|
Szavak (2)
Cím: Szavak (2)
Szerző: miriel
Korhatár: 12
Fandom: BBC Sherlock
Stílus: hurt/comfort, kissé OC karakterek
"Újabb percek teltek el néma várakozással. John nézte az ajtót, amin a mentőegységek nem sokkal korábban berohantak. Csak találják meg őket! – imádkozott John. – Hadd temethessem el őket tisztességesen. Kérlek! Legyen egy végső nyughelyük!"
Az idősebb Holmes távozott, magára hagyva a két barátot a konyhában.
- Miket mondott még neked?
- Nem lényeges.
- John!
- Olyan dolgokat, amikkel nem sértegetett, oké? Csak beszélgettünk. Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni a bátyádról.
- Én csak azt hallottam, hogy felzaklatott téged.
- Már amúgy is zaklatott vagyok. Meghalt a feleségem és a lányom! – kiáltott fel John. – Majdnem elveszítettem a legjobb barátom. Egy őrült, pszichopata bűnözőzseni rohangál London utcáin és te azért aggódsz, hogy mit mondott Mycroft?
- Nem – felelte csendesen Sherlock. – Én érted aggódom.
John élesen beszívta a levegőt és lerogyott a székre. Először nem értette, miért is teszi Sherlock a vállára a kezét, aztán rájött, hogy sír. Megint. De most végre nem szégyellte már a könnyeit és azok megállíthatatlanul törtek elő. Sherlock egyetlen mondata lerombolta azt a gátat, amit napok óta építgetett magában. Minden fájdalom, minden keserűség és az izzó gyűlölet elöntötte a lelkét és az áradat egyre erősebb és erősebb lett.
A detektív tehetetlenül nézte zokogó barátját. Sosem állt jól az érzelmek terén és most is megrémítette, amit látott. Mozdulatlanná dermedve figyelt. Nem tudta eldönteni, hogy átölelje-e Johnt, vagy beszéljen hozzá? Végül úgy döntött jobb, ha barátja kiadja magából a fájdalmat, így csak a kezét tette rá a rázkódó vállakra. Várt. Jó pár perc telt el így. Aztán egy pillanat alatt véget ért az egész. John megtörölte a szemét és felállt.
- Milyen furcsa – mondta. – Volt idő, amikor szentül meg voltam győződve róla, hogy amit állítasz, az tévedés. A magány az, ami megvéd. Ez volt a jelmondatod. Most kiderült, hogy én gondoltam rosszul.
- Nem. Nem így van.
- Micsoda? – fordult felé döbbentet John a székben. – Most komolyan azt mondod, hogy tévedtél? Éppen most?
- John. Te most gyászolsz. Természetes, hogy sötétebben látod a dolgokat. Az elveidet viszont nem adhatod fel! Te nem tévedtél. A barátok védik meg az embert. Molly nélkül nem sikerült volna a tervem és te, Mrs. Hudson és Lestrade halottak lennétek és Moriarty hálózata továbbra is működne. Téged pedig Mary tartott egyben a távollétem alatt. Ha te nem jöttél volna, már rég túladagoltam volna magam valamilyen utcai droggal. Ha te nem vagy, akkor fél évvel ezelőtt én…
Sherlock gyorsan elhallgatott, mert rájött, hogy túl sokat árult el. Zavartan oldalra nézett és megpróbált úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Johnt azonban már nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
- Akkor te mi? Sherlock?
- Akkor én… nem fontos.
- Dehogyisnem az – állt fel John. – Ha már elkezdted, fejezd is be! Ha annyira meg akarsz győzni, akkor mondd el!
- Nem – emelte meg a hangját a detektív és kilépett a konyhából. – Nem akarom elmondani, John.
- Mi a baj? Félsz kimutatni az érzéseidet? Akkor eléggé elcseszett a módszered. Engem akarsz meggyőzni, hogy ne zárkózzak be, de nem fejezed be a mondandódat, mert félsz az érzéseidtől?
- Meghaltam volna! – kiáltott fel Sherlock. – Most már boldog vagy?
John csak nézte ő kikerekedett szemekkel és nem szólt semmit.
- Az a lövés végzett volna velem – sóhajtotta a fiatalabb férfi. – Bizonyos értelemben meg is ölt. Az elmepalotám minden tudását bevetettem, mégis megállt a szívem. Elfáradtam. Olyan könnyen feladhattam volna. Fel is akartam adni. Aztán…
- Aztán mi? – faggatózott John.
- Aztán meghallottam a neved. Valaki… valaki a nevedet mondta. És hogy cserbenhagytalak, hogy veszélyben vagy. Rájöttem, hogy ezt nem hagyhatom. Akkor még nem értettem Mary szándékait és azt hittem, veszélyt jelent rád. Vissza kellett jönnöm hozzád, hogy megvédjelek, így hát…
- A frászt hoztad az orvosaidra és beindítottad a szíved – fejezte be a doktor. – Elmesélték. Már rég abbahagyták az újraélesztésedet, amikor meghallották a pittyegést. Először azt gondolták, elromlott a műszer, aztán gyorsan rájöttek, hogy a betegük épp orvosi csodát produkál és visszatér a halálból.
- Semmilyen csodáról nem volt szó. Ez pusztán…
- Állj! Te csak ne kicsinyítsd le azt, ami történt. Ez igenis csoda volt, Sherlock. Ne próbálj tudományos magyarázatot adni rá.
- Nem is akartam – suttogta sértődötten Sherlock. – Csak azt akartam mondani, hogy valóra kellett váltanom egy kívánságot. Csodát kértél tőlem: azt, hogy ne legyek halott. Hát…
Elhallgatott.
- Oh. – John csak ennyit tudott kinyögni.
- Tudom, hogy te Maryt választottad. De éppen ezért kellett visszatérnem. Egy pillanatig sem ringattam magam abban a tévhitben, hogy hosszútávon szükséged lesz rám. Megelégedtem volna azzal, ha életem hátralévő részében csak a távolból maradhatok majd a barátod, de akkor kellettem neked és ezért nem halhattam meg.
- Ó te bolond! – sóhajtott az orvos. – Még hogy nem lett volna rád szükségem? Oltári dühös voltam az igaz, de csak azért, mert nem értettem, mi történik. És ezért bocsánatot kérek. Bízhattam volna jobban benned. Látnom kellett volna, hogy mennyire szenvedsz belül. Ne! Ne is próbáld tagadni! Sokszor faragatlan vagy és nemtörődöm, de ezúttal én hagytalak cserben.
Sherlock remegni kezdett, légzése szaporává vált. John tudta, hogy barátja amúgy is gyenge tüdejének ez most egyáltalán nem tesz jót. Odalépett Sherlockhoz és megpróbálta visszavezetni a szobájába, de a férfi nem mozdult egy tapodtat sem.
- Sherlock. Ágy. Pihenés. Most.
- Miért? – kérdezte a fiatalabb férfi zavartan. – Miért mondod ezt most el nekem?
- Azért, hogy végre elhidd, hogy fontos vagy. Nemcsak a tudásod és a képességeid miatt, hanem mert te vagy Sherlock Holmes, a legjobb barátom. – John belenézett a zöldeskék szemekbe és a legőszintébb tekintettel, a legszebb szavakat mondta, amit Sherlock valaha is hallott. – És mindig is az leszel.
***
A robbantás és a híres detektív sérülése bejárta a sajtót. Szerencsére Mycroft emberei tisztán tartották a Baker Streetet és Sherlock felépülését nem zavarta semmi sem. Egy héttel azután, hogy hazaengedték, már újra belevetette magát a bűnügyekbe. Éjt nappallá téve dolgozott, aktákat nézett át, bűnügyi helyszínekre járt, amiket valahogy Moriartyhoz lehetett kötni. Mindent megtett, hogy kézre kerítse a bűnözőket. Johnnak sokat segített a rengeteg munka. Tompította a lelkében dúló gyászt. Követte Sherlockot mindenhová, segített az információgyűjtésben és mindemellett, jó orvosként vigyázott barátja egészségére is. Nem hagyta, hogy éjszakákon át virrasszon, legkésőbb éjfélkor mindig ágyba parancsolta.
Amikor jöttek a lángoktól hemzsegő rémálmok, Sherlock hangjára ébredt föl és az ő megnyugtató duruzsolására szenderült el újra. A reggel ilyenkor rendszerint egy ágyban találta őket, de az első alkalom kellemetlen percei után, már teljesen természetessé vált számukra a helyzet. John már nem lepődött meg, amikor Sherlock megfogta a remegő kezét, mindennapossá vált, hogy a doktor leültesse a detektívet a székbe és ételt diktáljon belé. Nagyon kevés időt töltöttek egymás nélkül és ez már másoknak is kezdett szemet szúrni. De Sherlock és John nem törődtek ezzel pont, ahogy Mary kérte.
Aztán egy nap, amikor egy újabb gyilkossági ügyben nyomozva a Bart’s hullaházából jöttek ki Lestrade-dal, Donovannal és Mollyval, mégiscsak megtalálta őket egy kellemetlenkedő alak. Az egészben a legmegdöbbentőbb az volt, hogy még csak nem is egy újságíró tolakodott a képükbe, hanem egy ittas állapotban lévő rendőr, aki neheztelt Sherlockra azért, amiért lefokozták egy súlyos tévedése következtében, amire a detektív hívta fel a figyelmet.
- Na, nézd csak! Kit látnak szemeim? – gúnyolódott a férfi. – Holmes és Watson, a meleg párok hősei. Gyomorforgató.
Lestrade előrelépett, hogy leállítsa ittas kollégáját, de Sherlock egy kézmozdulattal visszatartotta.
- Amit ti műveltek, az természetellenes. Egy embernek se lenne szabad tolerálnia titeket.
Most már egy kisebb tömeg kezdett összeverődni a kórház előtt.
- Legalább magának lehetett volna több esze, Dr. Watson. Feleség, gyerek, meg minden. Azt hittem, végre megszabadul ettől a nyomoréktól, de nem! Magának azonnal vissza kellett mennie hozzá, rögtön a felesége halála után. Felháborító!
- Most már elég legyen, Petersen! – lépett előre a felügyelő. – Így is le lett fokozva. Ne tetézze a bajt! Sherlock Holmes és Dr. John Watson a Scotland Yard megbecsült segítői. Csak önmagának köszönheti a büntetését, nem nekik.
- Na persze! Magát mivel vesztegették meg, Lestrade? Talán bevonták önt egy édes hármasba?
CSATT!
A rendőr arcán egy akkor vörös folt jelent meg, mint Molly Hooper tenyere. Talán azért, mert a patológus kevert le neki egy akkorát, hogy oldalra rándult a férfi feje.
- Maga szemét disznó! – kiabálta a nő. – Hogy merészeli?
A részeg rendőr döbbenten, tátott szájjal bámulta Mollyt, míg a többiek csak pislogtak.
- Mégis mit képzel? Van fogalma arról, hogy ez a két férfi min ment keresztül az elmúlt évek során? És maga elítéli őket, mert ezek az évek szoros barátságot kovácsoltak kettejük között. Maga két olyan férfit sérteget, akik többet tettek ezért az országért és a polgáraiért, mint azt a legtöbb ember valaha is el tudja képzelni. Mondja meg nekem! Egy férfi talán nem szeretheti a fivérét?
- De igen, asszonyom – felelte bambán a rendőr.
- Akkor magának meg mi baja Sherlockkal és Johnnal? Tán két férfi, akik között nincs vérségi kötelék, nem szeretheti egymást testvérként?
- Igen, de…
- Nincs semmi de! Egy katona szereti és tiszteli a bajtársát. Meg is halnának egymásért. Tán melegek? Nem. Egy rendőr, akinek a társa élete veszélybe kerül, inkább futni hagy egy bűnözőt, csak hogy megmenthesse a barátját. Ettől még nem lett homoszexuális. Hősökről beszélek, akiknek fontos az egymás iránt érzett kölcsönös megbecsülés és szeretet. Attól még, hogy maga ezt nem érti, ne merjen másokat sértegetni.
Ezek után a zsaru már hagyta, hogy Lestrade és Donovan visszavigyék a Scotland Yardra. Nem hallottak felőle többet. Viszont Mary utolsó szavainak igazsága ismét csak visszaköszönt: „Akik közel állnak hozzátok, meg fogják érteni.” És így is lett.
***
Teltek a napok, hetek. Zivatarok jöttek-mentek, a bűnözők káromkodtak. Sherlock és John egyre közelebb és közelebb kerültek a megoldáshoz, míg végül egy nap szembesültek a meglepő ténnyel: végig csak egy szellemet kergettek. Mikor exhumáltak egy testet, ami a DNS vizsgálatok alapján egyértelműen Moriartyé volt, bár álnév alatt lett eltemetve, kiderült, hogy akit eddig üldöztek, csak a bűnözőzseni arcát és legendáját használta fel a bűntetteihez. És ezt a valakit úgy hívták, hogy Sebastian Moran ezredes, aki nem egyezett meg azzal a Lord Morannal, aki a parlament elleni merényletkísérletért volt felelős. Moriarty egyetlen embere, akit Sherlock nem tudott elkapni a két év alatt, amíg távol volt.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor Johnt, Mrs. Hudsont és Lestrade-ot védőőrizet alá helyezték és még Mollyra is állandóan vigyázott valaki. Sherlock nem akart kockáztatni. A sajtó előtt nyilvánosságra hozták az igazi tettes nevét és mind a Scotland Yard, mind a titkosszolgálat fokozottan figyelték a várost terrorista akciótól tartva.
Egy este Sherlock a szokásosnál tovább is elmaradt és John már nagyon kezdett aggódni. A detektív elérhetetlen volt a mobilján és a doktor bárkit hívott, senki sem látta barátját. Aztán tizenegy után végre beállított a férfi. John már épp lehordta volna őt a sárga földig, amikor meglátta, hogy Sherlock sántít. Aggodalma azonnal félresöpörte a haragját és gyorsan leültette a barátját egy székre.
- Mi történt?
- Nyomára akadtam Moran barátunknak – felelte Sherlock. – Találtam egy fickót, aki elvezethet hozzá, de elég nehezen lehetett szóra bírni.
- Tudod, hol van? – kérdezte John, miközben a sérült bokát vizsgálta.
- Sajnos nem.
***
- Hol hagyta a doktorát, Mr. Holmes? – kérdezte a magas, szikár férfi.
- Johnnak nem kell tudnia, hogy megtaláltam magát.
- Ehelyett idejött egyedül a farkasverembe. Nagyon felelőtlen, Mr. Holmes.
- Fegyver van nálam és ez épp elég.
- Elég? Ugye tudja, hogy nem vagyok egyedül? – lépett a fényre a férfi. Szőkésbarna hajába már rengeteg ősz hajszál vegyült, ennek ellenére kiváló kondíciójához nem fért kétség. – Miért jött ide egymaga, Mr. Holmes? Ha azt hiszi, át tud vágni, akkor nagyon téved.
- Meg se fordult a fejemben. De ön az a régi fajta, becsületes bűnöző, aki nem szed a szükségesnél több áldozatot. Tudom, hogy Mary Watsonnak sem akart ártani, figyelembe véve az állapotát.
- Az volt a terv, hogy csak maga lesz ott – forgatta a fegyvert a kezében az ezredes. – Annak a nőnek semmi keresnivalója nem lett volna abban az épületben.
- Ezt elhiszem – bólintott Sherlock. – És pontosan ezért vagyok itt. John Watsont ugyanerről nem tudta volna meggyőzni, mert őt annyira elvakítja a bosszúvágy, hogy nem lát tisztán. Ha lelövi önt, akkor börtönbe kerül gyilkosságért és önbíráskodásért. Ezt mindenképp el akartam kerülni.
A detektív lassan benyúlt a Belstaffja belsejébe és előhúzott egy pisztolyt.
- Hány áldozatot hoz még a doktorért? – vonta fel a szemöldökét Moran. – Nem tanult a Magnussen esetből? Ha én akkor nem vagyok, már lehet, hogy rég egy lyuk tátongana a fején. Az MI6 nem volt valami túl kegyes önhöz. Ön mégis újra és újra mindent kockára tesz Watsonért.
- John jó ember.
- De megér ennyi áldozatot? Ön túl okos ahhoz, hogy ilyen emberekre vesztegesse az idejét. Jim is emiatt aggódott folyton. Egyedül magában látta a méltó ellenfelet és azzal kellett szembesülnie, hogy a zsenije elsorvad az érzelmei miatt.
- Az emberek furcsa szerzetek, ezredes – nézett fel Sherlock az üvegezett mennyezetre. – Legtöbbjük fölösleges dolgokra pazarolja az idejét. Veszélybe sodorják önmagukat és másokat puszta érzelmességből. A tiszta tudományt és a logikát sokszor elvetik és katasztrófát hoznak magukra. Mégis az emberi érzelem egy szükségszerű rossz. A tudósokat is az vitte előre, hogy vágytak valami újnak a felfedezésére és megalkotására. Érzelmekre szükség van.
- Megváltozott, Mr. Holmes. Jim jól látta. Nem vált előnyére az ismeretség Dr. Watsonnal.
- Hiszek John Watsonban! – felelte Sherlock elszántan. – Intézzük el, Moran. Elég bizonyítékom van maga ellen, hogy egy életre rács mögé dugjam. De ha nincs más kiút, magam intézem el az ügyet.
- Arra nem lesz szükség – jött egy hang Moran háta mögül. Az ezredes döbbenten pördült hátra. Az árnyakból John Watson felfegyverzett alakja bukkant elő. – Vége a játéknak, ezredes. Az embereinek annyi, az épület körül van véve. Adja fel!
1 nappal korábban
- Azt nem tudom, hol van most – mondta Sherlock. – De tudom, hogy hol lesz holnap.
- Ugye meg sem fordult a fejedben, hogy egyedül menjél?
- John! Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha velem jönnél.
- Márpedig nélkülem nem mész sehova.
- John!
- Nézd! – nyúlt a fásliért a szőke hajú. – Aggódsz, mert szerinted nem lennék képes megállni, hogy végezzek Morannal. De esküszöm neked, hogy nem ölöm meg.
- Miért vagy olyan biztos ebben?
- Mert vannak fontosabb dolgok is a bosszúnál – felelte John.
- Éspedig?
A doktor csak mosolygott és elkezdte bekötözni barátja bokáját.
Jelen
- Láttam! – kiáltotta Moran. – Láttam, hogy egyedül jött ide.
- Ez így igaz – mosolygott Sherlock. – De ez nem jelenti azt, hogy nem jött utánam senki.
- Hazudott nekem – hőbörgött Moriarty jobb keze.
- Csak eltereltem a figyelmét. De minden egyes szót komolyan gondoltam.
- Adja föl, Moran! – utasította a férfit John. – Az emberei nem jönnek a segítségére.
- Csak blöfföl.
- Valóban? – kérdezte Sherlock. – Akkor az elmúlt percekben miért nem jelentkeztek egyszer sem? Túlságosan rám koncentrált, ezredes és nem vette észre.
- Kossté! Nersan! – kiabált egy adóvevőbe Moran. – Válaszoljatok!
- Nem fognak. Már rég a bátyám embereinek vendégszeretetét élvezik.
- A fenébe! A fészkes fenébe!
- Tegye le a fegyvert! – parancsolta John.
- Tényleg azt hiszik, hogy feladom? – nevetett a férfi. – Még soha nem adtam föl semmit az életben. Jim Moriarty volt a legnagyszerűbb bűnöző a történelemben. Felkarolt, amikor véget ért a katonai karrierem. Neki köszönhetem, hogy nem kerültem az utcára és lett egy életcélom. Nem hagyom őt cserben!
John arcán a felismerés szikrája suhant át és kezei meglazultak a fegyveren. Pillanatnyi dekoncentráltságát kihasználva Moran támadásba lendült. Ledöntötte a lábáról Johnt. Mindkét fegyver kirepült tulajdonosa kezéből. A harcedzett katonák ütötték egymást, ahol bírták, de mivel szinte kiolvasták egymás gondolatait, hamar kiderült, hogy bizony a fizikai erőfölény fog dönteni és ez egyértelműen Moran oldalára billentette a mérleget. Sherlock nem süthette el a fegyverét anélkül, hogy ne kockáztatta volna John épségét. Ám barátja alaposan meglepte. A lendületet kihasználva lependerített magáról Morant és így már a detektívnek megnyílt az alkalma a közbelépésre.
- Nem moccanjon! – irányította a fegyverét az ezredesre Sherlock.
Amaz egy elkeseredett kiáltással a fegyvere után vetette magát és Sherlock lőtt. A golyó a lábán találta el a volt katonát, de mintha meg sem érezte volna a fájdalmat, tovább nyújtózkodott a fegyverért és elérte. Egy pillanat alatt történt minden: Moran Sherlockra célzott, egy alak vette magát a két férfi közé, lövés dördült és valaki fájdalmasan felkiáltott.
Sherlock nem is érzékelte, hogy a lövés hangja túl erős, hogy egyetlen fegyver adja ki és Moran holtan terül el a földön, csak összeeső barátját látta. Eldobta a pisztolyát és John után ugrott. Még épp időben ért oda és John a karjaiba zuhant.
Óriási hangzavar tört ki. Sherlock egyedül Lestrade hangját tudta kivenni a tömegből.
- A jó büdös francba! Hívjátok a mentőket!
John! John! John!
Sherlock lelkét elöntötte a rémület. Sosem érzett még ilyen kétségbeesést. Soha.
- John! – kiáltotta. – Az Isten szerelmére, válaszolj! John!
A doktor szemei nyitva voltak, az oldalán lévő sebből ömlött a vér. Túl sok és túl gyorsan.
- Semmi baj, Sherlock – suttogta John. – Volt már rosszabb.
- Miért mosolyogsz? Ez nem vicces.
A detektív most először vette észre, hogy a hangjával nem stimmel valami. A szavak remegve hagyták el a száját, torkát pedig összeszorította valami láthatatlan erő. Ahogy John Watsont kezdte elhagyni az élet, Sherlock rájött, hogy van szörnyűbb az unalomnál, hogy az emberi butaság közel sem olyan borzasztó, mint ez. Tehetetlenül nézni barátja arcán a beletörődő mosolyt, miközben körülöttük megállni látszik az idő, a segítség meg sehol.
Egy könnycsepp, majd még egy. A detektívet már nem érdekelte, hogy ki látja. Egyszerűen nem engedhette ezt. Miért? Ennyi év után, hogy érhet így véget?
- Miért? – megtört hangját csak a karjaiban tartott haldokló hallotta. – Miért csináltad ezt? Lestrade és a többiek már itt voltak a közelben. Miért tetted ezt?
- Egyszerű – felelte John. Szemei már kezdtek elhomályosulni. – Azért… mert vannak… fontosabb dolgok is… a bosszúnál.
Az utolsó szavak után nem maradt már semmi. Barátja végső gondolatai mindent elsöpörtek. Ahogy Mary Watson szavai is, akinek az élete szintén Sherlock karjaiban ért véget:
„Az ígéreted! Sherlock, tartsd meg az ígéreted!”
Csönd. Hátborzongató csönd. Aztán:
- John! John! JOHN!
***
Az élet gyorsan tovaszáll. Sherlock Holmes ezt már nagyon fiatalon megtanulta. Redbeard elvesztése fájdalmas arculcsapás volt annak a kisfiúnak, aki egykor volt. Hűséges ír szettere, aki mindenhova követte, egyszer csak nem volt már. Csak napokkal később mondta el neki Mycroft, mi is történt valójában. Soha többé nem akart kutyát.
Sherlock rengetegszer táncolt már a halállal, sokszor majdnem hagyta is magát elragadni. Lenyűgözte őt. A drogok kábulatában számtalanszor eljátszott már a gondolattal, hogy véget vet annak a szánalmas dolognak, amit életnek nevezett. Egyetlen egyszer sem bánta meg a döntését, hogy egy olyan szakmát választott, amivel karöltve jár a halál. Sosem várta, hogy hosszú lesz az élete, csak azt remélte, ha véget ér, valami jelentős nyomot hagy maga után, olyat, ami nem merül feledésbe.
Minden megváltozott, amikor John Watson belépett az életébe. A doktor gondolkodásmódja, bármennyire is próbálta titkolni és küzdeni ellene, őt magát is átformálta. Az érzelem, mely számára mindig rejtélynek és gyengeségnek számított, szépen lassan bekúszott a mindennapjaiba, anélkül, hogy észrevette volna.
A gyötrelmes két év során, amikor távol Londontól üldözte Moriarty hálózatának megmaradt embereit, a magány, ami mindig is hű társa volt, lassan kezdte felőrölni. Összeszorított fogakkal, fagyoskodva járta az utcákat Bukarestben, állandóan a fegyver markolatán tartotta a kezét, mikor koszos hotelekben feküdt Albániában és az egyedüllét fojtogatta, mígnem John hangja be nem költözött a fejébe. Ez a hang emlékeztette, miért is tette mindazt. Ez a hang segítette át az ütlegeléseken és az átéhezett napokon.
Sherlock Holmest, akit addig lenyűgözött a halál, megtanulta értékelni az életet. John Watson pedig életeket mentett. Ezt csinálják az orvosok: nem elveszik az életet, hanem megóvják azt. Amikor hazaért, Sherlock azt várta, hogy minden ugyanolyan lesz, mint régen. Persze tévedett. Hogyan is maradhatott volna minden ugyanolyan, mikor ő maga is megváltozott. Sherlock Holmes más emberként tért vissza Londonba, még ha a szokásai és a viselkedése látszólag nem is változtak sokat.
John Watson, a legjobb barátja megbocsátott, visszafogadta őt és a detektív sosem vágyott még úgy rá, hogy a jóslata élete hosszúságára nézve téves legyen. Aztán jött Magnussen és ismét megváltozott minden. Már nem az ő élete volt a legfontosabb. Sherlock Holmes feláldozhatóvá vált, mert John Watson, aki életeket mentett, túl értékes volt. Magnussen megölése vált az egyetlen kiúttá és Sherlock tudta, hogy ő fogja megfizetni az árát John és Mary nyugalmának. Halál, távol Angliától, egy titkos küldetésen, amiről John soha nem fog tudni semmit. Talán Mycroft közölte volna vele Sherlock halálhírét, ki tudja? A fiatal Holmes most végre az életet választotta és ezzel saját halálos ítéletét írta alá. De nem bánta.
Furcsán működik a sors. Sherlock visszatérhetett, csak hogy pár hónappal később az élet, aminek a megmentéséért oly sokat küzdött, a karjaiban érjen véget. Mary és Amelia Watson halála után még sikerült egymásba kapaszkodva életben tartaniuk egymást. De egy végzetes golyóval felveheti-e bárki is a versenyt?
„Vigyázz a barátságra. Élesre fent kard az, forgasd jól. Benne van az erőnk, benne van az életünk.”
- John! JOHN!
***
2 héttel később
Sebastian Moran végzete a hűsége volt James Moriarty iránt. Alapvetően Sherlock és én nem sokban különbözünk tőlük. Könnyen történhetett volna másképp. Csak egy döntésen múlt. Moriarty és Moran ugyanúgy remekül szolgálhatták volna a törvényt is és a mai napig áldom a sorsot, amiért Sherlock az igazság szolgálatába állította a tehetségét. Barátom pár nappal az eset után, mikor már túl voltam az életveszélyen, megkérdezte: miért eresztettem le aznap a fegyverem?
Akkor megláttam valamit Moranban, amit addig nem vettem észre. Az ezredesnek az volt Moriarty, aki nekem Sherlock. Nem a pénzért, nem is a hírnévért próbálta meg teljesíteni főnöke utolsó parancsát, hanem puszta barátságból. És tényleg nem akart ártani a feleségemnek. Hagyhatta volna, hogy Sherlock maga rohanjon a halálába, mégis eljátszotta azt a „kis” trükköt az angol televíziókkal és kijelzőkkel. Miért? Mert állta a szavát. Ha létezik olyan fogalom, hogy tiszteletre méltó bűnöző, akkor mind Sebastian Moran, mind James Moriarty megérdemlik ezt a titulust. Sherlock is mind a mai napig tisztelettel beszél Moriartyról, és én is elismerem az ezredes tartását. Lehet, hogy egyes olvasók bolondnak fognak tartani ezért, és talán részben igazuk is van. De szeretném azt hinni, hogy igaz a mondás: az ellenfelet tisztelni kell.
- Nem fényezted túl őket? – bújt elő a tablet mögül Sherlock Holmes.
- Szerinted nem érdemlik meg a dicséretet?
- A dicséretet, John. Nem a szentimentalizmust.
John mosolyogva dőlt hátra a foteljában. Jót mulatott Sherlock reakcióján. Mindig is a detektív volt blogjának legnagyobb kritikusa és még most, ennyi idő eltelte után sem tudott teljesen megbékélni a gondolattal, hogy történeteiket a nyilvánosság elé tárják. Bár most már inkább csak tessék-lássék hőbörgött.
- Az emberek többsége odavan a szentimentalizmusért, Sherlock. Imádták a sztorit.
- Igen – morgott a férfi. – Én meg halálra unom magam.
John csak legyintett. Amióta véget ért a Moriarty/Moran ügy és az MI6 felmentette Sherlockot és megkímélte Kelet-Európától, nem kaptak semmilyen esetet. Persze közrejátszott ebben John állapota is, aki még gyógyulgatott a sebesüléséből.
Bár Sherlock sokszor panaszkodott az unalomra, Johnt rendkívüli türelemmel ápolta. Eleinte Mrs. Hudson félóránként feljött a lakásba, de miután kiderült, hogy a detektív milyen gondos figyelemmel látja el a doktorát, látogatásai csökkentek.
- Jaj! Szükségem van egy esetre! Bármire, John. Nem is kell kimozdulni, csak adjanak egy ügyet.
- Nem mondom, hogy nem örülnék a friss levegőnek, de tudnám díjazni, ha lassítanánk a tempón.
- Szóval – sandított Johnra Sherlock – egy vidéki kirándulás megfelelne?
- Vidéki kirándulás?
- Semmi túra, semmi megerőltető ügy, csak a vidéki friss levegő.
- Nekem ez maga lenne a mennyország – ismerte be John. – De te biztosan halálra unnád magad.
- Ó ellenkezőleg! – ugrott fel a detektív lelkesen. – Tanulmányozhatnám a méheket.
- A méheket? – pislogott a doktor.
- Igen. Zseniális teremtmények. A méhészet lenyűgöző tudomány.
- Méhész akarsz lenni?
- Egyszer majd – mosolygott barátja döbbenetén Sherlock. – Majd ha visszavonultam.
- Oké. Nekem ez egyszerre sok. Méhészkedés és visszavonulás! Eltart egy ideig, amíg ezt megemésztem.
- Lesz rá időd. Szóval? Mit szólnál pár hétre Sussexhez?
John nézte rendkívüli barátját, akinek arcát betöltötte a gyermeki öröm. Egy csodálatos, kissé őrült zseni, akit a bűnügyek tartottak lázban és a méhészetért volt oda. Aki számtalanszor mentette meg az életét, s amikor minden veszni látszott, megragadta a kezét és nem engedte el. Egy szemétláda, aki még az ország miniszterelnökének a képébe is odavágja a kényes igazságot, szemrebbenés nélkül. Persze a miniszterelnök pont ezért hívja őt a rázós ügyekhez. Nem egy átlagos fickó, mégis minden negatív tulajdonsága ellenére a legjobb ember, akit John csak ismert. A bajtársa. A legjobb barátja. A fivére.
- Sussex remekül hangzik – mosolygott John és a laptopjáért nyúlt.
Vége
Az idézetet a barátságról Zalka Miklóstól vettem át.
előző rész
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Ó igen, Sussex! Hát... simán el tudom képzelni, hogy ez a Sherlock is előbb-utóbb méhészkedésre adja a fejét. bár bízom benne, hogy inkább utóbb, mint előbb. :D
Jó volt olvasni, hogy így megérintett a történet. Megérte megírni. :)
„ Ráadásul Sussex! Nagyon szép befejezés, tetszik, hogy utalás van a Doyle történeteire!
És még hozzátenném, hogy olvasás közben a sírás határán voltam, aztán elmosolyodtam. Tényleg nagyon tetszik! Élmény volt olvasni