- Istenem, Ben! – kiáltottam és a testemet elöntötte a gyönyör. Ben néhány másodperc múlva követett. Mikor pár perccel később magamhoz tértem, ő még mindig a vállamra hajtott fejjel feküdt rajtam. Keserédes érzés fogott el, minden levegővétele, amit a bőrömön éreztem, olyan volt, mint egy mennyei ajándék, és mint egy tőr a szívembe. Felemelte a fejét és angyali mosollyal megcsókolt, majd lefeküdt mellém az ágyra. Olyan boldognak és nyugodtnak tűnt, nem bírtam tovább, képtelen voltam ott maradni. Felültem, az órára pillantottam, hajnali hármat mutatatott. Tíz óra körül értünk haza Ben szüleitől, azóta egy pillanatra sem váltunk el egymástól. Az utolsó éjszakánk volt, amit együtt töltöttünk, mielőtt elindul Los Angelesbe. A mámor és a fájdalom felváltva járta át a lelkemet. Fuldokolva menekültem a szobából.

- Hová mész? – kiáltott utánam.

- Csak letusolok – feleltem a könnyeimmel küszködve, hátra sem néztem. Kimentem a fürdőszobába, megnyitottam a csapot, és elkezdtem zokogni. Lekuporodtam a zuhanytálcára és csak sírtam, ahogy napok óta már majdnem minden éjszaka, mikor Ben már elaludt. Könnyezve figyeltem őt, az arcát, a mosolyát, és tépelődtem. Menjek, vagy maradjak? Titokban vettem egy új bőröndöt, amibe egyik délután, mikor ő nem volt otthon, már be is pakoltam. Útra készen állt, a kocsim csomagtartójában rejtegettem. Bármennyire szerettem volna, képtelen voltam dönteni a gyerekkori álmom, és a szerelmem között. Reggel elhatároztam, hogy délutánra meghozom a döntést, este pedig azt, hogy reggel, majd ha már kialudtam magam, biztosan tudni fogom, mit akarok. De nem így lett. Egyre csak halogattam, igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, és csak élvezni, hogy végre Bennel lehetek. Minden szabad percünket kihasználtuk, fantasztikus órákat töltöttünk együtt, és rengeteget beszélgettünk, talán többet, mint azelőtt bármikor, de ha szóba került a filmforgatás, mindig elszomorodtam, mert eszembe jutott, hogy közeledik a perc, amikor el kell válnunk. Most pedig az utolsó éjszaka, a döntésképtelenségtől és megannyi érzéstől gyötörve, a csobogó, langyos víz alatt kuporogva kerestem menedéket. Halk kopogás törte meg az önmarcangolásomat.

- Hanna, szívem, minden rendben van? – kérdezte Ben aggódva. – Bemegyek – közölte, és benyitott.

Próbáltam felállni és összeszedni magam, de a lábaimban nem volt erő. Mikor Ben meglátta, hogy a zuhanyzóban ücsörgök, nagyon megijedt.

- Mi történt? Hanna, jól vagy? – térdelt le elém.

Nem tudtam megszólalni, csak a nyakába borultam és sírtam. Elzárta a vizet, és leült mellém.

- Könyörgöm, mondj valamit, mert megszakad a szívem – ölelt magához tehetetlenül.

- Én… én ezt nem bírom tovább – fakadtam ki hisztérikusan. Annyi minden kavargott bennem egyszerre. Aggodalom, kétely, félelem, és egy egészen addig ismeretlen szorongás lett úrrá rajtam.  Aggódtam Benért, féltem egyedül elengedni, ami viccesnek hangozhat felnőtt ember lévén, de azelőtt mindig vele voltam, kéznél voltam, mikor szüksége volt rám, és azt hiszem, az, hogy most ez nem így lesz, őt is nyugtalanította. Féltettem a friss kapcsolatunkat is, és kételkedtem abban, hogy ki fogom bírni nélküle a mindennapokat. Idegen volt számomra ez a gyengeség. Sosem voltam egy nyegle, picsogó nőszemély, és láttam, hogy ez most Bent is megrémítette.

- Mi a baj? – simította ki a vizes hajtincseket az arcomból. – Én csináltam valamit? – nézett a szemembe kétségbeesetten.

- Óh, Istenem! Dehogyis – vágtam rá, megsimogattam és megpuszilgattam az arcát, majd szorosan átöleltem.

- Akkor miért borultál ki ennyire? – suttogta a hajam közé.

- Ez az egész annyira… - sóhajtottam, nem tudtam befejezni a mondatot.

- Gyere, menjünk vissza a szobába – ajánlotta. Felállt és felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen engem is.

- Tudsz járni? – kérdezte a karját erősen a derekam köré fonva. Nagyon rosszul festhettem.

- Tudok, persze – erőltettem egy mosolyszerűséget az arcomra. Próbáltam tényleg összekaparni magam, és nem ráhozni Benre a frászt.

Kimásztunk a zuhanyzóból, leakasztott egy törölközőt és bekísért a hálóba.

- Sajnálom – szipogtam az ágy előtt állva, miközben ő alaposan megtörölgetett. Csak figyeltem, ahogy türelmesen minden porcikámat megszabadítja a víztől. Ismét rossz érzés kerített hatalmába, szerető mozdulatai a tudta nélkül borzalmas fájdalmat okoztak. Nem akartam lelkiismeret furdalást okozni neki, vagy megbántani. Megsimogattam a haját és mikor felegyenesedett mohón megcsókoltam. Kicsit tétovázott, mielőtt visszacsókolt volna, meglepődhetett, bizonyára váratlanul érte ez a kezdeményezés, tekintve a lelki állapotomat. Az arcomra tette a kezét, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.

- Irány az ágyba, mielőtt megfázol! – parancsolt rám. Ajkai néhány milliméterre távolodtak csak el az enyémektől, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Szót fogadtam, és bebújtam a paplan alá. Ben ledobta az átázott alsónadrágját és ő is követett.

- Sajnálom – ismételtem és hozzábújtam

- Elmondod, hogy mi történt? – suttogta a nyakamba. – Anyu mondott valamit? Tudod, hogy szándékosan sohasem bántana meg, imád téged.

- Jaj, nem, nem! Tündéri volt, mint mindig, sőt még jobban.

- Akkor? – kérdezte. A szeméből aggodalom és gyengédség sugárzott. – Tudod, hogy nekem elmondhatsz bármit. Fáj valahol? – Egy pillanatra megtorpant. – Figyelj, én a nehéz napokra is fel vagyok készülve. Tíz év együttélés után, kétlem, hogy van bármi, ami meglepne – jelentette ki magabiztosan. – Gyógyszertárba is elmegyek, ha esetleg orvosságra van szükséged, az természetesen nem tartozik a női izék közé – hadarta el szinte egy szuszra.

- Miért kell neked ilyen kibaszottul tökéletesnek lenned – sóhajtottam reménytelenül, és megcsókoltam. Elmosolyodott, és az előbb a magyarázás közben hadonászó keze is az arcomra simult. A nyakába temetkeztem, és mélyen beszívtam az illatát.

- Hanna, nézz a szemembe – emelte fel a fejemet.

- Nem akarlak elveszíteni – csókoltam meg ismét kétségbeesetten.

- Honnan veszed ezt az ostobaságot? – simogatta meg az ajkaimat őszinte mosollyal az arcán. A hangja lágy volt és kedves.

- Kérlek szépen, mondd, hogy menjek veled! – könyörögtem, és megöleltem. – Egyszerűen képtelen vagyok máshogy dönteni. Imádom a munkámat, dolgozni akarok, ott akarok lenni a DW forgatásán, de veled is el szeretnék menni, egy napot sem bírok ki nélküled.

- Azt hittem ezt már megbeszéltünk. Nem jöhetsz velem – jelentette ki határozottan. – Neked itt a helyed, és…

- De félek – szakítottam félbe a mondandóját, és erősen magamhoz szorítottam.

- Mitől? – kérdezte. Kibújt az ölelésemből, és lecsúszott az arcommal egy vonalba.

- Annyira új még ez a dolog, attól tartok, hogy a távolság nem tesz majd jót a kapcsolatunknak – feleltem lesütött szemmel. Féltem kimondani, de Bennek is tudnia kellett arról, hogy mit érzek.

- Ne beszélj butaságot – mosolyodott el, és az arcomra tette a kezét. – Én szeretlek, és a távolság nem fog változtatni ezen, sőt, ha nem leszünk mindig együtt, csak még jobban fogok vágyni rád.  – Hüvelyujjával az ajkaimat simogatta és olyan csodálattal nézett a szemembe, hogy hirtelen elfelejtettem majdnem az összes kétségemet. – Vagy talán nem bízol bennem? – hervadt le a mosolya egyetlen pillanat alatt. – Mondtam már, soha de soha nem csalnálak meg. Miért akarnék másik nőt, mikor te már az enyém vagy? Tőled megkapok mindent – mosolygott ismét és röviden megcsókolt.

- A tiéd vagyok? – húztam fel a szemöldököm. – Ez kissé arrogáns kijelentés, nem gondolod? – simítottam hátra a homlokába lógó hajtincsét.

- De igaz, nem? – vonta meg a vállát vigyorogva.

Nem feleltem, úgyis tudta a választ, beletúrtam a hajába és megcsókoltam. A hosszú csók után csak feküdtünk egymással szemben, az orrunk összeért, a kezem az arcán, az övé az oldalamon.  Mélyen egymás szemébe néztünk, olyan volt, mintha szavak nélkül beszélgettünk volna. Bár csak a hold fénye világította be a szobát, egészen jól láttam az arcát. Abból, ahogy a szeme csillogott, az apró ráncokból a homlokán, ahogy mosolygott, vagy megcirógatta a bőrömet, tudtam, hogy mire gondol éppen. Minden mosolya, érintése mást jelentett. Szemének számtalan színe, árnyalata és fénye volt, amikből annyi mindent ki lehettet olvasni.
 
- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte, és egy puszit nyomott az orrom hegyére.

- Ha én a tiéd vagyok, akkor te az enyém – vigyorogtam, és büszkén kihúztam magam.

- Óh, hát igen – kuncogott. – De ez részedről is jár bizonyos kötelezettségekkel, mint például a hűség.

- Efelől egészen nyugodt lehetsz – mondtam, és adtam egy csókot az ajkaira. – Érzelmileg és fizikailag is képtelen lennék megcsalni téged. Már a gondolatától is undorodom, hogy más férfi érjen hozzám – bújtam a mellkasához, hogy magamon érezzem a teste melegét.

- Csak ezt akartam hallani – fonta körém erős karjait és mélyen beszippantotta a hajam illatát. Lehet kicsit élesen fogalmaztam, de úgy éreztem, soha többé nem tudnék mást ilyen közel engedni magamhoz.  – És már csak azért sem jöhetsz velem – tért vissza Ben az eredeti témánkhoz –, mert valakinek locsolnia kell a virágaimat, amíg nem leszek itthon.

- Arra a kiszáradt kóróra gondolsz a nappaliban? – kuncogtam.

- Már három hete itt laksz és még egy csepp vizet sem öntöttél rá. Azért száradt ki szegény – sóhajtott a virágot sajnálva.

- Csak, mert nő vagyok, nekem kellene öntözni? – háborogtam.

- Még szép! – vágta rá széles mosollyal. – Ahogyan mosni, főzni és takarítani is. Ezért tartalak, nem? – nevetett és arcomat simogatva megcsókolt. Önfeledt nevetése melegséggel töltötte el a szívemet. A korábbi fájdalmamnak szinte már nyoma sem volt.

- Sajnálom a korábbit – suttogtam az ajkai közé. – Ritkán borulok ki, de akkor nagyon. – Pár pillanatig vártam, majd folytattam. – Érzelmileg instabil, azt írta rólam a pszichológus a balesetem után. Ezen kívül bizalmatlan, paranoiás, irányításmániás, és hajlamos a dühkitörésekre. Párkapcsolatra teljes mértékben alkalmatlan, de a jogosítványát megtartatja – idéztem. Ben elkezdett hangosan nevetni. – Szerinted ez vicces?

- Nem kell agyturkásznak lenni ehhez az analízishez, elég eltölteni veled egy napot – kuncogott még mindig.

Én valahogy nem találtam ezt ennyire viccesnek.

- Szóval szerinted is alkalmatlan vagyok egy kapcsolatra – mondtam félig tényként megállapítva, félig kérdezve.

- Hanna…

- Tudom, hogy vannak problémáim az érzelmek kifejezésével, de én tényleg igyekszem – hadartam.

- Hanna – próbált ismét közbevágni.

- A világon téged mindenkinél jobban szeretlek, és ezt minden lehetséges módon ki fogom mutatni – öleltem át olyan erősen, hogy már-már attól féltem, fájdalmat okozok neki.

- Nincs neked az égvilágon semmi bajod – szabadította ki magát a karjaim közül. – Leszámítva persze, amiket a doki mondott – mosolygott. – Kivéve azt a párkapcsolati izét. – mondta és megcsókolt. – És jó, hogy megmaradt a jogosítványod, mi lenne a Jaggel nélküled? – puszilgatni kezdte a vállamat, és haladt felfelé egészen az ajkaimig. – Meséljek valamit? – kérdezte. – Csak, hogy teljesen megnyugodj. Bólogattam. Felkönyökölt, a fülem mögé igazgatta a hajamat, nyomott egy puszit a halántékomra és belekezdett.

- Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor beléd szerettem. – Becsukta a szemét, mintha visszaemlékezne. – Arra, amikor rájöttem, hogy kellesz nekem, hogy az életem nem folytatódhat nélküled, vagy ha mégis így lenne, az szívás.

- Ez mikor volt? – néztem meglepetten.

- A születésnapodon. Csak ültem és figyeltelek, ahogy táncoltál, a mosolyodat, a nevetésedet, a sokadik italtól csillogó szemeidet – simogatta meg az arcomat. – Elbűvöltél mindenkit, engem pedig végérvényesen magadba bolondítottál. – Megfogta a kezemet és az ajkaihoz emelte. – Úgy pörögtél, mint egy lemeríthetetlen Duracell nyuszi – nevetett. – Fel akartalak kérni táncolni, de valószínűleg nem lett volna jót ötlet a többiek előtt megcsókolni.

- Ahhá! – böktem felé a levegőben. – Szóval beismered, hogy akkor, ott a szobában te csókoltál meg engem először?

- Hmm. Talán – felelte bizonytalanul.

- Ez az! – csaptam a levegőbe győzedelmesen és még egy győzelmi táncot is elroptam ott, az ágyban fekve.

- Azt nem mondom, hogy biztosan így volt, de igen, lehet én csókoltam először, de aztán… Krm… – köszörülte meg a torkát – , úgy vetetetted rám magad, mint éhes oroszlán a zsákmányára.

- Nem is igaz! – legyintettem meg a mellkasát.

- Dehogyisnem! – vágta rá kuncogva. – Még most is érzem mohó ajkaid ízét. – Becsukta a szemét, beharapta az alsó ajkát, majd lágyan megcsókolt. – Akkor belém hasított, ez kell nekem, a nő, akinek whisky ízű a csókja – mondta pár centire eltávolodva a számtól, majd röviden megint megcsókolt. – Én annyira akartalak – simogatta az arcomat és közben mélyen a szemembe nézett –, azt akartam, hogy minden porcikád az enyém legyem. Végigcsókolni a lángoló testedet, és szeretni. – Teljes beleéléssel emlékezett vissza. Átölelt, és puszilgatott, ott, ahol tudott, az arcomon, nyakamon, vállamon, karomon, hátamon. – Amikor megszólalt a telefonom, mintha fejbe vágtak volna. Megtört a pillanat, és nem győztünk egymástól bocsánatot kérni, pedig igazából csak azért kellett volna, hogy nem előbb tettük meg. Aztán átmentem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és boldog voltam, mert tudtam, hogy te is érzel valamit, ami már több mint barátság. Ezután hónapokig úgy feküdtem le, hogy azt kívántam, bárcsak ott lennél velem.

- Én pedig kiültem az erkélyre és megpróbáltam kijózanodni. Azt hittem, vagy abban reménykedtem, hogy amit érzek az nem valódi, csak az alkohol hatása, de hetekkel később sem múlt el ez az érzés. Kezdtem megrémülni, és megpróbáltam olyan mélyre temetni az elmémben, amennyire csak lehet, de nem tudtam elfelejteni.  – Végighúztam az ujjaimat az ajkán. – Egyfolytában az járt a fejemben, mi lett volna, ha nem csörren meg a telefonod. – Átöleltem és nyomtam egy puszit a kulcscsontjára. Percekig feküdtünk így, egymást ölelve, jobbjával a hajamat simogatta, baljával a hátamat, mellkasomon éreztem egyenletes szívverését. Végtelen nyugalom szállt meg, pont, ahogy szerette volna.

- Körülbelül két hónappal a történtek után, mikor már a Parade’s Endet forgattuk – kezdett bele egy újabb történetbe – , egyik este, beszélgetés közben elaludtál a szobámban.

- Ja, emlékszem. Nem először fordult elő.

- Álmodban átöleltél, hozzám bújtál, pont így, mint most, mintha ez lett volna a természetes. Arra gondoltam, mit szólnál, ha megcsókolnálak? Vajon, hogy reagálnál? Megúsznám-e egy pofonnal, vagy vége lenne mindennek?

- Miért nem próbáltad meg?

- Mert gyáva voltam – nevetett keserűn. – Így, utólag belegondolva nagy hiba volt. Lépnem kellett volna.  Nekem kellett volna kezdeményeznem. Neked ott volt Richard, nem várhattam el, hogy kilépj egy stabilnak mondható kapcsolatból, valami bizonytalanért.

- Tényleg gyáva voltál – mosolyogtam. – De én is. Csak egyszer kellett volna leülnünk, hogy őszintén megbeszéljük, és kiderül, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, egymást.  – Megcsókoltam, letettem a fejemet a párnára, és becsuktam a szemem. Mintha kalapáltak volna a fejemben.  – Az előbb kérdezted, hogy fáj-e valahol. – Bólintott. – Ami azt illeti a fejem kezd egyre jobban hasogatni.

- Na, gyere ide – fordította maga felé az arcomat, hosszú ujjait a tincseim közé csúsztatta, hüvelykujjával a halántékomat kezdte masszírozni, közben a homlokomat puszilgatta. Az egész testem bizsergett, nem azért, mert izgató volt, hanem egyszerűen csak jó érzés. A fájdalom percek alatt elmúlt.

- Jobb már? – kérdezte halkan, és orrát az enyémhez dörgölte.

- Sokkal – válaszoltam. Megcsókoltam és a mellkasára hajtottam a fejemet.

- Hanna – suttogta Ben halkan a nevemet.

- Hmm?

- Megnyugodtál már? – érdeklődött még mindig aggódva.

- Igen. Köszönöm – feleltem, és egy puszit nyomtam a kulcscsontjára.

- A frászt hoztad rám, ugye tudod? – súgta, és nagyon erősen magához ölelt.

- Annyira sajnálom. – Viszonoztam az ölelést. – Nem akartalak megijeszteni. Máris megbuktam.

- Megbuktál? – csodálkozott.

- Mint a barátnőd – magyaráztam. – A biztatásomra lenne szükséged, nem a nyafogásomra.

- Most megint csak azt látom, hogy mozog az a gyönyörű szád, de nem értem, hogy mit mondasz – csókolt meg könnyedén. – Hmm. Nem csak gyönyörű, finom is – mondta egészen kicsit eltávolodva és beszívta az alsóajkamat.

- Na, ne terelj! – csúsztattam ajkaink közé az ujjaimat.   

- Egymásra van szükségünk. Velem már foglalkoztunk eleget. Most éppen a te érzéseidet és félelmeidet kell megbeszélnünk, mert ezeknél jelen pillanatban nincsen fontosabb. – Adott egy puszit a homlokomra. – Oké?

Bólintottam.

- Mostantól bármi történjék veled, boldog vagy, félsz valamitől, vagy kételkednél, tudni akarok róla. – Megfogta az államat, felemelte a fejemet, pár milliméterre az ajkaimtól folytatta. – Kinek mondanád el, ha nem nekem, akit a legközelebb engedsz magadhoz? – súgta az ajkaimnak és megcsókolt, majd átölelt.  – Én azért örülök – mondta már perc csöndes hallgatás után.

- Minek? – kérdeztem értetlenül.

- Annak, hogy a mindig magabiztos és határozott Hanna Holmes is ki tud így borulni, ráadásul miattam – szorított magához erősen. – Ez is csak azt jelenti, hogy sokat jelentek neked.

Olyan megnyugtató érzés volt a karjaiban feküdni, és tudtam, hogy igaza van, mint mindig. Képes voltam szerelmes tinivé, vagy hisztérikusan síró kislánnyá változni miatta, ugyanakkor ő volt az, aki mellett nő is lehettem, és egy igaz barát. Mert hiába volt ott a nővérem, Kitty, David és még egy csomó barátom, mindig is Ben volt az, akivel mindent megbeszéltem. Neki elmondhattam az összes örömömet és bánatomat, ahogyan ő is nekem, megőriztük egymás titkait. Ez a bizalom nagyon hamar kialakult köztünk. Amikor a Hawking forgatásán találkoztunk, olyan volt, mintha már évek óta jó barátok lettünk volna, pedig azelőtt csak egyetlen egyszer találkoztunk, évekkel korábban, és akkor is csak néhány, jelentéktelennek tűnő órát töltöttünk együtt.  

- Tudod – mondtam halkan kuncogva –, évekig kettőnkkel bizonygattam, hogy igenis létezik férfi és nő között barátság. Erre tessék…

- Miért, még mindig barátok vagyunk, nem? – próbált komoly képet vágni.

- Csak barátság. Semmi több.

- Hát, ha úgy gondolod, olyan sokat vesztettél, visszatérhetünk ahhoz az állapothoz – cirógatta meg az államat, mintha csókra akarna csábítani.

- Nem, azt hiszem, túlélem ezt a veszteséget - vigyorogtam és engedtem a csábításnak.

Felültem, hogy megigazítsam a párnámat, és megakadt a szemem egy képen, az óra mellett. Elmosolyodtam.

- Mi az? – kérdezte Ben, ő is felült és nyomott egy puszit vállamra.

- Olyan jó ez a fénykép – biccentettem az éjjeliszekrény irányába.

- És még csak nem is profi fotós csinálta, hanem én – mondta, és kezembe adta a képet, amin mi ketten voltunk, épp puszit adott nekem.

- Egyetlen profi sem tudna ilyen őszinte képeket készíteni – jegyeztem meg. A hajam olyan volt a fotón, mint a szénaboglya, a szemeim ragyogtak, és fülig ért a szám.  Ben valamikor a hét elején felvetette, hogy kitehetnénk egy képet kettőnkről, úgyhogy kiválasztottunk egyet, vittem haza az irodából fotópapírt, és kinyomtattuk. A nappaliba nem tehettük, mert eléggé nyilvánvaló, hogy az nem csak egy baráti puszi volt, ezért a szobába, az éjjeliszekrényre került. Megegyeztünk, hogy a hálóba nem engedünk be senkit, az csak a mi saját kis birodalmunk.

- Az első szombatunk – simogattam meg az arcát a fotón.  Kivette a kezemből, letette a szekrényre és visszahúzott az ágyra.

- Sok ilyen szombatunk lesz még – mormolta halkan.

A tarkójánál beletúrtam a hajába, a vállára hajtottam a fejem, és szorosan hozzásimultam. Hosszú ujjait figyeltem, ahogy a karomat simogatja.

- Kérdezhetek valamit? – emeltem rá a tekintetemet.

- Persze – bólintott.

- Ez a dolog már régóta foglalkoztat.

- Ki vele - fordult felém kíváncsian.

- Mégis mit találtál olyan vonzónak Annában?

Hangosan felnevetett.

- Ez most honnan jutott eszedbe?

- Csak érdekelne, mert abszolút nem az eseted.

- Az esetem? Miért nekem van olyanom? – kérdezte meglepetten.

- Igen. Szőke… magas… kékszemű…

- Mondja az alacsony, barna, aki itt fekszik mellettem az ágyban – kuncogott és egy puszit nyomott a vállamra.

- Kikérem magamnak! – háborogtam. – Százhetvenhárom centi az nem is alacsony, inkább te vagy olyan égimeszelő, fel sem érlek, úgy kell lábujjhegyre áll… – mosolya egyre szélesebb lett, megsimogatta az arcomat és megcsókolt.  

- Mégis honnan veszed, hogy a szőkéket szeretem? – kérdezte kíváncsian. – Sohasem bámulom meg a nőket, az olyan udvariatlan.

- Régóta ismerlek B. Felismerem az apró jeleket. Ha meglátsz egy csinos nőt, aki tetszik neked, kicsit oldalra biccented a fejedet és előrenyomod a csípődet.

- Ajjaj… Ezentúl nagyon oda kell figyelnem a testbeszédemre. – kuncogott.

- Szóval, Anna?

- Az csak – mosolyogva felsóhajtott, és egy bizonytalan mozdulattal megvakarta a tarkóját. – Az csak egy amolyan, mondhatni mindkettőnk számára előnyös kapcsolat volt. – A reakciója, és a hangja remegése arról árulkodott, hogy egy kicsit zavarba jött, de folytatta. – Neki kellett egy kis nyilvánosság, pár új, befolyásos barát – mély levegőt vett –, én pedig minden áron ki akartalak verni a fejemből, és hagytam magam kihasználni.

- Tehát, ha jól értem, bemutattad egy-két embernek, ő pedig cserébe lefeküdt veled – vontam le a következtetést.

- Igen, így valahogy… Mindketten jól jártunk.

- Ez kétségtelen. Különösen ő – sóhajtottam. – Valahogy sejtettem, hogy nem a csodaszép mosolya vagy a fergeteges humora fogott meg benne.


Ismét nevetett, a kijelentésemet hallva.

- Most csalódtál bennem? – kérdezte az arcomat vizslatva.

- Miért?

- Amiért képes voltam belemenni egy ilyen kapcsolatba.

- Ugyan már, nem, dehogyis – nyomtam egy puszit az ajkaira. – Én majdnem fél évig éltem valakivel, akit nem szerettem, de úgy tettem, mintha még mindig szeretném. Szerintem ez sokkal rosszabb – állapítottam meg, és visszahajtottam a fejemet a párnára. – És hogy kezdődött ez az egész? Már Annával?

- Egy fogadáson találkoztunk. Leszólított, csevegtünk, de hamar egyértelművé vált számomra, hogy nem én – az ént kihangsúlyozta –, érdeklem, hanem a társaság, akikkel vagyok – magyarázta. – Csak nem féltékeny voltál? – vigyorgott, amikor végül leesett neki.

- De. Igen. Rohadtul – vágtam rá frusztráltan. Kuncogva temette arcomat a tenyerébe és egy puszit nyomott a halántékomra. – Legalább jó volt?

- Nem – nevetett. – Nem igazán. De tényleg erről akarsz beszélni?

- Megegyeztünk, nincsenek tabuk.

- Igaz – mosolygott.

- Szóval?

- Szóval… csak olyan érzelemmentes szex volt, üres, és szürke. Jó volt, amíg jó volt, de nem éreztem semmit. Nem volt az igazi, arra kellett, hogy elfelejtselek, de ha belegondolok, igazából még arra sem volt jó, mert… - itt megint habozott egy kicsit -, mert ha nem rád gondolok közben, akkor talán fel sem tudott volna izgatni. Ciki mi? – kérdezte halkan. – Úgy tudtam csak lefeküdni egy nővel, ha közben rád gondolok. – Elhallgatott és láttam rajta, hogy Ismét zavarban van attól, amit az előbb mondott. - Ne haragudj, én… ne haragudj, ez nem volt épp egy tökéletes szerelmi vallomás.

- Megteszi – nevettem halkan, miközben az arcát néztem.

- Hanna – az arcomra tette a kezét, és röviden megcsókolt, majd folytatta –, egyetlen egyszer csókolóztunk, és már abból tudtam, hogy mennyire fantasztikusak lennénk együtt. – A mellkasára húzott és átölelt. – Óh, és milyen igazam lett!

- Egyáltalán nem ciki – suttogtam a finom, meleg bőrének. Érezem, ahogy megborzong a leheletemtől. - Szerinted én mit csináltam fél éven keresztül?

- Próbáltad elkerülni Richardot – kuncogott.

- Ezt honnan veszed? – bújtam ki az öleléséből.

- Nem siettél már úgy haza, mint az elején, na meg a hajnali háromig tartó telefonbeszélgetéseinkből.

- Uh. – zuhantam vissza a párnára. – Ennyire nyilvánvaló volt?

- Számomra igen – jegyezte meg egy pimasz mosollyal a szája szegletében. – Alig vártad, hogy végre elaludjon. Ha pedig ez mégsem jött be – súgta a fülembe –, azt csináltad, amit én, továbbképzelted a hotelbéli csókunkat… – Fölém térdelt, megtámaszkodott a fejem mellett és megcsókolt. - Elképzelted, hogy mi lett volna, ha nem szólal meg a telefonom – folytatta a nyakamon. - Arról fantáziáltál, milyen lehet, amikor az ajkam a melledhez ér… - gyengéden megcsókolta a mellbimbómat.

- Ah – nyögtem, és belemarkoltam a hajába. Huncut szemekkel rám nézett, és a másik mellemen is megismételte, miután a nyelve már belefáradt a kényeztetésbe. – Állandóan ott volt az a kis csomó gyomrodban, ami ellen nem tudtál mit tenni.  – Lejjebb csúszott, nyomott egy puszit a hasamra, majd elindult ismét felfelé, végül megcsókolt. Két tenyerembe zártam az arcát és a szemébe néztem.

folytatás
előző fejezet

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.