|
Sherlock Holmes és a két férfi esete V.
Cím: Sherlock Holmes és a két férfi esete V.
Szerző: Bubu [link]
Korhatár: 12
"Most teljes csönd támadt. Legalábbis John Watson szerint, hiszen Sherlock agyában pattogtak a szavak, amiket most elmondott."
Egy régi egyetemen árulkodó nyomokra bukkannak Sherlockék. De még mindig nem derül fény arra, hogy ki is valójában ez az ember, aki megölte ezt az ártatlan férfit…
Az idő elborult. A szél is elkezdett fújni. Greg Lestrade felügyelő az irodájában ült, és hallotta, ahogy a szél süvít odakint. Elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon most mit csinál John. Hogy rájött-e már, ki a fenyegető, vagy, hogy miért csinálta… amint ezt végiggondolta, Sherlock és John belépett az irodájába. Kérdőn nézett rájuk, de fájdalommal jött rá, hogy nem a fenyegetés miatt jöttek, hiszen John megígérte neki, hogy nem mondja el Sherlocknak a dolgot.
- Mi ügyből jöttek? – kérdezte, és bekapcsolta a monitort.
- Peter Crost miatt. Hol dolgozott? – vágott bele Sherlock, és figyelte, ahogy a felügyelő bepötyögi a férfi nevét, majd csak görget lefelé.
- Informatikus volt. Egy ideig külföldön élt. Amerikába.
- Jó, de itt, Angliában. Hol? – sürgette izgatottan.
- Cambridge-ben.
- CCSU?
- Igen, Cambridge Computer Science University-ben – olvasta Lestrade. – Csak nem nyomra akadtak?
- Hát azt majd meglátjuk – mosolygott, és szemében valami eszeveszett káoszt láttak mind a ketten. Jöjjön John, megyünk Cambridge-be.
Azzal kiléptek az ajtón. John még visszamosolygott Lestradera, intett, és futólépésben érte utol Sherlockot.
A nyomozó fejében kezdtek a dolgok összeállni. Néhány elmélet fordult meg a fejében, miközben a taxi hátsó ülésén ült. A doktor is gondolkodott, hiszen állítólag hatalmas formában van; így talán még rá is jönnek valamire még ma estig. Mire a hatalmas egyetemhez értek, majdnem teljesen besötétedett. Felnéztek az épület tetejéig. Még a látványtól is elszédültek. Kívülről régiesnek tűnt, kissé barokkhatása volt. Fellépcsőztek egészen a bejáratig, majd Sherlock erőteljesen nekitámaszkodott a nehéz és vastag fémajtónak. Beléptek a bejáratra. Ez egy pár négyzetméteres tér volt, jobb oldalt helyezkedett el a portásfülke, ahol egy idős férfi ücsörgött a gyér lámpafénynél az aznapi Independent-et lapozva.
- Jó estét – lépett oda az ablakhoz Sherlock, és előhúzott egy jelvényt a kabátzsebéből. – Sherlock Holmes vagyok, magánnyomozó. Peter Crost az egyetemen dolgozott, és nemrég hunyt el. Ez ügyben jöttünk nyomozni.
- Értem – felelte a férfi. – Melyik osztályra jöttek?
- Melyiken dolgozott?
- Harmadik emelet, jobb oldali folyosó 420-as ajtó – igazította el őket, majd megnyomott egy gombot, egy halk rezzenést hallottak, majd a portás a bejárati ajtó felé biccentett. A nyomozó-pár otthagyta a portást egy „Köszönönjükkel” és beléptek az egyetem épületébe.
Egy aulába csöppentek. Ahogy visszacsapódott a nehéz ajtó, az egész helység beleremegett. Sötét volt és idegen. Sréhen balra kirajzolódni láttak egy lépcsőt.
- Arra – biccentett Sherlock, és John követte. Cipőjük sarka koppant a kőfokokon, a csöndes aulában ez volt az egyetlen zaj. Mire felértek, már látták a három folyosót, és jobbra fordultak.
Sherlock kicsiket lépett, s közben az ajtókra felfestett számokat figyelte.
- 397, 398, 399. Hol van már a 420? – gondolta.
Néhány pillanattal később meglátták a 419-es ajtót, csakhogy akármerre néztek, nem látták a 420-ast. Sherlock felhúzott szemöldökkel fordult össze-vissza maga körül, de nem értette, hogy mit tévesztett el, ugyanis 420 ezen a folyosón nincsen. Lenézett az alsó szintekre a korlátnak támaszkodva.
- De hiszen itt nincs is 420-as ajtó – értetlenkedett John, és Sherlock arcát fürkészte.
- Igen. Erre már én is rájöttem – felelte mérgesen, és mintha egy ágyúból lőtték volna ki, elindult a lépcső felé, ahonnan feljöttek. John utána iramodott. Mire újra az elágazáshoz értek, szemük megszokta a sötétet.
- És most merre?
- Azt hiszem arra – biccentett afelé a folyosó felé, ami pont szembe esik a lépcsővel. Elkanyarodtak jobbra, és csak a számokat figyelték. 380, 379, 378…
Sherlock ismét megállt, esze ágába nem jutott volna a folyosó végéig menni.
- Akkor már csak egy lehetőségünk maradt. A bal oldali folyosó - amint meglátták az első ajtót, hirtelen reménytelenség fogta el őket. Az első ajtón a 300-as szám állt. Ezen a szinten a 419-es előadó volt a legnagyobb számú.
- És ha ez egyel följebb lévő emeleten van a – még be se tudta fejezni, mert Sherlock közbeszólt.
- Nincs följebb.
- Hogyan? – kérdezte Watson, mintha nem hallotta volna rendesen, amit Sherlock mondott, ami persze lehetetlen volt, hiszen ekkora csendben…
- Nincs negyedik emelet. Ez az egyetem legmagasabb pontja. Nincs tovább.
- Akkor biztos félremondta a portás – reménykedett John, de hiába. Sherlock biztosra vette, hogy egy ilyen idős ember, mint ez a portás, úgy ismeri az egyetemet, mint a saját tenyerét.
- Láttam az pulóverét. Már vagy hatvanszor kimosta. Ez az egyenruhája. Nyilvánvaló, hogy már többtíz éve itt dolgozik – gondolkodott hangosan. – Félreigazított minket. Szándékosan.
Ahogyan ezt a szót kimondta, John hátán végigfutott a hideg.
- Csak nem gondolja, hogy ő bármennyire is felelős a férfi haláláért?
- Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy szándékosan csinálta, hogy időt nyerjen.
- Időt? – ismételte az orvos, hiszen már semmit sem értett.
Erre már nem válaszolt a férfi. Lassan a korláthoz lépett, majd elnevette magát. John odalépett hozzá, és kérdőn bámult rá.
- Mi az?
- Csapda.
- Holmes, avasson már be – kérlelte türelmetlenül.
- Ah – sóhajtott egyet, majd belekezdett. – Ez az egyetem már nagyon régóta ezen a helyen áll, Cambridge-ben. Informatikai zsenik tanulnak és tanítanak itt. Ezen kívül van egy olyan kis csapat, ahol a legnagyobb tudású informatikusok dolgoznak. Az épületet karbantartják, ők felelnek az iskola működéséért is többek között. Pár éve azonban feltörtek egy igen bizalmas aktát Amerikában. A nyomok erre a helyre utaltak. Hatalmas botrány tört ki, fel akarták függeszteni az egyetem működését, de nem sokkal később bebizonyították, hogy téves a jelentés, miszerint az aktát ebből az épületből törték fel. Soha nem derült ki, hogy hogyan, de bebizonyították, így tovább folytatódott a tanítás. Egy elvileg hamis história terjeng világszerte. Amerikából kémdiákokat küldtek ide, hogy bizonyítsák be, hogy a CCSU olyan hackereket tanít ki, akik nemzetközi bizalmas aktákba törtnek be.
Sherlock itt abbahagyta, de Johnnak ez nem volt elég.
- És? Mi köze van ennek ahhoz, hogy mi tulajdonképpen itt ragadtunk, vagy, hogy a portás egy gonosz amerikai? Nem értem.
- Ó, John. Pedig kezdtem reménykedni, hogy mégis van valami esze a ma délután után.
- Peter Crost egyike volt annak az amerikai csapatnak, akit ideküldtek nyomozni. Nemcsak fiatalok érkeztek ide. Emlékszik? Crost ezelőtt néhány hónappal Amerikában élt. És most halott. Mit gondolhat vajon az amerikai titkosszolgálat? Hadüzenetnek vette. Azt gondolják Amerikában, hogy valaki rájött az ő kis cselükre, így megölte az egyik leghasznosabb emberüket, aki valószínűleg rábukkant valamire. Találhatott valamit. Egésznap az egyetem adatbázisát kutatta. És alig dolgozott itt pár hónapja. Persze hogy rájött valamire – csillant meg a szeme.
- És mindehhez mi köze van a portásnak, és hogy félreigazított?
- John. Elhiszem, hogy sötét van, és a miatt nem tud gondolkodni, de kérem! Két nyomozó érkezik. Az iskolában mindenki tudott erről az amerikai dologról. Az öreg portás azt hiszi rólunk, hogy…
- Hogy amerikaiak vagyunk – fejezte be a mondatot John, ezzel megvilágosodva.
- Mostanra bizonyára már értesítette a rendőrséget.
- De miért engedett be minket?
- Hogy ne gyanakodjunk.
Most teljes csönd támadt. Legalábbis John Watson szerint, hiszen Sherlock agyában pattogtak a szavak, amiket most elmondott. Félt, hogy John még meghallja, ahogy az agytekervényei forognak. Próbálta minden szögből alaposan megvizsgálni a dolgokat. Sherlock minden erejével próbálta megfejteni ezt az ügyet. Hiába tudta mindezt, amit most John tudtára adott, úgy érezte, ez még mindig nem vezet el a gyilkoshoz és Crost valódi irodájába.
- John! – súgta, és érezte, hogy egy pont bevilágítja az egész elméjét. A férfi Sherlock felé fordította az arcát, és egy „hm?-mel” figyelmesen hallgatta.
- Azt hiszem rájöttem!
folyt.köv.
előző fejezet
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
