Öt nappal korábban

Sherlock az íróasztalnál ült, amin éppen csak annyi szabad felület volt, hogy a laptopjának helyet biztosítson. Kitartóan meredt a képernyőre, ujjai időről időre sebesen mozogtak a billentyűzeten. Abbahagyta a munkát, és a kandalló melletti kényelmes székben üldögélő lakótársára pillantott. A doktor éppen a dereka mögötti union jackes párnát igazgatta nagy igyekezettel.
- John – szólította meg, és visszafordult a képernyő felé.
- Hm?
- Kedvellek.
John mozdulata megtört, és értetlenül pislogott. Sherlock várt, de miután percek elteltével sem kapott semmilyen választ, kérdőn a doktorra nézett.
- John? – sürgette. – Jól vagy? Szükséged van egy takaróra, hogy rád terítsem?
- Mi? – húzta össze a szemöldökét, egy pillanatra kiesve a meglepett szerepéből John. – Nem! Dehogy! Minek kéne?
- Ne törődj vele.
- Sherlock. – John megköszörülte a torkát. Láthatóan zavarban volt. - Ne haragudj, kissé megdöbbentett, hogy végre beismerted. – Sherlock felvonta a szemöldökét. - Tudod, ha nem így lenne, aligha lennénk lakótársak. – Sherlock összevonta a szemöldökét. Most ő nem értette. - Szóval... ööö... Értékelem az őszinteséged és ööö... én is kedvellek.
Csönd.
- Sherlock? Minden rendben?
- Hoznál egy takarót és a vállamra terítenéd? – John nem kérdezett.
- Hogyne.

Két nappal korábban

Sherlock a karosszékében ült, az ölében, a vállának támasztva pihent a hegedűje. A vonó tisztes távolságban hevert tőle a szőnyegen, ujjaival egykedvűen pengette a húrokat. Dallamnak még csak halvány nyomát sem lehetett felfedezni a játékában.
John a kanapén foglalt helyet, fél karjával a karfán könyökölt, és a The Times aznapi száma mögé rejtőzött. Előtte a dohányzóasztalon egy csésze tea gőzölgött.
- John – szólította meg társát a detektív.
- Hm? – kérdezett vissza a doktor az újság mögül.
- Rájöttem, hogy jobban kedvellek, mint a hegedűmet – jelentette ki Sherlock szenvtelen hangon. Mielőtt befejezte volna a mondatot, a másodperc egy tört részére laposan Johnra pillantott, majd tekintetét szinte azonnal visszairányította a hangszerre. Hallotta, hogy zizeg az újság, ahogy a doktor letette a napilapot. Válaszolni azonban nem válaszolt. Sherlock megunta a csöndet, rendkívül kíváncsi volt, így lakótársa felé fordult, hogy láthassa a várva várt reakciót. John tanácstalanul pislogott, és körbehordozta a tekintetét a szobán.
- Ezt bóknak kéne vennem? – kérdezte végül zavartan.
- Határozottan.
Sherlock arca kifejezéstelen maradt, John számára azonban, aki már jól ismerte minden rezdülését, egyértelmű volt, hogy eszelősen gondolkodik. – Talán nem jól fogalmaztam – motyogta maga elé. – Az emberi kapcsolatok olyan bonyolultak...
- Sherlock?
Sherlock – mintha álomból ébredt volna – megrázta magát, és Johnra meredt.
- John?
- Tessék?
- Mi az, ami szerinted az életem?
- Ez találós kérdés?
- Úgy értem, ami fontos nekem...
- A telefonod? – Sherlock kissé oldalra döntötte a fejét, és összevont szemöldökkel gondolkodott, majd finoman megrázta a fejét.
- Ami nélkül nem tudok élni.
- A rejtélyek – felelte határozottan John, és elégedetten hátradőlve a kanapén az újságért nyúlt, hogy folytassa az olvasást.
- Hm.

Zéró óra

John azon a végzetes, sorsdöntő estén is a karosszékében ült, laptopjával az ölében. Persze, akkor még nem tudta, hogy az élete meg fog változni.
Hallotta, hogy Sherlock felrobog a lépcsőn. A detektív kivágta az ajtót, majd szokatlan módon becsapta maga mögött. Egyenesen lakótársához sietett. Megállt a szék mellett, szemét mereven a számítógép kijelzőjének kék fényével megvilágított arcra szegezte.
- John.
- Hm?
- Fontosabb vagy nekem a rejtélyeknél is.

Három nappal később

John valami hangos, tompa zajra ébredt. Kelletlenül összeráncolta a homlokát, és megpróbált megmozdulni. Újból kopogtak az ajtón, s ebből rájött, hogy valószínűleg ez űzte el az álmát is.
- Sherlock, dr. Watson! – hallatszott az ajtón túlról a kopogást kísérve Mrs. Hudson kiáltása. John szemei azonnal felpattantak. Érezte, hogy a szoba sűrű sötétjébe mélyedt, puha ágyban lakótársa meleg teste simul az övéhez. Sherlock egyik hosszú, vékony karját átvetette a doktor derekán, arcát pedig a nyakához fúrta. John érezte Sherlock kusza fürtjei simogatását és egyenletes, meleg leheletét a bőrén.
- Sherlock, dr. Watson! – hangzott fel a hívás újból, majd ismét kopogás. John gyengéden megfogta a detektív fehér vállát, és finoman megrázta.
- She... – Sherlock hirtelen felült, és még ugyanazzal a lendülettel ujjai közé csippentett egy nikotintapaszt az éjjeliszekrényen uralkodó káoszból – elsőre, hiba nélkül kiemelve, és a felkarjára nyomta. Vett egy mély lélegzetet és elégedetten kifújta a levegőt.
- Nyugtass meg, hogy nem így ébredsz minden reggel – nyögte döbbenten John.
- Nem – legyintett Sherlock. – Te olyankor rendszerint még alszol. – Felpattant az ágyból, két hosszú lépéssel az ajtónál termett, és egy hirtelen mozdulattal sarkig tárta. A váratlanul beömlő fény bántotta John szemét, így gyorsan becsukta; nem láthatta, hogy Mrs. Hudson Sherlockra mered. A detektív nem törődött az idősödő asszonnyal, elvágtatott mellette és a kedvenc karosszéke felé haladva felkapta egérszürke háziköntösét, hogy beleburkolózva huppanjon le.
- Lestrade felügyelő szeretne beszélni veled... – mondta bátortalanul Mrs. Hudson. Sherlock nagyvonalúan intett. John látta, hogy a hálószoba ajtajának világos négyszöge előtt elhaladt Lestrade. Fülelt. A felügyelő leült a székre, ahova a detektív mutatott. Sherlock mindkét könyökét a karfára támasztotta, ujjai hegyét pedig sátor módjára egymásnak illesztette. Lehunyta a szemét.
- Hallgatom.
- Nos, jönnek? – kérdezte Lestrade, miután a beszámolója végére ért. Sherlock kinyitotta a szemét, és a felügyelőre mosolygott.
- Még szép, hogy megyünk! – Talpra szökkent. – John, öltözz! – kiáltotta a szobája felé sietve. Megtorpant, majd a válla fölött még odaszólt Lestrade-nek:
- Fél óra múlva ott leszünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés