Befejeztük a reggelit, bedobáltam a tányérokat a mosogatóba és elkezdtünk csomagolni. A bőröndök az ágyon hevertek, mi a gardrób előtt álltunk tanácstalanul, majd Ben felfogott egy nagykupac ruhát és letette az ágyra.

- Oké, nem kell az egész szekrényedet magaddal vinned – kuncogtam. – LA-ben is vannak ám üzletek.
 
- Dolgozni megyek, nem vásárolni – jelentette ki kissé szemrehányóan.

Nagyot fújtatva csóváltam a fejem, mosolyogtam és figyeltem, ahogy a fél ruhatárát begyömöszöli a táskába. Tudtam, hogy a háromnegyedét egyszer sem veszi majd fel, de ráhagytam.

- Keresnél még nekem pár nadrágot is? – kérdezte az ajkaimhoz hajolva – Addig én összecsomagolom a laptopot.

- Rendben – bólintottam –, de ha pénzt találok valamelyik zsebében, az az enyém – haraptam az ajkamba. Mosolygott, megcsókolt és csatlakozott Adamhez, aki már huszadszor nyomkodta végig a rádióadókat, végül megállapodott egy alternatív rock zenéket játszó állomáson.

- Már van harminc fontom – kiáltottam ki a nappaliba, és ledobtam még egy farmert a fotel támlájára, majd vettem a következőt. Belenyúltam a zsebébe, egy kis csomagszerűség akadt a kezembe. Nem kellett megnéznem, hogy tudjam mi az.

- Remélem, azért majd meghívsz egy fagyira, vagy kólára, abból, amit találtál – mondta Ben, aki pont akkor lépett be az ajtón, amikor kihúztam a zsákmányt a kezemben tartott farmerja a bal első zsebéből.

- Hát ebből nehezen – kuncogtam és felé nyújtottam az óvszert.

Vigyorogva megvonta a vállát.

- Régi szép idők – könyvelte el, és a nyújtó mozdulatom, ekkor változott át dobássá és a kis csomag Ben feje mellett elrepülve, a folyosó falán csattant.  

Ben a hang irányába fordította fejét, majd visszanézett rám. Ördögi mosoly ült az arcára, és a szemében megjelent az a huncut fény, amit akkor látni, amikor valami rosszban sántikál. Hátrálni kezdtem, ő hosszú léptekkel megindult felém. Beleütköztem a fotelbe, már nem tudtam hova menekülni. Megérkezett elém, az ölébe kapott és elkezdte játékosan harapdálni a nyakamat. Rám tört a fékezhetetlen nevetés, még a nadrág is kiesett a kezemből.

- Tegyél le! Tegyél le! – kiabáltam. A tüdőm oxigénért könyörgött.

Ledobott az ágyra, ami a szokásos nyekkenéssel fejezte ki nemtetszését, és elkezdett csikizni, meg puszilgatni.   

- Hé, srácok! – kopogott Adam az ajtófélfán. – Én is itt vagyok, nem baj? Vékonyak a falak... Van már valami, amit kivihetek? – kérdezte. Észre sem vettem, hogy mikor jött be a szobába.

Nevetve ültünk fel, Ben még egyszer megcsókolt, felállt, és engem is felhúzott.

- Ezt – válaszolta Adamnek az egyik bőröndre mutatva. – Mindjárt, csak beleteszek még egy-két könyvet, majd a polchoz lépett és levett két vaskos kötetet.

- Nézd csak mit találtam az ágy alatt? – lebegtettem meg Ben előtt a kék színű noteszt. – Egész héten kerestem, és az előbb bevillant, hogy hol lehet.

- Mi az? – kíváncsiskodott Adam.

- Hanna jegyzetfüzete – felelte Ben. – Valamelyik nap írt bele, amikor… Krm… Szóval eszébe jutott valami, le akarta írni, és… Jesszus! – hökkent meg, amikor kinyitotta a füzetet. – Hanna, mik ezek hieroglifák? – nevetett az írásomat látva – Ezt még én sem tudom kiolvasni.

- Ugye! Pedig én csúnyán, de azért még olvashatóan írok, általában. De ez… És érdekes, hogy akkor mindketten tökéletesen el tudtuk olvasni, most viszont egy szót sem értek belőle.  

- Az egy más állapot volt – nevetett Ben, röviden megcsókolt és magához ölelt.

Ben végül belegyömöszölte azt a két könyvet is bőröndjébe, összecipzárazta és átadta Adamnek, aki kibattyogott vele az autóhoz.

- Ott vannak a nadrágok! – biccentettem a fotel irányába. – Válassz! – mondtam, két mély levegővétel között.  

Amíg Ben a nadrágjaival foglalatoskodott én kimentem a konyhába, hogy összeszedjem a vitaminjait, amiket szednie kellene. Visszatérve betettem azokat is a ruhák közé.

- A szemcseppet eltetted? – kérdeztem. Bólogatott. – De ne felejtsd el használni is! – parancsoltam rá. – Kétnaponta kell cseppenteni. Ha gyakran éjszakázol, vagy sokat kell napba vagy erős fénybe nézned, használhatod naponta is, vagy akár egy nap kétszer is. – A mellkasához húzódtam és körbesimogattam a szemeit – Ha elkezdene égni, szúrni, vagy fájni a szemed, pihentesd egy fél óráig. Ha a forgatást le kell állítani emiatt, akkor is.

- Hanna, ne aggódj már! – cirógatta meg az arcomat.

- Ne várd meg, hogy a fejed is megfájduljon!

Tudtam, hogy miről beszélek, nem csak az aggodalom beszélt belőlem, hanem a tapasztalat. Ha vele voltam, én mindig számon kértem rajta, hogy cseppentett-e már, forgatásokon vigyáztam rá, mégis korábban is előfordult, hogy a megerőltetéstől borzalmasan bevörösödtek és megfájdultak a szemei. Ez is egy ok volt, amiért úgy éreztem most is szüksége van rám, mellette lenne a helyem, és ezért tépelődtem napokig.
 
Lassan megtelt a másik bőrönd is, és eljött az idő, amikor el kellett indulnunk a repülőtérre.

- Ezeket én kiviszem a kocsiba – mondta Adam, és elvette Ben kezéből a táskát. – Szerintem búcsúzzatok el itt, a reptéren már nem lesz rá alkalmatok. – Ezzel kiment a lakásból.

Ben bezárta az ajtót és odalépett hozzám.

- Ugye itt hagyhatlak, nem lesz semmi baj? – igazgatta a fülem mögé a hajamat, és kezei közé fogta az arcomat.

- Baj? Velem? Dehogyis! – mosolyogtam, és egy puszit nyomtam a tenyerébe.

- Mert egyetlen szavadba kerül, és nem megyek sehova – jelentette ki határozottan. – Nem ér annyit az egész. Majd találok itt valami…

Megragadtam a tarkóját és telhetetlenül megcsókoltam.

- Még szép, hogy elmész és megmutatod nekik, hogy te vagy a legjobb – suttogtam az ajkainak.  Elmosolyodott, az ajtóhoz nyomott és megcsókolt. Percekig álltunk szenvedélyes csókba burkolózva, keze bekúszott a blúzom alá, az oldalamat cirógatta. Én is még utoljára beletúrtam a hajába, hogy biztosan emlékezzek, hogyan tekerednek ujjaim köré rakoncátlan tincsei. És, ahogy az ajkai a nyakamat kényeztették, arra gondoltam, bárcsak lenne még egy kis időnk, de a hangos dudaszó félbeszakította a pillanatunkat.

- Miért hívtad ide? – kérdeztem kicsit mérgesen. – Én is ki tudnálak vinni.

- Jobb lesz így – sóhajtott Ben.

Még néhány másodpercre hozzábújtam.

- Nagyon vigyázz magadra, és azonnal hívj fel, amint leszállt New Yorkban a gép!

Hosszan egymás szemébe néztünk, hüvelykujjával simogatta az arcomat.

- Szeretlek – mondtuk ki egyszerre.

Gombóc gyűlt a torkomba, de megfogadtam, hogy nem sírok. Mély levegőt vettem az orromon keresztül és becsuktam a szemem. Ekkor Ben ismét megcsókolt. Gyengéd, odaadó csók volt. Édes és keserű. Amolyan búcsúcsókféle. A kilincsre tette a kezét, rám pillantott, én bólintottam és kiléptünk az ajtón. A hátsó ülésre ültünk, útközben végig fogtuk egymás kezét. A Heathrow hatalmas csarnoka tele volt emberekkel, akik rólunk tudomást sem véve siettek el mellettünk. Elérkezett a búcsú ideje, kézfogás Adammel, rövid ölelés, jó tanácsok, számomra csak hangfoszlányok. Aztán én következtem. Egy puszi, és egy hosszú baráti ölelés, két halk, sóhajba foglalt szeretlek és egy angyali mosoly. Még utoljára mélyen a szemembe nézett, megcirógatta a kezemet és eltűnt a tömegben.

- Menjünk – mondtam a mellettem álló Adamnek, aki értetlenül nézett rám. – Menjünk! – ismételtem és elindultam a kijárat felé. Amint beültünk az autóba, elkezdtek potyogni a könnyeim. Igyekeztem visszafogni magam, nem akartam Adam előtt sírni. Ő nagyokat sóhajtozott láthatóan zavarta valami.

- Igen? – fordultam felé, és megtöröltem az arcomat.

- Semmi – felelte egyszerűen, és beindította a kocsit.

- Most már bökd ki!

Épp csak egy pillantást vetett rám, idegesen megdörzsölte az orrnyergét, és vett egy mély levegőt.

- Ha igazán szeretnéd őt, most ott lennél mellette – válaszolta szemrehányóan.

- Tessék? – hökkentem meg a kijelentésén.

- Ha tényleg szeretnéd, vele mennél, és nem itt pityeregnél az én kocsimban – förmedt rám lenézőn. – Nevetséges, hogy itt sajnáltatod magad, miközben tudod, hogy igazából mit kellett volna tenned.  

Egyre gyűlt bennem a méreg, de Benre gondoltam. Nem veszhetek össze, a legjobb barátjával.

- Szóval, szerinted nem szeretem Bent, csak mert nem hagytam itt csapot-papot, hogy vele mehessek.

- Nem, persze, hogy szereted, ez nyilvánvaló, de talán nem annyira, mint ahogy azt mutatod – mondta cinikusan.

Szívem szerint olyat mondtam volna, amit biztosan megbánok, amint kiejtem a számon, úgyhogy inkább magamban tartottam.

- Kibaszottul unom már az állandó szurkálódásaidat, úgyhogy elmondanád végre, hogy tulajdonképpen mi a franc bajod van velem? Mert ez csak egy ürügy, hogy újból belém köthess!

- Óh, semmi bajom veled – csóválta a fejét.

- Na ne röhögtess! A találkozásunk első pillanatától nem kedvelsz engem. Nem értem miért? Lenyúltam egy munkádat? Beálltam eléd a sorba a szupermarketben? Vagy mi? Más ok nem jut az eszembe – hadartam. – Egyébként én meglennék veled, bírom a humorodat, jól lehet veled dolgozni, egész jó apa vagy. Nem értem, neked mi problémád van velem. Tudtommal soha az életben nem ártottam neked, mégis kezdesz úgy viselkedni velem, mintha az ellenséged lennék.  - Nem válaszolt semmit a kis monológomra, csak bámult ki az ablakon. Hosszú percekkel később szólalt meg.

- A vicc az, kedves Hanna, hogy nap, mint nap castingokat tartasz, de a legjobb barátod kedvéért képtelen voltál hazajönni Londonba – utalt ezzel a Star Trek-es videó castingra.

- Úristen! Te még mindig ezen pörögsz? – néztem rá döbbenten. – Nem vagyok Ben alkalmazottja. Nem kell állandóan a rendelkezésére állnom, hogy ha csak füttyent egyet, máris ott teremjek. Nehogy már bocsánatot kelljen kérnem, amiért élni mertem a saját életemet. Nem gondoltam, hogy míg én a kapcsolatomat próbálom megmenteni, addig Londonban bekövetkezik az armageddon! Naivan azt hittem, hogy Bennek rajtam kívül is vannak barátai, akikre számíthat – fakadtam ki.

Amikor Ben felhívott, hogy egy kis segítségre lenne szüksége, én pont Liverpoolban voltam Richard szüleinél. Még egy utolsó kísérletet tettünk, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat. Mikor közöltem Richarddal, hogy visszamegyek Londonba, megfenyegetetett, hogy ha megteszem, végleg vége mindennek, hát maradtam, de borzalmas lelkiismeret furdalásom volt emiatt, és számtalanszor bocsánatot kértem Bentől, amiért nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám.

- Különben is, Bennek volt kulcsa a házunkhoz, tudta, hogy hol vannak a cuccaim, mondtam, hogy menjetek el hozzánk. Tehetek én arról, hogy nem akart odamenni? – Egy egész kis stúdió volt berendezve az egyik szobánkban. Richard is gyakran készített magáról néhány perces videókat, amiket aztán feltett az internetre. – De tudod, ami igazán érdekes, hogy két kicsi gyereked van, és karácsonykor nincs egy működőképes kamerád. Ezen a helyedben én elgondolkodnék – zártam le ezzel a vitát. Mielőtt még bármit mondhatott volna, én ismét megszólaltam. - Itt állj meg légy szíves! – mutattam a járda mellett sorakozó taxik irányába. – Ki akarok szállni.

- Hazaviszlek.

- Inkább megyek taxival.

- Ahogy akarod – sóhajtott maga elé, és lehúzódott. Kiszálltam, és mielőtt becsuktam volna az ajtót még visszahajoltam.

- Egyébként rohadtul nem érdekel a véleményed. Nekünk nem kell mindenáron jóban lennünk. Ja, és Ben bármit is bízott rád, felejtsd el, tudok magamra vigyázni! – mondtam, és finoman bezártam az a kocsija ajtaját. Fogtam egy taxit, bemondtam a címet és útközben próbáltam nem gondolkodni. Alig vártam, hogy hazaérjek. Rendesen bezárkóztam, ledobtam a táskámat, levettem a kabátomat, lerúgtam a csizmámat.  Utolsó erőmmel még eltámolyogtam a kanapéig, és összegömbölyödve lefeküdtem. Amint a gondolataim elhalkultak, fájdalmasam mart belém a lakás üvöltő csöndje. Még egy légy sem zümmögött. Percekig feküdtem csukott szemmel és vártam a soha véget nem érő szóáradatot, a puha lépteket a folyosó irányából, halk szöszmötölést a fürdőből, hangos kolompolást a konyhából, vagy legalább egy cifra káromkodást az emeletről, de csak a saját szipogásomat hallottam. Vártam, hogy mikor süpped be mellettem a kanapé, mikor húzza félre a hajamat és csókolja meg a nyakamat, de csak nyitva felejtett ablakon beszökő jeges levegő karcolta a bőrömet. Ismét eleredtek a könnyeim és az egész testem remegett, szeretettem volna kiabálni, vagy sikítani, de hang nem jött ki a torkomon, csak feszített belülről, mint a kitörni készülő vulkán. Egyfolytában a telefonomat néztem, pedig tudtam, hogy semmi értelme, Ben gépe még csak akkor szállt fel, és majd csak valamikor este tíz után landol New Yorkban, ahol át kell szállni. Próbáltam nem arra gondolni, amiket Adam a fejemhez vágott, mert tudtam, hogy nincs igaza, de mégis ott motoszkált bennem és nem hagyott nyugodni. Órák teltek el úgy, hogy a plafont bámulva feküdtem a kanapén. Nem bírtam tovább a tétlenséget, a konyhába mentem, kinyitottam a szekrény ajtaját. Kábultan, magam elé révedve keresgéltem. Pohárcsörgés, az öblös, whiskys üveg tompa puffanása a pulton, a kupak érces, csikorgó hangja, mintha nem is az én kezem csavarta volna fel, mintha ott sem lettem volna. Az ital ütemes glugyogása, és a pohár háromnegyedig megtelt, majd az első égető korty után egy hajtásra döntöttem magamba az italt, ami aztán végigperzselte a nyelőcsövemet és újabb könnyeket csalt szemembe. A következő pohár már meg sem kottyant, az azt követő meg már egészen kellemes volt. A harmadikat ittam, egyre jobban éreztem az alkohol hatását, amikor lüktető fájdalom futott végig a gerincemen, kiesett a pohár a kezemből és hangos csörömpöléssel darabokra tört a kemény padlón.

- A picsába! – mordultam fel, és egy konyharuhát dobtam az üvegszilánkok között szivárgó whiskyre. Nem foglalkoztam tovább vele, hagytam, hagy szívja magába az italt, amit én szerettem volna meginni, elővettem egy másik poharat, fogtam az üveget is, és visszamentem a nappaliba. Épp egy újabb korty Jack Daniel’sbe készültem fojtani a bánatom, amikor csengettek. Nem volt kedvem vendéget fogadni, de az illető nagyon kitartó volt. Végül rászántam magam, a bejárathoz battyogtam és kinyitottam az ajtót. Alice állt ott egy doboz csokis muffinnal a kezében.

- Szia Hanna – köszöntött kedvesen, de kicsit félszegen. – Bejöhetek?

- Jobban szeretnék most inkább egyedül lenni – válaszoltam szipogva.

- Nagyon sajnálom, amiket Adam mondott – közölte, mielőtt elköszönhettem volna.

- Ó, elmondta? – kérdeztem meglepetten.

- Nem vallja be, de lelkiismeret furdalása van.

- Csak nem? – vágtam rá gúnyosan és beljebb invitáltam.

- Néha egy rohadt nagy seggfej tud lenni. – A hangján hallatszott, hogy mérges.
 
- Nem én mondtam – tártam szét a karjaimat.

Alice megrökönyödve figyelte, ahogy összeszedtem a használt papírzsebkendőket a kanapéról és az asztalról.

- Bocs, nem számítottam látogatóra – mentegetőztem. – Huppanj le! – biccentettem a kanapé irányába.

- Figyelj, tényleg sajnálom – kezdte, letette a süteményeket a dohányzóasztalra és leült.

Kidobtam a zsepiket a szemetesbe, és indultam vissza a nappaliba.

- Csatlakozhatok? – kérdezte és a whiskys üvegre mutatott.

- Persze – válaszoltam és vittem neki is egy poharat, majd öntöttem mindkettőnknek és leheveredtem mellé.

- Nem akarom mentegetni – mondta dühösen. – Nem volt szép tőle, amit a fejedhez vágott…

- Szerinted igaza van? – szakítottam félbe a mondandóját. – Tényleg nem szeretem Bent, csak, mert nem mentem vele?

- Nem. Dehogy! – tiltakozott. – Egyáltalán nincs igaza. Nekem is van munkám, és sohasem merült fel, hogy otthagyom, nem tudom, hogy a ti esetetekben ez miért lenne másképp.

- Hát ez az! És nem értem, mi baja velem a férjednek, én nem ártottam neki, és egy rossz szót sem szóltam még hozzá soha.

- Fene érti a pasikat – legyintett.

- Áh, nem is érdekel – borzoltam meg a hajamat. – De azt megmondhatod neki, hogy nyugodjon meg, Bennek egy szót sem fogok szólni a kis vitánkról. Semmi értelme nem lenne ezzel idegesíteni. Most már csak azt várom, hogy hívjon, hogy megérkezett NY-ba.

- Ott kell átszállnia?

- Ühüm – bólogattam. – Két óra előtt még küldött egy sms-t, hogy nemsokára felszállnak, most már ki kell kapcsolnia a telefont. Elvileg tíz óra után pár perccel érkeznek a JFK-re, két órát kell várnia a csatlakozásra.

Alice kinyitotta a süteményes dobozt, felém nyújtotta, kivettem egyet, majd letette kettőnk közé.

- Egyébként hogy vagy? – érdeklődött mosolyogva.

- Szörnyű ez az egész – nagyot sóhajtottam és haraptam egyet a muffinba. – Ha nem én lennék a világ legszerencsésebb nője, valószínűleg könnyebben viselném. Az a rossz, hogy csak egy hetet tölthettünk együtt. Alig szoktam hozzá a gondolathoz, hogy egy pár vagyunk, máris el kellett válnunk.  Először kicsit furcsa volt, de aztán annyira természetessé vált.  Mintha már évek óta együtt lennénk.  Nem tudom, hogy fogom bírni, hogy most hirtelen nincs itt. Tudom, hülyén hangzik, ilyen rövid idő után, de olyan jó vele – mosolyogtam zavartan, és a tenyerembe temettem az arcomat.

- Na, fel a fejjel! – simogatta meg bátorítón a hátamat. – Nemsokára találkoztok. Különben is néhány hónap és alábbhagy ez a lángolás és könnyebb lesz elviselni a távollétét. Bár, ahogy most elnézlek titeket, lesz az egy-másfél év is – kuncogott.

- Úristen! Én nem merek ilyen távlatokban gondolkodni.

- Nyugodtan megteheted. Egy év? Mi az? Ben évtizedekre tervez.

- Épp ettől tartok én is. Nem mintha valaha is el akarnám engedni, soha többé nem tudnék mást szeretni, de azt hiszem, túl nagy tervei vannak túl rövid időn belül. Érted ugye? – Néztem rá kérdőn, remélve, hogy megért engem. – Én csak szeretném még egy darabig kiélvezni, hogy vagyunk egymásnak. Gondtalanul lenni a világban, utazgatni, és szeretkezni kifulladásig. – Éreztem, ahogy kicsit elpirulok, zavaromban beleharaptam egy újabb muffinba. – A másik dolog meg, hogy féltem Bent ettől az egésztől. Lehet, hogy hülyeség, hiszen harmincöt éves, felnőtt férfi, tud magára vigyázni, de attól Hollywood még Hollywood. És szerintem jogosan féltem tőle. Nem azért, mert attól tartok, hogy megváltozik, hanem, hogy megsérül – magyaráztam. – Na, de most már beszéljünk inkább rólatok. Hogy halad a baba projekt? – kérdeztem a szemöldökömet húzogatva. – Ha jól sejtem, még nincs baba – mutattam Alice kezében lévő whiskys pohárra. Felnevetett.

- Nem, még nincs, de rajta vagyunk. Nem olyan egyszerű két pici gyerek mellett.

- Ha szeretnéd, szívesen vigyázok egyszer-kétszer a srácokra, amíg még itthon vagyok – ajánlottam.

- Vigyázz, még a szavadon foglak!
 
Beszélgettünk még gyerekekről, munkáról, készítettünk szendvicset, iszogattunk, én már keveset, mert éreztem, hogy kicsit fejembe szállt az ital. Közben folyamatosan néztem az órát és a telefonomat.

- Nem kell ám itt őrizned! – mondtam. – Minden oké, megleszek.

- Nem őrizni jöttelek – felelte. – Gondoltam, csaphatnánk egy csajos estét. A srácokat rászabadítottam Adamre, most egyedül övé a vacsora, fürdetés, altatás, minden hiszti.

- Ó, ez a bünti? – kérdeztem vigyorogva.

- Nem csak ez, de ez is a része – válaszolta Alice elégedetten. – Megnézhetnénk egy filmet – javasolta. – Mondjuk a Star Trek első részét, mert én még nem láttam, de talán már tényleg meg kellene nézni.

- Felőlem rendben. – Felálltam és a tévéhez mentem. – Itt van valahol a kupacban – mutattam a temérdek dvd-re. Rövid keresgélés után meg is találtam.

A film már a vége felé járt, amikor megcsörrent a mobilom. Az órára pillantottam, tíz óra húsz percet mutatott.   

- Ben! – szóltam bele a telefonba, anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres.

- Helló Hanna! – jött a válasz a vonal túlsó végéről. Ő volt az.

- Szia szívem! – köszöntöttem megkönnyebbülten – Jól utaztál?

- Eddig minden szuper – felelte és olyan volt, mintha ásított volna. – Aludtam, zenét hallgattam és nézegetem a rólad készült képeket a mobilomban. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.  

- És szépeket álmodtál? – Közben láttam, hogy Alice csendben elkezdett öltözni. – Várj egy pillanatot! – mondtam a telefonba.

- Én megyek – biccentett Alice az ajtó felé. – Beszélgessetek csak. A filmet majd befejezzük máskor. Puszilom Bent! – intett és kilépett az ajtón.

- Ki volt az? – kíváncsiskodott Ben.

- Alice – feleltem röviden. – Miért, kire számítottál?

- Nem, is tudom, talán egy jóképű hercegre, aki alig várta, hogy végre lelépjek otthonról – kuncogta.

Bezártam az ajtót és bementem a hálószobába.

- Ezen akár meg is sértődhetnék – dőltem le az ágyra. Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg. – Hiányzol – sóhajtottam. – Olyan üres a lakás nélküled.

- Te is hiányzol – mormolta rekedten. – Nagyon.

- Hol vagy? Úgy értem, hogy a reptéren belül?

- Beültem egy kávézóba, rendeltem egy kávét. És te?

- A szobában. Fekszem az ágyon, és a párnádat ölelgetem.

- Hmm.  Na és mi van rajtad? – kérdezte huncut hangsúllyal.

- Az, amiben utoljára láttál – kuncogtam. – Lefogadom, most beleharaptál az ajkadba.

- Mem is. – Ezt valószínűleg úgy mondta, hogy az egész alsó ajkát beszívta, aztán elnevette magát. – Nem tehetek róla, hogy ilyen jó ízlésem van, ha a popsin feszülő farmer kiválasztásáról van szó. – Szinte láttam, ahogy büszkén kihúzza magát.  

- Csak véletlen volt – rántottam vissza az önmagasztalásból.

- Tudomány – jelentette ki határozottan.

- Véletlen – ismételtem.

- Lásd be, neked is jobban tetszene, ha a pasid hozzáértéssel öltöztetne, nem véletlenszerűen – nevetett. Telefonon keresztül még mélyebbnek tűnt a hangja.

- Nagyon szakszerűen tudsz vetkőztetni, szerintem az pont elég. Ámbár az öltöztetéssel is elég jól boldogulsz, már ami az egyes fehérneműket illeti – pillantottam mosolyogva a még mindig az ablak alatt heverő bugyimra.

- Ó, hát, tudod, mennyire szeretem a fagyit – mondta teljes komolysággal a hangjában.

- Ha itt lennél most megcsókolnálak – sóhajtottam.

- Csak most?

- Egyfolytában csókolnálak, amíg bírom szusszal.

- Csak csók? – kérdezte pimaszul.

- Jól van, ne feszítsd túl a húrt! Nem fogok veled telefonszexelni – jelentettem ki vigyorogva.

- Erre majd még visszatérünk pár nap múlva. Meglátjuk változik-e az álláspontod – nevetett meglehetősen magabiztosan.

- Figyelj! Ugye azért körbenéztél, hogy nem hallgatózik-e ott húsz tini lány a hátad mögött? – kérdeztem gyanakodva.

- Csak egy tíz év körüli fiú ücsörög két asztallal odébb, az anyukája a pultnál várakozik – mesélte Ben – A kissrác jó ideje engem néz, azt hiszem felismert – suttogta. – De messze van, nem hallhatja, miről beszélek, ha csak nincs szuperhallása.

- Vagy nem tud szájról olvasni – tettem hozzá kuncogva.

Beszélgettünk, egészen addig, míg a hangos bemondó nem szólította a Los Angelesbe induló járat utasait.

- Ez nekem szólt – mondta szomorúan Ben. – Mennem kell.

- Ha odaértél, hívj! – kértem.

- Rendben, mindenképp. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Néhány másodpercig még hallgattam a szétkapcsolt vonal búgó hangját, majd én is kinyomtam a telefont. Ledobtam az éjjeliszekrényre, magamhoz öleltem Ben párnáját, mélyen magamba szívva az illatát és becsuktam a szemem. Aznap éjjel Ben nélkül aludtam el.

folyt.köv.
előző rész

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 6 hozzászólás

1

2014.02.08. 14:55 Melody Ha minden jól megy, holnap jön a folytatás!

2014.01.19. 15:49 Mrs.Hudson Jaj Drága, mikor lesz a következő rész? Nagyon várom, és hónapok óta izgulok:D xxx

2013.12.30. 15:46 Melody Karácsonyra sajnos nem készültem el, de igyekszem

2013.12.25. 16:10 Hena Ohh, ugye így karácsonyra kapunk majd egy új részt? :D Kellemes ünnepeket nektek! :)

2013.11.18. 12:34 Melody Szia! Köszönöm! :) Hamarosan jön a folytatás.

2013.11.12. 20:59 Mrs.Hudson Szia! Nagyon jó a történet, mikorra várható a folytatás?

1