jöttem, mert... nos igen, tényleg piszkos volt a fantáziám. Elképzeltem őt, ahogy elkapja a csípőmet és erősen nekinyom a konyhapult szélének, követelőzve húzza fejemet az övéhez és úgy csókol, hogy majdnem megfulladunk, én meg gondolkodás nélkül tépem szét a mellkasán azt a csodás fehér inget, aminek leszakadt gombjai szanaszét gurulnak a padlón. De tudtam, hogy ő is pontosan ugyanazt teszi, úgyhogy nem érdekelt mennyire tartja mocskosnak, amit elképzelek. Vagy mi van? Olyan zavaros volt minden. Előbb még a garázsajtóról beszélgettünk, most pedig sóvárogva az ajkait figyelem.

- Miért, te mire gondoltál?

- Mondjuk, hogy megoldhatnánk felnőttek módjára, mint két barát. Most éjszaka például egészen jól kezelted a helyzetet. – mondta mindezt úgy, mint aki tényleg elégedett mindazzal, amit kapott - Azért ne költözz el, mert van köztünk egy kis szexuális feszültség

- Kicsi? Ben, egy kisebb város éves áramellátását biztosítaná ennyi feszültség. – felpattantam az asztal mellől és leszedtem a tányérokat - De tudod az elmúlt 24 óra kész érzelmi hullámvasút volt számomra. Először azt hittem gyereket várok, aztán szakítottam a pasimmal, és majdnem lefeküdtem a legjobb barátommal. Már azt sem tudom hol tart most az életem. – panaszoltam a mosogatóra támaszkodva, a könnyeimmel küszködve. Ben is meghallhatta, mert mögém lépett, megkocogtatta a vállamat, megfordultam és olyan bűnbánóan nézett, hogy meg kellett ölelnem. Mélyen magamba szívtam az illatát és a pánikból ismét nyugalom lett. Kibújtam az öleléséből, mert muszáj volt elindulnom.

- Mennem kell. – mondtam, de még mindig előtte álltam, a kezeimmel a mellkasán, a padlót bámulva.

- Elviszlek. – ajánlotta fel, és kicsit hátrébb lépett

- Á, ugyan, nem kell, ne fáradj. Majd megyek busszal. Fél óránként indul Sloughba. - tiltakoztam

- De! Csak adj öt percet, amíg felöltözöm.   

- Hát jó. Nagyon hideg van kint, úgy sincs sok kedvem buszozni.

- Rendben, máris itt vagyok. – és beviharzott a szobájába, az ajtaját résnyire nyitva hagyta.

- Először elugrok azért az olasz szarért. – céloztam a kocsimra, az ajtóval szemben, karba tett kézzel a falnak támaszkodva – Aztán irány az iroda.

- Na, ne bántsd Giuliettát! Remek kis autó. – vette védelmébe általam szidalmazott gépjárművet és kitárta az ajtót. Ott állt fekete farmerban, fehér pólóban, a kezében két pulóverrel, tanácstalanul. Az egyik sötétkék volt, a másik csoki barna. A kék felé böktem a levegőben, gyorsan belebújt, a másikat ledobta az ágyra.

- Nem bántom én. Szeretem. Csak éppen kiborít néha. Nem indul el a hidegben. Még is hogy képzeli? Hisztis egy nőszemély.  – viccelődtem, és ekkor eszembe jutott, hogy lett az enyém Giulietta. Aki egyébként egy gyöngyház fehér Alfa Romeo Giulietta volt. Csodaszép, kényelmes, kellően gyors. Volt egy Nissan GT-R-em, amit imádtam, de le kellett cserélnem, miután volt egy kedves kis találkozásom egy hirdetőtáblával előző év áprilisában. Hazafelé tartottam, mikor egy forgalmas úton egy gyalogos úgy gondolta, hogy annak ellenére is átkel az úton, hogy nincs ott zebra. Én, hogy el ne üssem, hatalmasat fékeztem. A mögöttem jövő autós kicsit gyorsabban hajtott a kelleténél, hátulról belém jött, kilökött az út szélére, egyenesen neki egy táblaoszlopnak, ami ironikus módon pont az én könyvemet reklámozta. A gyalogos simán csak elsétált, nem is törődve azzal, hogy az a két szerencsétlen, akiket az imént kísérelt megölni vajon túlélte-e. A másik autós egy karcolás nélkül megúszta. Az én kocsim totálkáros lett és három hétig voltam kórházban. Ezek után vásároltam Giuliettát.

- Mehetünk. - rántott vissza Ben a jelenbe és felsegítette a kabátomat, ő is felvette az övét és elindultunk a garázs felé. Megálltunk az autó előtt, Ben a fal mellett álló motor irányába biccentett.

- Te meg akarsz fagyni? - horkantam fel. Pedig már puszta gondolatától is melegség töltötte el a szívemet. Az a szabadság, amit a motorozás jelentett, semmihez sem hasonlítható. Nem is értem, miért én voltam az egyetlen, aki fel mert ülni Ben mögé.

- Ha nem, hát nem. Csak gondoltam tetszene az ötlet.

- Tetszene, ha nem röpködnének odakinn a mínuszok. Öt perc alatt jégcsap lenne belőlünk.

- Egyikünk sem fázna, ha szorosan átölelnél.

- Egyébként, ha jól emlékszem a szerződésed szerint a forgatás végéig nem motorozhatsz. – fordultam hozzá és megigazgattam a gallérját.

Legalább tíz percig szenvedett, míg ki tudta nyitni a garázsajtót, amivel korábban én is küzdöttem. De végül sikerült és útra kelhettünk. Amint elindultunk Ben bekapcsolta a cd lejátszót, és felcsendült Beethoven végtelenül szomorú Holdfény szonátája. Egyből megnyomtam a stop gombot.

- Nem, ezt nem. Szerintem egyikünknek sincs most szüksége erre. - átváltottam a rádióra, valami tingli-tangli dalnak lett éppen vége. A műsorvezető bemondta merre van dugó a városban, és már adták is a következő számot. Egy másodperc után felismertük a dalt és féktelen röhögésbe törtünk ki, majd elkezdtük mi is énekelni az AC/DC-től a Highway to hell-t.

Normális útviszonyok mellett nagyjából 40 perc alatt Sloughba lehet érni Hampsteadből, az út akkor egy kicsivel tovább tartott.

- Túl sok időt töltünk együtt. - szólaltam meg több perces hallgatás után.

- Szerinted, vagy mások szerint? – kérdezett vissza

- Tessék? – úgy látszik nem csak nekem tűnt fel, gondoltam.

- Én is hallottam már, hogy egyesek megjegyzéseket tesznek a hátunk mögött. De nem érdekel. Csak irigykednek. Szerinted hányan mondhatják el magukról, hogy van egy olyan barátjuk, akivel ha elmennek egy olyan étterembe, ahol még sohasem jártak azelőtt és ránéznek az étlapra, tudják, hogy mit fog rendelni a másik? – ezen elnevettem magam, mert tényleg így volt. Nem is beszélve arról, a mások által idegesítőnek tartott szokásunkról, hogy gyakran befejeztük egymás mondatait.  – Az emberek mondhatnak bármit, amíg van egy ilyen barátom, mindenki más elmehet a búsba. – mosolyodott el, bal kezét a hajam alá, a tarkómra csúsztatta, és hüvelykujjával megsimogatta a nyakamat. Na, ennek a barátnak pont erre az érintésre nem volt szüksége. Akármilyen érzések kavarogtam is bennem tudtam, hogy igaza van. A legtöbb embernek a barátság nagyjából annyit jelent, hogy van valaki, akivel szombat esténként leülhet meginni valamit, és közben fecseghetnek a munkáról, családról, politikáról, időjárásról.. Az igaz barátok ezzel szemben órákon át ücsöröghetnek egymás mellett anélkül, hogy egy szót is szólnának, mégis mikor elválnak, úgy érzik mindent megbeszéltek. Ez furcsa? Lehet. De én mindig imádtam Bennel lenni, szerettem azt, hogy soha semmit sem kellett megmagyaráznom, nem kellett megjátszani magunkat. – Nem érdekel, mások mit gondolnak rólunk, rólam. – folytatta és lelassított egy piros lámpánál. Láttam, hogy a másik sávban megáll mellettünk egy autó benne két tizenéves lánnyal. Lesöpörtem magamról a kezét, mielőtt még észrevettek volna minket

- Engem viszont igen, helyetted is. – a mellettünk álló kocsi felé pillantottam. Ben is odanézett. Az egyik lány ekkor felismerte és visítozni kezdte a nevét. A barátnője is felfigyelt rá. Együtt sikítoztak és integettek.

- Jó ég! – motyogta Ben az orra alatt. Tekintetében megjelent az „Ugye ez csak rosszabb lesz?” kifejezés. A halántékomhoz emeltem a kezem, hogy eltakarjam az arcom és kicsit elfordítottam a fejem.

- Csak mosolyogj és integess! – javasoltam.

Így is tett. Imádta a rajongóit, de néha iszonyatos terhet jelentett számára, hogy már egy lépést sem tudott megtenni anélkül, hogy fel ne ismerjék. Amint a lámpa zöldre váltott gázt adott. Elindultunk és rám nézett.

- Miért...? – kérdezte meglepetten, mikor látta mit csinálok, és elemelte a kezemet az arcomtól.

- Nem hiányzik neked egy újabb pletyka.

- Mitől jobb az, ha arról pletykálnak, hogy egy ismeretlen lánnyal kocsikáztam, mint hogy veled? Mindenki tudja, hogy barátok vagyunk? Mióta kell eltakarnod az arcod, ha velem vagy?

- Az az előbbi nem éppen baráti mozdulat volt. – odatettem a kezem, ahol az övé volt pár perccel korábban.  

- Most már mindig ez lesz? Nem mehetünk el együtt bulizni? Nem ölelhetlek meg, ha arra van szükségem, mert az gyanús, és az emberek rögtök elkezdenek pletykálni? – megfogta a kezem és megszorította. Egy pillanatra dühös és kétségbeesett volt.

- Üdv a sztárok világában. – mondtam mosolyogva, fanyar keserűséggel a hangomban. - Áldozatokat kell hozni, de ez így van jól.  

- Nem fogok feláldozni egy barátságot a hírnév miatt.

- Ez már csak így működik. Én már annak is örülök, hogy eddig kitartottunk. – mintha elcsuklott volna a hangom, ahogy ezt kimondtam. Elszorult a szívem, mert arra gondoltam, hogy elveszíthetem őt. Bármi okból, legyen az az egyre magasabbra ívelő karrierje, vagy a vonzalom, ami az utóbbi időben kialakult köztünk.  

- Mi van? Ezt hogy érted? – pillantott rám értetlenül.

- Nem akarok én lenni a rossz kislány az életedben, aki állandóan belevisz mindenféle hülyeségbe.

- Én vagyok az idősebb, szóval, ha kettőnk közül valaki befolyásolni tudná a másikat, az nem te vagy. Rájöttem, hogy bár hatással lehetek rád, de befolyásolni nem tudlak. – ujjait az ujjaim közé csúsztatta és a mellkasához emelte a kezem. Tisztán éreztem, ahogy dobog a szíve. Heves volt, mégis olyan nyugodt. Ellenben az enyém nem találta a ritmusát. - És ha tényleg olyan rossz kislány lennél, nem itt tartanánk.  – tette hozzá megborzongató hangon. Megdőlni látszott az elméletem, miszerint minden hangszínét ismerem. Rosszallón ránéztem, de ő csak vigyorgott.

- Felejtsd el! Inkább az utat figyeld! – elhúztam a kezem és összekulcsoltam magam előtt a karjaimat.
Annyi ökörséget csináltunk az évek alatt, hogy nem csodálkoztam volna, ha Ben PR kommandója egyszerűen eltilt tőle. Zavartak már ki minket moziból, klubból, motoros kempingből, legutóbb kiraktak egy szállodából, aminek a konferenciateremből, ahol épp egy rendezvényre készültek, csórtunk lufikat, megtöltöttük őket vízzel, és ledobáltunk az erkélyről az utcára. Igen, gyerekes. És bevallom az én ötletem volt, de rég láttam Bent annyira felszabadultnak és vidámnak. Persze kaptunk egy alapos fejmosást, főleg én. Pedig mi csak szórakoztunk, nem értettük mikor lett ez illegális.  

Ben megállt a ház előtt. Úgy döntöttem, ha már ott vagyok, összeszedem még pár cuccomat. Nyitottam volna az ajtót, mikor megfogta a karomat.

- Bemenjek veled? - kérdezte.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. – Richard kicsit mindig is féltékeny volt. Nem csak Benre, az összes barátomra. Nem lett volna szerencsés vele beállítani a szakításunk másnapján.

- Rendben, de megvárlak. – bólintottam, biztatásként megszorította a kezemet. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.

A kulcs után kutatva azon gondolkoztam, hogy kilenc óra már elmúlt, a gyerekek már biztosan iskolában vannak.  Richard egy évvel azelőtt vált el a feleségétől, hogy összejöttünk. A gyerekei egy ideje velünk laktak. Jenny 14, Luke 12 éves volt. Őket sajnáltam a legjobban az egész miatt. Nem indultak zökkenőmentesen a dolgaink, főleg Jennel, de végül rendeződött a kapcsolatunk.

Beléptem a házba, üres volt és csendes. Egy nappal ezelőtt még az otthonom volt, most mintha egy idegen lakása lett volna. Ahogy beljebb léptem megjelent Richard, a konyhából jött.

- Hát te? – kérdezte meglepetten.

- Tudtommal ez még az én házam is. – förmedtem rá, intett, hogy menjek, csak. Nem is néztem körbe, csak elindultam az emeletre. Összeszedtem néhány ruhámat, a lap topomat, könyveket, ezt-azt.  

- A gyerekeknek mit mondtál? – néztem a szobába lépő Richard felé.

- Hogy a munka miatt kellett beköltöznöd Londonba. De nem hülyék, rá fognak jönni.

- Te döntöd el, mikor mondod el nekik. – hűvös voltam és kimért, pedig nem akartam, de más érzelmet nem tudtam kicsikarni magamból, legalábbis irányába nem. Mindent beledobáltam egy nagy táskában, felcsaptam a vállamra és indultam lefelé. A legalsó lépcsőfokon állva megakadt a szemem a dohányzó asztalon felejtett két boros poháron.  Benéztem a konyhába, Richard volt felesége ott ücsörgött az asztalnál, kávét iszogatva az én fürdőköpenyemben.

- Hát, ez gyorsan ment! – jegyeztem meg – A köpenyt megtarthatod. – mondtam a nőnek – sarkon fordultam és bevágtam magam után az ajtót. Richard utánam rohant, fél úton lehettünk a ház és a kapu között. Elkapta a karomat és magyarázkodni próbált, de engem nagyon nem érdekelt, csak el akartam onnan jönni. Ben csak annyit láthatott, hogy Richard a karomat szorongatja. Kipattant a kocsiból, néhány lépéssel mellettem termett, megragadta Richard csuklóját, engem maga mögé tolt, amikor látta, hogy nincs semmi vész elengedte.

- Oh, tudhattam volna, hogy rögtön hozzád rohant. – vetette oda Richard cinikusan Bennek.

- Ha tudtad, mért nem jöttél utána?

Na ez volt az a pillanat, amikor közéjük álltam, Ben mellkasán megmarkoltam a kabátot, és mélyen a szemébe néztem.

- Te ülj vissza a kocsiba, most! – parancsoltam rá. Váltottunk még egy röpke pillantást, a szeme azt kérdezte minden rendben van-e.  Én bólintottam, kisimítottam a kabátját, dühösen ránézett Richardra, majd kelletlenül visszasétált a Jaghez.

- Azt és azzal csinálsz, amit akarsz. Nem érdekel. A többi cuccomért majd még eljövök valamikor. A postámat küldd el Benhez, egy darabig most nála fogok lakni. – csalódott voltam és dühös, az autómhoz mentem, a táskát bedobtam az anyósülésre, beültem, és a drága Giulietta mintha érezte volna, hogy most szükségem van a támogatására: a tegnapi makacskodása ellenére most azonnal beindult. Kitolattam az udvarból és elhajtottam. Ben jött utánam. Néhány utcával odébb lehúzódtam az út szélére, ő követett. Kiszálltam és becsaptam az ajtót.

- És én még magamat hibáztattam mindenért. Egész éjszaka gyötört a lelkiismeret-furdalás, közben ő jól szórakozott Judyval. Nem is értem miért vagyok mérges.  Semmi okom, Richard már szabad, és jogom sincs elvégre én is egyenesen hozzád mentem. És majdnem… - hadartam, fel alá járkálva. Nem mondott semmit, a kabátomnál fogva magához húzott, átölelt és megcsókolta a homlokomat. Csak álltunk percekig, a kezemet a kigombolt kabátja alá dugtam, az arcomat a nyakába fúrtam, és mélyen belélegeztem az illatát. Ő egyik kezével szorosan magához ölelt, a másikkal a hátamat simogatta. A járókelők jöttek mentek mögöttünk. Hogy fel ne ismerjék Bent, kibújtam a kabátja alól és felhúztam a kapucniját. Először meglepődött, de megértette mit akarok, mikor körbenézett. Addig észre sem vette, hogy nem vagyunk egyedül az utcán. Rövid időre még lehajtottam fejem a mellkasára, nem lehetett több egy percnél, de az emberek egyre kíváncsibb szemekkel figyeltek minket.

- Azt hiszem, kezdünk nagyon feltűnőek lenni. – mondtam, kibújtam az öleléséből és letöröltem a könnyeimet. Az autómhoz kísért, és kinyitotta az ajtót.

- Biztos tudsz most vezetni? – kérdezte aggódva.

- Persze. – szipogtam – Kutyabajom. – kipréseltem magamból egy mosolyt, csak hogy meggyőzzem, jól vagyok.

- Hát rendben, akkor délután találkozunk. – felelte. – Szép napot! – és egy hosszú puszit nyomott az arcomra. Elakadt a lélegzetem és beletelt néhány másodperbe, amíg összeszedtem magam.

- Neked is! – böktem ki végül és beszálltam a kocsiba.

Háromnegyed óra múlva már egy londoni lakás ajtaján kopogtam. David volt az egyik legjobb barátom, mintha a bátyám lett volna.  Hozzá mindig fordulhattam tanácsért. Már készültem elmenni, mert háromszori kopogásra sem nyitott ajtót senki, de hallottam, hogy kattan a zár.

- Helló Hanna! Hát te? – fogadott meglepetten.

- Segítened kell! – feleltem, könyörögve, minden köszönés nélkül.

- Gyere be. – kitárta az ajtaját és behívott. Úgy ácsorogtam a nappalijuk közepén, mint egy zavarodott iránytű. – Ülj le! – mutatott a kanapéra. Lehámoztam a kabátomat és lehuppantam. Dave a szemközti fotelban foglalt helyet.

- Moira és a srácok? – néztem körbe a lakásban.

- Lia óvodában, Moira vásárolni ment Dave-vel. De mesélj, mi történt?

- Szakítottunk Richarddal. Még este el is költöztem.

- Oh. Sajnálom. – úgy mondta, mintha nem lepte volna meg hír - Ezek szerint ő nem volt olyan lelkes a baba témában, mint te. – mikor megfogalmazódott bennem ez az egész, lehet, hogy terhes vagyok kérdés, beszélnem kellett valakivel, és felhívtam Davidet. Kétszeres apuka, van gyakorlata az ilyen dolgokban.

- Nagyon nem. De nem ez volt az egyetlen gond. – bámultam magam elé – Előbb még elugrottam, elhoztam néhány ruhát meg, ami kell, Judy már ott volt. Nagyon úgy tűnt, hogy az éjszakát is ott töltötte.

- Ez gyorsan ment.

- Én is ezt mondtam.

- És most hol laksz?

- Bennél.

- Óóh.

- Mi az, hogy óóh?

- Semmi. – néhány percig csak hallgattunk, én a pulóverem ujját babráltam, David a fotel karfáját vizslatta.

Nem tudtam, hogy térjek rá a másik problémámra. Megkérdezte kérek-e valamit. Elfogadtam egy narancslevet. Kortyolgattam és összeszedtem a bátorságom.

- Dave, remélem, nem fogsz elítélni... – kezdtem a mondókámat, erre felkapta a fejét és kíváncsian figyelte, vajon mit akarok mondani – tegnap este majdnem lefeküdtem Bennel. – teljesen belepirultam, ahogy a mondat elhagyta a számat, de folytattam. – És egyre nagyobb a kísértés.

- Hanna, nem ítéllek el. Ez várható volt.

- Várható? – nagyon meglepett a kijelentése – Ezt mégis hogy érted?

- Olyan régen kerülgetitek már egymást, ideje volt, hogy valami történjen. Az elmúlt majdnem egy évben gyakorlatilag sülve-főve együtt voltatok, csak idő kérdése volt.

- Én ezt nem értem. Semmit sem értek. – kétségbe esve túrtam bele a hajamba – Mi folyik itt? Egy kis egészséges vonzalom mindig volt köztünk, de ez már több. Ez őrület. – adtam fel végül, hátradőltem a kanapén és az egyik díszpárnával takartam el az arcom.

- Megmondom én mi történt. Benedict és Olivia szakítottak, Ben szingli lett, ez olyan, mintha ledőlt volna egy fal, ami mögé azelőtt nem láttatok be. – felültem, a párna a padlóra esett, nem foglalkoztam vele, ő folytatta. – És igen, valami kis vibrálás tényleg mindig is volt köztetek, nagyobb, mint hiszitek, és ezt rajtatok kívül mindenki tökéletesen látta.

- Hogy mi? – megdöbbenve hallgattam, hogy az életem olyan részéről számol be, amiről fogalmam sem volt.

- Ha egy kicsit becsíptek, elkezdtek vadul flörtölni egymással. – egy pillanatra megállt bennem az ütő - Ez a körülöttetek lévőknek nagyon kényelmetlen tud lenni. Mindenki csak a felesleges harmadiknak érzi magát mellettetek.

- Tényleg? - hitetlenkedtem.

- Hát, az a helyzet, hogy igen.

- Huh... Azt hiszem ez így most túl sok volt egyszerre. – felhajtottam a maradék narancslevemet.

- Szerintem, adj magadnak egy kis időt.

- Időt, igen. - sütöttem le a szemem zavartan. - Kösz, hogy... hogy...

- Nincs mit. - bólintott megértően félbeszakítva a dadogásomat.

- Be kell mennem dolgozni, majd beszélünk, oké?   - visszahúztam magamra a kabátomat.

- Persze, rendben.

 - Egyébként, hol voltatok tegnap Moirával mikor hívtalak? Hallottam a telefonban, hogy nagyon sürgetett.

- Párterápián. – közölte teljes természetességgel, mintha csak azt mondta volna, hogy vacsorázni.

Ettől még inkább lelkiismeret-furdalásom lett. Sikerült még egy barátomat totálisan elhanyagolni.

- Ilyen rossz a helyzet? Sajnálom. És én meg még itt a saját problémáimmal is traktállak...

- Ugyan, segíteni már úgysem tudsz.  A csodákban meg nem hiszek. – nevetett fel keserűn.

Rossz volt hallani, de tényleg nem tehettem semmit. Moirával nem voltunk a legjobb barátnők. A kapcsolatuk sohasem volt felhőtlen. Már szakítottak, mikor kiderült, hogy Moira terhes, így aztán David elvette, és megszületett Lia, majd mikor ismét elhagyni készült, csodák csodájára, ő ismét teherbe esett, és megérkezett mini Dave.

David az ajtóhoz kísért.

- Hogy álltok az előkészületekkel? – érdeklődött.

- Jól. Ha minden a terv szerint alakul február 20-án már kezdődhet a forgatás.

- Ezek szerint nem mész L.A-be.

- Nem, ezt most kihagyom.    

- De szeretnél menni... ugye?

- A francba! Most szakadjak ketté, vagy mi? Nem, jót fog tenni egy kis távolság. És egyébként is, Hollywood nem nekem való.

- Mások a fél karjukat adnák, hogy bekerüljenek egy ilyen szuperprodukcióba Többek között én is. Neked tálcán nyújtják a lehetőséget és elintézed annyival, hogy Hollywood nem neked való. A távolság pedig nem fog megoldani semmit. Órákat lógtok majd a telefonon, több oldalas e-maileket váltotok, ha néhány napig nem találkoztok most is ezt csináljátok. Mi lesz, ha három hónapot töltötök különböző kontinensen? – mellbevágott, ahogy ezt felvázolta. – Szóval a helyedben én ezt átgondolnám. Nem beszélve ugye arról, hogy neved szerepelne egy J.J. Abrams film stáblistáján.
 
- Nem hagyom itt a DW-t. Ezt már eldöntöttem. – nyúltam a kilincsért.

- Te tudod.  – vonta meg a vállát és kinyitotta az ajtót. – Hanna... öhm... – kereste a szavakat – a nővéred... hogy van?

- Rachel? Jól. Miért?

- Semmi, csak kérdeztem. Már rég láttam.

- Ugye ti ketten nem… Köztetek nincs semmi!?

- Nem, nincs. - felelte, a hangja leginkább csalódott volt.

- Azért. Nem mintha nem örülnék vagy ilyesmi, de bírom Tomot, jó férj, jó apa, nem kell megkavarni a dolgokat.

- Értem. - sóhajtott - Hát akkor…

- Köszönöm, még egyszer, hogy meghallgattál.

- Remélem, tudtam segíteni.

Bólogattam, pedig amiket mondott, csak még jobban összezavartak. Elbúcsúztam tőle, pár perc múlva már a kocsiban ülve, az iroda felé igyekeztem. Megpróbáltam nem a Daviddel való beszélgetésünkre gondolni, inkább a tennivalókat rendszereztem a fejemben. Jócskán késésben voltam, már 11 óra is elmúlt. A fejem megint szörnyen hasogatni kezdett, vagy reggel óta el sem múlt, és észre sem vettem. A városban autókázva szépen elterveztem, az aznapi teendőimet. A tervek szerint egy hónap múlva kezdtük forgatni a Doctor Who hetedik évadát. Mindig az utolsó hetekre szakadt a nyakunkba a legtöbb elintézni való. A kezdetektől, 2004 óta voltam a DW stáb tagja. A megnevezésem produkciós asszisztens. Hogy ez mit jelent? Nagyjából mindent, tettem, amivel megbíztak. Lóti-futiként kezdtem, a hetedik évadra eljutottam odáig, hogy elsők között olvashattam a forgatókönyvet. 2003-ban kezdtem el a BBC-nél dolgozni. Az első munkámat a Hawking forgatása kapcsán kaptam. Ben mellé rendeltek, rám bízták, hogy figyeljek rá, főzzek neki teát, kávét, készítsek szendvicset, amit csak szeretne.  Neki ez volt az első igazán nagy szerepe, nekem pedig az első munkám, gyakorlatilag egymásra támaszkodtunk. Néhány héttel korábban költöztem Londonba, segített megérteni a várost, sok közös témánk volt, sőt még közös múltunk is, abban az időszakban alapoztuk meg a barátságunkat. A BBC-nél már akkor tudták, hogy kincsre bukkantak. Tudom. A saját fülemmel hallottam. A DW-n kívül a Sherlockban és a Hawking óta Ben nagyjából összes filmjében dolgoztam valamilyen formában.

Nosztalgikus eszmefuttásom végeredménye az lett, hogy észre sem vettem, mikor érkeztem meg az irodám elé. Ami az iroda elnevezést kapta, mert jobbat nem találtunk. Ténylegesen volt egy dolgozó szobai része, és mellette egy kényelmes kanapés, foteles szoba, ahová elvonulhattam írni, ha napközben megszállna az ihlet. Mikor benyitottam, Julie, az asszisztensem unott arccal bámulta a monitort.

- Na, végre! Hol voltál eddig? – türelmetlenkedett.

- Sajnálom. Felnéztem Davidhez és elbeszélgettük az időt. – szabadkoztam, levettem a kabátomat és felakasztottam a fogasra.

- Szarul nézel ki. – vágta a fejemhez. Julie nem volt az kertelő típus.

- Bennél aludtam. Tartottunk tegnap egy lazulós estét egy 25 éves skót whisky társaságában.

- Értem. Macskajaj. Buli BC-vel. Szép is az élet. Legalábbis egyeseknek. – mérhetetlenül oda volt Benért, és ennek időről-időre hangot is adott.

- Julie, fogd be és inkább hozz egy Aspirint! – unott mosollyal az arcán benyúlt a fiókjába, előhalászott egy gyógyszeres dobozt, majd a tenyerembe nyomott egy szem fájdalomcsillapítót. Már nyitottam volna a számat, amikor közbevágott.

- Ne köszönd meg, akkor nem hat! – világosított fel és felém nyújtott egy üveg vizet.

- Rendben. – biccentettem.

A délelőtt további részében elintéztem, amit napi célul kitűztem magamnak. Küldtem egy sms-t Bennek, amiben az állt, hogy kettő körül mennek a szőnyegért. Kerestem egy szőnyegtisztító céget, mert rájöttem, egyedül nem fogok boldogulni azzal a folttal. Majd miután minden ügyemmel végeztem, bevonultam a „magánzárkámba” és nekiláttam írni. Az igazi fegyverem mindig is humor volt. Évekkel korábban megjelent egy könyvem, Az elme rapszódiája címmel. Szellemes feljegyzések gyűjteménye, amolyan stand-up comedy csak írásban, ez lett a write-down comedy. Sikeres lett, mert az emberek vevők a humorra, minden formában. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiálltam megírni egy ifjúsági/gyerek regényt, amiből már két kötet is megjelent.  Egy Beckie nevű kislányról szól, aki nyomozni kezd London rejtélyes esetei után. Ott, akkor egy novellás köteten dolgoztam, volt benne humor, romantika, dráma, múlt, jelen, jövő. Keveredett a fantázia és a valóság. Épp a Mona Lisa elrablásánál tartottam, a tollamat forgattam, mikor megakadta szemem a gravírozáson. Az élet rövid, élj meg minden pillanatot! Szeretettel B.  A születésnapomra kaptam Bentől.
- Hát, köszi! – gondoltam magamban – Muszáj mindig olyan rohadt bölcsnek lenned?

Az órára néztem, négy óra múlt, elmentettem, amit írtam, lezártam a laptopot, összeszedtem a cuccaimat és kimentem az irodába. Julie épp egy szendvicset tömött magába, leültem a gépéhez, a pendrive-omról megnyitottam egy mappát és felálltam.

- Amíg én összepakolok, kinyomtatnád ezeket? Csak az első ötöt. - kértem.

Ő bólintott.

A papírköteget begyűrtem a táskámba, ami többek szerint a TARDIS tulajdonságaival bírt, vagyis belül nagyobb volt, mint kívül, akárcsak a női táskák általában. Már indulni készültem, amikor betoppant a nővérem.
 
- Rach, hát te? – kérdeztem meglepetten. Semmi kedvem nem volt vele csevegni. Szeretem a nővéremet, de néha nagyon idegesítő tud lenni. Imád fecsegni és beleszólni mindenbe, amihez az égvilágon semmi köze sincs, tehát az életembe is. Ezt minden bizonnyal anyánktól örökölte.

- Erre jártam, gondoltam benézek.  Van pár új ötletem, meghallgatod? – meg sem várta a válaszom, máris dőltek belőle a szavak. Szerencsére annyira el volt foglalva a saját dolgaival, hogy fel sem tűnt neki, hogy a szokásosnál sápadtabb vagyok, és, hogy talán történt valami. Nem akartam még elmondani neki a szakítást, meg szerettem volna először emészteni, valamint a kioktatásából és szánakozásából sem kértem. Rögtön magához költöztetett volna, amitől egyáltalán nem éreztem volna magam jobban.  Ami pedig Bent illette, arról végképp nem akartam vele beszélni. Senkivel. Ha lehetett volna még magammal sem. Nem is figyeltem miről beszél, teljesen elmélyültem a gondolataimba, csak bólogattam és hümmögtem.

- Rendben Rachel, de mi lenne, ha a többit máskor beszélnénk meg? Már épp menni készültem. – akkor tűnt fel neki, hogy tíz perce az ajtóban állva magyaráz nekem.

- Óh, haza indultál?

- Ami azt illeti nem. Vagyis félig-meddig. Egy időre beköltöztem Benhez.

- Miért? – kérdezte meglepetten, és a szemem sarkából láttam, hogy Julie is közelebb gurult a székkel.

- Sloughban csatornáznak, a város fele le van zárva. Fél órával tovább tart a bejutás. Nincs kedvem minden reggel másfél órákat kocsikázni, mikor tíz perc alatt itt lehetek. – mindketten bólogattak, Julie visszagurult az íróasztalhoz.

- De miért nem hozzánk jöttél? – vetette fel a nővérem.

- Hová? A kanapéra? Köszi, de inkább kihagyom. – egy vállrándítással nyugtázta, hogy igazam van.

Pár percig még búcsúzkodtunk, aztán végre elindultam.

A nagyjából 10 perces út pillanatoknak tűnt. Nem akartam a garázsajtóval vacakolni, ezért csak leparkoltam a ház előtt, kicibáltam az anyósülősről az utazótáskát. A lakásba lépve körbenéztem, de nem láttam sehol Bent.

- Megjöttem. - kiáltottam.

- Emelet. – jött a válasz a felső szintről.

Levettem a kabátomat, a csizmámat, letettem a táskámat és elindultam felfelé. A lépcső szinte még új volt, de recsegett-ropogott, ahogy az egyik fokról a másikra lépdeltem.

- Komolyan mondom, halálfélelmem van ezen a lépcsőn. Egyszer le fog szakadni. – jegyeztem meg, közben lecibáltam a nyakamba maradt sálat.

- Dehogy fog. – felelte. Ekkor láttam meg, hogy az emeleti nappaliban, ami ekkor konditeremként funkcionált, napi edzésprogramját végzi. Elnevettem magam. Vicces volt Bent súlyok és kondi gépek között látni. Sohasem kellett még szerep kedvéért komolyabban edzenie, sőt inkább fogyott.

- Min mosolyogsz? – kérdezte, látta, hogy mulatságosnak találom a szenvedését.

- Csak ezen. – mutattam körbe.

- Szerinted ez vicces? – kérdezte két felülés között. Homlokán és mellkasán csillogott az izzadság, jó ideje lehetett már ott. Egy széken hevert a törölközője és egy ásványvíz. A törölközőt odadobtam neki, az üveget felcsavartam, ittam néhány kortyot majd azt is átnyújtottam Bennek.

- Jaj, ne szenvedj már annyira! Rád fér egy kis edzés. Kezdtél egy anorexiás macskára hasonlítani. – mondtam viccelődve.

Felháborodva nézett rám.

- Te is nyugodtan eljárhatnál velem reggelente futni. Neked is jót tenne. – támadt vissza és a kezembe nyomta a törölközőt, és a vizet.

- Majd futok, ha kergetnek. Teljes mértékben elégedett vagyok az alakommal. Vagy talán te találsz benne bármi kifogásolni valót? – a székhez léptem és letettem, amit a kezembe adott. Háttal álltam, de éreztem magamon a tekintetét.

- Volnál szíves nem a seggemet bámulni? – nem kellett látnom, hogy tudjam, elvigyorodott. Mikor megfordultam, már folytatta a felüléseket. Talpra húzott lábai elé guggoltam és a térdeire könyököltem. Egy egyszerű sötét melegítő nadrágot viselt és egy szürke atlétát. Nem ez volt a legszexisebb szerelése, legalábbis egészen addig azt hittem, de a feszülő izmai vonzották a tekintetem, és már-már kényszert éreztem, hogy lássam, mi rejtőzik még fakó anyag alatt.

- Hajrá! Még százat, de nehogy csalj, majd én számolom!

- Remek rabszolgahajcsár lettél volna. – megállt egy pillanatra, majd folytatta.

- Te pedig jó rabszolga. Engedelmes és szorgalmas.

- És mit tettél volna, ha fellázadok ellened? – ismét elkezdett izzani köztünk a levegő.

- Vagyok olyan erős, mint te, legyőztelek volna.

- Tényleg? – kérdezte kétkedve felhúzott szemöldökkel és egy hirtelen mozdulattal leterített. Talán még a fejemet is bevertem egy kicsit. A kezeimet lefogta, erősen szorította a csuklómat, olyan erősen, hogy szinte már fájt. De nem sziszegtem, nem próbáltam szabadulni, élveztem a helyzetet. Ez minden lány fantáziáját beindította volna, amire nem számítottam, hogy az enyémet is. És az övét is. Ahogy ott feküdt rajtam, egész testsúlyával rám nehezedett, egészen egyértelműen éreztem, hogy felizgatja a mi kis játékunk, és persze engem sem hagyott hidegen. Azt hiszem elpirultam. Igen, határozottan rákvörös lettem. Egy kicsit ő is, de nem igazán zavartatta magát. Most már inkább menekültem volna, az agyam legalábbis ezt a lehetőséget támogatta. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de ez nem tarthatott soká, valamelyikünknek reagálnia kellett valamit.

- Mire készülsz? – tudakoltam, huncutul csillogó szemeibe nézve.

- Bizonyíts! - súgta a fülembe, búgó, érzéki hangon, amitől a szívem még hevesebben kezdett dobogni. Nagyot nyeltem.  – Győzz le! - folytatta.

- Tudod, egy rúgás is elég lenne, de nem akarlak bántani.

- Feladod? - kérdezte, az ajka alig pár centire volt az enyémtől. Nagy volt a kísértés, hogy igent mondjak. Tudtam, akkor biztosan megcsókol, és onnantól már nincs megállás. Háborúkban nem vívnak akkora csatákat, mint amekkora, ott az én elmémben lezajlott. Annak a lehetősége, hogy talán tönkreteszünk egy hosszú évek óta tartó barátságot végül erősebb volt, mint a vágyak és érzelmek.

- Soha! – feleltem. Egyik lábamat a talpa, a másikat a sípcsontja alá csúsztattam és visszafeszítettem a bokáját. Felszisszent, ahogy megfeszültek az izmai. Egy másodpercre engedett a szorításból, megemeltem a mellkasomat és a csípőmet és egy elgyengült pillanatában felülkerekedtem rajta.

- Rossz lánnyal kezdtél ki. – világosítottam fel, miközben már a hasán ülve, én szorítottam őt a padlóhoz – Manchesteri vagyok, véremben van a győzelem! – a hangom olyan diadalittas volt, mintha minimum egy oroszlánt terítettem volna le, pedig nyilvánvalóan hagyta magát, mert nagyon óvatos voltam, nem akartam, hogy megsérüljön. – Elégedett vagy? – elengedtem a kezeit és felegyenesedtem.

- Abszolút. – felelte, ráharapott az alsó ajkára és hatalmas kezeivel végigsimított a combomon.

- Na, hé! El a kezekkel! – ütöttem a kezére.

- Hanna... – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Erre majd visszatérünk, ha hazajöttél Los Angelesből. Kell egy kis idő és távolság.

- Az minimum három hónap. – a döbbenet mellett egy kevés szemrehányás is volt a hangjában. Az ujjait összefonta az enyéimmel – Ki fog nekem teát főzni? – kérdezte viccelődve.

- Csak találsz valakit.

- Amerikában!? – csak néztük szótlanul a kezeinket és eszembe jutott valami, amit már azóta el szeretettem volna mondani neki, hogy kiderült hónapokig a tengerentúlon fog forgatni.

- És lehetőleg ne zúgj bele egy amcsi nőcskébe.

- Tessék? – gondolatban messze járhatott – Miért? – pislogott rám meglepetten. Láttam egy megbúvó mosolyt a szája szegletében, és egy ki nem mondott a kérdést a tekintetében, „Csak nem lennél féltékeny?”.

- Nem akarom, hogy egy csaj miatt el kelljen költöznöd az Államokba. Felőlem azzal kavarsz, akivel csak akarsz, de ha lehet, ne szeress bele egy amerikai nőbe. – és amit én sem mondtam ki „De igen rohadtul féltékeny lennék! ”. Belesajdult a szívem, ha arra gondoltam, egy másik nővel kell látnom, hallgatnom, ahogy róla mesél… Egyre nagyobb volt a zűrzavar az életemben, a fejemben. És most már a szívemben is?

- Hanna, biztos lehetsz benne, hogy nem fogok beleszeretni senkibe. – mondta elég meggyőzően
Megpróbáltam felállni, de úgy elgémberedtek a lábaim, hogy lehuppantam a földre. Ben persze jót nevetett ezen. Miután kiröhögte magát, felsegített.

- Megütötted magad? – kérdezte, én megráztam a fejem. A szeme megakadt a szorításától még mindig vörös csuklómon.  Halványan mosolygott, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem én is ezt, majd ráhúztam a pulóverem ujját, és elindultam a lépcső felé.

- Óh, betennék néhány dolgot a széfbe. – fordultam vissza.

- Hogyne, nyugodtan. – intett, vizet inni készült.

Lebattyogtam a lépcsőn, összeszedtem, amit akartam és bementem Ben szobájába. Az ággyal szemben, a tévé mellett a polcon könyvek sorakoztak. Pont szemmagasságban ott voltak az én könyveim is. Középen, balról jobbra megjelenés szerint, Az elme rapszódiája, Beckie Marlowe és a nagy gyémántrablás, Beckie Marlowe és a néma komornyik.  A polc alatt volt egy kis szekrény, egyik felében ruhák, másikban a széf. Bepötyögtem a számsort: 621731. Már nem is tudom mikor adta meg kódot. De arra világosan emlékszem, hogy azzal hülye szöveggel jött, hogy „Ha esetleg valami történne velem..." Amikor látta, hogy erre nagyon mérges leszek, hozzá tette: "Vagy a lakással, ha éppen nem vagyok itthon.” Ott tartotta az útlevelét, a biztosítási papírokat, a lakással, az autóval, a motorral kapcsolatos iratokat. Tényleg jól esett, hogy bízott bennem, bár oka nem volt az ellenkezőjére. Sokat gondolkodtam azon, hogy alakult ki köztünk ez a közvetlen kapcsolat. Talán mindkettőnknek kellett valaki, aki egyben tartja az életét.

A zár pityegett, az ajtó kinyílt. Amit legelőször megláttam az egy rongyosra forgatott papírköteg volt, rajta a cím: STAR TREK II. Elmosolyodtam, végighúztam ujjaimat a betűkön. Felidéztem első „találkozásunkat” a forgatókönyvvel. Hárman voltunk jelen, Ben, az ügynöke és én.

- Titoktartási szerződés? – lepődtem meg, mikor letették elém a sokoldalas megállapodást.

- Ragaszkodnak hozzá. – felelte Ben.

- Hát, rendben. – beleolvastam, hogy tudjam, mégis mit írok alá – Három millió dollár? Három millióra perelnek, ha megszegem? – döbbentem meg, de aláírtam.

Ekkor Ben a hátam mögött megköszörülte a torkán. Hirtelen a szívemhez kaptam.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. – szabadkozott.

- Semmi baj. Csak kicsit elkalandoztam. – magyaráztam – Nem kellene ennyi pénzt tartanod itthon. – hívtam fel a figyelmét arra a jelentős összegre, ami a forgatókönyv mellett hevert. Jó néhány ezer font lehetett.

- Sosem tudhatom, mikor kellhet. – Ben sohasem volt anyagias ember. A pénz számára csak egy eszköz. Nem aszerint válogatott szerepek között, hogy mennyit fizettek érte. Nagyjából mindent elvállalt, amit felajánlottak neki, képtelen volt bármire is nemet mondani. – Azt ott az, amire gondolok? – pillantott a lábamnál heverő vaskos papírkötegre.

- Igen, a DW forgatókönyve, első öt rész.

- Belelapozhatok? – csillant fel a szeme. Nagyon sóhajtottam és a kezébe nyomtam. Leült az ágyra és olvasgatni kezdte, helyenként felnevetett.

- Nem mondod? Dinoszauruszok egy űrhajón? – olyan arcot vágott, mint egy gyerek, bár az én fanatizmusomat nem tudta felülmúlni.

- Na, jól van, kérem vissza!

- Ne! Várj még! Hadd nézzem meg, mi lesz a Pondokkal. – olyan könyörgő szemekkel nézett rám, amire nem lehet nemet mondani. Beleolvasott. – Angyalok. – bólintottam. Összeigazgatta és odanyújtotta nekem, én pedig betettem a széfbe, még néhány iratommal és egy pendrive-val együtt, bezártam az ajtaját és felálltam.

- De Stevennek egy szót se!  - fenyegettem meg.

A szobából kifelé hátulról elkapta a derekamat, magához húzott, arcát a hajamba temette.

- Ezt ne… ne csináld! – szakadt ki belőlem a könyörgés, egy sóhaj kíséretében, és megpróbáltam kibújni a karja alól. Néhány forró lélegzetvételét még érezem nyakamba, majd elengedett.

Folytatás
első fejezet

 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.