|
Titokba zárva - I. Változások
Melody 2013.01.03. 23:27
Cím: Titokba zárva - I. Változások
Szerző: Melody
Béta, segítő: pofallgalaxies
Fandom: Benedict
Korhatár: 12
Stílus: romantikus, humoros
"- Parancsoljon hölgyem, a whiskyje. - jött valahonnan az ég felől a dörmögő hang. - Sajnálom, rossz vendéglátó vagyok… Bár téged nem mondanálak igazi vendégnek. - vonta meg a vállát és lehuppant mellém."
Késő este volt, a januári hideg már egész nagy darabokat harapott ki belőlem, mire végre elértem az ismerős környéket és befordultam a sarkon. „Mindjárt… pár perc… és ott vagyok.” Ez a gondolat tartotta bennem a lelket, hiszen már nagyon az erőm végén jártam. Amikor körülbelül egy órával korábban kiléptem a jó meleg lakásból, még fűtött a düh, a keserűség és az önsajnálat furcsa keveréke, így aztán eleinte nem is éreztem a hideget. Rendíthetetlenül húztam magam után azt a hatalmas, régi és mondhatni elég ocsmány utazótáskát, aminek az igencsak kopottas görgői olyan hangosan zörögtek, hogy félő volt, bármelyik pillanatban kitörhetnek a helyükről, és azzal a lendülettel sértődötten világgá gurulnak. Néha megtöröltem az arcomat a kesztyűmmel, aztán – nem is vettem észre mikor - egy idő után már nem is sírtam. Vacogva, össze-összecsattanó fogsorral rángattam fel a csomagomat az utolsó lépcsőfokon, mire az öreg bőrönd úgy tűnt, végleg megadta magát, a fogója a kezemben maradt a teste pedig hatalmas reccsenéssel teljes nagyságában elterült a jeges kőpadlón. Még ez is… De legalább eddig kitartott. Nagyot sóhajtottam, megtornáztattam zsibbadt, jeges ujjaimat és nem kevés félelemmel a lelkemben becsöngettem. Lehet, hogy már aludt, gondolom a kukucskálón is kikémlelt, mert csak évtizedeknek tűnő idő után hallottam meg a zár kattanását.
Benedict álmos fejjel nyitott ajtót, de amint meglátott engem szemei egészen tágra nyíltak a váratlan meglepetéstől.
- Hanna… te mit… mi történt? – kérdezte megütközve, ahogy végignézett rajtam. Elismerem, valószínűleg nagyon furcsán nézhettem ki a kezemben lévő törött bőröndfogantyúval és a mellettem heverő csomagommal… a vörösre sírt szememről és a pirosra fagyott arcomról nem is beszélve.
- Ben, sajnálom, ha felébresztettelek… - nyögtem dideregve.
- Hiszen te teljesen összefagytál, gyere be. – mondta habozás nélkül és a karomnál fogva behúzott a meleg lakásba.
- Hát ez meg? – majdnem fél percig kereste a megfelelő fogást a szerencsétlenül elterült csomagomon, aztán két kézzel húzta be a küszöbön. - Eltörött?
- Igen. – mutattam a kezemben maradt bőröndalkatrészt keserű mosollyal az arcomon. Csodálkoztam, hogy egy ilyen nap után még valami ilyesmire is képes vagyok. Az elfáradt műanyagot letettem a cipős szekrényre, ami a bejárat mellett állt, és elkezdtem lehúzni a kesztyűmet és a sapkámat is, miközben ő jól bezárta a lakása ajtaját.
Nem tudtam elkerülni a kérdő tekintetét, akármennyire is szerettem volna.
- Én csak… meghúzhatnám magam nálad néhány napig? Csak míg nem találok egy lakást. - böktem ki végül, valamit mégis csak mondanom kellett, nem várhattam el tőle, hogy csak úgy befogadjon, annak ellenére, hogy nagyon jóban voltunk már évek óta.
- Mi a fene történt? - bukott ki belőle a kérdés, érthető módon. A hangja aggodalomról árulkodott. De mi mást is kérdezhetett volna, ha az egyik barátja éjjel háromnegyed 12-kor beállít hozzá egy hatalmas bőrönddel és kisírt szemekkel. - Úgy értem, persze, hogy maradhatsz, de… Egészen idáig gyalog jöttél? - kérdezte értetlenkedve, miközben lesegítette a kabátomat és felakasztotta a fogasra.
- Majdnem…A hideg miatt nem indult el a kocsim, úgyhogy felültem a buszra, de rossz helyen szálltam le. Nem nagyon gondolkoztam… Nem volt hová mennem. Davidéknél is elég feszült a helyzet mostanában, nem akarok útban lenni, a nővérem meg... hagyjuk. Nincs szükségem a sajnálatára. Senkiére. – jelentettem ki szigorúan.
- Akarsz róla beszélni?
- Most inkább nem. – ráztam meg a fejem, még jó, hogy a csizmám lehúzásával voltam elfoglalva, így nem kellett a szemébe néznem. Lehet, hogy újból elsírtam volna magam.
- Nálam addig maradsz, ameddig csak akarsz. - mondta valami elképesztő lágysággal a hangjában, s amikor felnéztem rá, láttam, hogy mosolyog. - És ígérem, nem fogok sajnálkozni. – tette hozzá halkan.
- Ezt örömmel hallom, köszönöm. - csikartam ki magamból egy halvány mosolyt, őszintén hálás voltam neki ezért.
- Gyere, helyezd magad kényelembe valahol, ahol tetszik, bárhol. - Intett fejével a nappali felé. Álmos mozdulatokkal lépdelt előttem, kicsit lelkiismeret furdalásom is lett, ahogy rápillantottam. Fehér alvós póló és hosszú, kockás pizsama nadrág volt rajta, bal kezével a szemét dörzsölgette, a haja pedig kócosan meredezett az ég felé. – Kérsz valamit inni?
- Aham, van esetleg valami kajád? Reggel óta nem ettem.
- Mikrós pizza? - húzta föl a szemöldökét kis gondolkodás után. - Bocs, nem vártam vendéget…
- Az is jobb a semminél, de ugye te is eszel?
- Mikrós pizzát? Bármikor! - válaszolta és szívből felnevetett. Olyan jó volt hallani, felmelegítette a lelkem egy szempillantás alatt, mert ő erre is képes volt. A testem kezdte visszanyerni az eredeti hőmérsékletét a jó meleg lakásban, így már kicsit jobban éreztem magam, bár a kedvem még mindig nagyon borús volt.
A mikrosütő forgó tányérját bámultam révülten, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. A szerkezet pittyegése rántott vissza valóságba, és egy nagy kezet láttam átnyúlni a vállam felett.
- Kész van. - mondta és megnyomta az OPEN gombot.
- Óh! Kicsit elbambultam. – szabatkoztam.
- Igen, azt észrevettem. Mintha hipnotizált volna a mikró. - nevetett és méretes pizzát letette az asztalra
- Ennyire? - ámultam, mire ő csak bólintott.
Kevésbé ügyes mozdulatokkal felszeletelte a forrón gőzölgő ételt, a hűtőből előhalászott még egy üveg ketchupot és valahonnan pár darab fehér alapon kék virágmintás szalvéta is odakerült a kezünk ügyébe, aztán leült velem szembe a kerek étkezőasztalhoz.
Szótlanul, fanyalogva ettük az ízetlen vélhetően csak cukros paradicsomszósszal megkent és sajttal megszórt tésztalapot. Én még egy jókora adag ketchupot is nyomtam a tetejére, azt hiszem azzal elég elviselhető volt az amúgy botrányosan rossz, pizzának nevezett valami.
- Egyébként engem nem lehet hipnotizálni. - törtem meg a csöndet.
- Teffék? – kérdezte teli szájjal, majd nagyot nyelt.
- A dilidoki szerint engem nem lehet hipnotizálni. Túl okos vagyok hozzá. Vagyis nem pont így fejezte ki, de ez a lényege. Uralom a gondolataimat, nem vagyok könnyen befolyásolható stb., stb. – magyaráztam.
- Okos és még szerény is... – motyogta mosolyogva az utolsó falat pizzája felett, amit egyszerre nyomott a szájába. Nem volt túl szép látvány, egy jókora ketchup folt kenődött a szája szélére, ezért elnevettem magam.
- Tiszta ketchup vagy. – azzal a kezébe nyomtam egy szalvétát. – De ne aggódj, kifejezetten elragadó… - kuncogtam halkan.
- Oké, ezt a kaját nem lehet szépen enni. – állapította meg nevetve, miután megtörölte a száját.
- Holnap majd főzök neked valami ehetőt, hálám jeléül, amiért befogadtál. A mai éjszakából viszont már csak egy valami hiányzik…
Kérdőn nézett rám.
- Van itthon valami erős alkoholtartalmú búfelejtőd?
- Oh, nem hinném… - kicsit elgondolkozott.
Tudhattam volna, ő inkább minden este elment valahova, ha épp inni akart, nem tartott itthon ilyesmit. Már kezdtem lemondani az ivászatról, amikor hirtelen felvidult az arca.
- De azt hiszem mégis! Az a whisky, amit Marktól kaptam a Frankenstein premierjére. Megfelel? - kacsintott egyet huncutul.
- Jaj, dehogy az én lerészegedésemre valami olcsóbb is tökéletesen...
- Ugyan Hanna, bontsuk fel! – erősködött.
- Isten ments! Egy 25 éves skót whiskyt vétek lenne az én problémáimra pazarolni! – szóltam felháborodva, bár belegondolva, mégis csak elég hívogató volt az ötlet.
- Miért, mégis mire tartogassam? - és ahogy kimondta már indult is a szekrény felé, ahol az alkohol tartalmú italokat tartotta. Vagyis bizonyosan ott tartaná azokat, ha a már említett whiskyn kívül lenne még neki más is.
Én közben átvánszorogtam a nappaliba és magam alá húzott lábakkal leültem a kanapéra. Ott csak egy haloványan égő kis lámpa világított, valami dizájner darab, egyszerű, mégis szép.
- Ööö… Ha jól sejtem a poharak még a mosogatógépben vannak. Elmoshatom gyorsan, ha gondolod? – szólt a konyha felől.
- Hagyd a francba a poharakat. Isszuk üvegből! - kiáltottam vissza válaszként, aztán hátradőltem és becsuktam a szemem.
- Parancsoljon hölgyem, a whiskyje. - jött valahonnan az ég felől a dörmögő hang. - Sajnálom, rossz vendéglátó vagyok… Bár téged nem mondanálak igazi vendégnek. - vonta meg a vállát és lehuppant mellém. Felcsavarta az üveget, majd átnyújtotta nekem. Belekortyoltam, a tüzes ital végigperzselte a nyelőcsövem, a szemembe könnyek gyűltek tőle, csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kezdjek el prüszkölve öklendezni. Legyűrtem az ingert összeszorított fogaggal, aztán már jó volt. Azonnal éreztem az alkohol jótékony hatását, ahogy lassan szétárad a sejtjeimben. Visszaadtam neki az üveget, ő is beleivott. Látszólag sokkal jobban bírta, mint én, ez azért kicsit bosszantott. Ezután percekig csak ücsörögtünk szótlanul, iszogatva.
- Ugye tudod, hogy most egy 1500 fontos whiskyt gyalázunk meg? – kérdeztem kezemben forgatva a szép formás üveget.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy… Nem. Ezt nem lehet másképp megfogalmazni. – rázta a fejét és halkan nevetett.
- Egyébként te hogy vagy? – szegeztem neki a kérdést. Nem hiszem, hogy számított rá, láttam az arcán, hogy sok minden átfutott a fején ebben a pillanatban. Hosszan és nehezen fújta ki a levegőt.
- Egyébként szarul. – válaszolta kis szünet után, egy halvány mosoly is ott bujkált valahol a szája szegletében, ahogy visszanézett rám.
- Ennek örülök. - csúszott ki a számon önkéntelenül
- Örülsz, hogy szarul vagyok? - kérdezte meglepetten.
- Nem, dehogyis! – kaptam fel a fejem. - Annak örülök, hogy nem csak én vagyok szarul… nem ugyanaz… Bár… ez sem túl szép dolog… - vallottam be kissé szégyenkezve, aztán megpróbáltam, gyorsan témát váltani. - Mit keresel itthon amúgy? Úgy értem, még éjfél sem volt, amikor jöttem, de te már aludtál. Basszus, fiatal vagy, jó pasi, és ráadásul szingli is. Miért nem csapsz bele az éjszakába ahelyett, hogy itthon kuksolsz? Miért nincs barátnőd? Vagy… van?
- Nem, nincs. – válaszolta határozottan, kicsit mogorva is volt a hangja, úgy látszik elevenére tapintottam. Pedig mi ketten mindent meg szoktunk beszélni, ezeket a dolgokat is, a mély barátságunk, és évekre visszanyúló ismeretségünk feljogosított minket az efféle beszélgetésekre. Mégis, most valahogy úgy tűnt, kellemetlen neki ez a téma, de én nem hagytam magam, most már tényleg érdekelt.
- Szóval?
- Hanna… - Ben enyhén megcsóválta a fejét egy lemondó mosoly kíséretében, elvette tőlem az üveget és ráhúzott. Nagyot kortyolt az alkoholos italból, pedig úgy láttam már épp elég bódult volt így is. Igazából már mindketten kellőképp bódultak voltunk.
- Na, miért nem csajozol? – kérdeztem rá még egyszer. – Persze értem én, hogy híres vagy, és így nehéz, meg minden… de nem kellene, hogy ennyire nehéz legyen. Nem lehet, hogy csak te bonyolítod túl? – mosolyogtam rá bátorítóan. Azt hiszem nem értette, mire akarok kilyukadni, ezért folytattam. – Minden ujjadra kapnál egy… vagy legalább… milliónyi csajt.
- Ha így nézzük, igen, de… nem, én nem akarok csak úgy csajozgatni, te is tudhatnád! Sőt… te tudod a legjobban, hogy mit akarok, már százszor kiveséztük a témát. - mondta enyhe indulattal és keserűséggel a hangjában, az arca is ugyanezt az érzést tükrözte, miközben egyenesen a szemembe nézett. Egyetlen jelentőségteljes pillantást vettet csak rám azokkal a földöntúli kék szemeivel, alig fél másodperc volt az egész, mielőtt elfordította volna fejét. Az a pillantás megrendített. Egy egész könyvet meg lehetett volna tölteni a tekintetéből kiolvasható érzésekkel. Láttam rajta, hogy egészen visszafogja magát. Megsajnáltam. Persze hogy tudtam mire gondol. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy nem csak nekem voltak magánéleti problémáim, Ben ugyanúgy küzdött a saját gondjaival, és én idióta még egy percet sem szántam rá, annyira bele voltam temetkezve a saját nyomorúságomba. Sőt, az igazat megvallva az utóbbi időben a munkám mellett, és az egyre inkább a szakadék széle felé sodródó kapcsolatom miatt nem igazán fordítottam időt a baráti kapcsolatunk ápolgatására, vagy ami fontosabb lett volna, az ő lelkére. Szíven ütött a felismerés, a mellkasomat elkezdte szorítani valami furcsa érzés… igen, minden kétséget kizáróan lelkiismeret-furdalásom volt.
- Ben, annyira sajnálom. – szóltam halkan és barátilag megdörzsölgettem a vállát. Egy pillanatra félretettem a saját keserűségemet és rákérdeztem.
- Történt valami, amiről tudnom kellene?
Rám nézett, most már nem tűnt dühösnek és csak megrázta a fejét.
- Csak a szokásos.
- A szokásos. – ismételtem halkan és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne kezdjek el azonnal kiabálni. A szokásos ugyanis nála azt jelentette, hogy találkozgatott valakivel, aki persze nem azokat az értékeket szerette benne, amik igazán fontosak voltak. Ben az utóbbi időben hajlamos volt olyan nőket kifogni, akik csak a csillogásra hajtottak, a pénzre, vagy csak egyáltalán, hogy mutogathassák magukat egy híresség oldalán… és ezeknek a nőknek aztán igazán majdnem mindegy volt, hogy kinek az oldalán. Mérges voltam Benre ilyenkor, hogy miért nem veszi észre, miért megy bele egyáltalán, vagy miért folytatja, ha már látja, mi lesz a vége? Azért is dühös voltam rá, mert olykor képes volt utolsó utáni esélyeket is adni ezeknek a… nos, nem is tudom, minek nevezzem őket. Aztán meg persze mindig a szívére vette, és magát hibáztatta, amiért nem jött össze a dolog. Tiszta agyrém. Miért ő lenne a hibás? Szerencsére őt ismerve azért nem sok ilyen partnere volt, legalábbis remélem, nagyot csalódnék benne, ha… de nem, biztosan nem.
- Tudod, - kezdte elgondolkozva, félbeszakítva ezzel komor elmélkedésemet, – én egy rendes kapcsolatot akarok. Megállapodni, feleséget és gyerekeket szeretnék. Egy olyan életet, ami nem csak a színészetről, a filmezésről szól, hanem a családról. Szeretnék egy életet, amiben a családom is központi helyen állhat. Nem akarok minden nap üres lakásba hazajönni… Ha éjszaka megfordulok, nem az üres ágyat szeretném magam mellett látni. Viszont egy olyan nőt sem, aki a világon semmit sem jelent nekem… de lehet, hogy így kell lennie, hogy nekem csak ez jár. Lehet, hogy az én szakmám, életem mellett túl sokat várok. – zárta le végül a monológját, mosolygott, mintha ez így volna természetes, nekem meg majd’ megszakadt a szívem. Tudtam ezekről a vágyakról, tisztában voltam vele, hogy ő ezt akarja leginkább az életben, de így még soha nem mondta ki. Nekem legalábbis.
Megint ráhúzott a whiskys üvegre aztán felém nyújtotta, amit én szíves-örömest elfogadtam, nem hagyhattam, hogy kijózanodjak, túl komoly témákat rángattunk elő a lelkünk mély és sötét bugyraiból.
- Egy csónakban evezünk, fel a fejjel! – bökött oldalba a könyökével, miután én is nagyot kortyoltam a drága italból.
- Egy csónakban? Az enyém, attól tartok, már elsüllyedt… - motyogtam az üveg szájába, s ráhúztam még egyszer.
- Hanna, elmeséled végre, miért jöttél el otthonról?
- Muszáj ezt most? – néztem rá könyörögve.
- Nem, nem muszáj. Csak érdekel mi történt, mi történik veled.
Nagyot sóhajtottam.
- Hm, oké… Az egész már… nem most kezdődött, de most szakadt el végleg a cérna. Azt hittem terhes vagyok. – ennél a mondatnál kikerekedett a szeme, és láttam, hogy kicsit megfeszült a felsőteste. – aztán Richard kijelentette kerekperec, hogy ő márpedig nem akar több gyereket. Én viszont szeretnék. Tudod, imádom Richard gyerekeit, mintha az enyémek lennének, de hogy soha ne legyen sajátom… De nem csak ez volt a probléma. Tavaly, mikor a balesetem volt. Felváltva jártatok be hozzám a kórházba, minden nap. A nővérem még a munkahelyét is otthagyta, Kitty hazajött New Yorkból, de Richard? Mintha misem történt volna…
- Azt mondta kórháziszonya van. – bólintott Ben tárgyilagosan.
- Egy hétig voltam az intenzíven, aztán még kettőt osztályon, nekem is az van! – szúrtam oda felháborodva.
Ben egy pillanatra megfeszítette a száját, szinte kifehéredtek az ívelt ajkai, majd kiengedett. Sóhajtott egyet és megszólalt.
- Ha most becsengetne, és térden állva bocsánatot kérne, hazamennél vele. – mondta szigorúan. Ez az őszinte megjegyzés nagyon fájdalmasan érintett. Fején találta a szöget, annyira ismert már engem, olyan jól. Megráztam a fejem, nem akartam, hogy neki legyen igaza. Reméltem, hogy nem neki van igaza…
- Nem. Ennek már vége. - erősködtem. - Már nem működött egy ideje, csak kellett még egy utolsó csepp abba a bizonyos pohárba.
- Hát, sajnálom.
- Ne sajnáld. Nagylány vagyok, megbirkózom vele. – legyintettem és nagyot kortyoltam a whiskyből, majd folytattam. - A legszebb az egészben, hogy meg akarta kérni a kezem. Megtaláltam a gyűrűt… képzelheted, hogy éreztem magam.
- Milyen ciki… Mármint, hogy megtaláltad a gyűrűt.
- Az, ciki… - ismételtem halkan és a számhoz emeltem az italt, de még mielőtt egy csepp is a nyelvemhez érhetett volna, Ben egy határozott mozdulattal kivette a kezemből az üveget.
- Hé, biztos jó ötlet, hogy iszol? – kérdezte homlokráncolva. - Néhány órája még azt hitted, hogy terhes vagy.
- Csináltam tesztet. – világosítottam fel az alig pár pillanatig tartó megdöbbenésem után.
- Jó, de a teszt tévedhet, nem? – világított rá a lehetőségre.
- Egyetlen teszt talán igen, de hat darab nem valószínű. – magyaráztam.
- Oh, biztosra mentél.
- Csak reménykedtem, hogy hátha…
Ben mocorogni kezdett a kanapén.
- Igen, ez a szitu ismerős. – mondta alig hallhatóan. A sóhajtás viszont, ami ezután elhagyta a száját, mindent elmondott.
- Visszaadod? – böktem az üvegre, ő bólintott, s miután maga is ráhúzott, átnyújtotta nekem az italt.
Ismét hosszas hallgatás és iszogatás következett. A kanapé támlájának dőlve feküdtünk és a plafont bámultuk. Egyszer aztán Ben megszólalt.
- Ha csak ez a baja mindkettőnknek, hát csináljuk! – nézett rám nagy szemekkel, komolyan.
- Mi van? – kérdeztem ijedten, amikor eljutott a tudatomig mire céloz.
- Csináljunk gyereket. - mondta teljes természetességgel.
Én felültem és csak pislogtam rá, hirtelen nem is tudtam mit mondjak.
Már majdnem komolyan vettem, amikor elröhögte magát. Pedig egy pillanatra tényleg elképzeltem, milyenek lennének a közös gyerekeink. Ben összes jó és rossz tulajdonsága egy gyerekbe zárva, egy két lábon járó, tündéri, mini hiszti gép. Azt hiszem szerelmes lettem a gondolatba. Igaz már kicsit - vagy annál azért kicsit jobban - részeg voltam, és az a rémes pizza is visszakívánkozott.
Ő meg csak vidáman kuncogott mellettem.
- Ben! És mi van akkor, ha komolyan veszem?
- Lehet, hogy a ma éjszakát az ágyamban töltenéd. - ő is felült, az arca most kicsit megváltozott, a szája szegletében megjelent egy amolyan összetéveszthetetlen „kívánlak” mosoly, és az a bizonyos tekintet… azt a pillantást nem lehet leírni. Átfutott rajtam a hideg, a meleg, mindenütt libabőrös lettem. Már nem is tudom hogyan jutottunk el eddig a pontig, de teljesen elképedtem Ben reakcióján, és magamon, meg a helyzeten, hogy egyáltalán ilyenek eszünkbe jutnak. Biztos voltam benne, hogy az alkohol a hibás, megpróbáltam összeszedni magam és olyan szúrósan nézni rá, ahogyan az csak tőlem tellett ebben az állapotban.
- Benedict Cumberbatch, aludtam már az ágyadban. - próbáltam elviccelni a helyzetet. - Sőt meglehetősen sok helyen és helyzetben aludtam már veled…
Azt hiszem, Ben látta a zavaromat és ez felettébb szórakoztatta őt. Ettől aztán még jobban zavarba jöttem.
- De én nem alvásról beszélek. – mondta halkan, a létező legszexisebb hangján és baljával végigsimított az arcomon, amibe kicsit beleborzongtam.
- Hé… kihasználnád, hogy részeg vagyok? – hebegtem érezhető idegességgel a hangomban. Azért voltam ideges, mert abban a pillanatban úgy éreztem, nem tudok majd nemet mondani, ha arra kerülne a sor. Pedig már nagyon rég elhatároztam, hogy kettőnk között soha nem lesz semmi, már olyan régóta, annyira jó barátok voltunk, hogy ezt egyszerűen nem engedhettük meg magunknak. Még akkor sem, ha valójában nagyon vonzónak találtam őt. Erre most még az érzelmi zaklatottságom és a tetemes mennyiségű alkohol is rátett pár lapáttal. - Ez… ez nem túl jó ötlet…
- Meglehet. – szólt mosolyogva, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog, a fülem mögé igazgatta a hajamat és közelebb hajolt. Biztos voltam benne, hogy meg fog csókolni. A parkettára érkező üveg csörömpölése azonban megtörte a pillanatot. Mindketten összerezzentünk és a hang irányába néztünk, épp a lábunk elé. Igen, a whiskys üveg kicsúszott a kezemből. Ez biztosan valami védekező mechanizmus lehetett nálam, vagy a növekvő zavarodottságom egyik jele, már nem is tudom.
Vannak a filmekben bizonyos pillanatok, mikor a főhős és a főhősnő között izzik a levegő, mi nézők a képernyő előtt meg ordibáljuk, hogy az Istenért, csókold már meg! Essünk már túl rajta!
Na, ez is egy ilyen pillanat volt, csak épp a teljesen elrontott változat.
- Jaj, Ben, rettentően sajnálom! – nyúltam az üveghez, ami szerencsére nem törött el, viszont jókora adag ital csorgott ki a parkettára és a szép fehér szőnyegére. – Azonnal feltörlöm.
- Hagyd csak, majd én. Ne menj sehova. – utasított mosolyogva, és határozottan visszanyomott a kanapéra, amikor fel akartam állni. Nem mintha a konyhán kívül bárhova készültem volna. Pár perc múlva már ott guggolt mellettem egy tekercs törlőkendővel, amiről letépett egy-két lapot és kissé ügyetlen mozdulatokkal elkezdte felitatni a kiömlött folyadékot a lábaim előtt. Pár másodpercnél tovább nem bírtam nézni, ezért kivettem a kezéből a félig nedves papírlapokat.
- Segítek – szóltam zavartan, s folytattam, amit ő elkezdett. Közben magamat szidtam az ügyetlenségem miatt. Ben ekkor leült a szőnyeg szélére, kezeivel átkarolta a mellkasához felhúzott térdeit és csendben nézte a mozdulataimat. Ahogy rápillantottam, még mindig azt a korábbi kifejezést láttam az arcán. Kicsit részeg volt, ettől az arca kipirosodott, félig mosolygott, csak olyan nyegle módon, a szemei viszont csillogtak, mintha épp az előbb kapott volna valami hatalmas ajándékot. Nem könnyítette meg a helyzetemet egyáltalán. Még így percek múltán is nagyon élénken élt bennem a kép, ahogyan az ajkai lassan közelítenek felém. Rájöttem, hogy igazából valami olyasmit érzek, amit egyáltalán nem lenne szabad. Csalódott voltam a meg nem kapott csók miatt. Megpróbáltam lenyugtatni magam és elhessegetni a nem ide illő gondolataimat, ahogyan a szép fehér és bizonyosan nagyon drága szőnyeget dörzsölgettem a törlőkendővel.
- Még a szőnyegedet is tönkretettem… holnap kitisztítom. - szóltam bűnbánóan. - Csak most jöttem, de már ennyi problémát…
- Hanna, semmi baj. – fojtotta belém a szót, ahogy felnézett. Láttam a tekintetén, hogy valamit kérdezni akar. - Érdekes, hogy... – itt valahogy nem találta a szavakat.
- Mi? – kérdeztem vissza érdeklődve.
- Hogy köztünk még soha nem került szóba, hogy lefeküdjünk egymással. – mondta végül kertelés nélkül, azt hittem leesek a kanapéról.
- Ben…
- Pedig ahogy te is utaltál rá, alkalmunk lett volna rá bőven. De nyáron…
- Ben, te részeg vagy. - szakítottam félbe a mondandóját. Muszáj volt. Pontosan tudtam mire gondol.
- Nem vagyok részegebb, mint te.
Igen, ez elég nyilvánvaló volt, de akkor is, miért kellett ezt épp most felhozni? Pont most? Miért?
- Mégis hová akarsz kilyukadni?
- Megcsókoltál…
- Én aztán nem. – feleseltem.
- Oké, teljesen lényegtelen, hogy ki csókolt meg kit, ha akkor nem csörren meg a telefonom, lett volna folytatása. – mondta halkan, és tényleg, igaza volt. Fürkésző tekintettel nézett fel rám a szőnyegről. Le mertem volna fogadni, hogy fél karját odaadná most, hogy megtudja, mire gondolok.
Azt, ami azon a bizonyos éjszakán történt, nos… megpróbáltam elfelejteni, vagy legalábbis az elmém legmélyebb és legsötétebb pincéjébe elrejteni, látszólag sikertelenült. Pár hónappal ezelőtt történt, egészen pontosan tavaly augusztus 19-én. A Sherlock második évadát forgattuk. Azért is emlékszem ilyen jól a dátumra, mert a stábbal a harmincadik születésnapomat ünnepeltük egy hotel bárjában. Ők már mind szinte családtagnak számítottak a szememben, legtöbbjükkel nagyon jó barátságban voltam. Életem egyik legszebb estéjeként tartom számon azóta is, annyira jól éreztem magam, szinte már el is felejtettem, hogy átléptem a harmadik x-et, ami ugye már magában is túlzottan lelombozó gondolat. Az az este a jó társaság, jó hangulat, jó környezet tökéletes találkozása volt, minden olyan remekül összejött.
Valamikor hajnalban, miután már kellőképp kitomboltam magam, és a véralkoholszintem is jóformán megnövekedett, megköszöntem a többieknek a fergeteges bulit, aztán elindultam a szálloda liftje felé. Ben még épp beugrott mellém a felvonóba, mielőtt az ajtaja bezárult volna. Majdnem ugyanoda mentünk, hiszen a szobáink mindig szomszédosak voltak egymással, eleinte csak véletlenül, az utóbbi időben viszont már mindig így is kértük. Sokszor egész éjszakákat beszélgettünk át, ilyenkor egyszerűbb volt csak átbattyogni a szomszédos szobába, vagy még oda sem, ha két mondat között véletlenül elnyomott bennünket az álom. Ben egészen az ajtómig kísért.
- Azt ugye tudod, - kezdte félig szemrehányóan, miközben én kinyitottam az ajtót. –, hogy velem egész este még csak nem is táncoltál…
- Nem, tényleg nem! - eszméltem fel, majd szórakozottan elnevettem magam. – Bepótoljuk?
Alig ejtettem ki a számon ezt a kis szót, ő már be is tolt az ajtón, és bezárta azt magunk mögött.
- Gyere – magához húzott, egyik kezemet a mellkasához fogta, másik karjával átkarolta a derekamat és táncoltunk. Vagy valami olyasmi, hiszen zene nem szólt, csak ő dúdolt halkan - több dalt is énekelgetett, én egyedül a Purple rainre emlékszem - és mi erre imbolyogtunk a szállodai szoba kellős közepén. Bár meg kell vallani, hogy alkoholos befolyásoltság alatt is egészen jól ment neki a csábos csípőmozgás. Párszor megpörgetett, ilyenkor egészen elveszítettem az egyensúlyomat, de ő mindig ott volt, hogy elkapjon és visszahúzzon magához. Ezen persze jókat nevettünk közben, aztán már fogalmam sincs, hogy hogyan kerültünk oda, de egy idő után már az ágyon táncoltunk. Az Observer képe is így született. Ben ötlete volt. Kevés képhez kötődöm érzelmileg, de azt tudom, hogy az nekem szólt. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy csókolózunk. Tiltakozni akartam, de az agyam mintha kikapcsolt volna, egyetlen másodperc töredéke sem kellett hozzá, hogy egészen átengedjem magam annak a csodálatosan izgató csóknak. Még most is libabőrös leszek tőle, ha arra gondolok. Mire eljutottam odáig, hogy lelkiismeret-furdalásom lehessen Richard miatt, már az ágyon feküdtünk egy egészen furcsa pózban, ő valahogy félig rajtam, és pont ez volt az a pillanat, amikor megszólalt Ben telefonja. Nem vette föl, de az a hang kétségtelenül derékba törte a pillanatot, és mindkettőnket visszahúzott a valóságba.
Épp, mint az előbb a whiskys üveg csörrenése a parkettán.
Ránéztem, és láttam, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok kavaroghatnak, lehet, hogy ő is felidézte azt a pár hónappal ezelőtti éjszakát.
- Ben, nem tudom, hogy mi történt volna… én csak… nem tudom. - hebegtem. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna mondanom. Az után az éjszaka után egy szót sem ejtettünk erről, gondolom, mindketten úgy voltunk vele, jobb, ha a feledés homályába vész.
- Nem akartam felhozni később, Richard miatt. Tudtam, hogy neked kellemetlen lenne. – mondta ő egyszerűen, beletúrt a hajába és így nézett fel rám. – Megbántad?
Gondolkodás nélkül ráztam meg a fejem és mosolyogtam.
- Nem volt mit megbánni, Ben...
- Hiszen nem történt semmi. – fejezte be helyettem a mondatot, bár azt hiszem mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez nem egészen fedi a valóságot. Kezdtem azt érezni, hogy gondolatolvasó, vagy legalábbis nagyon egy csapáson jár az agyunk.
- Késő van, azt hiszem jobb, ha most lefekszünk aludni. – mondtam végül, s felálltam a kanapéról. – Már ismerem a járást.
Ben is felállt, egy bólintással nyugtázta, hogy igazam lehet, és szótlanul elindult a szobája felé.
Én még felszedtem a piszkos papírtörlőket a parkettáról, a whiskyt az üveg dohányzóasztalon hagytam, lekapcsoltam a villanyt majd a konyhában megszabadultam a szeméttől és a vendégszoba felé vettem az irányt, ami a második szoba volt a folyosó végén, az első természetesen a ház uráé. Annyiszor jártam már ott, hogy még vak sötétben is bármit megtaláltam volna. Rengetegszer aludtam már abban a vendégszobában, de legalábbis többször, mint amennyit fejben tudnék tartani.
Ben hálószobájának az ajtaja meglepő módon nyitva volt, ezt már a folyosó végéről láttam, hiszen a szobája ablakán átszűrődő holdfény nem csak az egész hálót, de a nyitott ajtón keresztül a kis folyosót is részben megvilágította. Nagy volt a kísértés, hogy benézzek hozzá, de nem volt erre szükség. Ben ott állt háttal az ajtófélfának támaszkodva és megfogta a csuklómat, majd egy halvány, de annál jelentőségteljesebb mosollyal az ágya felé biccentet. Tökéletesen értettem a célzást. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfojtsam a torkom mélyéről feltörő sóhajt. Sikerült, de azt hiszem a szívem olyan hangosan dobogott, hogy a szomszédok is meghallhatták volna. Úgy éreztem, azonnal meg kell szüntetnem a kettőnk között lévő távolságot, még mielőtt valami felrobbanna a körülöttünk vibráló energia hatására. Tudtam, hogy most neki is erre van szüksége, ezért megöleltem, szorosan, minden erőmmel. A teste szinte tüzelt, éreztem, hogy az ő szíve is rettentő ütemben veri a mellkasát. Ben a nyakamba temette az arcát és mélyen belélegzett. Jobbjával végigsimított a gerincem vonalán, majd ő is erősen magához szorított. Ez volt az a pillanat, amikor megállíthatatlanul kicsordultak a könnyeim. Ebben az ölelésben benne volt minden, amit nem szereztünk meg egymástól: az alig fél órával ezelőtti meg nem kapott csók, és az a bizonyos szeretkezés is, ami akkor, pár hónappal korábban egy buta telefonhívás miatt nem történhetett meg. Ezt mindketten értettük, szavak nélkül is egészen jól.
- Szép álmokat. – súgta a fülembe rekedten.
- Neked is. – válaszoltam erőtlenül és anélkül, hogy ránéztem volna, elváltam tőle.
A szobáink ajtaja szinte egyszerre záródott be. Nagyon gyengének éreztem magam, csak úgy ruhástól dőltem az ágyra, magamra húztam a takarót és pityeregtem. Sok volt ez így egy napra. Az utolsó dolog, amire még emlékszem - mielőtt az örvénylő gondolataim végül mély, megváltó álomba sodortak volna - egy halk hang volt, pont a fülem mellett, ami forró lélegzettel ezt suttogta: ez volt életem legszebb meg nem történt szeretkezése.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
