Szerda este nyolckor Johnt meglepetés várta Baker Street 221b alatti otthonában, és minden ember számára, aki informálatlan volt a Sherlock, mint lakótárs témában, semmi különös nem lett volna a jelenségben, de John Watson számára maga volt az isteni eredetű, tökéletességbe hajló csoda:

A konyha kivételesen nem a labor vendégszerepében tündökölt, hanem olyan helyiségként funkcionált, ahol minden kétséget kizárólag lehet főzni. Rend nem volt, ugyanis Sherlock mindig megszokott (elvárt) zsenialitással időzítette a legtöbb szennyes edényt arra az időre, amikor szeretett lakótársa a napi munkától fáradtan betoppan az ajtón.

John a mosogatóba kukkantott.

- Hol a szivacs, Sherlock?

Az említett egy pillanatra elszakadt a „hogyan terítsünk mértani pontossággal” című tudományos kísérlettől, és vállat vont.

- A mosogatóban.

- Már néztem.

- Az edények alatt is?

John kivételesen nem szitkozódott, amúgy teljesen hiábavalóan, mert Sherlock és a mindennapi háztartási teendők nem voltak barátok. Szerencsére nem ismeretlen állagú vegyszereket kellett kémiai eszközökről lecsutakolnia, hanem csupán ételmaradványokat…

- Sherlock.

- Hm?

- Te főztél?

- Igen, leülsz velem vacsorázni?

John akkor is hitetlenkedett, amikor már a száját törölgette.

Másnap reggel viszont összeállt a kép, és annak tudatában emelte fel fájó fejét, hogy Sherlock akkor készít bármit, ami emberi fogyasztásra alkalmas, ha van vele valami szándéka. Jelen esetben, a kísérletezés. Természetesen ez megmagyarázza az emléktöredékeket, amelyek főszereplője három, rózsaszín, táncoló medve volt.

Sherlock az elfüggönyözött szobában letette a hegedűjét, és ránézett.

- Megint hallucinogén fogyasztására kényszerítettél! – kiabálta John.

- Megkínáltalak, te megetted – kucorodott a kanapéra Sherlock.

John közé és a tévé elé állt.

- Mit adtál nekem?

- Lényegtelen információ, bár örülök, hogy átlagember létedre érdeklődsz. Egy ügyhöz kellett. Ennyi. Nem érdekes.

- Téves nyom?

- Nyilvánvalóan.

- Számíthatok újabb drogokra?

- Elképzelhető.

- Csak azért nem verlek agyon, mert élveznéd – sértődött meg John.

**

Néhány héttel később John gyanakvással szemezett a lefóliázott palacsintával. Semmi kedve nem volt ismét nyolc órát tölteni magatehetetlenül, míg ördögi lakótársa feljegyzéseket készít mozdulatlan teste felett. Sosem tudta, hogy tette bele a kedvenc teájába a mérget.

Inkább a kipróbált müzliből öntött a tálkába, és érdeklődve olvasta a kieső papírlapot.

„Tudtam, hogy a müzlit választod.” – SH

John kiköpte a szájába kanalazott gabonapelyhet, és kidobta a zacskót.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.05.03. 17:45 Samantha Elolvastam a történetedet, és - bár nem szeretem a Sherlock Holmes-t - mégis nagyon tetszett. Jól van megfogalmazva, humoros... Egyszóval köszönöm, hogy szereztél nekem egy szép délutánt. :)

2012.07.22. 21:44 Éva Helló! Én tudom ám, hogy az ember szeret kritikát kapni, így bátorkodtam billentyűzetet fogn, egyrészt azért, hogy neked jó napod legyen, másrészt azért, mert hiszek a "kölcsön kritika visszajár!" közmondásban. Na szóval, szegény, szegény John!  Valahogy mindig megszívja a dolgot, és szerintem ő az igazi hős, hogy elviseli Sherlockot. Mint ahogy most is tapasztalhattuk. Jót derültem rajta, igazán jópofa kis egyperces lett ez. Helyesírási hibát nem találtam, és még a rövidségét sem vethetem a szemedre, hiszen épp ez volt a célja.  Nos én se pocsékolom tovább a szót, szereztél egy kellemes estét, amit köszönök.  U.i.: Ne egyél a müzliből!