- Molly, itt van még egy kupac.
A szabad kezemmel kifésültem egy kósza tincset a hajamból, majd egy elfúló sóhajjal visszafordultam az ajtóban. Az asztalhoz érve óvatosan felemeltem az újabb tetemes mennyiségű boncolási iratot, majd próbáltam úgy ráhelyezni a kezemben lévők tetejére, hogy ne boruljon szét az egész; minden igyekezetem ellenére elég szerencsétlenül nézhettem ki, de egy néma biccentéssel megköszöntem Jane-nek, a kollégámnak, hogy nem hagyott kétszer fordulni. Végül is megszokhattam volna már, ez a szokásos hétfő reggeli tortúra a munkám leggyűlöletesebb részre… pedig szenvedéllyel csinálok én mindent, kivéve a papírok töltögetését. Ezt a feladatot valahogy nagyon nem rám szabták. Néha persze le tudom magam foglalni közben, mert Jane, a jó öreg Jane átjön a kartonozóból és sokszor kávézunk együtt (annak ellenére, hogy harminc évvel idősebb nálam és majdnemhogy az unokája lehetnék), viszont attól még, hogy nagyon jóban vagyunk, nem lesz a munka elviselhetőbb számomra.

Miután halk sóhajjal elköszöntem tőle, a lift felé vettem az irányt, majd amikor felértem a kórház első szintjére, már magamban örvendeztem, hogy csak lerakom ezt a pár kartont, és vége ennek a hétfőnek is. Ennél most már csak jobb lehet. Persze, a szokásos formámban voltam, az előttem lévő kupactól majdnem nekimentem egy kisgyereknek, aki az anyukájával éppen a szemészetre várt, aztán meg egy középkorú úrnak, aki olyan hirtelen jött ki az hallásvizsgálati részlegről, hogy nekiütköztem az ajtóban. Hálistennek semmit sem ejtettem le, ennyire azért még jók voltak a reflexeim; azért mégis kiszaladt a számon egy hálaadó sóhaj, amikor végre megszabadultam attól a sok mindentől a kezemben.
Csodálatos, gondoltam. Most gyorsan ledobom a köpenyem a laborba, aztán megyek is haza, otthon meg majd teázom és csokit eszem, felfalom az összes csokit, nem érdekel, mennyire kövér leszek utána. Ezzel a gondolattal suhantam végig a folyosón, amikor hirtelen valaki megérintette a vállam, és annyira megrémültem a szokatlan testi kontaktustól, hogy azonnal megpördültem. Egy termetre magas, vörös, göndör hajú férfit pillantottam meg, akinek az arca olyan sápadt volt, mint egy kísértet, és valami olyasmit motyogott, hogy segítsek, el fog ájulni. Először néztem egy nagyot, de aztán felfogva, mi történik, elsegítettem őt a legközelebbi székre, és megmutattam neki, hogyan hajtsa előre a fejét, miközben szorítja le a nyakát.

- Nyugodjon meg, ez segíteni fog. Csak maradjon így. – Vártam néhány pillanatot, és közben konstatáltam, hogy egész kis tömeg néz minket. Először nem értettem, miért, de amikor ránéztem a rendelő táblájára előttem, és a férfi karjára, nem állhattam meg mosoly nélkül. -  Jobb már?
- Erm, igen, köszönöm.
- Szóval sikerült túlélnie az allergiatesztet. – Hoppá. Nem akartam hozzá gúnyos lenni, inkább viccnek szántam a dolgot, de akkor is meglepődtem magamon. Mióta vagyok én ilyen bátor?
- Igen – pirult el a férfi, és gyanítottam, hogy nem lehet több harminchárom-harmincötnél. Kicsit gyámoltalannak tűnt, sőt, nem is kicsit, de hát ki vagyok én, hogy ezért elítéljem az embereket… meg hát én is ilyen vagyok. – Ne haragudjon, a vértől mindig rosszul vagyok.
- De magától nem is vettek vért.
- Megvágtak – ellenkezett.  – Többször is. És már majdnem vérzett, de a fájdalom legalább olyan szörnyű volt.
Alig bírtam visszafogni a nevetésem, de nem akartam megsérteni szegényt. Megvágtak. Úgy adta elő azt a pár kis karcolást, mintha egy civilizált embernek magyarázná, a kannibálok mit tettek vele.
- Elhiszem, de most már mennem kell. Maga pedig jobb, ha nem áll fel addig, amíg be nem hívják.
- Húsz percet mondtak – borult el az arca, és visszafordultam. – Mégis mit csinálnak addig?
- Ők semmit, most arra várnak… ne vakarja a kezét.
- Nem vakarom.
- Látom, hogy vakarja. Nem szabad, ha nem akarja, hogy újra "megvágják" – A fenyegetésre láthatóan összerezzent. Ezzel a végszóval akartam távozni, de az idegen kétségbeesetten kiáltott utánam.
- Most elmegy? Kérem, maradjon. Kezdem megint rosszul érezni magam.
- Nos, már tudja, mit kell csinálni – mosolyogtam bíztatóan.
- Igen, de maga mégiscsak orvos, jobb, ha mellettem marad. Ki tudja, mi történik még. – Már nem bírtam ki, elfordultam, és elkezdtem kuncogni. Ez a férfi valami hihetetlenül nyuszi, és büszkesége sem lehet valami sok, ha csak így bevallja a félelmeit egy nőnek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor mondta, hogy üljek mellé, de végül is megtettem. Na, gondoltam, ebből sem lesz hamar tea meg csoki. Valamiért mégis szimpatikus volt ez az ember, és nem volt szívem magára hagyni ebben a csúnya, gonosz kórházban, egyedül a vérszívó nővérekkel és szikével szaladgáló orvosokkal.
- És, melyik részlegen dolgozik? – fordult felém még mindig kicsit fehéren, és ráült a tenyerére, hogy még csak véletlenül se vakarhassa meg a másik kezét.
- Öhm… ami azt illeti, nem itt dolgozok, hanem aaa… hullaházban.
Az ismeretlen pupillái nagyjából a kétszeresére tágultak. Szegény, nem elég neki a kórház, most még a hullákkal is jövök.
- Hullaház… szóval maga is jól bánik a szikével.
- Hagyjuk már ezt a szikés dolgot, jó? – nevettem. – Inkább azt mondja meg, hogy hívják. – Ám mielőtt rádöbbentem mit is kérdeztem, az idegen zavartalanul válaszolt:
- Martin. A nevem Martin.
- Én Molly vagyok – mutatkoztam be.
- Nekem meg istentelenül viszket a karom.
- Ne. Vakarja.
- Mr. Crieff, maga jön. – A nővér végre behívta őt, én pedig azon kaptam magam, hogy megint egyedül vagyok, és felocsúdtam, hogy hétfő délután van, haza kellene mennem, mert lejárt a munkaidőm.
Kaptam is magam gyorsan, lesiettem a laborba és a köpenyem felakasztása után vettem az irányt a kijárat felé.Odakint sűrű eső esett, mintha dézsából öntenék. Szinte át sem láttam tőle a túloldalra. Néztem magam elé pár pillanatig, hogy most mégis mit csináljak, mivel kocsim nincs, és jó tízpercnyi sétára lakom a munkahelyemtől – ebben az időben viszont nem sok esélyt látok rá, hogy akár csak a következő utcáig is el tudok menni úgy, hogy ne lehessen csavarni a hajamból a vizet. Esernyő pedig miért is lett volna nálam, ugyebár. Végül úgy döntöttem, mégis megpróbálom, és egy hirtelen mozdulattal nekiiramodtam. Nagyjából huszonöt méter után a fehér pólóm kezdett átlátszóvá válni, és úgy gondoltam, nem akarom megtudni, hazáig mi minden történik még.

Gyorsan visszafutottam a bejárat fedett végéhez, és már éppen azon voltam, hogy visszamegyek, és valamelyik kollégámtól kölcsönkérek egy esernyőt, amikor az iménti vörös hajú férfi egyszer csak megjelent mellettem, kicsit hajszínéhez jobban passzoló arccal – és egy sárga esernyővel.

- Hát te meg, mit keresel itt?
- Öhm, én… csak… csak úgy állok és nézelődök kicsit. – Muszáj volt megőrizni az orvos-beteg szisztémát, valahogy ettől magabiztosabbnak éreztem magam - ha már minden más alakalommal szerencsétlen vagyok is. Persze tisztában voltam azzal, hogy mennyire hangzott ez hihetőnek csuromvizes hajjal és félig átlátszó felsővel. Kezeim azért összefontam magam előtt, biztos, ami biztos.
- Vizesen?
- Szeretem az esőt. Komolyan.
- Biztos nem haza akarsz menni? Mert nálam van esernyő – lóbálta meg. – Merre laksz?
Elmondtam neki a címet.
- Az csak két utca az én lakásomtól – mosolygott. Hihetetlenül kedves volt a mosolya. – Ha gondolod, elkísérlek addig, legfeljebb osztozunk egy esernyőn.
- Köszi, de igazán nem akarlak feltartani – szabadkoztam, és ez tényleg igaz volt.
- Nem tartasz fel, úgyis be akartam még valamit dobni hazafelé.
- Van egy finom pizzázó a közelben – javasoltam, aztán leesett, hogy mire készülök. Én most komolyan el akarok vele menni egy pizzázóba? Mármint, ez már olyan randiszerű dolog, nem? Legalábbis nagyon olyan a szaga. A legutóbbi barátom pedig, akivel a kórházban ismerkedtünk meg, nem volt éppen túl jó húzás, és sohasem tudhatom, ebben a kedves vörös srácban milyen pszichopata lakik… szóval jó lesz vigyázni.
De az eső csak még jobban zuhogni kezdett, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem áll el egyhamar. Martin felhúzta az esernyőt, én meg behúzódtam mellé. Nem mondhatnám, hogy megint feszélyezett a közelsége, mint amikor nemrég mellé ültem, most valahogy jól esett ez az egész; ahogy ketten mendegéltünk az úton, teljesen nyugodtan. Rájöttem, hogy talán még sincs teljesen elrontva a hétfőm.

 

×××

- Mégis miért tesznek minden pizzára paradicsomot? És ha allergiás lennék rá?
Bambán bámultam a friss, orrunk előtt illatozó pizzára, ami jócskán meg volt pakolva minden létező olasz sajttal és sonkával. Meg persze paradicsommal. Az étteremben kellemes meleg honolt, és mi az ablak mellett foglaltunk helyet, ahol láthattuk, mikor áll el az eső, ha eláll egyáltalán.
- Gondolom azért, mert a pizza olasz. De mondtam, inkább egyél az enyémből, mert egy egésszel nem bírok el egyedül.
- De te már rendeltél rá paradicsomot.
- Azt hiszem, ezzel meg kell birkóznod. Talán könnyebb lesz, mint a késes doktorokkal.
- Kac-kac – gúnyolódott, amikor megérezte a hangomban az iróniát. De azért elcsaklizta a pizzám felét.
- Amúgy kibírom, csak sosem értettem, miért van az, hogy minden pizzára alapból raknak paradicsomot… na mindegy.
 Egy darabig csendesen ettünk, aztán miután Martin már úgy a felével végzett, elkezdte mesélni, hogy hogy jártak legutóbb, amikor Kijevben pizzát akartak venni Douglasszel, és az árus kihasználta, hogy Martin nem ismeri a helyi pénzt, ezért alaposan megcsapolta – és mire ketten rájöttek a csalásra, az étterem már rég bezárt, nekik pedig hamarosan indulniuk kellett tovább.
Mosolyogtam a történetre, és megkérdeztem, ki az a Douglas.
- A társam – harapott bele a pizzájába, én meg kis híján félrenyeltem a pohár vizem.  – Általában mi ketten vagyunk, de van, amikor nagyon kihoz a béketűrésemből, és legszívesebben azt mondanám, most rögtön leszállok és akkor majd megnézheti magát, ha egyedül folytatom.

A mondat végére már szabályosan le kellett tennem a poharat a kezemből, nehogy leejtsem. Végül is, tudhattam volna. Nekem soha semmi nem jön össze…  amúgy is, ez a srác túl jónak tűnt.
- Ne haragudj – hajtottam le a fejem pironkodva, majd csak úgy magamnak suttogva folytattam. – Tudhattam volna, már amikor megláttalak. És, tervezitek az esküvőt?
Legnagyobb meglepetésemre Martin félrenyelte a vizet, majd meg kellett paskolnom a hátát, hogy újra levegőhöz jusson.
- Mi… mi van? – hörögte elfúló hangon. – Te meg miről beszélsz?
- Douglasről. Te mondtad, hogy a társad, azt hittem…
- Azt hitted, hogy meleg vagyok? – sápítozott, én meg csak még pirosabb lettem. – Várj, azt mondtad, "amikor megláttál"… komolyan ennyire nem nézek ki heteroszexuálisnak?
- De hát akkor mire értetted azt, hogy a társad?
- Azt hittem, mondtam már, de egy repülőgépen dolgozunk. Pilótaként – magyarázta kézzel-lábbal, és egyre vörösödő végtagokkal.
- Sssa…sajnálom. – Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ezért csak a kezemben lévő pizzaszeletet tudtam bámulni. Társ. Ketten vagyunk. Leszállás. Máris kevésbé perverzebb jelleget öltött a dolog. – Igazán, nem… nem nézel ki…
- A vörös haj miatt van? – szakított félbe. - Basszus, mindig is tudtam, be kéne festetnem…
- Dehogyis – vágtam rá rögtön. – Tetszik a hajad. Nagyon… aranyos.

Már az utolsó szelet pizzánál tartott, amikor még mindig nem tudta megemészteni a hallottakat.
- Uramisten, Douglas és én… ez most sokkolt. – Aztán egy pillanatra megállt a villa a kezében. – Mondjuk szerintem ő tényleg meleg, habár van felesége.
Mielőtt kezdtem volna még kínosabban érezni magam, igyekeztem témát váltani.
- Igazából, mindig is kíváncsi voltam, milyen ez a munka. Két pilóta van mindig, ugye? És neked csak engedelmeskedned kell a kapitánynak?
- Öhm, lényegében igen, ez a másodpilótának a feladata – sóhajtotta. – Csak nálunk én vagyok a kapitány.
Keresztbe tettem a kést és a villát a tányéron, majd vettem egy mély levegőt. Éreztem, hogy az arcomba fut a vér, és elvörösödök.
- N… ne haragudj, a hétfő az oka… de igazából mindig ilyen szerencsétlen vagyok – sütöttem le a szemem, majd felálltam a székről. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha megyek.
Martin kinézett az ablakon, és épp ekkor hatalmasat dördült az ég. Kék szemeit rám szegezte.
- Nincs esernyőd.
- Innentől már csak egy utca. Addig kibírom – mosolyogtam rá bíztatóan, mire ő láthatóan elkedvetlenedett.
- Jól van, menj csak. Végül is, senki nem kötelez arra, hogy beszélgess velem.
- Szóval nem sértettelek meg nagyon? – döbbentem le.
Most először, Martin felnevetett.
- Miért? Mert nem mondtam, hogy pilóta vagyok, és félreértettél? Ez nem a te hibád volt, és amúgy… élvezem a társaságodat. Pont olyan szerencsétlen vagy, mint én. - Most már az én mosolyom is fülig ért, a fiú ugyanis rögtön szabadkozni kezdett. – Mármint félre ne ért…
- Oké, végül is igazad van. Hasonlítunk.
Egy darabig mosolyogtunk még, aztán Martin felajánlotta, hogy elkísér hazáig. Útközben az én kezdeményezésemre számot is cseréltünk; végül is, egy esélyből még semmi baj nem lesz.

×××

Habár Jim után elég nehezemre esett megbízni bárkiben is, de amikor Martin felhívott, hogy a péntek délutánja szabad, kis habozás után mégis igent mondtam egy mozira. Tulajdonképpen repestem a boldogságtól, és amikor letettem a telefont, olyan voltam, mint egy idétlen kamaszlány: fülig érő mosollyal rohangáltam körbe a lakásomban, és rögtön rohantam a számítógéphez, hogy kinézzem, melyik film megy pénteken, ami érdekel is. Kicsit szégyelltem is magam először, hogy lehetek ennyire naiv: nyilván pár hét után ez a kapcsolatom is befuccsol majd, és megint az lesz majd a nap fénypontja, hogy tömhetem magamba a sok csokit, szidva magamat, amiért újra elhittem, hogy engem képes lesz valaha is valaki szeretni. Igen, az önbizalomhiány jelei ekkor szoktak megmutatkozni rajtam, de általában igyekszem erős és határozott lenni… és mivel boncolóként dolgozom, ezt el is várják tőlem.

Úgy beszéltük meg, hogy a mozi előtt találkozunk negyed órával a film kezdése előtt. Martin késett egy kicsit, de nagyon nem bántam, mert az idő kellemes meleg volt odakint.
- Ne haragudj, későn indultunk – tájékoztatott, miközben gyorsan megvettük a jegyeket.  Valami romantikus vígjáték volt éppen műsoron, de igazából Martin jobban érdekelt, mint a film. Amikor elfoglaltuk a helyünket, a nagy adag kukoricát középre tettük, hogy kényelmesen elérhessük mind a ketten; aztán végre elkezdődött. Soha az életben nem láttam még ennyire kiszámítható és unalmas filmet, de némán tűrtem egészen addig, amíg a nagy összeborulós dráma része nem jött. Akkor aztán Martin megkísérelt egy hirtelen mozdulatot – nyilván át akarta ölelni a hátam -, aminek következtében a maradék kukorica felborult, és az egész az ölemben és a padlón landolt. A sűrű bocsánatkérések közepette először csak pislogtam, de aztán egy biztató mosollyal próbáltam vele közölni, hogy nincs semmi baj; a kukoricát pedig felszedegettem, és visszaraktam a dobozba.
Hálistennek a film hamarosan véget ért, mi pedig újból kinn voltunk a hűvös, szeles estében. Martin megint felajánlotta, hogy hazakísér.
- Persze, csak ha nem bánod – tette hozzá, most már mosolyogva. – Még egyszer bocsi a kukorica miatt.
- Nem nagy dolog – nevettem. - Én egyszer a spagettimre sajt helyett marcipánt raktam. Nem tudod elképzelni.
Mindketten felnevettünk, de aztán hallgattunk egy darabig.
- Szeretném megnézni, hol dolgozol – szaladt ki a számon, pedig eredetileg csak egy újabb randit szerettem volna kérni. Martin kicsit meglepettnek tűnt.
- Hát, ha gondolod, szívesen megmutatom, viszont most éppen javítják a gépünket, meg ööö... újításokat szerelnek be. Jövő pénteken lesz a következő utam, és esetleg… kijöhetnél a repülőtérre, ha visszajöttem. Már ha szeretnél.
- Imádnám – mosolyogtam.
Mikor végre elértünk a lakásomban a lépcsőházba, megpusziltam Martin arcát; és habár a sötétben nem láttam, de szinte biztosra vettem, hogy fülig pirult.

×××

A jövő pénteki randi előtt még találkoztunk párszor Martinnal, volt, hogy beugrott hozzám egy kávéra, vagy éppen én hívtam fel, hogy van egy szabad órám, és elmehetnénk ebédelni. Valami hihetetlen, mennyire élveztem a társaságát, és ahogy összerázódtunk, egyre többet dolgot osztottunk meg egymásról. Kiderült, hogy zenében szinte ugyanazokat hallgatjuk, és még egy bugyuta talkshowt is mind a ketten imádunk, ha mások előtt le is tagadjuk. Persze már az elején tudtam, hogy sok közös van bennünk – például hogy ő is mennyire ügyetlen tud lenni –, de csak most tűnt fel, hogy jobban szeretek vele beszélgetni, mint az összes volt fiúmmal együttvéve… ja, és a plusz ráadás, hogy nem volt barátnője.

Azon a bizonyos pénteken izgatottan vártam, hogy vége legyen a napomnak; fél hat felé már siettem ki a folyosóra, majdnem feldöntve Jane barátnőmet, aki hazafelé indult éppen. Gyorsan megmagyaráztam neki, hogy randim lesz.
- Kíváncsi vagyok, ezúttal kit fogtál ki? - nézett rám sokatmondóan a szemüvege mögül.
- A neve Martin, és pilóta. Kedves, udvarias, nem tolakodó…
-… és úgy látom, valami negyvenes kopasz férfi lesz sörhassal.
Hirtelen felnevettem.
- Most miért feltételezed mindig a legrosszabbat?
- A legutóbbi pszichopata után ne csodáld.
Elkomorodtam egy kicsit, mert tudtam, hogy nem Jimre céloz. Aztán ahogy ránéztem az órámra, újra rohanni kezdtem, de még hátravetettem:
- Harmincas, jóképű, és tényleg nagyon remélem, hogy ebből lesz valami.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy megérkeztem a repülőtérre. A gép már leszállt, és nem igazán tudtam, kinek kell szólni, hogy odamehessek, de végül is úgy döntöttem, hogy csak nem fognak bilincsben elvinni, hogyha azt mondom, a barátomhoz jöttem, aki pilóta. Éppen már azon voltam, hogy átvágok mindenkin, amikor láttam, hogy a gép ajtaja kicsapódott, és Martin vöröslő fejjel lerohant a lépcsőn. Láthatóan próbált nyugalmat erőltetni magára, de valami nagyon felzaklathatta; az emberek tömegét pásztázta, nyilván engem keresett. Integettem neki egy kicsit, mire észrevett, és mindenkit dühösen ellökve az útjából, felém igyekezett.
- Mehetünk vacsorázni – mormogta nekem, miközben sétált tovább, a kijárat felé.
- Öhm… nem úgy volt, hogy megnézhetem a pilótafülkét? – kockáztattam meg a kérdést, habár láttam, nem éppen a legjobb alkalom. A kíváncsiság viszont nem hagyott nyugodni. Vajon mi történhetett, amiért ilyen szokatlanul viselkedik?
- A mit? Ja igen, de, de, majd később… talán. Most szeretnék minél előbb eltűnni innen.
- Mi történt?
- Semmi, semmi, semmi, semmi - hajtogatta, mintha el akarna űzni egy képet a fejéből. -  Jó lesz a kínai?
Némán bólintottam, mivel láttam, jobb, ha nem szólok hozzá egy darabig. Legalább addig, amíg meg nem tömi a hasát.

Az étterem valóban közel volt, és amíg hallgattam, egy pillanat alatt azt vettem észre, hogy az asztalnál ülünk egymással szemben. Én pálcikával próbáltam felügyeskedni tésztát, Martin pedig látszólag még mindig idegesen valami csípős levest kanalazott. Persze rám se nézett.
- Finom ez a tészta – próbáltam ügyetlenül beszélgetni, majd eszembe jutott, hogy mit mondott erről Sherlock. Ne próbálj társalgást kezdeményezni, nem áll jól neked. A gyomrom egy pillanatra összerándult.
- Ühüm.
- Te próbáltad már?
- Hazafelé mindig ide jövök be, ha éhes vagyok. - Ezzel le is zárta a témát, és újra hallgatásba burkolóztunk.
- Figyelj… az, amit az első találkozásunkkor mondtam, még mindig áll. Szólj, ha túl sok vagyok neked.
Erre végre felnézett, a pupillái kitágultak, és csodálkozva nézett rám.
- Ezt meg honnan veszed?
- Egy szót se szóltál, mióta eljöttünk a reptérről – töröltem meg a számat szalvétával. Legalább most már beszélgetünk. Így hálistennek nem kellett alkalmaznom a randikon oly gyakran bevált kimegyek-a-vécére-és-kisírom-magam taktikát. Utána rendszerint olyan szörnyen festek, hogy senki sem akar a közelembe menni, nemhogy a kiszemeltem… jó, talán ha Martinról van szó, kicsit jobban tudnék küzdeni, ha arra kerülne sor. Nem tudom.
- Sajnálom, én komolyan nem hittem, hogy ez téged megbánt… csak, tudod, a munkám nem mindig zökkenőmentes.
- Az utasokkal volt a probléma? – aggódtam őszintén, mire ő harsányan felnevetett.
- Még ha az utasokról volna szó … de nem.
- Akkor a géppel? Esetleg… a személyzettel volt egy kis konfliktusod?
Felsóhajtott.
- Mondjuk.  – Majd körülnézett. -  Szerinted lehet itt kapni valami erőset?
- Mondd el, mi a baj.
Erre rám nézett. Hosszan és kémlelően bámult, mint aki azt mérlegeli, megoszthat-e egy majdnem idegennel egy ilyen bizalmas dolgot.
- Douglasről van szó. Összevesztem vele… nem is kicsit.
- Min?
Kis habozás után végre válaszolt.
- Most, amikor jöttünk haza Lisszabonból, hát… már éppen szálltunk volna le, én ellenőriztem a szokásos dolgokat, mire éreztem, hogy valaki beszorít a vezérlőpulthoz. Megfordultam, és Douglas mosolygott rám közelről... aztán egy sor kínos beszélgetés után bevallotta, hogy szeret engem, és azt hitte, a dolog kölcsönös. Érted. Szerelmes belém. Én meg nem vettem észre… istenem, hogy lehetek ennyire vak!? – temette a kezébe az arcát, és láttam, mennyire elvörösödött. Én tettem, amit a szokásos helyzetekben tenni szoktam, döbbenten ültem a helyemen, és csak a lehető legszerencsétlenebb dolgot sikerült kinyögnöm, amit rögtön meg is bántam:
- És te… te is így…?
- Jó ég, dehogy – szörnyülködött. – Még csak az kéne… legalább tizenöt évvel idősebb nálam, és házas is. – Kicsit meglepődtem, hogy nem az szerepel elsőként a listáján, hogy Douglas férfi, de nem tettem szóvá.– Illetve, volt egy idő... de akkor sem voltam szerelmes belé, inkább csak rajongtam a nagy pilótáért… még újoncként. De mára elmúlt, mert én adom az utasításokat neki, nem fordítva. Ez valahogy kizökkentett - majd hitetlenkedve félmosolyra húzta a száját. – De nem is értem, miért mondom el ezt neked.
- A barátok megosztják a dolgaikat egymással.
- Szóval, mi barátok vagyunk.
- Szeretek veled lenni – csúszott ki a számon, majd mielőtt választ kaphattam volna, elsiettem a pulthoz fizetni.

Hazafelé már csípős hideg volt, én pedig egy szál blúzban majd megfagytam; és hiába kérleltem Martint, hogy ne adja rám a fekete kabátját, nem volt hajlandó ellenvetést elfogadni. Azt mondta, nem fagyhat halálra a koszorúslánya, ha Douglasszel mégis egybekelnek; én pedig máris jobban éreztem magam, miközben viccelődött. Még akkor is, ha egyébként tudtam, hogy valahol mélyen bántja Martint a dolog, mert barátként nagyon szereti a másodpilótáját, és nem akarja elveszíteni.
Mikor megérkeztünk a lakásomhoz, a szokásos búcsúzás után – ölelés, puszi -, felsiettem a lépcsőn, majd miután beértem a nappaliba, fáradtan levetettem magam a kanapéra. Valamiért olyan boldog voltam… szinte eufórikus. Azonban öt perc se telt el, amikor Martin jelentkezett, hogy nálam maradt a kabátja. 
Azonnal felengedtem. Majd amikor megjelent az ajtóban, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. A szeme is nyitva maradt a döbbenettől, de lassan, ahogy kezdett magához térni a sokkból, gyengéden átkarolt, és visszacsókolt, olyan hévvel, amit soha nem néztem volna ki belőle. Csak álltam, a lábam remegett, a szívem meg úgy vert, hogy azt hittem, ettől nagyobb boldogság nem létezik a világon.

Aztán kiderült, hogy igenis létezik. Martin lágyan két kezébe fogta az arcom, és úgy nézett rám, mintha én lennék a legcsodásabb, leggyönyörűbb teremtés az egész világon. Sírni tudtam volna. Molly Hooperre soha senki nem néz így. Őt csak gúnyolják, összetörik a szívét, vagy úgy bánnak vele, mint egy eldobható ronggyal.
- Köszönöm.
- Mit? – csodálkozott, mire szorosan átöleltem, és elkezdtem mesélni a történetemet, amit senki sem hallott még így egészben. Elmondtam, milyen szerencsétlen vagyok randizás terén, mi mindent műveltek már velem a férfiak, amire nem vagyok büszke… elmeséltem Jimet is, aztán mire Sherlockhoz értem, már rendesen potyogtam a könnyeim. Martin leültetett a fotelbe, és hozott nekem zsebkendőt. Még mielőtt elvehettem volna, kedvesen törölgetni kezdte a szemem.
- Látod, erről beszélek – csuklott el a hangom. – Velem nem szoktak így bánni. Én csak Molly vagyok, a szerencsétlen Molly, akihez mindenki csak akkor megy, ha szüksége van valamire. Nem vagyok fontos egy embernek se a szüleimen kívül.
- Butaságokat beszélsz – csitított. – Nekem fontos vagy.
Ránéztem, és el tudtam képzelni, hogy nézhetek kis vörös, sírástól dagadt szemekkel.
- Tényleg? És el tudnál viselni több hónapon keresztül is, nem csak pár hétig?
- Életem végéig el tudnálak viselni… mármint nem úgy, érted, nem csak elviselni, hanem… szeretném – vörösödött el. – Szeretném, ha sokáig velem lennél. Persze nem akarok semmit elsietni.
 Tényleg nem voltam magamnál, mert egyszerre jött rám a sírhatnék és a nevethetnék.
- Oké, akkor most próbálok… normálisan viselkedni, de nem tudok. Túl boldog vagyok. Szóval te csak menj haza, feküdj le, és majd találkozunk. 
- Nem hagylak így itt.
- A boldogságtól sírok, ugye tudod? Ha itt maradsz, még rosszabb lesz. És azt mondtad, nem akarsz elsietni semmit…
- Dehogy, nem úgy értettem – vágta rá gyorsan. – Csak… nem tudom, aludhatnék itt is. A kanapén, az elég kényelmesnek tűnik… és reggel csinálnék neked reggelit. Nem úgy, mint egy férfi, aki önző, és korán elmegy, miután megkapta, amit akar, hanem valaki, aki önfeláldozóan nem kér tőled semmit, de adni akar. Mondjuk…  - vett egy nagy levegőt - így valahogy.

Jó, már szinte fájt a dolog.
- Túl tökéletes ez az egész. Biztos, hogy nem vagy meleg?
- Hidd már el, vagy századjára mondom, hogy nem – méltatlankodott.
- Akkor meg ne aludj a kanapén, elférünk az ágyamon ketten is.

Egy kis tévézéssel és mosakodással később még mindig nem hittem el, hogy létezik ez a férfi, akit Martin Crieffnek hívnak. Mire én visszaértem a fürdőszobából, ő már az ágyban feküdt, az egyik könyvembe mélyedt bele teljesen. Elnevettem magam, ahogy észrevettem a szemüvegét.
- Mi az? – húzta össze a szemöldökét. – Most meg min nevetsz?
- Úgy érzem magam, mintha kábé húsz éve házasok lennénk – mosolyogtam, miközben befészkeltem magam az ágyba. Nem igazán tudtam, mit engedhetek meg magamnak és mit nem, az egész helyzet eleve olyan szokatlan volt;  míg ezen gondolkodtam, Martin letett mindent az asztalra, és lekapcsolta a villanyt. Ahogy feküdtünk, még mindig biztos távolságban voltunk egymástól, de valahogy ösztönösen is én léptem előbb, és félénken átkaroltam a hátát – mire ő közelebb húzta a karomat, és ezzel engem is.
Megint gondolkodni kezdtem. Két ilyen szerencsétlen, mint Molly és Martin, csak jutnak már valamire együtt.

×××

Reggel valami égett szagra ébredtem, habár nagyon nem akarództam kikelni az ágyból. Tisztában voltam vele, hogyha a szombat reggeli kinézetemtől nem riad el újdonsült pár-jelöltem, akkor már csak a hétfő reggeli marad, és ha azt is kibírja, akkor övé a szívem. Tényleg, már nagyon beleéltem magam.
Aztán nagy nehezen mégis rávettem magam, kibattyogtam a konyhába még kómásan. Odabent a szemeim maguktól is felpattantak: Martin valami folyékony dolgot törölt fel a felmosóval a padlóról, miközben a pirító valami hihetetlen módon füstölt.
- Te meg mégis mit csinálsz? – bukott ki belőlem, miközben rekordsebességgel kikaptam a pirítósokat, és gyorsan áramtalanítottam a gépet.
- Hé, a pirítós akkor a legjobb, ha barnára sül, ne vedd még ki!  - És ekkor mindketten ránéztünk a szénné égetett valamire, ami a legkevésbé hasonlított egy ehető dologhoz.  – Jó, talán nem ennyire barnára.
- Ez nekem erősen feketének tűnik, de mindegy – nevettem fel. – Hagyd csak, majd én csinálok bacont.
- De én akarok – erősködött. – Azért maradtam itt, hogy adjak neked enni reggel, nem? Te csak ülj le, olvass újságot, nézz tévét, én meg csinálok valami finomat. Komolyan.
Tudtam, hogy akárhogy erősködök, nem használna, úgyhogy nyomtam egy puszit a szájára, és leültem tévézni kicsit. Az agyam persze egészen máshol járt, mert egyrészt még mindig úsztam a boldogságban, másrészt tudtam, hogy Martin nem érez így. Valahogy tudtam. Próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy bennem van a hiba, mert hát amiatt is érezheti magát kellemetlenül, hogy ennyire szerencsétlen, vagy még mindig ott van a Douglases dolog is.

Mikor végre leültünk reggelizni (az étel immár jól is nézett ki és ehető is volt), úgy döntöttem, muszáj felhoznom a témát. Talán megnyugszom majd tőle.
- Martin, figyelj… - kezdtem volna, de ő félbeszakított.
- Nem, tudom, mit akarsz. A szüleim sokszor mondták, hogy elviselhetetlen vagyok, egy szerencsétlen balfék, és… nem hinném, hogy akarsz ilyen embert magad mellé.
- Fejezzük már be ezt! – csattantam fel, tőlem szokatlan hangerővel. – Nekem te tökéletes vagy, már mondtam, és ha te is úgy gondolod, én nagyon szeretnék a barátnőd lenni.
Már megint, az a hatalmas szám. Martin csak nézett.
- Most éppen megkértél, hogy járjunk.
- És?
- És ez az én dolgom lenne.
- Most akkor ezt vehetem igennek? – pislogtam.
- Persze… más úgy sem bírna hosszútávon elviselni engem. Egy katasztrófa vagyok.
Köhintettem, miközben a villámra szúrtam egy baconszeletet.
- És ez a katasztrófa ma elmegy a másodpilótájának a lakására, hogy szépen megbeszéljék a közös problémájukat.
Martin arca hirtelen elborult.
- Azt már nem.
- Valamikor meg kell tenned. Nem dughatod homokba a fejed. Az nem állapot, ahogy a múltkor kirohantál a pilótafülkéből…
- Jó, otthagytam – vörösödött el. – De ez nem az én hibám volt, ő késztetett erre.
- Miért, talán az övé?  Nem tehet róla, hogy szeret… ne büntesd őt, Martin, kérlek. Fordított esetben neked is rosszul esne. – Tartottam egy kis szünetet. – Hidd el, tudom, milyen érzés viszonzatlanul szeretni. Attól nagyobb pokol nincs.
- Akkor mégis mit csináljak? Menjek el hozzá, és mondjam azt, hogy szia haver, tudom, hogy mit érzel irántam, de én nem érzek így, azért maradjunk barátok? És ha azt fogja mondani, hogy kösz, de inkább hagyjuk?
- Nem fogja – hunytam be a szemem. – Hidd el nekem, tapasztalat. A közeledben akar majd maradni… amúgy ez nem csak barátság kérdése, mert végül is együtt dolgoztok, a munkahelyéről meg csak nem fog kilépni emiatt.
- Igazad van – sóhajtotta.  – De hétfőn úgyis mennem kell dolgozni, azért most nem fogom megkeresni a lakásán, amikor veled is lehetnék egész nap.
- Miért, mit akarsz csinálni a nap hátralevő részében?
Majd hozzám hajolt, és egyenesen a fülembe suttogta; az ajkai olyan közel voltak hozzám, hogy szinte beleborzongtam.
- Elviszlek egy fantasztikus helyre.

×××

Mint később kiderült, a fantasztikus hely a londoni állatkert volt. Nem mondhatnám, hogy kislánykoromban úgy álmodtam meg a tökéletes férfit, hogy randin elvisz majd tevét etetni meg nézni, ahogy a majmok összevesznek egy adag banánon; mint mondta, egy bennfentes ismerősétől volt két VIP jegye, amivel bemehetünk és megsimogathatjuk a pingvineket is. Gondoltam, szuper, mindig is pingvint akartam simogatni; aztán végül mégis én nevettem a legjobban, amikor az egyik kis szmokingos üldözőbe vette Martint, és még le is videóztam a telefonommal.
- Majd ha tíz év múlva megmutatod ezt a gyerekeinknek, azt fogják hinni, hogy az apjuk egy komplett idióta – nevetett, mikor megálltunk kicsit pihenni az egyik padon.
- Gyerekek? Először tanulj meg elkészíteni egy pirítóst.
- Egy kapitánnyal beszélsz, remélem, tudod.  – Martin próbált szigorú arckifejezést vágni, de annyira vicces volt, hogy önkéntelenül is kuncogni kezdtem. – Most meg mi van?
- Tudod, annyira képtelenségnek hangzik, hogy te irányítasz egy egész repülőgépet, és parancsokat osztogatsz… ez annyira nem te vagy. Honnan jött az ötlet, hogy pilóta leszel?
- Mindig is az akartam lenni. Már akkortól, amikor rájöttem, hogy repülőgép nem lehetek – pirult el, mire én még jobban nevettem. Martin is elmosolyodott egy pillanatra, láttam, hogy jól érzi magát, de aztán hirtelen elkomorodott, ahogy átnézett a vállam felett. Megfordultam én is, és csak azt láttam, amit eddig is: a padunk mellett volt a pingvineknek a közönség által is látható medencéje, és a korlát mentén gyerekek és szülők izgatottan figyelték az éppen zajló labdás bemutatót.
- Menjünk innen – kapta el a kezem Martin, majd felállított a padról.
- De miért?
- Csak… csak menjünk.
Épp sietősre vettük a lépteinket, amikor valaki megszólalt hátulról:
- Ááá, Martin, micsoda meglepetés! – Az említett rezignált arccal megfordult, és erősebben szorította a kezem, mint eddig. – Te is kaptál jegyet Carolyntől?
Martin elvörösödött. A férfi, aki beszélt, immár ott állt mellettünk; magas volt, kissé zömök, pirospozsgás arccal, oldalán egy kisiskolással.
- Én… igazából, igen – préselte Martin feszélyezve, mintha attól félne, hogy az ingyenjegy miatt majd lenézem. Pedig erről szó sem volt. – Nem tudtam, hogy ennyire bőkezűen osztogatja.
- Igen, Arthur rontott el valamit a múltkor internetes vásárlásnál… de most ez mindegy is. Megkérdezhetem, ki a hölgy? – nézett rám a férfi, és a pillantásában volt valami, amitől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, mintha nekem kellene szégyenkeznem. Martin felemelte az összekulcsolt kezeinket.
- Á, igen, hogyne. Ő itt Molly Hooper, a barátnőm. Már hivatalosan is.
Olyan jól esett a szívemnek ez a jelző, hogy képtelen voltam nem mosolyogni.
- Üdvözlöm, Miss Hooper – nyújtott kezet. – Örülök, hogy találkoztunk, Martin… nos, meg sem említette önt nekem, amit nem értek, mert együtt dolgozunk.
Elkerekedtek a szemeim.
- Csak nem ön a másodpilóta?
- De igen, Douglas Richardson, örülök, hogy találkoztunk. – A szeme viszont egészen mást mutatott.
- Jó – sóhajtott Martin idegesen. – Megvolt a bemutatkozó óra, mehetnénk végre? Az állatkert fél óra múlva zár, és még nem láttuk a lepkéket. Douglas, fantasztikus a pingvinsimogató, komolyan, menjetek el aaa…
-… az unokaöcsémmel. Nem a fiam – tiltakozott.
- Az unokaöcséddel. Pontosan. Nem szabad kihagyni.

Egyszerűen nem hagyhattam ki az alkalmat. Gyorsan körbenéztem, de mivel nem találtam semmi használható ötletet, azzal fordultam Martinhoz, hogy sajnálatos módon nem találom a pénztárcám, pedig két perce még a zsebemben volt. Javasoltam, hogy szétnézek az eddig általunk látott helyeken, meg megkérdezek pár állatkerti alkalmazottat, nem látták-e valahol; és még mielőtt vitatkozni, vagy megszólalni tudott volna, már ott sem voltam.
Kicsit piros volt az én arcom is, mert még sohasem csináltam ilyesmit, de meggyőződésem volt, hogy minél hamarabb megbeszélik a dolgot kettőjük között, Martin annál hamarabb lesz ismét boldog, nekem pedig csak ez számított. Elég sokáig "kerestem a pénztárcám", közben még fagyit is vettem, és jó lassan nyaltam, hogy időt hagyjak nekik. Nagyjából fél óra múlva aztán visszaértem hozzájuk, és azt láttam, hogy mind Martin, mind Douglas a padon ülnek, és nevetnek valamin.
- Na, meglett a pénztárcád? – kérdezte Martin mosolyogva, mire játékosan meglóbáltam azt a kezemben.
- Igen. És ti, szent a béke? – Csak akkor tudatosult bennem, hogy elszóltam magam, amikor Douglas arca elborult.
- Martin, nem hiszem el, hogy elmondtad neki.
- Nem, nekem ez nem gond – hárítottam. – Douglas, ha hívhatlak így… tudom, milyen érzés az, amin most keresztülmész, hidd el. Tudom, hogy nem könnyű.
- Molly nekem a tökéletes nő – tette hozzá Martin, komolyan Douglas szemébe nézve. – Valahogy érzem, hogy ez hosszú távú kapcsolat lesz.
- Ha ez igaz, had legyek az első gyereketek keresztapja. Megtisztelnétek vele – eresztett meg Douglas is egy kis mosolyt a szája sarkából.

Kifelé menet megkérdeztem újdonsült páromtól, hogyan sikerült a beszélgetés kettejük között.
- Jól – hangzott először a hallgatag válasz, majd megkértem, fejtse ki kicsit bővebben. – Most mit vártál? Tudom, hogy lelkileg összetörtem őt. Harmadjára nősült férfi, egyetlen öröme az életben az MJN Air és mi, de állítólag boldog… persze, tudod ki veszi ezt be. Aztán belém szeretett, és a felesége hirtelen eltörpült a fontossági sorrendben.
- Nem akart volna elválni? – kérdeztem csodálkozva.
- Dehogy akart volna. A felesége nem dolgozik, soha nem is dolgozott, egy kitartott perszóna, nem tudna megélni egyedül. Ha nem is szereti őt, de nem hagyná magára soha – ennyi lelkiismeret azért van Douglasben. Gondolom, úgy képzelte az egészet, hogy majd elmegyünk néha egy hotelbe, eltöltünk pár órát, ilyesmik… szexpajtinak akart – monda közömbösen. – Akivel élvezi az életet, de ennyi.
- És te ezek után képes vagy úgy viselkedni vele, mintha mi sem történt volna? – döbbentem le.
- Most mit csináljak. Az élet megy tovább, nekünk repülni kell, és én ettől függetlenül nagyon szeretem barátként. Rossz belegondolni, hogy ezentúl amikor hozzám ér, mindig az fog az eszembe jutni, hogy neki egy apró érintés is többet jelent, de… majd túlleszek rajta. Viszont látod, Douglas nem gonosz, szeretne a gyerekünk keresztapja lenni.
Mérgesen összefontam a karom magam előtt.
- Áruld már el, miért beszéltek úgy, mintha máris házasok lennénk? – A válasz egy hosszú szenvedélyes csók volt, amit a világért sem akartam volna félbeszakítani, még azért se, hogy választ kapjak. A végén összemosolyogtunk, és ünnepélyesen eldöntöttem magamban, hogy soha nem akarok más férjet, mint az én kapitányom.

×××

A díszes esküvőre nagyjából egy évvel később került sor; már hetekkel előtte olyan ideges voltam, hogy vajon meglesz-e a ruha időben, elég ételt rendeltünk-e a násznépnek, és még sorolhatnám… anyukám győzött meg végül minket arról, hogy vegyünk egy saját házat magunknak, mert csak nem éldegélhetünk egy kis panellakásban életünk végéig, amikor Martin fizetéséből telne jobbra. Meg aztán kell a hely majd a gyerekeknek is. Egy sor félreértés után aztán csak sikerült megvennünk álmaink házikóját, ami közel volt a repülőtérhez, és ahhoz a kínaihoz, ahová gyakran jártunk ünnepelni magunkat - és ahol Martin végül is tíz hónap járás után megkérte a kezem (olyan ügyetlenül, hogy a szakácsnő nem az én tésztámba tette a gyűrűt, hanem a szomszéd asztalnál ülő lányéba – lett is belőle nagy sírás-veszekedés, de végül is kibeszéltük magunkat.)
Mire elindultunk azon a napon a templomba, már minden készen állt a beköltözésünkhöz az új házba. Apukám karján emelt fővel sétáltam végig egészen az oltárig, és közben arra gondoltam, minden megérte. Az önbizalomhiány okozta sebek, a sok csalódás már nem számított, csak az, amikor csillogó szemekkel kimondtam az igent.
Sherlock ott ült valahol a násznép között, és bár nem láttam, biztosra vettem, hogy örül a boldogságomnak.

×××

Jamie rám vigyorgott hibás fogsora mögül.
- Nem, kisfiam, akkor sem mehetsz apuval repülni.
- De megígértétek, hogy ha elég nagy leszek, mehetek! – nyafogott tovább. – Mikor leszek elég nagy?
Fáradtan sóhajtottam egyet, és megkönnyebbülve láttam, hogy Martin hazaért, majd a konyhába érve játékosan a fia fejére dobta kapitány sapkáját. Jamie büszkén kihúzta magát, miközben a férjem nevetve megölelgette hátulról.
- Hát itt van az én kis pilótám.
- Menj fel, és szólj a nővérednek, hogy kész a vacsora – utasítottam szigorúan, majd amikor Martinnal kettesben maradtunk, enyhítően elmosolyodtam.
- Javíthatatlan. Állandóan repülni akar, olyan, mint te.
- Pilóta lesz belőle – nevetett ő is.
Miközben beszélgettünk, nem álltam meg, hogy ne kezdjek el mosogatni. A kicsikkel otthon töltött idő után egészen tisztaságmániás lettem, Martin pedig nem mindig tolerálta ezt ennyire elnézően. Most viszont láthatóan jó napja volt.
- Egy teljesen normális nap… el tudod ezt hinni? Semmi technikai malőr, idegesítő utas, egyszerűen… na jó, Douglas azzal heccelt, hogy puhányt nevelek a keresztfiából, mert az nem szeret birkózni. Múltkor is, amikor itt volt nálunk, ez volt a baja… néha úgy érzem, szándékosan piszkál.
Gyorsan megcsókoltam.
- Ne félj, a gyerekkel minden rendben van. Igazából Natalie-val van több gond, szegényt mindig csúfolják a nagyobb lányok az iskolában… már nem tudom, mit tegyek – dőltem a férjem vállának tanácstalanul.
- Hát, talán mondd azt a nagyobb lányoknak, hogy Natalie apja pilóta, és ha továbbra is csúfolni fogják a kislányom, felviszem őket a magasba, aztán kidobom őket valahol az Atlanti óceán felett. Ne nevess, ez biztos hatni fog!
- Nem nevetek – kuncogtam.  – Csak arra gondoltam, milyen fantasztikus, hogy ilyen apjuk van a gyerekeknek.
- Talán kellene még egy – simogatta meg a hasam egy csibész mosollyal.
- Ha eltartod, felőlem rendben.
Döntésünket egy pohár finom borral ünnepeltük meg.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés