A Világegyetem egy olyan hely, amit senki nem teremthetett ép ésszel. Még maga az Isten is kizárólag egy elvesztett fogadás miatt hozhatta létre macskajajosan, és fejfájósan, pocsék hangulatban, ami persze átragadt az egészre, ezért támad a benne létezőknek (szerencsétlen balfékeknek) időnként, gyakran, szinte mindig, egyfolytában olyan érzésük, hogy be kéne rúgni. Aztán a feltételes mód valahol elmarad, és a helyét átveszi a sok üres pohár, meg zseb, ami legalább olyan kiábrándító, mint az a személy, akivel végighancúrozták az éjszakát. Ráadásul a Világegyetem ostoba tréfáinak elviseléséhez elegendő alkoholmennyiséget gyakorlatilag lehetetlen előállítani. Mert mire sikerülne megközelíteni az ideális állapotot, és még az énekhang is a mennyei szférák angyalaiéhoz hasonló, rögtön jön valaki és alaposan fejbe vág. De van olyan udvarias, hogy az ébredésig vele maradjon, majd bemutatkozzon, hogy ő a Másnaposság, és elhozta a barátait is: Hányingert, és Fejfájást.
Nem is csoda, hogy ilyenkor az illető valahol máshol szeretne lenni, de a Teremtő pocsék lelkiállapotát tükrözi, hogy az a máshol is pontosan ugyanazon a vacak helyen van, amit Mindenségnek szokás hívni.
Az Élet tehát szörnyű, és egybehangzó vélemények szerint igazán földobhatná a talpát, vicces kedvű létrehozójával együtt.
John Watson legalábbis igen egyetértett a véleményével. Megállapítását pedig szilárdan alátámasztották az előtte álldogáló üres poharak tömegei, valamint a kezében füstölgő cigaretta.
Bambán meredt a parázsló csikkre, és komoly gondot okozott, hogy eldöntse, az most az övé, vagy sem, és ha igen máskor is művelt már ilyet?
Nem, biztos, hogy egyszer sem égették meg. Arra határozottan emlékezne. Az ilyesmi állítólag fájdalmas és kellemetlen mellékhatásokkal jár. Füst, hamu, égett bőr, meg hús és ehhez hasonlók.
Bár, most hogy így jobban belegondolt, nem rossz találmány ez az égetés. Egész szívesen alkalmazná néhány emberen. Elsőként Lestrade felügyelőn. Tulajdonképpen semmi baja nem volt az öreg kopóval, csak a módszert tesztelné rajta. Elvégre jól kell működnie, hogy aztán Sherlockot is felkötözze az oszlophoz.
Elképzelte, ahogy szorosan megköti a kenderkötelet a csuklóján, gondosan elhelyez egy két fadarabot a tökéletesebb hatás kedvéért, majd laza, elegáns mozdulattal rádobja a fáklyát. A felharsanó üvöltést pedig felveszi, és azt hallgatja álomba merülés előtt. Gyönyörű szimfónia lehetne belőle.
A Halál szimfóniája.
Persze az is lehet, hogy csak azért sem mukkanna meg, csak bámulna hidegen, gúnyosan, ahogy szokott. Aztán nem maradna más belőle, mint néhány olvadt fémcsepp a rideg szívéből. Pont, mint abban a robotos filmben.
Az ifjabbik Holmes még a halálával is képes az őrületbe kergetni.
Ahogy tette.
Nemes egyszerűséggel leugrik egy torony tetejéről, egy búcsúhívást követően, majd meghal. Ha legalább ő ölhette volna meg, vagy esetleg a saját kezével lökhette volna a mélységbe egy ostoba, ámde parázs vita után, akkor a rendben lenne.
De így semmi nincs rendben.
- Itt tilos dohányozni uram - a hivatalos hang kizökkentette kelleme ábrándjaiból. Pedig épp ott tartott, hogy csinos csomót kötött a hurokra, amivel felakasztja a detektívet. Így aztán kissé morcosan válaszolt:
- Mi köze hozzá, he? Mi köze hozzá? Itt én vagyok a vendég, és azt teszek, amit akarok, mert én vagyok a vendég- határozottan a mellkasára bökött, és csak azért nem a tulajra, mert a három közül nem tudta kiszúrni az igazit.
Ez megviselte. Az még derengett, hogy mikor betévedt ebbe a lepusztult koszfészekbe egy vendéglős volt.
De most meg három van.
A matematikai probléma olyannyira lefoglalta, hogy tiltakozni is elfelejtett, mikor a férfi elvette tőle a cigit.
Egy volt, három lett. Ez azért furcsa. Lehet, hogy ikrek, de akkor miért öltözködnek egyformán? Vagy tényleg ennyire hasonlítanak.
Sherlock biztos tudná.
Sherlock mindig mindent tudott. És általában jobban.
A fájdalom, ami a rengeteg ital társaságában próbálta kitalálni, hogy egy meggymag, meg még egy meggymag, az hány meggymag, most otthagyta az alkoholokat a problémával, felkapta gondosan élezett tőrét és a férfi szívébe szúrta. Mivel ismerte a felelősséget, igyekezett bepótolni a kimaradást, így a doktor kapott a gyomrába, a könnyzacskójába, valamint egy remekbe szabott vágást a lelkébe.
Nem bírta a rohamot.
Lesöpörte a poharakat, majd csendes zokogással a pultra roskadt. Homlokát bántotta a kemény felület, talán be is horpasztotta, két kara tehetetlenül csüngött az oldala mellett, lába ütemesen rugdalta a faburkolatot. A rúgás végigszáguldott az erezeten, odaköszönt a koponyacsontnak, majd megtáncoltatta a mogyorós tálkát.
A tulaj, aki sok részeggel, dühöngő őrülttel, nagypofájú alakkal találkozott már, kicsit megsajnálta ezt a hibbantat. Eszébe ötlött, hogy segíthetne rajta. Aztán ránézett az üvegcserepeket sepergető lányra, és megkeményedett a szíve. Lehet akármilyen szerencsétlen ez a pasas, akkor is összetörte a pohárkészletének úgy a negyedét. Márpedig ezért fizetni fog. És ha rajta múlik, márpedig az ilyesmi rajta múlik, jó sokat.
Az Univerzum egyik hibája, a tömérdek egyéb mellett, hogy kegyetlen. A kis hal nem eheti meg a nagyobbat, pusztán fizikai lehetőségei miatt. Pedig ha létezne igazság, akkor a tonhal zabálná fel a cápát, és az őz vadászna az emberre. Aminek egyenes következménye lenne, hogy a tonhalat hívnák cápának, az őzet pedig embernek. És kezdődne az egész előröl. Tehát nemcsak kegyetlen a világ, hanem illogikus is.
Mert ha logikus és megértő világ lenne, akkor John Watsonnak nem hiányozna most három foga, ruházatának a fele, és a büszkesége (jó, azt már akkor elvesztette, mikor nekivágott a londoni éjszakának a szó morális és meteorológiai értelemben)
Tépett ingben, megszaggatott nadrágban, fél pár cipőben botorkált tovább. Talán mégsem kellett volna a tulajdonost a söntéspultba vágnia, mikor megkérte, hogy fizessen.
A zsebe azonban gyakorlatilag üresen kongott, és egyedül a bankkártyáját használhatta volna, de azt nem fogadták el. A mosogatás gondolatától kirázta a hideg, sőt némi porolást is engedélyezett magának.
Maradt tehát az egyetlen logikus megoldás. Csodálatosképpen a tulaj ikertestvérei is repültek, bár ő csak az egyiküket hajította az üvegek közé.
Sherlock ezt is meg tudná magyarázni.
De nem tudja, mert halott, és a halottak nem beszélnek, csak a nekromantáknak, ő meg nem tartozott közéjük. Ráadásul nem is ő ölhette meg, ami direkt kiszúrás. Pedig folyton a másodhegedűst kellett alakítania, így megérdemelte volna, hogy saját kezűleg küldje át a másvilágra.
Tulajdonképpen ezért indult el kocsmázni. Hogy meggyászolja, amiért volt pofája a közreműködése nélkül megdögleni. Mindig is egy undok, önző, kiállhatatlan fráternek tartotta.
- Rohadj meg Sherlock Holmes! – üvöltötte a sírástól reszketeg hangon, a sötét éjszakának. A felett a jelentéktelen részlet felett elsiklott, hogy ez amúgy is be fog következni.
Az Univerzum nem válaszolt. Nem igazán szokott részeg, ex-katonaorvosok kifakadásaira válaszolni. Ami azt illeti józan, szent életű erkölcsös remeték pedánsan szerkesztett kérdéseire sem szokott.
- Hallod? HALLOD? – beleöklözött egy arra tántorgó ház falába, majd felordított. Az artikulátlan üvöltésben benne volt minden fájdalma, dühe és kétségbeesése. Könnyek csorogtak le az arcán, és hagyta hadd hulljanak a mélybe, ezüst gyémántokként ragyogva. Siratta magát, siratta Sherlockot, és siratta ezt az egész ostobaságot.
Valami reccsent. Igaz valószínűleg már percekkel ezelőtt történhetett, de a tudatáig csak most jutott el a hang. Közelebb hajolt, megkapaszkodott a korlátba és közelebbről megszemlélte, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak a tégla horpadt be.
A biztonság kedvéért fény felé tartotta az öklét, majd miután a tekintete elől eloszlottak az amőbák és sziporkák, csak a rászáradt vért látta rajta.
Valamelyik agresszív vendégé lehetett. Eredetileg csak a tulajdonost akarta testi bántalmazásban részesíteni, de a többség úgy vélte, hogy ez nem helyes. Kénytelen volt hát bebizonyítani nekik, hogy rosszul látják a dolgokat. Mikor kitántorgott a kocsmából, úgy hatan-heten feküdtek kómában, az érveitől letaglózottan. Persze ők is kiálltak a véleményük mellett, de sikerült megvédeni az igazát.
Csak a fogát sajnálta. Utálta a fogorvosokat.
Mint mindenki más. Ugyanis az evolúció, ami szintén a macskajajjal küzdő Isten végtelen rosszindulatának végtermékeként irányította a fejlődést, a világ legveszélyesebb egyedeinek kereszteződéséből hozta össze ezt a fertelmes élőlényt. Egy rész fehér cápa, egy rész ütvefúró, egy rész velociraptor és egy kis toroknyaszajintó fapomogács alkották a receptet. Mivel nincs természetes ellenségük, ezért korlátlanul tenyésznek, ráadásul a Földön hatványozott számban fordulnak elő. És az emberek még csodálkoznak, amiért nem látogatta meg őket senki.
John Watson tanácstalannak érezte magát. Még menni akart valahová, ám a tárcájának kongó üressége, az út hullámvasútszerű kacskaringói, valamint az öt, hajszálra egyforma mobiljain villogó idő meggyőzte róla, hogy haza akar menni.
Csak néhány tényező ásta alá szép tervét. Elsőként, de ha jobban belegondolt egyedüliként, Mrs. Hudson tűnt kizáró oknak. A halotti tor óta olyan sápadt, akár egy kísértet, de talpig feketében mászkált, amitől viszont hollónak tűnt. Ha pontos akart lenni, akkor a házvezetőnőjük, aki vehemensen tagadta ezt a titulust, egy kísértethollóra emlékeztetett. Egy egyfolytában sóhajtozó és teát főző kísértethollóra. Watson nem bírta megérteni, miért nem viseli olyan férfiasan a fájdalmat és a veszteséget, mint ő.
Letörölte az újabb könnycseppeket, majd folytatta a töprengést. Ebben az sem zavarta, hogy a torkából valami ősi, már-már elfeledett katonaballada tör fel átható harsánysággal, és hamisággal.
Ez még Sherlockon is kifogna. Bár őt egyedül Irene Adler tudta megvezetni, de oly ügyesen, hogy még a szerelem nevezetű, dinoszauruszok számára rendszeresített verembe is sikerült beleirányítania. Persze ezt be nem vallotta volna soha, de a hallgatása épp elég bizonyítékot szolgáltatott. Tulajdonképpen még az is elviselhető verziónak tűnt, hogy a Nő tegye el láb alól.
A dal szerelmi szálakat pengető énekbe váltott, bár a hangerejéből és az előadásmódjából nem veszített.
Ez az öngyilkosság kész röhej. De még mindig saját kezűleg szándékozott kinyírni, bosszúból, amiért semminek tekintette, folyton piszkálta, szekálta, lebecsülte, és kínos helyzetekbe hozta. De legfőképpen amiatt, hogy az összes randiját elszúrta.
Azonban Sherlock halott.
Az énekszó elhalt, és újra komor magányban rótta az utcákat, a ballisztika összes ívét, és a szélrózsa összes irányát felhasználva. Útja nem volt zavarmentes, mert lökdösődő házfalak, orvul előugró lámpaoszlopok, agresszív parkoló autók akadályozták.
Azért csak sikerült eljutnia a Baker Streetig. Felködlött benne, hogyha egyszer a pékekről van elnevezve, miért nem pékek laknak benne, a saját házukban mindjárt 221 darab, és mindnek „b” betűvel kezdődne a neve. De ha van egyáltalán ennyi és ilyen nevezetű cipósütögető, hogyan, meddig tartana őket ideszállítani? És miért? El se férnének.
Egy ideig még töprengett az utcanevek és foglalkozások összefüggésén, majd kinyitotta a zárat. A kulcs csak a sokadik próbálkozás után csúszott a helyére, de onnan már könnyedén zajlott a dolog.
Benyitott és a jótékony sötétségben álldogált egy darabig, azt képzelve, hogy Sherlock mindjárt előbukkan, ő pedig a padlóra küldheti örömében és dühében. Az öklei még mindig sajogtak, de nem annyira, hogy csődöt mondanának egy kis küzdés közben.
De senki nem bukkant fel.
Bezárta maga mögött a nyílászárót, majd valahogy felkecmergett az emeletre.
Másnap reggel pokoli fejfájásra, hányingerre, és egy hűvös tárgy érintésére ébredt. A múlt éjjeli események szilánkokra tördelve hevertek elméjében, de túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy összerakja őket.
A hűvös tárgy ismét megjelent, de ezúttal a homlokán.
- Jó reggelt doktor! – suttogta, és ez szöget ütött a fejébe. A hideg valami, egy kar volt, a karok pedig nem szoktak beszélni. Általában az ajkak végzik ezt a munkát, és egy végtag, valamint egy száj nem császkál egymagában. Tartozik hozzájuk egy test a megfelelő belső szervekkel, csontszerkezettel, meg minden egyébbel, ami kell egy test normális működéséhez. Ezek pedig tudattal is rendelkeznek, a tudat pedig személlyel.
Tehát őt egy személy ápolja.
Az eszmefuttatás megviselte az idegeit, de nem akarta lehunyni a szemét. Tudni akarta, hogy ki gondoskodik róla.
Emberfeletti erőfeszítéssel feljebb emelte a tekintetét, és megszemlélte a leányzót. Aranyszőke haján bukfencet vetett a napsugár, és ebbe belesajdult az amúgy is égő szeme. Kifejezetten utálta, hogyha a költői hasonlatok életre kelnek, és elrondítják az amúgy is pocsék reggelt.
Maradt tehát az ésszerű megfogalmazásoknál: szőke, kicsit alacsony, vékony, és átlagos ruhát visel. Némi fájdalmas agymunka után nevet is tudott csatolni a képhez.
Molly.
A lány a boncteremből, aki bele van zúgva Sherlockba. Nem úgy néz ki, mint akit megviselt az ügy, pedig azt várta, hogy le lesz törve, és a házvezetőnőjükkel, aki különben hevesen tagadta ezt, együtt játssza a kísértethollót.
- Jól van?- kérdezte, és John csak azért is megrázta a fejét. Nagyon rossz ötlet volt. A világ azonnal ringispilezni kezdett, vagy a vizuális memóriáját pörgette fel, a fejében pedig egy kicsi manó bányászosdit játszott. Az agykérgén vágta át magát, a fájdalomból ítélve.
- Pedig ezt el akarom mondani, és ennél jobb alkalom úgyse lesz. Szóval kedves doktor John Hamish Watson…
- Ki az a Hamish?
- A maga középső neve.
- Nem is tudtam, hogy van. Elég rondán hangzik.
- Attól még a magáé.
- Vajon a szüleim meghallgatták mielőtt rám aggatták? Vagy írva jól néz ki?
- Nem felejthetnénk ezt el egy kicsit? Valami fontosat akarok közölni magával. Tehát: Sherlock él.
Ez a két rövidke szó, ami önmagában ártalmatlan, így együtt, főleg a történtek után, egy atombomba hatásával érték a doktor, amúgy is megtépázott, agyát.
Elsötétült előtte a világ. A tudata búcsút intett a testének, és kihívta a Sorsot egy párbajra. Miután felállt és leporolta magát, visszaszállt, és közölte, hogy ez igaz. Tényleg igaz.
Az Univerzum sértődötten hallgatott. Mivel az Isten egy vesztes pókerjátszma miatt hozta létre, úgy döntött, hogy teremtménye számára végtelen tudásából csak egy morzsányit enged át. Ez pedig megfogalmazható három, rövidke szóban: igen, nem, talán. ezzel engedte útjára az egész fortyogó baromságot, ami persze folyton zsörtölődött, hogy soha semmit nem tud előre. Csak úgy körülbelülire. Épp ezért ha olyasvalami történt, ami a harmadik kategóriába tartozott, a másodperc törtrésze alatt felhúzta magát és olyan kicsi porszemeken állt bosszút, mint John Watson.
Aki persze még mindig azt próbálta meg felfogni, úgy negyed órája, hogy az a hülye, idióta, önző, unatkozó mesterdetektív megúszta a saját öngyilkosságát.
És nem neki szólt először.
- Hova megy? – az ijedt hangra kissé feleszmélt, de aztán visszasüppedt korábbi állapotába. Molly ottléte a legkevésbé sem zavarta abban, hogy kikeljen az ágyból, átlépje a vizes törülközőket és biztos, vagyis hát megközelítőleg egyenes léptekkel az ajtó felé induljon. Útközben rájött, hogy kérdést intéztek hozzá, így a nyitott ajtóból, jókora spéttel, de válaszolt:
- Megölni Sherlockot, amiért túlélte, és cseszett szólni.
Elmosolyodott, mert maga elé képzelte, ahogy a detektív feje szépen lilába fordul a fojtogatás hatására, majd távozott. A félig sóhajtásba, félig nevetésbe burkolt mondatot már nem hallotta
- Azt se tudja, hol találja!
Pontosan tudta, ez egyszer tényleg tudta, hogy hol találja.
Az Univerzum pedig megvonta a vállát, és lehajtott egy üveg pálinkát. Egy időre bőven elege lett a természeti katasztrófákat megszégyenítő John Watson és Sherlock Holmes nevezetű párosból.
Tőle azt csinálnak amit akarnak, feltéve ha megkímélik a következményektől. Ámde mivel ez gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnt, már előre sajgott a feje a várható problémáktól.
Kifejezetten utált Világegyetem lenni.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés