- Mit fogsz főzni? - kérdezte a konyhába érve.

- Finomat. – válaszoltam mosolyogva, és nekiálltam előkészíteni a vacsorát, Ben leült az asztalhoz, a telefonját babrálta. Kutatni kezdtem a szekrényben és valami olyasmi akadt a kezembe, ami még nekem is újdonság volt, pedig már azt hittem mindent láttam abban a lakásban.

- Ben, ez mikor került ide? – tettem le a pultra egy wokot.

- Nem rég vettem.  – felelte teljes természetességgel, épp csak felpillantott a mobilja mögül.

- Te vettél egy wokot? – megdöbbentett a tény, hogy egy háztartással kapcsolatos eszközt vásárolt.

- Szimpatikus volt a fickó, aki árulta.

- Te vettél egy wokot, csak mert szimpatikus volt a pasi aki árulta?! – tipikus – És mégis mi a terved vele?

- Nekem semmi, de úgy látom, neked van.

- Tudod valószínűleg a tiéd az egyik legjobban felszerelt konyha Londonban, és itt van kihasználatlanul, ez nem szép dolog azzal a több millió háziasszonnyal szemben, akik ilyenről álmodnak.

Csak mosolygott, én meg végre nekiláthattam a vacsorának. Vörösboros, chilis marhahúst terveztem, de legelőször a desszertet csináltam meg. Banános trüffelt. Megolvasztottam egy kis étcsokit, villával összetörtem a banánt, és a piskótát beáztattam tejbe, és mikor megpuhult összegyúrtam a banánnal. Kis golyókat formáztam belőle és belemártottam a csokiba, majd betettem a hűtőbe.
Előkészítettem minden hozzávalót a főételhez, mikor megjelent Ben. Fogott egy kést és egy paradicsomot, s azzal nekiállt szeletelni. Vagy valami olyasmi.

- Jajj, jesszus! Ne terrorizáld szegényt! – kivettem a kezéből a kést – Ezt add ide, még mielőtt megsérülsz! Inkább olvass, tévézz, mint tudom én.

- Hát jó, akkor, amíg te főzőcskézel, én kicserélem a fürdőszobában a kiégett izzót.

- Rendben, de ne felejtsd el lekapcsolni az áramot.

Ben csak legyintett. Még hallottam, ahogy a létrát becipeli a garázsból, aztán egyszer csak egy nagy puffanás és elment az áram. Kirántottam az utolsó fiókot, kivettem az elemlámpát és a fürdőbe rohantam.

- Úristen Ben, jól vagy? - kérdeztem halálra rémülten. A létra tetején állt, a vaksötétben, egyik kezében a régi, másikban az új égővel. Némi ijedség tükröződött az arcán, de látszólag semmi baja sem volt.

- Ja, minden oké. – felelte – De azt hiszem ez nem ide való. – mutatta az új izzót – Visszakapcsolnád a biztosítékot?

- Persze, de ha lehet, addig te ne mozdulj.

Nevettem és láttam, hogy ő is mosolygott egy kicsit. Még sosem kellett biztosítékot visszakapcsolnom. Tudtam, hogy a garázsban van, de gőzöm sem volt mit kell vele csinálni. Kinyitottam a fém dobozkát, két kart találtam alsó szint, felső szint felirattal, off állásban. Mindkettőt lenyomtam és voálá újra lett áram. Mire visszaértem a fürdőszobába Ben már lemászott a létráról. Somolygott mikor beléptem az ajtón.

- Ne mondj semmit! – szólt rám.

- Meg se szólaltam! – fordultam is meg és visszamentem a konyhába.
Ben elméletben egy űrsiklót is fel tudna építeni, de gyakorlatban egy égő kicserélésével is akadnak olykor problémái. Ő már csak ilyen.

A wokba gyorsan beledobáltam a chilit, piros és zöldpaprikát, a paradicsomot a már megpirított hagymára és fokhagymára, megsóztam, borsoztam, reszeltem rá egy pici gyömbért. Közben egy serpenyőben a húst egy kis vörösborban és mézben megsütöttem, majd átöntöttem a wokba. Tálaltam mindkettőnknek.

- Kész a kaja! – kiabáltam Bennek, aki addig lezuhanyozott. Szimatolva toppant be konyhába, gyorsan le is huppant a megszokott helyére.

- Jó étvágyat! – mondtam, és izgatottan vártam a reakcióját. Megkóstolta, a szeme felcsillant, felpattant, odalépett hozzám és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. Visszaült és egymás után tömte magába a falatokat.

- Ez isteni! – dörmögte teli szájjal – Te nem eszel?

- De... – én is nekiláttam.

- Indiai? – érdeklődött egy újabb falatot a szájához emelve.

- Eredetileg. Kicsit változtattam a receptem. Ami azt illeti többször is. Richardnak – itt elhallgattam, és Ben is abbahagyta az egyik nagyobb kocka hús szeletelését egy pillanatra és a szeme sarkából rám nézett. Megköszörültem a torkom és folytattam. – Richardnak például túl sok ennyi íz, nem szereti, hogy egyszerre édes és csípős, szóval neki másképp főztem. – jóízűen falatozva ettünk tovább, szótlanul, olykor összenézve, mosolyogva. Néha rápillantott a telefonjára. Már kezdett kicsit idegesíteni.

Mikor letettem elé a desszertet és ő megkóstolta, ismét felderült az arca.

- Te akarsz tőlem valamit. – nézett fel rám, huncutul csillogó szemekkel.

- Nyugalmat. – feleltem egy sóhaj kíséretében.

- Rendben. – átkarolta a derekamat, magához vont – Hát, akkor köszönöm. – megborzoltam a haját és én is loptam egy trüffelt.

- Nincs, mit. Ez a minimum, amiért befogadtál.

Befejeztük a vacsorát, amikor Ben megint a telefonjáért nyúlt.

- Hívást vársz valakitől?

- Tessék?

- Fél órán belül hatodszorra nézed meg a mobilodat, ebből gondolom, hogy valaki hívását várod.

- Nem, csak...

Kivettem a kezéből az imádott iPhone-ját, mire furcsán rám nézett.

 - Mit csinálsz?

- Kikapcsolom.

- Hanna, ne hülyéskedj, add vissza! – parancsolt rám kicsit mérgesen.

- Ma este nincs telefon. Látod én is kikapcsolom az enyémet.

- De mi van, ha valaki pont most akar hívni? – szegezte nekem a kérdés enyhe kétségbeeséssel a hangjában.

- Majd hagy üzenetet, vagy próbálkozik holnap. Nem áll meg a világ, csak mert egy estére kivonod magad a kommunikációs körforgásból. Agyrém, amit művelsz. Felpattantam a székről, a két telefonnal a kezemben az íróasztalhoz mentem, és betettem őket a fiókba, hogy ne is lássuk. Ha kicsit nehézkesen is, de tudomásul vette, és átballagott a nappaliba, miután leszedtem az asztalt, én is követtem egy-egy pohár vörösborral a kezemben. Láttam, hogy Ben jobbra-balra forgatja törzsét, nyújtóztatja a karját. Letettem a poharakat az asztalra, mögé ültem, nem mozdult volna meg, be kellett magam préselni közé és a kanapé háttámlája közé.

- Mit csinálsz? - kérdezte félig kuncogva.

- Segítek. - Masszírozni kezdtem a vállát, amit egy hatalmas sóhajjal nyugtázott, én pedig tetőtől talpig libabőrös lettem tőle.  Tényleg sokat edzhetett, mert az izmai teljesen be voltak feszülve. Nem voltam profi masszőr, ezért csak óvatos mozdulatokat tettem. Úgy kellett bánnom vele, mint egy hímes tojással, hiszen nem akármilyen filmet készült forgatni. Kezdett ellazulni, nekem pedig eszembe jutottak az emeleten történtek és elszabadult a fantáziám. Még mindig finom, friss illata volt a zuhany után, de keveredett némi gyömbérrel és mézzel. Gondoltam nem bánná, ha más irányba terelném az estét és igazából nem sok kellett volna, hogy újra felkeltsem az érdeklődését, csak egy finom puszi a nyakára, vagy, hogy a kezem becsusszanjon a pólója alá, és ujjaim bejárják formás felsőtestét. Amint megérezné az ajkamat a bőrén, egy sunyi mosoly kíséretében az ölébe kapna, és addig csókolna, amíg bírjuk szusszal, majd hanyatt döntene a kanapén és villámsebességgel cibálná le rólam a pulóvert. Jól eső érzés futott végig a testemen, aztán mintha hideg vízzel öntöttek volna le, hirtelen észhez tértem. Egy pillanatra megdermedtem a mozdulatban, a kezeim csak lógtak a levegőben.

- Mi az? Miért hagytad abba? – kérdezte Ben, kissé követelőzve.

- Csak eszembe jutott valami. – magyarázkodtam, még szerencse, hogy háttal ült nekem, nem látta a láng vörös füleimet.

- Mi?

- Semmi, nem fontos.  – válaszoltam, és folytattam hátának gyömöszölését.

Kezdtem azt érezni, hogy hamarosan becsavarodok, ha még sokáig tart ez az állapot kettőnk között. Nyilvánvalóan kiderült, hogy nem tudunk távolságot tartani, ha viszont közelebb kerülünk egymáshoz a falak elkezdenek megolvadni körülöttünk. Ez valami új volt és nem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Nem mondom, hogy nem találtam Bent mindig is jó pasinak, de sohasem érzetem, hogy vonzódom hozzá. A kapcsolatunk az elejétől fogva nagyon nyílt, őszinte és közvetlen volt. Nem volt semmi furcsa abban, ha megöleltük egymást, táncolunk, hülyéskedünk. Sokszor aludtunk együtt a hotelben, kocsiban, sátorban, pályaudvaron, még közös hálózsákban is, de sohasem gondoltam, hogy több lenne köztünk szoros barátságnál. Egészen addig a csókig a hotel szobában.  
Az én agyam egyre csak kattogott, Ben izmai lazultak, de éreztem, hogy a feszültsége nem akar megszűnni.

Sóhajtott egy nagyot, hátradőlt, fejét a vállamra hajtotta. Egyik karomat a szorosan mellkasa, másikat a nyaka köré fonta.

- Ben... – kezdtem volna bele a mondandómba valami olyasmiről, hogy nem biztos, hogy jó ötlet ez a közelség, de közbevágott.

- Csak fogd be és ölelj át! – a hangja határozott volt, és valami furcsa mód kétségbeesett.

- Ki vele, mi bánt? – ismertem már annyira, hogy tudjam, valami nyomja a lelkét.

- Fáradt vagyok. Mindenki akar belőlem egy darabot, és senkinek sem elég az, amit adok.

- Nekem igen. – mondtam, s erősen magamhoz szorítottam.  – Nem kell darabokra szedned magad, és mindig mindenhol ott lenned, mindenkivel beszélned. Semmit se csinálj azért, hogy másoknak megfelelj, csak mert elvárják tőled. És soha ne hagyd, hogy elhitessék veled, hogy kevesebbet érsz, mint valójában. Az embert sok mindenre rá lehet venni, ha aláássák az önbizalmát. Főleg Hollywoodban.

- De ugye te itt leszel, és seggbe rúgsz, ha valami hülyeségre készülök?

- Abban biztos lehetsz. – tudtam, hogy lehet megnyugtatni, hiszen évek óta azt csináltam. Egyik karommal szorosan átöleltem, az államat a vállára tettem, és simogatni kezdtem a haját. Még a pólóján keresztül is éreztem, hogy a teste szinte lángol. Egy-két perc múlva mocorogni kezdett.

- Most komolyan Hanna, nem tudom, hogy megnyugtatni akarsz-e, vagy felizgatni. – ezt hallva, elhúztam a kezem, és eltávolodtam tőle. Tudhattam volna, hogy nem csak engem gyötörnek nem oda illő gondolatok. – Nem, nem azért, jól esik. Majd megpróbálok másra gondolni. – hát ismét beletúrtam a hajába, bár most már elég bátortalanul.

- Oké, ez nem működik. - nyögte mély, borzongató rekedtséggel. - Bármire gondolok, mindig a simogató kezeidnél lyukadok ki.

- Na, jó ez kezd marha ciki lenni. – mondtam, kimásztam a háta mögül, az ölembe fogtam egy díszpárnát és lekuporodtam a L alakú kanapé másik végében. – Én már nem tudom, mit mondjak, vagy, hogy mit csináljak...

Ben az dohányzóasztalon álló borért nyúlt és lassan iszogatni kezdte. Életemben nem láttam még férfit ilyen szexisen inni. Nem tudtam levenni róla a szemem. Az ajka gyengéden ért a rideg üveghez, nyelvével ízlelgette a vérvörös italt, ami kortyonként csusszant le a torkán. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy ez is csak egy az akaratlan mozdulatai közül.
 
- Na ne! – fakadtam ki, az arcomat a párnába temetve eldőltem. Éreztem magamon a tekintetét, alaposan végignézett rajtam, amitől csak még jobban kínzott a vágy, hogy átvegyem a pohár helyét.
Percekig hevertem így, igyekeztem más felé terelni a gondolataim.

- Egész este úgy fogsz feküdni, párnával a fejeden, vagy beszélgetünk is? – szólalt meg végül Ben.

- Letetted már a poharat? – dünnyögtem a sötétből.

- Mi? Le. – felelte.
 
Gyanakodva ugyan, de előbújtam, tényleg nem volt a bor a kezében. A kispárnát begyűrtem a fejem alá és törtem az agyam, miről beszélgethetnénk.

- Néztem a környéken lakásokat, hogy mégis mennyiért tudnék legalább bérelni.

- Mondtam, hogy addig maradsz, ameddig akarsz.

- Maradok is. Ide a közelbe legalábbis biztos nem költözök. Jelenleg legfeljebb egy kutyaólat tudnék itt kibérelni.

- De hát, a könyvedet vitték, mint a cukrot, már bocs, de abból bőven ki tudnál venni egy kisebb lakást, akár ebben az utcában is.

- Igen, de nemrég minden megtakarításomat odaadtam Rachelnek.
 
- Oh, a cukrászda. Még mindig nem tett le róla?

- Nem. És még működhetne is, szóval…

- Egy kicsit gondolhattál volna magadra is. Fél lábbal kifelé egy kapcsolatból minden spórolt pénzedet a nővérednek adod, ez nem túl bölcs dolog.
 
- Igen, de most fizették ki házat, nem akartam, hogy máris hitelt vegyenek fel.
 
- Ha minden áron el akarsz költözni, amit nem támogatok, majd én adok kölcsön.

- Szó sem lehet róla. – förmedtem rá, és olyan hirtelen ültem fel, hogy kicsit megszédültem.

- Miért? Adtam már korábban is.

- Mikor még neked se nagyon volt miből.

- Most már van. – tudtam, hogy így nem fogunk zöldágra vergődni, és hogy még eszébe jut valami hülyeség. Felálltam a kanapéról, odaléptem hozzá, és az ölébe ültem. A karomat átkulcsoltam a nyakán és a közelinél is közelebb hajoltam hozzá.  Az ajkaink majdnem összeértek. Mélyen a szemébe néztem és búgó hangon figyelmeztettem.

- Ha trükközni próbálsz és a tudtom nélkül pénzt teszel a számlámra, elfelejtheted, hogy valaha is ennél közelebb kerüljünk egymáshoz. – hatalmasat nyelt. Sikerült kicsit felizgatnom és vele együtt magamat is, ismét. Igyekeztem továbbra is határozott maradni. – Remélem megértettük egymást. – mondtam es kezeimet végighúztam a mellkasán. Éreztem, ahogy zakatol a szíve.

- Abszolút. – felelte, én pedig leültem mellé. – Szóval lesz olyan, hogy közelebb? – kérdezte, úgy nézett rám, mintha ki szeretné találni a gondolataimat.

- Azt nem mondtam. – hosszú percekig csak ültünk a másik arcát fürkészve. Azt vártam, hogy majd feladja és egyszerűen megcsókol, de nem így történt. Ledőltem a kanapéra és becsuktam a szemem. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, tíz-tizenöt perc talán.

- Gyere, mutatnom kell valamit! - mondta, felpattant, megfogta a kezem és felcibált az emeletre. Benyitottunk az egyik szobába.

- Mi az Ben? Mi látnivaló van egy üres szobában?

- Egy pillant. Nem fázol? Itt hidegebb van, mint lent. Hozok rád valamit. – meg sem várta a válaszom, letrappolt a lépcsőn és pár másodperccel később hallottam visszafelé jönni, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Én csak nézelődtem, nem értettem mit akar, már legalább ezerszer jártam ott, nem volt semmi újdonság, csak a fapadló és fehér falak. Nagy hévvel toppant be az ajtón, jobb kezében az egyik pulcsija, átnyújtotta nekem, a balban egy pokróc, azt leterítette a földre. Belebújtam a pulóverbe, finom meleg volt tele az ő illatával.

- Akkor, mit is keresünk itt? - érdeklődtem.

- Ez volt a gyerekszoba, mielőtt megvettem ezt a lakást Westonéktól.

- Igen? – nem tudtam hova akar ezzel kilyukadni.

- Mindig mondtam, hogy valami furcsa ebben a helységben.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy egy szellem lakik itt?

- Természetesen nem.  – mintha meg sem hallotta volna a szarkazmust a hangomban, csak a saját mondókájára koncentrált. – Foglalkoztatott, hogy mi lehet ez a kis pöcök itt a villanykapcsolón – mutatott a szabályozószerűségre a kapcsoló oldalán.

- Miért, mi az?

- Pár napja rájöttem. Kész vagy? – kérdezte izgatottan, mint egy kisgyerek, aki ajándékot készül adni.

- Lássuk! – három lehetséges megoldás járt a fejemben. Egy, csak szívat, és nem történik semmi. Kettő, megint kimegy a biztosíték. Három, hozzányúl ahhoz a bigyóhoz és mindkettőnket agyonüt az áram.

- Rendben, akkor figyelj! – mondta mosolyogva, lekapcsolta a lámpát és elfordította a kis pöcköt. A plafonon ezernyi csillag ragyogott fel. Lélegzetelállítóan szép látvány volt.

- Hát ez? – kérdeztem meglepetten.

- A Weston gyerekek szerették a csillagokat. – világosított fel és leheveredett a pokrócra.

- Ez gyönyörű... – én is leültem mellé. A szemembe könnyek gyűltek.

- Na, ne sírj! Nem azért mutattam meg, hogy elszomorodj! – és letörölt az arcomról egy könnycseppet.

- Én nem... Csak meghatódtam. – válaszoltam. Ben hanyatt dőlt, intett a szemével, hogy kövessem én is. A vállára feküdtem és a plafont bámultuk.

- Eddig úgy terveztem, hogy a gyerekszoba is lent lesz, ahol most a te szobád van, de így már lehet, hogy a hálót is felköltöztetem. – mesélte hatalmas terveket szövögetve.

- Azt hiszem, ráérsz még ezen agyalni. – az oldalamra fordultam, hogy lássam az arcát, és megveregettem a mellkasát

- Igen, talán. De jó ezen elmélázgatni. – a hátamat simogatta, de most végre úgy, mint régen, mint a legjobb barátom.

- El is felejtettem, hogy mikor nőttünk fel. Mikor lett témánk a gyerekszoba?

- Kikérem magamnak, én nem nőttem fel! És te sem. – mondta kicsit sértődötten, az arcán megjelent egy angyali mosoly.

- Igen, ebben van valami. – átöleltem a fejemet a mellkasára tettem. Ben a csillagokat kémlelte, én behunytam a szemem és hallgattam a szívdobogását. Olyan nyugodt volt.

- Azt mondják a lényünk egy része a gyermekeinkben él tovább. Annyira szeretnék néha egy kicsit előre utazni az időben, hogy lássam, mit örökölnek tőlem a gyerekeim.

- Hát, majd én megmondom. A vörös hajadat, a szeplőidet, az éles eszedet, a jó szívedet, a humorodat. A kislányod egy kis tündér lesz, a világ legédesebb teremtése. A fiad egy rosszcsont, olyan, mint te voltál.

Ben halkan felnevetett az elméletemen. Azért némi keserűséget éreztem a hangjában.

- Te ezt honnan veszed? - kérdezte elhalkulva. - Honnan tudod, hogy mondjuk nem az anyjuk haját örökölnék?

- A te jellemvonásaid sokkal erősebbek, mint bárki másé.

- Vegyünk például téged.

- Ben!

- Csak példaként. Mert te is elég erős egyéniség vagy.

- A mi gyerekeink a törzsfejlődés egy újabb mérföldkövét jelentenék. – ezen már mindketten felnevettünk.

- Viccet félretéve, szerintem fantasztikus gyerekeink lehetnének. – mondta kedvesen.

- Ha a genetikát, az érzelmi stabilitást, és úgy az egészet nézzük, igen. Tényleg.

Hosszú hallgatás következett, csak heverésztünk és néztünk a csillagokat. Aztán hirtelen bevillant valami.

- Cumberbatch! Ugye nem valami kicseszett egyezségen töröd a fejed?

- Azon gondolkodtam, megállapodhatnánk…

- Könyörgöm, ne is folytasd! Az ilyen szarságok béna hollywoodi filmekbe valók és nem az életbe. Ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken töröd az agyad, keress egy normális lányt. - el sem hittem, hogy azt javasoltam neki, keressen valakit, mikor én is ott voltam. Bár ezt a lehetőséget igyekeztem kizárni, elfelejteni.

- Hát, az nem lesz egyszerű.

- Biztos van a földön még egy nő, aki önmagadért szeret. – Azt gondoltam ezzel az egész témát le is zártam, de tévedtem. – Min mosolyogsz? – kérdeztem, mert úgy vigyorgott, mint aki most hallott egy jó viccet.

- Azon, hogy a tiéd lenne a világ egyik legröhejesebb neve. Mert gondolom, megtartanád a lánykori neved is.

- Természetesen.

- És ha mellé felvennéd az én vezetéknevemet is... – gondolatban összeraktam a nevünket és rám tört a nevetés.

- Hanna Holmes Cumberbatch. Ezzel a névvel sehol se vennének komolyan.

- Na és a gyerekeink? Anyja neve? Hanna Holmes. Apja neve? Shelock Hol.. akarom mondani, Benedict Cumberbatch. Érdekes szülői értekezletek lennének. - az egész lakás a röhögésünktől zengett.

- Jajj, istenem, meghaltam. – dőltem ismét vissza a mellkasára. A szíve még mindig hevesen vert a nevetéstől és a levegőt is gyorsan szedte.
 
- Emlékszel még az első találkozásunkra? – kérdezte.

- Melyikre? – kérdeztem vissza.

- A legelsőre.

- Hát lehet azt elfelejteni? Még mindig fáj. – feleltem és megdörzsöltem a könyökömet. Ismét mindketten felnevettünk.  A Manchesteri Egyetemen botlottunk egymásba. Szó szerint. Ben az órájára sietett, én pedig az egyik ismerősömtől hallottam, hogy az egyetem filmes klubja a Rómeó és Júlia modern változatát vetíti, azt szerettem volna megnézni.  A lépcsőn ütköztünk össze, ő lefelé, én fölfelé. Akkora hévvel rohant, hogy el ne késsen, hogy ellökött. Persze sűrű bocsánatkérések közepette érdeklődött, hogy megütöttem-e magam, majd meghívott egy fagyira. Többször is jártam különböző okokból az egyetemen, de többet nem találkoztunk. A filmet sem láttam, viszont kaptam egy hét szobafogságot, amiért ellógtam a suliból. Évekkel később, mikor a Hawking forgatásán találkoztunk, én rögtön megismertem, de ő engem nem.  – De ez most hogy jutott eszedbe?
 
- Nem tudom, csak úgy.

- Óh, képzeld David a nővéremmel kavar.

- Tényleg?

- Vagyis pontosan nem tudom mi van köztük, de reggel elmentem Dave-hez és megkérdezte, hogy van Rachel. Aki délután beugrott az irodába és szintén David felől érdeklődött.

- És szerinted van köztük valami?

- Nagyon remélem, hogy nincs. Persze legyenek boldogok, és tisztában vagyok vele, hogy Dave és Moira az univerzum lehető legrosszabb párosítása és David iszonyúan szenved abban a kapcsolatban, de Rachel és Tom jól megvannak együtt. Jó, hát gondolom tizenhét év házasság után már nem minden rózsaszín, de meg fogadták "jóban-rosszban" nem szállhatnak ki csak úgy az első rossznál. Különben a világ tele lenne elvált emberekkel. Kezdem már azt hinni, hogy holtomiglan-holtodiglan csak a mesében létezik.

- Szerintem nem, csak meg kell találni a megfelelő személyt, aki életünk végéig a társunk, a barátunk, a szeretőnk lesz.

Valamiért már megint szipogni kezdtem, mostanában túl sokszor tört rám ez a kellemetlen szokás.

- Óh te jó ég, most megríkattalak? – lejjebb csusszant a pokrócon, hogy lássa az arcom, letörölte a könnyeimet.

- Látod, - mosolyogtam keserűn – ezért mondtam volna nemet Richardnak. Én nem éreztem így, nem lettem volna képes leélni vele az életem. Még egy gyerek kedvéért sem. Inkább neveltem volna egyedül, mint egy boldogtalan házasságban.

- Nem gondolod, hogy már korábban szakítanotok kellett volna. Mondjuk nagyjából fél éve?

- De igen, lehet.

- Talán másképp alakultak volna a dolgok. - arcomat a tenyerébe temette, hüvelyk ujjával elsimogatta a még mindig csordogáló könnyeimet.

- Talán. - válaszoltam, kezemet az övére tettem és becsuktam a szememet. Igen, talán ha akkor a hotel béli csókunk után belátom, hogy nincs értelme a Richarddal való kapcsolatomnak és szakítok vele, talán akkorra már Bennel sem csak barátok lettünk volna.  

Néhány perc múlva Ben óriásit ásított.

- Úgy látom álmos vagy, menjünk aludni. – felültem és megfogtam a kezét, hogy felhúzzam őt is.

- Nem, nem vaa.. – ásított – nem vagyok álmos.

- Na, persze.  Mindjárt leragad a szemed.

Bólintott, felállt, felsegített engem is és együtt lebattyogtunk a lépcsőn.

Megálltunk Ben szobája előtt.

- Hát, akkor jó éjszakát! – köszöntem el.

- Neked is! – felelte. Csak álltunk, és nem tudtuk mit csináljuk, hogy öleljük meg egymást. Végül lazán átkaroltam a nyakát, fejemet a mellkasára hajtottam, ő átölelte a derekamat. – Szép álmokat! – suttogta és egy puszit nyomott az arcomra.

A szívem őrülten dobogott, mikor beléptem a szobámba. Gyorsan átvettem a „pizsamámat”, ami egy vékony melegítő nadrág és egy régi Union Jack mintás póló volt.  A szoba elég kicsi volt, inkább csak egy fél szobának mondanám. Egy ágy volt benne, egy kis komód, és polcok, amik roskadásig tele voltak plüss figurákkal, képekkel, képeslapokkal, amiket Ben a rajongóitól kapott.
Amint lefeküdtem és becsuktam a szemem, éreztem, hogy megint borzalmasan hasogat a fejem. Megpróbáltam elaludni, valamennyit sikerült is, de egy-két óra múlva felébredtem, és a fájdalom csak még rosszabb lett. Fogalmam sem volt mennyi az idő, a szobában nem volt óra, a telefonom még mindig a nappaliban lévő íróasztal fiókjában hevert kikapcsolva. Kiosontam a fürdőszobába, hogy Aspirint keressek. Kinyitottam a szekrényt, ahol Ben a gyógyszereket tartotta, de ott nem volt. Átsétáltam a konyhába, ott is megnéztem a szokott helyen, de semmi. Belopóztam Ben szobájába, letérdeltem az ágya mellé. Olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni, úgyhogy csak néztem.

- Igen? – szólalt meg néhány perc múlva álmos hangon. Ráébredt, hogy figyelem.

- Sajnálom, nem akartalak felébreszteni. Nincs valahol Aspirined? – suttogtam.

- Ha a fürdőben vagy a konyhában nincs, akkor nincs.

- Ott nem találtam. Reméltem, hogy esetleg máshol is rejtegetsz. Rohadtul fáj a fejem. – ledőltem az ágyra, és masszírozni kezdtem a halántékomat.

- Sajnálom, ez az összes rejtekhelyem. – nagyot ásított és felkönyökölt – Na gyere, bújj ide! – és felemelte a takarót. Fölhuppantam az ágyra és leheveredtem mellé, ő pedig betakart.

- Nem akarsz mesélni nekem valamit? – kértem.

- Nem Hanna. Aludni akarok. - mondta nyűgösen és megigazította a párnáját.

- Légyszi! Biztos elmúlna a fejfájásom.

- Na jó. Mit szeretnél hallani?

- Mindegy. – válaszoltam, becsuktam a szemem és kényelmesen elhelyezkedtem. Ben megköszörülte a torkát és mesélni kezdett.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis veréb. Ez a kis veréb mostanában igen bánatos volt, mert elköltözött a fészkéből, és nem volt hová mennie. Ezért aztán úgy döntött, hogy rigó barátjánál húzza meg magát, aminek a rigó nagyon örült... - ahogy hallgattam, megint kicsordultak a könnyeim. Ben észrevette, hogy hüppögök, abbahagyta a mesélést közelebb csúszott és átölelt. Én szorosan hozzábújtam és elkezdem hangosan zokogni.
 
- Remek, ma este már másodszor ríkatlak meg. – felnevettünk mindketten.  Percekig ölelt szótlanul, egyszer sem mondta, hogy nyugodjak meg, ne sírjak. Tulajdonképpen azt sem tudtam miért sírok, egyszerűen csak előtört belőlem az az érzés, és jól esett, hogy Ben csak hagyta, hogy kiadjam magamból.

- Emlékszel mikor aludtál itt, ebben az ágyban először? – kérdezte megtörve a csendet.
 
- Ühüm. Majd' egy éve. – szipogtam és szorosabban öleltem. Ben megérezte, hogy vigasztalni akarom.

- Már túl vagyok rajta.

- Nem, nem vagy túl. Soha sem leszel. Mindig szeretni fogod egy kicsit, és ez így van jól.

- Ha akkoriban nem vagy mellettem, összeomlik az életem.

- Na, azért ne túlozz. Nem én vagyok az egyetlen barátod.
 
- Igen, sokra mentem volna Adam vállon veregetésével és azzal a szöveggel, hogy „Fel a fejjel haver, ezen is túl leszel!” Szóval köszönöm.

- Ne nekem köszönd, Oliviának. Ő hívott ide. – Valamivel kevesebb, mint egy éve egyik éjszaka fél 1-kor Olivia hívott. Megijedtem, nem tudtam, mit akarhat olyan későn. Közölte, hogy szakítottak Bennel, és már csomagol, jó lenne, ha átjönnék, nem szeretné Bent magára hagyni. Egy ideje már nem működtek köztük a dolgok. Nem voltak drámák, veszekedések, ajtócsapkodások, még azon az estén sem. Egy finom vacsora mellett megbeszélték, hogy így már nincs értelme tovább folytatni, és jobb lesz, ha külön utakon folytatják. Olivia még akkor el is költözött az egyik barátnőjéhez. Mikor odaértem még pakolt. A csöngetésemre, Ben szomorú, de beletörődött arccal nyitott ajtót, majd a konyhába ment, ahol az asztalon már egy jócskán megfogyatkozott bor várta. Olivia kilépett a szobából, kezében a bőrönddel, Ben odajött hozzá, búcsúzóul még megölelték egymást. Csendes szemtanúja voltam, hogyan ér véget a kapcsolatuk és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem tehetek értük semmit. Amikor Olivia elment mellettem, csak annyit mondott „Vigyázz rá!” és kezembe nyomta a lakáskulcsait, majd kisétált az ajtón. Le akartam tenni a kulcsokat a cipős szekrényre, de Ben közbeszólt.
- Tartsd meg. – én csak néztem értetlenül – Komolyan. Még szükséged lehet rá. – Ben akkoriban egy kicsit magába zuhant, nem csupán Olivia elvesztése miatt, persze őt is szerette még egy kicsit, de sokkal inkább attól pánikolt, hogy a biztos pont, aki eddig mindig mindenben mellette állt, nincs többé. Félt a változástól, ami felforgatta az egész életét.

- Megköszöntem, azt hiszem már nem is egyszer. – mondta. Szorosan átöleltem, ő hátamat simogatta, a fejfájásom is kezdett múlni és biztonságban éreztem magam Ben karjaiban.

- És még csak nem is volt rá szükség - szóltam halkan, elgondolkozva. - Hogy megköszönd. Köztünk... valahogy mindig minden olyan egyértelmű. Ebből is látszik, hogy rokon lelkek vagyunk.

- Vagy inkább lelki társak.

folyt.köv.
előző rész

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.01.31. 18:49 hena nagyon jó, remélem hamar kapjuk a folytatást :)

2013.01.24. 08:08 zizovics Folytatást, folytatást.... kérek!