Ha tudtam volna bármit is tenni, ami a legkevésbé árt nekem, az az lett volna, hogy megfordulok, leülök az Ő ágyára, csendben, egyedül a félhomályban, betakarózva a hideg és párás levegőben álomba sírom magam.

De ami a legfurcsább, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem tudom megmagyarázni, miért nem hagytam ott Őt, hiszen csak ott álltam az érdes padlószőnyegen mezítláb, összetörve, félve, csalódottan és idegesen. Ezek az érzések mind összegyűltek eggyé, és így támadtak engem. Egy jó ideig nem bírtam még csak egy milliméterrel arrébb lépni sem, hogy ne szúrja annyira a talpam a már régi és szúrós szőnyeg. Mrs. Hudson kiadott lakásának egyik legszörnyűbb pontja maga a bútorokon kívül az ócska és régi padlószőnyeg, amit már húsz éve ki kellett volna cserélni…

De nem igazán ezen töprengtem, hanem azon, hogy most mi lesz. Amikor valaki el fogja olvasni a naplómat, biztosan őrültnek tart, hogy még én sem tudtam, mit is csinálok. De valószínűleg senki sem fogja elolvasni ezt rajtam kívül – vagyis remélem. A naplóm mindig ugyanazon a megszokott helyen lesz, ahol mindig is tartottam: az ágyrács és a matrac között. Mikor még tizenéves voltam, már akkor is nagyon szívleltem a naplóírást. Szörnyen jó dolog egy tinédzser lány életében. Ha egyszer lesz nekem is egy lányom (ami most egyre valószínűtlenebb), arra fogom nevelni, hogy ha nem akarja elmondani azokat az érzéseit, amik a szívét nyomják, írja ki magából. Nekem is az anyukám mondta még akkor, amikor nyolcadikban a fiúk folyton cikiztek a fogszabályzóm miatt, na persze meg az idegesítő, éretlen beszólásaikkal… De nem is értem, miért írok erről. Fogalmam sincs.

***

Az ablakpárkányon koppant néha egy-egy esőcsepp. Percről percre sűrűbben érkeztek a kis cseppek, aztán arra eszméltem, hogy odakint már teljesen besötétedett, elborult, és úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Ekkor éreztem azt, hogy valamit mégis csak kéne tennem. Előreléptem. Hangtalanul. Aztán egyre merészebb lettem az első, apró lépésem után, és egyre közelebb jutottam a bejárthoz, ahol is Ő állt ott vele. Nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnám fel magamra a figyelmet, mert tudtam, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás. Mikor már egy egész métert haladtam, megfordult a fejemben, hogy ezzel a lökettel akár hátra is fordulhatnék és leülhetnék az ágyra, hogy végiggondoljam, vagy egyáltalán feldolgozzam a történteket, vagyis amit láttam.

Ám rájöttem, hogy ezzel a saját becsületemet gyűröm össze, akár egy rosszul megírt dalszöveget, amit elegánsan a kukába dobnék. Így maradtam a figyelemfelhívásnál. Csak épp azt nem tudtam, hogy ezt hogyan is kéne tennem. A pohár „véletlen” leverésétől a köhintésen át a kifakadt ordításig minden eszembe jutott, és akkor gondolkodtam el igazán azon, hogy ennyire még sohasem mélyedtem el magamba, legalábbis ennyi ideig biztos nem. Aztán egyre sürgetett az idő. Az vihar már lassacskán enyhülni kezdett, az idő egyre gyorsabban telt, a percek mégis órákig elnyúltak. Fogalmam sincs, hogy valójában mennyi ideig ácsorogtam ott a folyosón, de abban biztos vagyok, hogy nem volt tíz perc sem, vagyis maximum annyi.

Amikor ez végigfutott az agyamon, akkor eszméltem rá, hogy mégiscsak kéne tennem valamit. Hiába erőlködtem, nem tudtam újra megmozdulni, ismét földbe gyökereztek a lábaim, szoborrá váltam. Egy belül megrepedt kőszoborrá. Az Ég mintha megkönyörült volna rajtam, könnyek szöktem a szemembe és akaratlanul szipogni kezdtem, amire mind a ketten felfigyeltek. Nem tudtam, hogy ez most jót jelent-e vagy sem; bár utólag nézve szerintem segítség volt, hiszen így figyeltek fel rám.

Először megijedtem, mert a szobában mindannyian lemerevedtünk, de aztán hirtelen két szempár fürkészett engem. Az egyik sajnálóan, szeretettel telien, bár fájdalmasan, míg a másik bosszúsan, gúnyosan és lekezelően. Nem tudtam levegőt se venni, talán ezért mosódott össze a kép előttem; minden elsötétült, és ezerrel rázott a hideg. A gyomrom összerázódott, ökölbe szorított kezem remegett, ujjaim végei elfehéredtek. Csend lett pár pillanatig, azt sem tudtam, most mi lesz. Talán ezért ájultam el…

***

Képszakadás. Egy pillanatra veszettem csak el az egyensúlyomat, ezért estem össze. De aztán nehezen lábra álltam remegő térdekkel, megigazítottam a köntösömet, amibe még akkor bújtam bele, amikor kijöttem a szobából. Újra őket figyeltem, ahogy ők is. Tényleg csak pár pillanatra ájultam el – hála égnek. Nem is tudom mi lett volna, ha percekig ott fekszem tudatlanul. Hirtelen a remény lángja gyúlt fel bennem újra, mint amikor a gyertya lángja egy pillanat kihagyás után újra oxigénhez jut; hiszen hatalmas bátorsággal előreléptem, és elindultam feléjük!

Mindenféle érzés tombolt bennem, de leginkább a kíváncsiság és a félelem uralt. És ekkor következett az, amiről sohasem álmodtam volna. Persze tudtam, ha valami, vagy valaki, akit nagyon szeretek, azt képes vagyok megvédeni a rossztól, na de hogy ennyire bátor lennék, azt nem tudtam… vagyis most már tudom. Odaléptem Sherlock mellé, megfogtam a kezét, és mélyen a velem szemben álló nő szemébe néztem. Szúrósan pillantottam, immáron egyre bátrabban, aztán már csak az arcát fürkésztem, hogy erre mit lép majd.

Sajnos nem számítottam arra, hogy ő felkészült rám. A bal kezében lévő kést az arcom felé tartotta, és csak azt súgta:

- Átszúrom a nyamvadt torkodat ezzel a késsel, ha nem takarodsz innen te rohadt r*banc!

Sherlock megszorította a kezem és hátra húzta azt jelezve nekem, hogy hátráljak. Az agyam pörgött, bár teljesen leblokkoltam. Ezt szerintem még Sherlock sem értené. Aztán elkezdtem valamiféle stratégiát kitalálni. Nem mertem oldalra nézni, mert még féltem, hogy Irene Adler leszúrna ott helyben. Ezért csak megszorítottam Sherlock kezét, aztán hirtelen mögé ugrottam, ő pedig kikapta a nő kezéből a kést, és így már ő szegezte Irene nyakának. A következő pillanatok felgyorsultak, Megragadtam az egyik karját, míg Sherlock a másikat, és úgy vonszoltuk a fotelhez, ahova leültettük.

- Hozz szikszalagot – súgta a fülembe, én pedig már ott sem voltam. Néhány pillanat múlva visszatértem, és így kötöztük meg Irenet. Két kezét, lábát összeragasztottuk, Sherlock lerakta a kést, majd rám nézett.

- Kérlek, ne haragudj rám. Én nem – kezdte, de én nem engedtem, hogy végigmondja, csak megcsókoltam, nem csak azért, hogy bosszantsam a megkötözött nőt, aki már régóta őrülten szerelmes Sherlockba.

- Tudom. És szeretlek – súgtam ajkai közé, és újból megcsókoltam, de úgy, mintha már évek óta nem láttam volna.

Nem sokáig vettük el egymás figyelmét, leültünk Irene-nal szembe, és először csak csendben néztük egymást. Szerettem volna megtudni, hogy mi volt ez az egész, hogy miért jött ide, és hogy miért csókolta vadul az én Sherlockomat, miközben egy kés tartott a nyakához. Persze tudtam, hogy Sherlock egyáltalán nem akarta, hogy én lássam ezt az egészet, és biztos vagyok benne, hogy most szörnyű lelkiismeret furdalása van…

Nem tudtuk szóra bírni Irene Adlert, a dominátrixot, aki saját hatalmába kerítette az egész világot. Bár az övé lehetett volna bármelyik férfi, vagy nő, de neki csakis az én makacs, eszméletlenül okos, kiváló következtetőképességű, számára megkaparinthatatlan, jószívű, arrogáns, jó testű, iszonyat helyes Sherlockom kellett neki, hát még ilyet… Úgy döntöttünk, hogy nem bántjuk, viszont tetteiért felelni kell, ezért Lestrade-ot hívtuk, hogy elvigye őt, akit már évek óta köröznek mindenféle okból.

Este kilencre megint kettesben lettünk. Felrakott egy teát, amit elszürcsöltünk a nappaliban a lobogó tűz mellett. Addigra elállt az eső, viszont besötétedett, és a levegő is lehűlt. Irene Adler végre a helyén van, a börtönben, egyedül, a hideg, mocskos cellában. Aztán eszembe jutott az a negyed óra, amit végigszenvedtem, egyedül… most is kiráz tőle a hideg, na de ami utána történt, az tökéletesen kiegyensúlyozta az érzéseimet. Oldalra nézett, rám. Mosolygott eszeveszett sármjával, aztán baljával megsimította az arcomat, és megcsókolt. Lágyan és gyengéden csókolt, nem úgy, mint délután, nem lihegett, még csak nem is használta a nyelvét. De nekem ez így tökéletesen bejött. Ujjai leszökkentek a nyakamig, és végigrajzolták a kulcscsontomat. Aztán lesiklottak az oldalamon, és gyengéden maga felé húzta a combomat arra ösztönözve, hogy az ölébe üljek. Nyakába fúrtam az arcomat, és mélyen magamba szívtam az illatát. Mély levegőt vettem, és a délután történteket már el is felejtettem, avagy már a múltam részévé vált. Magamhoz öleltem, és egy puszit nyomott a vállamra.

- Szeretlek édesem! Na, látod? Minden rossznak jó lesz a vége – súgta ajkaim közé, és megcsókolt.

Ha tudtam volna bármit is tenni, ami a legkevésbé árt nekem, az az lett volna, hogy megfordulok, leülök az Ő ágyára, csendben, egyedül a félhomályban, betakarózva a hideg és párás levegőben álomba sírom magam.

De ami a legfurcsább, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem tudom megmagyarázni, miért nem hagytam ott Őt, hiszen csak ott álltam az érdes padlószőnyegen mezítláb, összetörve, félve, csalódottan és idegesen. Ezek az érzések mind összegyűltek eggyé, és így támadtak engem. Egy jó ideig nem bírtam még csak egy milliméterrel arrébb lépni sem, hogy ne szúrja annyira a talpam a már régi és szúrós szőnyeg. Mrs. Hudson kiadott lakásának egyik legszörnyűbb pontja maga a bútorokon kívül az ócska és régi padlószőnyeg, amit már húsz éve ki kellett volna cserélni…

De nem igazán ezen töprengtem, hanem azon, hogy most mi lesz. Amikor valaki el fogja olvasni a naplómat, biztosan őrültnek tart, hogy még én sem tudtam, mit is csinálok. De valószínűleg senki sem fogja elolvasni ezt rajtam kívül – vagyis remélem. A naplóm mindig ugyanazon a megszokott helyen lesz, ahol mindig is tartottam: az ágyrács és a matrac között. Mikor még tizenéves voltam, már akkor is nagyon szívleltem a naplóírást. Szörnyen jó dolog egy tinédzser lány életében. Ha egyszer lesz nekem is egy lányom (ami most egyre valószínűtlenebb), arra fogom nevelni, hogy ha nem akarja elmondani azokat az érzéseit, amik a szívét nyomják, írja ki magából. Nekem is az anyukám mondta még akkor, amikor nyolcadikban a fiúk folyton cikiztek a fogszabályzóm miatt, na persze meg az idegesítő, éretlen beszólásaikkal… De nem is értem, miért írok erről. Fogalmam sincs.

***

Az ablakpárkányon koppant néha egy-egy esőcsepp. Percről percre sűrűbben érkeztek a kis cseppek, aztán arra eszméltem, hogy odakint már teljesen besötétedett, elborult, és úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Ekkor éreztem azt, hogy valamit mégis csak kéne tennem. Előreléptem. Hangtalanul. Aztán egyre merészebb lettem az első, apró lépésem után, és egyre közelebb jutottam a bejárthoz, ahol is Ő állt ott vele. Nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnám fel magamra a figyelmet, mert tudtam, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás. Mikor már egy egész métert haladtam, megfordult a fejemben, hogy ezzel a lökettel akár hátra is fordulhatnék és leülhetnék az ágyra, hogy végiggondoljam, vagy egyáltalán feldolgozzam a történteket, vagyis amit láttam.

Ám rájöttem, hogy ezzel a saját becsületemet gyűröm össze, akár egy rosszul megírt dalszöveget, amit elegánsan a kukába dobnék. Így maradtam a figyelemfelhívásnál. Csak épp azt nem tudtam, hogy ezt hogyan is kéne tennem. A pohár „véletlen” leverésétől a köhintésen át a kifakadt ordításig minden eszembe jutott, és akkor gondolkodtam el igazán azon, hogy ennyire még sohasem mélyedtem el magamba, legalábbis ennyi ideig biztos nem. Aztán egyre sürgetett az idő. Az vihar már lassacskán enyhülni kezdett, az idő egyre gyorsabban telt, a percek mégis órákig elnyúltak. Fogalmam sincs, hogy valójában mennyi ideig ácsorogtam ott a folyosón, de abban biztos vagyok, hogy nem volt tíz perc sem, vagyis maximum annyi.

Amikor ez végigfutott az agyamon, akkor eszméltem rá, hogy mégiscsak kéne tennem valamit. Hiába erőlködtem, nem tudtam újra megmozdulni, ismét földbe gyökereztek a lábaim, szoborrá váltam. Egy belül megrepedt kőszoborrá. Az Ég mintha megkönyörült volna rajtam, könnyek szöktem a szemembe és akaratlanul szipogni kezdtem, amire mind a ketten felfigyeltek. Nem tudtam, hogy ez most jót jelent-e vagy sem; bár utólag nézve szerintem segítség volt, hiszen így figyeltek fel rám.

Először megijedtem, mert a szobában mindannyian lemerevedtünk, de aztán hirtelen két szempár fürkészett engem. Az egyik sajnálóan, szeretettel telien, bár fájdalmasan, míg a másik bosszúsan, gúnyosan és lekezelően. Nem tudtam levegőt se venni, talán ezért mosódott össze a kép előttem; minden elsötétült, és ezerrel rázott a hideg. A gyomrom összerázódott, ökölbe szorított kezem remegett, ujjaim végei elfehéredtek. Csend lett pár pillanatig, azt sem tudtam, most mi lesz. Talán ezért ájultam el…

***

Képszakadás. Egy pillanatra veszettem csak el az egyensúlyomat, ezért estem össze. De aztán nehezen lábra álltam remegő térdekkel, megigazítottam a köntösömet, amibe még akkor bújtam bele, amikor kijöttem a szobából. Újra őket figyeltem, ahogy ők is. Tényleg csak pár pillanatra ájultam el – hála égnek. Nem is tudom mi lett volna, ha percekig ott fekszem tudatlanul. Hirtelen a remény lángja gyúlt fel bennem újra, mint amikor a gyertya lángja egy pillanat kihagyás után újra oxigénhez jut; hiszen hatalmas bátorsággal előreléptem, és elindultam feléjük!

Mindenféle érzés tombolt bennem, de leginkább a kíváncsiság és a félelem uralt. És ekkor következett az, amiről sohasem álmodtam volna. Persze tudtam, ha valami, vagy valaki, akit nagyon szeretek, azt képes vagyok megvédeni a rossztól, na de hogy ennyire bátor lennék, azt nem tudtam… vagyis most már tudom. Odaléptem Sherlock mellé, megfogtam a kezét, és mélyen a velem szemben álló nő szemébe néztem. Szúrósan pillantottam, immáron egyre bátrabban, aztán már csak az arcát fürkésztem, hogy erre mit lép majd.

Sajnos nem számítottam arra, hogy ő felkészült rám. A bal kezében lévő kést az arcom felé tartotta, és csak azt súgta:

- Átszúrom a nyamvadt torkodat ezzel a késsel, ha nem takarodsz innen te rohadt r*banc!

Sherlock megszorította a kezem és hátra húzta azt jelezve nekem, hogy hátráljak. Az agyam pörgött, bár teljesen leblokkoltam. Ezt szerintem még Sherlock sem értené. Aztán elkezdtem valamiféle stratégiát kitalálni. Nem mertem oldalra nézni, mert még féltem, hogy Irene Adler leszúrna ott helyben. Ezért csak megszorítottam Sherlock kezét, aztán hirtelen mögé ugrottam, ő pedig kikapta a nő kezéből a kést, és így már ő szegezte Irene nyakának. A következő pillanatok felgyorsultak, Megragadtam az egyik karját, míg Sherlock a másikat, és úgy vonszoltuk a fotelhez, ahova leültettük.

- Hozz szikszalagot – súgta a fülembe, én pedig már ott sem voltam. Néhány pillanat múlva visszatértem, és így kötöztük meg Irenet. Két kezét, lábát összeragasztottuk, Sherlock lerakta a kést, majd rám nézett.

- Kérlek, ne haragudj rám. Én nem – kezdte, de én nem engedtem, hogy végigmondja, csak megcsókoltam, nem csak azért, hogy bosszantsam a megkötözött nőt, aki már régóta őrülten szerelmes Sherlockba.

- Tudom. És szeretlek – súgtam ajkai közé, és újból megcsókoltam, de úgy, mintha már évek óta nem láttam volna.

Nem sokáig vettük el egymás figyelmét, leültünk Irene-nal szembe, és először csak csendben néztük egymást. Szerettem volna megtudni, hogy mi volt ez az egész, hogy miért jött ide, és hogy miért csókolta vadul az én Sherlockomat, miközben egy kés tartott a nyakához. Persze tudtam, hogy Sherlock egyáltalán nem akarta, hogy én lássam ezt az egészet, és biztos vagyok benne, hogy most szörnyű lelkiismeret furdalása van…

Nem tudtuk szóra bírni Irene Adlert, a dominátrixot, aki saját hatalmába kerítette az egész világot. Bár az övé lehetett volna bármelyik férfi, vagy nő, de neki csakis az én makacs, eszméletlenül okos, kiváló következtetőképességű, számára megkaparinthatatlan, jószívű, arrogáns, jó testű, iszonyat helyes Sherlockom kellett, hát még ilyet… Úgy döntöttünk, hogy nem bántjuk, viszont tetteiért felelni kell, ezért Lestrade-ot hívtuk, hogy elvigye őt, akit már évek óta köröznek mindenféle okból.

Este kilencre megint kettesben lettünk. Felrakott egy teát, amit elszürcsöltünk a nappaliban a lobogó tűz mellett. Addigra elállt az eső, viszont besötétedett, és a levegő is lehűlt. Irene Adler végre a helyén van, a börtönben, egyedül, a hideg, mocskos cellában. Aztán eszembe jutott az a negyed óra, amit végigszenvedtem, egyedül… most is kiráz tőle a hideg, na de ami utána történt, az tökéletesen kiegyensúlyozta az érzéseimet. Oldalra nézett, rám. Mosolygott eszeveszett sármjával, aztán baljával megsimította az arcomat, és megcsókolt. Lágyan és gyengéden csókolt, nem úgy, mint délután, nem lihegett, még csak nem is használta a nyelvét. De nekem ez így tökéletesen bejött. Ujjai leszökkentek a nyakamig, és végigrajzolták a kulcscsontomat. Aztán lesiklottak az oldalamon, és gyengéden maga felé húzta a combomat arra ösztönözve, hogy az ölébe üljek. Nyakába fúrtam az arcomat, és mélyen magamba szívtam az illatát. Mély levegőt vettem, és a délután történteket már el is felejtettem, avagy már a múltam részévé vált. Magamhoz öleltem, és egy puszit nyomott a vállamra.

- Szeretlek édesem! Na, látod? Minden rossznak jó lesz a vége – súgta ajkaim közé, és megcsókolt.

folyt.köv.
előző fejezet

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.