Durrell meg forog a sírjában
Szerző: Reisuto [link]
Korhatár: +12
Figyelmeztetés: nem slash! (oké, innuendo (ez se magyar szó) van de csak annyi mint a sorozatban)
Stílus: kac-kac
Summa summárum: John szeretne háziállatot tartani. Sherlock nem.
"Ejnye, ezek az aligátorok! Hogy jutnak be mindig?"
- Ez egy hörcsög.
- Nem leszek minden alkalommal lenyűgözve, ha észreveszel valamit.
Sherlock megkocogtatta az akvárium üvegét.
- Hörcsög mit keres itt?
- Jó ötletnek tűnt. Majd… feldob, ha unatkozol.
- Hörcsög izgalmas?
- Elnevezheted valahogy.
- Legyen John.
- Nem.
- John.
- Igen?
- Nem te, az új.
- Nem fogjuk így hívni. Legyen Pufók. Ne kísérletezz Pufókon, jó? Ő elsősorban az én hörcsögöm, de megengedem hogy izé… barátkozz vele.
John hirtelen úgy érezte, mintha megint tíz éves lenne, és Harryvel alkudozna a kutyájuk felügyeleti jogáról. Sherlock úgy is viselkedett, mint egy tíz éves.
- A hörcsögök meddig élnek?
- Meglepően sokáig. Most felviszem Pufókot a szobámba.
Másnap reggel eltűnt.
- Hol van a hörcsög?
- Mennie kellett.
- Te megölted! Te megölted a vadiúj hörcsögömet!
- Nem, ő… elköltözött.
- Igen?
- Igen.
- Aha, fogta a kicsi bőröndjeit, becuccolt, és a British Airways vitte a Mennyországba? Ismerem ezt a dumát, Sherlock!
Bezárkózott a fürdőszobába.
Negyedóra múlva arra a megállapításra jutott, hogy talán túlságosan is hagyta magán eluralkodni a gyerekkori traumáit.
Legközelebb odafigyel, mit nyer a kocsmai dartsversenyen.
- Mióta van kutyánk?
- Ja, Sherlock, ő… Szimat.
- Ez a kutya össze van nyomódva.
John vett egy mély levegőt.
- Sherlock, ez egy bulldog.
- Tönkrement.
- Bill kutyája megellett, és hát… itt elfér.
- Az biztos. Nagyon alacsony. Miért hívod Szimatnak?
- Van jobb ötleted?
- Lehetne John.
- Na nem.
- Elvihetem sétálni?
- Ő ahhoz nagyon pici.
- Minek tartasz kutyát, ha nem viheted el sétálni?
- Oké, mehetsz vele egy kört a Regents-ben, de siessetek haza, rendben?
Sherlock egy óra múlva tért vissza, fütyörészve lóbálta a pórázt.
- Hol van Szimat?
- Az amerikai hölgy megvette.
- Milyen amerikai hölgy?
- Hát amelyiknek eladtam. Komolyan, John, olyan lassú tudsz lenni néha!
- Persze, hogy utána nézek. Igen… igen… hang? Milyen ha… ja, csak ööö… a lakótársam nyávog a macskára. Nem, ebben a sorrendben. Köszönöm.
Letette a telefont, és behajolt a konyhába.
- Most min kaptatok össze, fiúk?
- John nem tiszteli a magántulajdonomat – sziszegett Sherlock, és magasan a feje fölé emelte a tejesdobozt.
- Kacor. Egy kicsit adj neki a tálkájába.
- Vegyen magának! Ingyenélő jószág. Menj dolgozni, John!
- Sherlock, én-
- Nem te.
Kacor egy fehér perzsamacska volt, humoros arányokkal és lusta kék szemekkel. Szeszélyes volt és a valószínűség határain túl ostoba, de John ragaszkodott hozzá. Egy este, amikor a laptopján pötyögött, érezte, hogy hozzádörgölőzik. Somolyogva megsimogatta, és ellenőrizte, nem-e hagyott valamilyen gépelési hibát a szövegben. Kacor dorombolni kezdett, mély és bársonyos baritonon, John egyre simogatta pihepuha bundácskáját, és megpróbálta fél kézzel és félvakon megtalálni a fülét, hogy vakargathassa, mire Kacor azt mondta:
- Na.
Sherlock hevert az ölében, és most hatalmas szemekkel nézett fel rá, egy kicsit megbántottan, mire John, hát John felkapta a laptopját és sikítozott. Sherlock sértetten fújt egyet, és kinyújtózkodott:
- Ha én dorombolok, ijesztő, ha ő dorombol, aranyos?
A reggel Sherlock a tejszínt nyalogatta az ujjairól, ami valahogy eltévesztette az útját a kávé felé, és a csuklójára is jutott, és akkor John levágta a vajazókést és azt mondta:
- Ennyi, Kacor nem maradhat.
- Nincs is itt. Mi bajod vele?
- Rossz hatással van rád.
Sherlock értetlenül pislogott, aztán az orrával odébbtolta a mandzsettáját, hogy folytathassa a műveletet.
- Sherlock, ez egy pintyőke.
- Olyan nincs hogy pintyőke! –kiáltott, ezzel kiragadta a kalickát a kezéből, feltépte az ajtaját és az ablak felé lendítette: - Repülj John, szabad vagy!
- Ő a papagájunk, Répa.
- Hello, John.
- Jó, miért nevezed el az összes háziállatunkat Johnnak?
- A John egy tök jó név – motyogta Sherlock, és ellenségesen méregette a szivárványlórit.
Azért úgy tűnt, megférnek.
John reggelenként bekopogtatott Répához.
- Na ki a legaranyosabb papagáj a világon?
- Honnan tudná? – kiáltott ki Sherlock a hálószobájából. – Ne zaklasd a nonszensz kérdéseiddel, nem úgy fest, mint aki papagájderbin zsűrizik!
- Pusztulj már ki! – Magot szórt ki Répának és kicserélte a vizét. Közben elszámolt harmincig. – Nincs is olyan, hogy papagájderbi!
- Honnan tudod? Voltál akár egyen is?
- Nem voltam, mert nincs!
- Most szólj hozzá, John.
- Téves! – trillázta a papagáj engedelmesen. – Téves! Téves! Téves! Téves! Téves!
- Hol van John? – kérdezte Sherlock fogmosáskor. John megrántotta a vállát.
- Elajándékoztam, mielőtt megtanítod rá, hogy hármas szerelmi öngyilkosság.
- Sosem tanítanék neki olyasmit. Az unalmas. Szóval… új barátot kell szereznünk, mi?
- Igazából tényleg volt egy hármas szerelmi öngyilkosság, Lestrade keresett.
- Gyönyörű. Induljunk.
John elmosolyodott, és óvatosan megsimogatta Sherlock tarkóját. Kacor óta ez a szokásává vált, de egyikük se beszélt róla.
Sherlock a csipeszével leemelt valamit a halott nő homlokáról.
- Nyom? – sorolt oda Lestrade.
- Johnnak fogom nevezni.
- Szóltál, Sherlock? Eee. Na ez egy elég ronda kukac.
- Ne beszélj így az új pajtásunkról.
- She, nnn, eee. Ez nevetséges.
- Oszd meg vele a kajád, John – hadonászott a csipesszel barátja szendvicse felé -, erre valók a cimborák!
- Hagyd abba, hagyd már abba, rá fogod ej… baszd meg!
- Oké, ezt lefoglalom bizonyítéknak – mutatott Lestrade a földre pottyantott hamburgerre -, mármint a hülyeségetek bizonyítékának, és most ássátok el magatokat.
- John kezdte.
- A hörcsög?
- Ne hárítsd a felelősséget.
Kifelé menet találkoztak egy németjuhásszal, amit egy bobby tartott pórázon. John rámosolygott.
- Milyen szép!
- Tényleg!? – horkant fel Sherlock. – Egy drogkereső kutyát, nekünk, otthonra, tényleg? Hé, Clark, mit keresnek?
- Kokaint, uram.
- Látod? Kokaint. Témába vág. Clark, hazavihetném? Nem önt, a kutyát. Látja? Kedvel engem. Ugat. Hát hello!
John megragadta a könyökénél fogva és szitkozódva maga után húzta.
- Tudod, ez tényleg szánalmas. Megértem, hogy nem szereted az állatokat, de én igen, világos?
- Én is szeretem az állatokat, John, ezért mondtam, hogy vegyünk egy tukánt.
- Nem.
- Vehetnénk két tukánt, akkor John nem unatkozna.
- Mert ott lenne neki Sherlock, mi? Figyelj… oké, lehet hogy az én hibám. Mycroft, mi? Elkobozta a nyuszidat. A sokkra emlékeztetnek, mi? Arra a döbbenetes sokkra.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, nekünk csak lovaink voltak.
- Hadd találjam ki, a tiedet Johnnak hívták.
- Nem. – Aztán valamivel később hozzátette: - Bolygó Hollandinak.
- Miért van egy boa a csilláron?
- Ja? Ő John.
- Nem, én azt kérdeztem, miért van egy kibaszott boa a csilláron.
- Vettél löncshúst, ahogy kértem? Feladhatnád neki. Ha rendesen eteted, nem lesz morcos.
John a földre ejtette a tescós szatyrokat, és térdre omlott.
- Ne, ne, csak semmi hirtelen mozdulat. És tényleg… add neki oda azt a húst. Nem szeretném, hogy ideges legyen. Te sem szeretnéd, hogy ideges legyen. Szedd össze magad és etesd meg, mielőtt megöl minket.
Nehéz napok voltak. John enerváltan borotválkozott, aztán úgy döntött, megérdemel egy forró fürdőt. Kibújt a ruháiból, és áthajolt a kád peremén, hogy megnyissa a csapot.
Az aligátor nem nézte jó szemmel.
John csatakiáltásnak is beillő ordítással vetődött a nappaliba. Sherlock leesett állal végigmérte, aztán gyorsan kigombolkozott a zakójából.
- Én készen állok!
- Mire!? – sikított John. – Öt méter! Öt méter!
- Na azért nem annyi, de elég szép példány.
- A fürdőká… a fürdőká… a fü… fü…
- Ki beszél itt a - jaaa. Ó jaj, van valami a fürdőkádban?
- Nekemittene… neadda… azártatlantne.
Sherlock egy mártír arckifejezésével a kezébe nyomta a zakóját, aztán bekukucskált a fürdő ajtaján.
- Ejnye, ezek az aligátorok! Hogy jutnak be mindig?
- Elmész a-
- Egyébként tévedtél, John. Nem a kádban van.
Összenéztek.
Az volt a nap amikor John félmeztelenül stoppolt egy taxit, belerámolta a fél életét bőröndök formájában, és két napig nem került elő.
A vihar előtti csend hosszan kitartott. John kezdte úgy érezni, hogy talán nem lenne baj, ha hazavinne egy halat. Gondolta, azért ezúttal megkérdezi róla Sherlockot.
Sherlock a kanapé alatt leledzett.
- Ööö… szóval te mit csinálsz?
A férfi előbújt, zavartan leporolta a nadrágját, aztán kissé aggályosan körbetekintett.
- Keresek valakit.
- Látogatónk van?
- Nem, itt lakik, csak… elveszett.
- Ugye nem Mrs. Hudsonról beszélsz?
- Nyilván. Mrs. Watsonnak lába kélt. Lábai. Van neki belőle, khm, nyolc.
- Mrs. Watson.
- Természetesen nem fogok Johnnak nevezni egy nőstény fekete özvegyet – felelte Sherlock sértetten, és szívott egyet az orrán. – Fura lenne.
- Egy fekete özvegy.
- Tudod, az a… - Sherlock mintha csáprágókat imitált volna.
John bezárkózott a fürdőszobába.
- Megvan! – harsant egy kiáltás fél óra múlva. –Mrs. Watson saját otthont épített, szóval hivatalosan már nem lakik velünk, nem kell duzzognod! Ehm… nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, nagyapák lettünk.
John, egy Axe dezodor és egy öngyújtó végtelenül destruktív viselkedést tanúsítottak. John aztán a döbbent Sherlock kezébe dobta a kölcsönvett zippót, és foghegyről megjegyezte:
- Gyászol a család.
A következő meglepetés egy kaptárnyi méh volt. John elsőnek légypapírral próbálkozott, aztán leugrott a sarki boltba darázsirtó aereszolért, és remélte a legjobbakat.
Sherlock kivetődött a szobájából, előre futott, visszahőkölt, aztán felszisszent; fejét felszegve, drámai pózban állt.
- Menj a francba John – rebegte fátyolos hangon-, a méheket komolyan gondoltam.
John egyre fokozódó lelkiismeretfurdalással a farzsebébe süllyesztette a sprayt.
- Fejezzük be ezt, jó? Nézd, tartozom egy bocsánatkéréssel.
- Huszonöttel. Huszonöten voltak. Johnék.
John mélyet sóhajtott, és vigasztalóan átkarolta a gyászoló családfőt. Aztán meglapogatta a vállát. És sunyiban a hajába is beletúrt.
- Megleszünk mi kettecskén.
|
Nagyrabecsülésem és tiszteletem az alkotóé, rég szórakoztam ilyen jól egy novellával, vagy bárminemű olvasmánnyal, NAGYON-NAGY KÖSZÖNET ÉRTE!!!! :D
Tényleg csúcs, remélem még sok hasonló szórakoztató művet írsz majd :)