Arra ébredtem, hogy egy hatalmas kar hever a mellkasomon.  Ben ugyanabban a pozícióban aludt, mint előző reggel, csak most én is ott voltam, alatta. A pólója felcsúszva, a paplan a földön. Megpróbáltam kibújni a karja alól, de mocorogni kezdett, nem akartam felébreszteni, úgyhogy maradtam. Miattam nem tudott elaludni az éjszaka, legalább most aludjon, gondoltam. Takaró hiányában kicsit fáztam, egészen addig, míg a nyakamon meg nem éreztem az orrából kiáramló levegőt. Egy pillanatra kirázott a hideg, és libabőrös lettem, majd melegség öntötte el az egész testemet. Az arca csupán csak néhány centire volt a vállamtól. Mosolygott álmában, és… nem, az nem lehet… jól látom, ráharapott az alsó ajkára? Óvatosan, anélkül, hogy felébresztettem volna, megpróbáltam felé fordulni, hogy jobban szemügyre vehessem, s közben az járt a fejemben, hogy vajon miről álmodhat. Láttam már álmában mosolyogni, de ez valahogy más volt. Ugyanazt a kifejezést véltem felfedezni az arcán, mint mikor velem flörtöl. Atyaég! Velem álmodik! A beharapott ajka pedig arról árulkodott, hogy bizonyára nem csak origamiztunk… Azt hiszem az utóbbi pár napban már nagyon közel kerültem Istenhez, hiszen sokadszorra adtam neki hálát, most épp azért, hogy Ben hason fekszik. Ebben a pillanatban nagyon reméltem, hogy nem fordul meg, és nem kell szembesülnöm a látható fizikai vágyaival. Már csak az volt a gond, hogy elképzeltem. A szívem meglódult, és hirtelen nagyon melegem lett a kezével a mellkasomon.  Annyira szerettem volna tudni, miről fantáziál. Én is álmodtam már vele, és annak se sok köze volt a papírhajtogatáshoz. Már megint a barátsággal összeegyeztethetetlen gondolatok jártak a fejemben. Csókok, simogatások, ruhatépés. Istenem, mennyi mindent tudnánk kezdeni egymással! Ismertem, mint a tenyeremet, talán jobban, mint ő saját magát, ahogyan Ben is engem. Félelmetesen tökéletes lenne. Cikáztak a gondolatok az agyamban. Ismét kirázott a hideg, nagyot nyeltem és hogy valahogy eltereljem a figyelmemet, körbenéztem, és a szoba berendezésének vizslatásával kötöttem le magam. Ben hálója sem volt túl nagy. Az ajtón belépve jobbra volt az ágy, két oldalán éjjeli szekrénnyel. Szemben a tévé, egy gardrób, az ablak előtt két fotel. És polcok, tele könyvekkel. Könyvek mindenhol. De tényleg. Még a párnám alatt is volt egy. Egy másik Ben mellett az éjjeli szekrényen, az ablakpárkányon, a nappaliban szanaszét, a dohányzóasztalon, a kanapén, a konyhapulton, az étkező asztalon, a fürdőben. Mindenhol. Félbe hagyott könyvek szerte a lakásban.  Olyan volt az a hely, mint a második otthonom. Az elmúlt majd’ egy évben, szinte több időt töltöttem ott, mint a saját házamban.

Már jó ideje ébren voltam, kezdett nagyon kényelmetlen lenni a mozdulatlanság és a frusztráló gondolatok sem hagytak nyugodni, mikor végre megéreztem Ben mocorgását magam mellett.

- Jó reggelt – köszöntem.

- Óh, jó reggelt – mormogta álmatagon, kicsit mintha meglepődött volna azon, hogy ott vagyok. Amikor észrevette a kezét a mellkasomon, gyorsan elrántotta. – Bocsánat… Csak… azt hiszem, elszoktam tőle, hogy fekszik itt mellettem valaki.

Ben nem nagyon vitt fel lányokat a lakására, egyrészt, mert nem is voltak futó kalandjai, másrészt, mert próbálta minél jobban óvni a magánszféráját. Még Anna, a volt barátnője is, csak egy vagy két alkalommal volt nála. Elmosolyodtam.

- Mi olyan vicces? – kérdezte a fejét felemelve a párnáról, persze ő is mosolygott.

- Semmi, csak az jutott eszembe, hogy többször aludtam már az ágyadban, mint a barátnőd. – az oldalamra fordultam, hogy szembe lehessek vele.

- De azt az egy alkalmat is tökéletesen ki tudtad választani, mikor Anna itt volt.

- Juj, ne, ne is juttasd eszembe! – ráztam meg a fejem. – Nem is értem, hogy jöhettem be csak úgy, csengetés és kopogás nélkül. – egyik reggel jöttem Benhez, mit sem sejtve, valamilyen rejtélyes oknál fogva csak simán beengedtem magam, és ott találtam a barátnőjét a konyhában, egy szál bugyiban és melltartóban, éppen kávét főzött.

- Még jó, hogy nem jöttél korábban, a lényegről pont lemaradtál – vigyorgott.

- Óh, fogd be! Nem akarom hallani! – a fülemre tettem a kezem. – Így is elég nagy trauma volt.  Mindenesetre bocs, hogy tönkretettem a reggeleteket.

- Nem tettél tönkre semmit.

- Ő nem így gondolta. Két percen belül ötször küldött el a pokolban.  Csak miattad nem téptem meg. Pedig szívem szerint azt tettem volna! De végül is az én hibám volt, szóval… – sóhajtottam, ő meg csak mosolygott.

- Te tiszta libabőr vagy, fázol? – kérdezte hirtelen.

- Kicsit, mivel a paplan a fél éjszakát a földön töltötte – mutattam a padlóra.

- Óh, sajnálom – szabadkozott, felhalászta a takarót, miközben ránk terítette, véletlenül hozzáért a karomhoz. – Jéghideg vagy. Miért nem keltél fel?

- Nem akartalak felébreszteni. – sajnálkozó tekintettel nézett rám, közelebb csúszott és szótlanul átölelt, hogy felmelegítsen.  Hiába voltak forró gondolataim, tényleg fáztam, így most hálásan bújtam hozzá.

- Nem mész ma dolgozni? – érdeklődött.

- Szombat van.

- Az nem szokott visszatartani.

- De ma nincs kedvem, és Julie is valami esküvőre megy. Nem akarok egésznap egyedül gubbasztani az irodában. Írni itt is tudok, a többi meg várhat hétfőig.

- Oké, akkor van egy szabad hétvégénk. Mikor is volt ilyen utoljára?

- Nem mostanában. – de bármennyire is jól hangzott, nagyon ijesztőnek tűnt, hogy Bennel kettesben töltsünk egy egész hétvégét.

Pár percig még beszélgettünk, próbáltuk felidézni, mikor is volt az utolsó szabad hétvégénk, amit együtt töltöttünk, aztán kibújtam a karjaiból, és kipattantam az ágyból.

- Stipi, enyém a fürdő először!  - csak legyintett, én pedig átmentem a szobámba, hogy ruhát keressek. Ben előző nap, gondolom nem kis szenvedések árán becipelte bőröndömet az ideiglenes „lakosztályomba”. Kihalásztam a ruhadarabjaimat, már csak egy póló kellett, kezembe akadt egy halványkék, amit rögtön vissza is gyűrtem. ’Kiss me’ felirat állt rajta, csak azt nem tudom, hogy került a táskába. Végül egy szürke, kicsit már nyúzott, Einstein mintás felsőt választottam.  

A frissítő zuhany után beléptem a konyhába, ahol Ben éppen a konyhapultnál szöszölt.

- Mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten.

- Pirítóst - vágta rá határozottan, már-már sértődötten. Ekkor pillantottam meg a poroltót a pult végében. Felkuncogtam. Szórakoztató volt látni az ügyködését, egészen addig, míg meg nem láttam a kezét, ahogy a forró pirítóssütőhöz ér.

- Azt a büdös... - fojtott el egy cifra káromkodást. Megragadtam a kezét, a mosogatóhoz vonszoltam és megnyitottam a csapot.

- Elment az eszed? - förmedtem rá, miközben a hidegvíz szépen csordogált a kezére.

- Te mondtad tegnap, hogy süssek néha pirítóst.

- Pirítóst, igen, de nem a kezedet! És nem pont most! Ben! Giga-mega-szuper filmet készülsz forgatni Hollywoodban, erre megégeted magad. - szidtam le. - Na, mutasd! - nem égett meg nagyon, csak kipirosodott a bőr a jobb mutató és középső ujján. - Jól van, nem komoly. - jegyeztem meg. Megsimogattam az ujjait és adtam egy puszit a sérült bőrfelületre. Azonnal tudtam, hogy mekkora hülyeséget csináltam, persze önkéntelenül. A „puszi” nem éppen úgy sikerült, ahogy elterveztem. Nem egy "sajnálom, hogy megsérültél", hanem egy "őrülten kívánlak" puszi lett belőle, és ezt ő is nagyon jól érezte. Láttam rajta. Láttam, ahogy kitágul a pupillája, és szája szegletében megjelenik egy aprócska, amolyan "most megvagy, rajta kaptalak" mosoly. Egy másodpercig sem tétovázott, szabad kezével elsimította a hajamat az arcomból és őrjítően izgató hangon a fülembe súgott.

- Már ezért megérte. - úgy megijedtem az érzésektől, amik megindultak bennem, hogy elengedtem a kezét, és hátrálni kezdtem, de beleütköztem a mosogatóba.

- Ez így nincs jól Ben.

- Micsoda?

- Félek, valami olyat tennénk, amit később nagyon megbánnánk. Mostantól tartsuk meg a két lépés távolságot - igyekeztem komolynak látszani, még remegő kezekkel és lábakkal is. - Semmi célozgatás, suttogás, és főleg ilyen pillantások – böktem ki határozottan, merthogy ő éppen "hagyd a francba a kételyeidet és szexeljünk végre" szemekkel nézett rám.

- Régen sosem kellett lépéstávolságot mérni köztünk. - úgy látszik, elengedte a füle mellett, amit a pillantásról mondtam.

- Régen, a tárgyak nem akartak spontán felrobbanni a közelünkben.

- Mégis mi rossz van ebben? - kérdezte nemtörődöm vigyorral az arcán.

- Hát nem látod, hogy mindketten kifordultunk önmagunkból? - kezdtem kicsit ideges lenni, mert ismét közeledett felém.

- Ne mondd, hogy egy picit sem élvezed a helyzetet. – két oldalról csapdába ejtett a karjaival.

- Kilenc év. Kilenc évet nem fogok csak így – csettintettem. - kidobni az ablakon egy ostoba fellángolás miatt.

- Fellángolás? Szerinted csak egy fellángolás, ami köztünk van?

- Az vagy sem, nem biztos, hogy meg akarom tudni, hogy végződik.

- Esetleg azt gondolod, nem lenne jó? – kérdezte kissé elkomorodva.

- Óh, de igen, csodálatos lenne. – ezen elmosolyodtam, az arcához emeltem a kezem és megsimogattam. – Én nem ettől tartok, hanem a másnap reggeltől, és az azt követő összes naptól. Félek, mikor felébredünk, rájövünk, hogy az egész tévedés volt, megbánjuk, és soha többé nem tudnunk egymás szemébe nézni. És ezt nem akarom.  Most még a szemedbe tudok nézni, mert tudom, neked is ugyanolyan piszkos gondolatok járnak a fejedben, mint nekem – mindketten elmosolyodtunk. –, de azt nem bírnám elviselni, ha egy rossz döntés miatt elveszítenélek. – röviden megöleltem, s kihasználva, hogy egy pillanatig nem figyel, kibújtam a karja alatt. Még hallottam a hátam mögül, hogy halkan felnevet.

- Kéred a mobilodat? – érdeklődtem a nappali felé tartva, s meg sem várva a válaszát kivettem a két mobilt az íróasztal fiókjából.

Egy szemvillanás alatt mellettem termett. Bekapcsoltam először az övét. Bepötyögtem a pin kódot, megvártam, amíg teljesen betöltődik és átnyújtottam neki.

- Parancsoljon uram! Se e-mail, se sms, se hangüzenet.

- Ez azért megnyugtató.

- Mikor csináltál ilyet utoljára?

- Az utóbbi 5 évben biztos nem – mosolygott. - Köszönöm!

- Legközelebb egy egész hétvégére kobzom el - fenyegettem meg.

- Ja, valahol a hegyekben, vagy egy tóparti kis faházban, csak mi ketten. - annyira tetszett a gondolat, hogy el is képzeltem, ahogy teázgatunk a teraszon és figyeljük a szél borzolta víztükröt. - De az sem mostanában lesz.  – tette még hozzá elmélázva, magam sem értettem, de ez kissé elszomorított.
Miután Ben pirítós sütési kísérlete meghiúsult, valami reggeli szerűséget próbáltam összedobni, ő pedig a telefonjával szórakozott.

- Jó étvágyat!

Csak egy morgás volt a válasz, úgy evett, hogy fel sem nézett a telefonjából. Azt vártam mikor szúrja ki a szemét a villával.

- Ben!

- Psz! – intett, hogy fogjam be.

Körülbelül két perc múlva, ismét belekezdtem. A válasz ugyan az volt.

- Pssssz!

- Te most tényleg lepisszegtél engem? Mit csinálsz, ami miatt nem lehet hozzád szólni? - mögé léptem - Angry birds? Ez komoly? Előbb még nagyban szédítettél, most meg fütyülsz rám egy hülye játék miatt… – háborogtam, erre már felnézett, olyan tekintettel, mint egy kisgyerek, aki ellopott egy nyalókát az édességboltban, de szeretné megúszni, hogy vaj van a füle mögött. – Ezt ne csináld, más nők bugyija lehet, hogy már a bánatos kiskutya tekintetedtől és az ajkaid harapdálástól leesik, de nálam egy kicsit többet kell pedálozni.

- Ugyan már Hanna! – nevetett fel színpadiasan, s felállva az asztaltól a mosogatóba tette a tányérját.

- Ha nagyon akarnám, bármikor rávehetnélek, hogy megadd magad. Öt perc sem kellene és az ágyamban lennél. Gyerekjáték.

- Hm. Csak szeretnéd – vágtam rá flegmán. Igyekeztem nem foglalkozni az időközben megnövekedett pulzusommal és a kijelentése igazságtartalmával. Felfogtam a narancslevet és visszatettem a hűtőbe.

- Tényleg azt hiszed? – kérdezte mosolyogva.

- Határozottan – válaszoltam, mire ő váratlanul megragadta a karomat, magához rántott, és csípőmnél fogva felültetett a pultra. Olyan hirtelen történt, hogy pislogni is elfelejtettem, és amikor az ajkai a nyakamhoz értek még a lélegzetem is elállt.  Amint az első ámulatból magamhoz tértem próbáltam tiltakozni, eltolni magamtól, de ő határozott erővel lefogta a kezeimet. Csókjai égették a bőrömet, gondolatban elmormoltam egy istenemet, és minden erőmre szükség volt, hogy ne mondjam ki hangosan, vagy hogy ne sóhajtsak fel. Egy röpke pillanat, és az agyam máris azon járt, miért nem csókol meg végre?! Miután a kezeim már nem ellenkeztek, elengedte őket, ujjait fájdalmas lassúsággal végighúzta az oldalamon, egyik bordáról a másikra, majd a combjaimon, ott aztán megpihent.  Mohó ajkai egy szempillantásnyi időre sem hagyták el a nyakamat.  Nem bírtam tovább, kiszakadt belőlem egy sóhaj. És mintha csak erre várt volna, megállt és pár centire eltávolodott tőlem, fölényesen vigyorgott.

Kérdőn néztem rá, megszólalni ugyanis még nem tudtam.

- Azt mondtam, hogy ha nagyon akarnám – szólt elégedetten, hozzám hajolt és még egy utolsó csókot nyomott a nyakamra. - De nem akarom – búgta a fülembe, majd sarkon fordult és otthagyott.

Csak ültem a konyhapulton, felcsigázva, csalódottan.

- Nem szép dolog kihasználni az összes gyengepontomat – vágtam a fejéhez, közben ő már az ajtóban készülődött. - Mégis honnan…?

- Te mondtad Hanna, kilenc év. Sok mindent meg lehet tudni egy emberről ennyi idő alatt – kacsintott, én pedig felháborodva vagy legalábbis színlelve azt, leugrottam a pultról. – Elmegyek futni – intett.

Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta.

A szemem sarkából láttam, hogy keresgélni kezdett a zsebeiben, majd rám pillantott és elindult felém. Az agyam lázasan járt, hogy most már tényleg tennem kell valamit, akármit, de leblokkoltam. Ben mosolyogva megállt előttem, már megint csak hátráltam, de ő követett, és egész testével a pulthoz nyomott. Azt hittem felgyulladok.

– Csak ezt akarom – mondta ártatlanul, átnyúlt a vállam felett és előhalászta a hátam mögül az iPodját. – Nemsokára jövök.

Amikor kilépett az ajtón, a szívem még mindig őrülten zakatolt, az egész testem lángolt. Gondolkodás nélkül nyúltam a mélyhűtőbe egy csomag fagyasztott zöldségért és az arcomhoz nyomtam. Ekkor váratlanul kinyílt a bejárati ajtó.

- Itt hagytam – Ben furcsa mozdulatlanságba merevedett, amikor meglátta, ahogy a nyitott hűtő előtt állok arcomon egy zacskó mirelit zöldséggel. –, a telefonomat – fejezte be a félbeszakadt mondatot, szemöldökét felhúzta, a szekrényről elvette a mobilját és egyre szélesedő mosoly kíséretében kihátrált az ajtón.

Már csak annak tudtam örülni, hogy a mélyhűtőbe nyúlva puszta véletlenségből nem a fagyasztott hal akadt a kezembe.

Amikor Ben visszaért, épp telefonáltam. Igazából egy kőhajításnyira voltam attól, hogy sírva a padlóra zuhanjak, vagy a földhöz vágjam a mobilt. Csak odasandítottam, és bátortalanul intettem neki, ő pedig eltűnt a fürdőben. Letettem a telefont és nekiláttam mosogatni, közben a szemeim ismét tele lettek könnyel. Már az edényeket törölgettem, mire Ben végzett a fürdőben. Odalépett hozzám és egy tányért nyújtott felém.

- Vágd földhöz?

- Micsoda?

- Gyerünk, csak nyugodtan. Vagy sikíts, kiabálj, sírj. Csinálj akármit, de ne tartsd magadban. – persze látta, hogy megint történt valami. Kikaptam a kezéből a tányért, és tiszta erőből odavágtam a padlóhoz. Úgy elragadott a hév, hogy még két másik lapos és egy mélytányérral, valamint egy bögrével is megismételtem.

- Hoppá, bocsánat… Azt hiszem, kicsit elragadtattam magam.

- Nem, teljesen jól csináltad - mondta bólogatva, igyekezett mindezt meggyőző hangon tenni, miközben lábával a cserépdarabokat piszkálta odébb. - Már úgy is le akartam cserélni az étkészletet. De mi történt? Mit mondott már megint?

- Richard… csak azért hívott, hogy elmondja megbízott egy ingatlan ügynököt a ház eladásával, és jó lenne, ha hétfőn bemennék pár papírt aláírni.

- Máris, ez aztán a gyorsan ment.

- Ez még semmi, azt is a fejemhez vágta, hogy képtelen vagyok bárkit is szeretni. – a mondat végén már elcsuklott a hangom, mert valójában ez volt az, ami annyira bántott.

- Ez egy őrületes nagy marhaság!

- Ki tudja, lehet, hogy igaza van – nevettem fel keserűn. – Lehet, hogy tényleg képtelen vagyok szeretni. Vagy legalábbis kimutatni az érzéseimet.

- Hanna ne beszélj hülyeségeket! – hirtelen magához ölelt. – Komolyan mondom, egyre erősebb késztetést érzek, hogy beverjem a képét. – teljesen ledöbbentett a kijelentése. Ben még egy legyet is képtelen lett volna leütni, de amit akkor mondott komolyan hangzott. – Az a seggfej sok dolgot rád erőltetett, ami előtte meg se fordult a fejedben, de a kedvéért belementél minden lehetetlen agyszüleményébe! Áron alul eladtad a lakásodat, csak hogy kiköltözzetek Sloughba. Azon a környéken minimum másfélszer annyi pénzt kaphattál volna érte, ha nem akartad volna mindenáron eladni, hogy ki tudjátok fizetni a házat… Ő nem szeretett téged. Hányszor maradt fenn éjszaka, mikor írtál és várta türelmetlenül, hogy elkészülj egy fejezettel, hogy elolvashassa végre?

- Egyszer sem – szipogtam. Richardot bosszantotta, hogyha éjszaka valami eszembe jutott, és felkeltem, hogy leírjam, vagy sokáig fenn maradtam. Ezért aztán az elmúlt egy évben, mikor a kiadó már rám szállt és mindenképpen írnom kellett még éjszaka is, inkább pár napra beköltöztem Benhez, már ha épp nem forgattunk. Ő persze egészen másképp állt hozzá. Ő volt az, aki toporzékolva várta, az újabb fejezeteket, éjjel kettőkor teát főzött, megmasszírozta a vállamat. Mindezt örömmel és mosolyogva, még akkor is, ha másnap esetleg dolgoznia kellett.

- Na, látod. Ne is foglalkozz vele. Soha nem is kellett volna. Én már a legelején megmondtam. – Ben nem kedvelte Richardot. Szerinte nem illettünk össze és Richard minden áron meg akart változtatni, amiben volt is némi igazság.  

Vigasztalni próbált, a kanapéhoz kísért, már alig láttam a könnyeimtől. Beült a sarokba, én pedig közvetlenül mellékuporodtam és fejemet a mellkasának döntve sírtam. Pár perc kellett csak, hogy rájöjjek, már megint a sebeimet nyalogatom, és olyan valamivel foglalkozok, aminek igazán semmi értelme. Ben rendíthetetlenül állta az újabb érzelmi kitörésemet, minden szó nélkül átölelte a vállamat és gyengéden simogatott, de láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Még az sem zökkentette ki, amikor egyik karommal átöleltem. A könnyeim teljesen eláztatták mellkasán a pólóját, és ahogy ott összekapaszkodtunk, abban a pillanatban egy furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem valamit tennem kell. Még jobban hozzábújtam és egy csókot nyomtam a nyakára. Szinte nem reagált semmit, úgyhogy megismételtem, majd újból és újból. Erre már felfigyelt, de én nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni. A parfüm kesernyés íze, amit néhány perce fújt magára, csak még kívánatosabbá tette. Nem volt semmi célom, csak meg akartam köszönni, hogy törődik velem. De aztán… Filmszakadás.

A szobámban ébredtem, Ben ölelésében. Nem emlékeztem, hogy jutottam el az ágyamig. Pánikba estem, vajon mi minden eshetett még ki? Felültem, végigtapogattam magam, minden ruhám rajtam volt. Benre néztem, ő elmosolyodott.

- Nyugi, nem történt semmi, csak elaludtál, úgyhogy behoztalak. – mondta, s a feje alá gyűrt egy halom kispárnát.

Megkönnyebbültem. Féltem, hogy valami őrültséget csináltam, és még csak nem is emlékszem rá.
   
- Pontosan mikor dőltem ki?
 
- Vadul csókoltad a nyakam – elpirultam a szavait hallva. –, mormoltál valami olyasmit, hogy köszönöd, aztán beájultál.

- Mennyit aludtam? - A nap már nem sütött be az ablakon, úgyhogy dél már biztosan elmúlt, ennyit meg tudtam állapítani.

Az éjjeliszekrényen heverő telefonjáért nyúlt.

- Ö, nagyjából két és fél, három órát. – meglepődtem.

- Végig itt voltál?

- Nem mertelek magadra hagyni. Szabályosan elájultál. Úgy aludtál, mint akinek már hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakája sem. Azon gondolkodtam, ez normális-e, vagy inkább orvost kellene hívnom. - aggodalommal teli volt a hangja.

- Nem dehogyis! Semmi bajom. Csak kicsit kimerültem. – próbáltam megnyugtatni. Bár eszembe jutott, hogy az is közrejátszhatott, mikor előző nap a kis játékunk közben, az emeleten bevertem a fejem. Azóta kicsit furcsán éreztem magam. Lehet enyhe agyrázkódást kaptam. De ezt nem mondhattam el neki, még magát hibáztatta volna, és azon nyomban bevitt volna a kórházba. Eljátszottam a gondolattal, vajon mit mondánk a dokinak, hogy ütöttem be a fejem? Mert hát az eredeti sztorival mégsem állhattunk volna elő, hogy kicsit beindultunk egymásra, ő letepert és akkor történt. Halványan elmosolyodtam ezen.

Ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, éreztem valami borzalmas, keserű ízt a számban. Láttam Ben mögött az éjjeli szekrényen egy poharat.

- Abban víz van? Kaphatok belőle?

- Persze. – felelte, és odanyújtotta. Ittam pár kortyot, de az a kesernyés íz mégsem akart eltűnni. – Mi az?

- Azt hiszem, sikerült az összes parfümöt lenyalnom a nyakadról – vágtam rá gondolkodás nélkül. Amint eljutott az agyamig mit is mondtam, megint rákvörös lettem. Ben is meglepődött, de vigyorgott. Szégyenemben a fejemre húztam a takarót.
 
- Ugyan, Hanna, ne légy gyerekes! – próbálta lecibálni rólam a paplant. – Nincs miért szégyenkezned. Egy pillanatra végre nem gondolkodtál, csak elengedted magad. Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha teljesen kikapcsolnád az agyad. – a szeme csillogott, végighúzta ujjait az arcomon és beleharapott az alsóajkába. Ezt látva már teljesen biztos voltam benne, hogy reggel velem álmodott. Kedvem lett volna megcsókolni.

- Ben! Kérlek, ne provokálj!

- Provokállak? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

Rájöttem, hogy nem tudok úgy gondolkodni, hogy közben ő a hajammal játszadozik.
 
- Na jó, van cigid? – kérdeztem. Elkerekedtek a szemei. Utáltam, ha cigik, én pedig csak akkor gyújtottam rá, ha nagyon becsíptem, vagy iszonyú ideges voltam. De már egyetlen száltól is úgy éreztem tüdőrákom van.

- Nem sok, mostanában nem sűrűn gyújtok rá. - az edzések miatt kicsit visszavett.

- Egy is bőven elég lesz.
 
- A kabátom zsebében - mutatott a nappali irányába. Átmásztam rajta, félúton, egyik térdem a csípője jobb oldalán, másik a bal oldalán, farkasszemet néztünk egymással. Mindkettőnk fejében ugyanaz a képsor játszódott le arról, ahogy vadul megcsókolom, letépem a ruháit és a fülébe súgom: ’Erre vagy kíváncsi?’ A szája szegletében megjelent egy aprócska mosoly. Rácsaptam a mellkasára.

- Na, ezt miért kaptam? – kérdezte sértődötten. – Te is ugyanarra gondoltál.

- De én nem vigyorogtam közben. Te ezt élvezed ugye? Én szenvedek, de te élvezed. – persze tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de a bizonytalanságot, és őrjítő állapotot Ben mégis valahogy jobban viselte.

- Mondd csak, nincs hozzád valami használati utasítás, vagy kapcsolási rajz véletlenül?

- Nem, nincs, sajnálom. Magadtól kell rájönnöd a működésemre.

- Azt hittem már ismerlek. De ez most új.

Fölpattantam az ágyról és kivágtattam az előszobába. A fogason lógó dzsekijéből előkotortam a cigit és az öngyújtót. Belebújtam a kabátomba, majd a nappalit átszelve kiléptem a teraszra. Nagyon jól esett a friss, hideg levegő. A dobozban tényleg nem volt sok cigaretta, három-négy szál. Kivettem egyet, és meggyújtottam. Ekkor lépett ki az ajtón Ben is.

Nem kellett sok, máris fuldokolva köhögtem.

- Add azt ide. Ne mérgezd magad.  – kivette a kezemből, gondolom megelégelte a kínlódásomat, és ő szívta tovább.

- Persze te megteheted.
 
- Nekem már mindegy – mondta, és a szabad kezével hátulról átölelt.

- Hogy lenne már mindegy – dorgáltam halkan, ekkor észrevettem, hogy valaki figyel minket a szemközti ablakból.
 
- Miért bámul engem állandóan a szomszédod? Nem most látom először.

- Azt hiszi a barátnőm vagy.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten.

- Elég gyakran jársz ide, gondolom azért. – magyarázta.

Ben csak fújta a füstöt, én egy olvadozó jégcsapot figyeltem, a nő pedig még mindig az ablakban állt. Régebben idegesített, mikor Ben cigizett, mindig piszkáltam, hogy tönkreteszi az egészségét, és büdös. Most viszont csak azt láttam, hogy ez az egyik legszexisebb dolog a világon.
 
- Csináljunk neki egy kis műsort? – súgta a fülembe közel hajolva hozzám.

- Mi? – kérdeztem értetlenül.

Elnyomta a csikket az asztalon lévő hamutartóban, majd elém lépett, hosszan a szemembe nézett, félrehúzta a hajam, és csókolni kezdte a nyakamat. A teste olyan finom ívben simult az enyémhez, mintha pont ez lenne a rendeltetése. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nehéz volt eldönteni, hogy csak játszik-e, vagy komolyan gondolja. De amikor megéreztem a hideg kezét a bőrömön, rájöttem, ez nem csak játék. A szinte jéggé dermedt ujjai lágyan cirógatták a hátamat, ajkai mohón falták nyakam minden milliméterét.  Beletúrtam a hajába, és fél szemmel átnéztem a szomszédba. A nő elkerekedett szemekkel, szinte már tolakodó kíváncsisággal figyelt minket.

Arra gondoltam, hogy most már elég lesz ennyi műsor, és mintha Ben fejében is ugyanez járt volna, kézen fogott és behúzott a nappaliba. Gyorsan becsukta az ajtót, ledobta a kabátját a kanapéra, és heves mozdulatokkal az enyémet is lecibálta rólam. Ebből, és ahogy a karomat megragadta, már biztosan éreztem, hogy nem egészen arra gondol, amire én. Vagyis, most már én is pontosan ugyanarra gondoltam. Meg akart csókolni, láttam a szemeiben, éreztem a testének minden rezdülésében, ahogy átölelt, és szorított, szinte már erőszakosan. Tudtam, hogy egy csók mindent megváltoztatna. Már így is átléptük a barátság határait, próbáltam tartani magam, legalább még egy kicsit. Minden egyes próbálkozásánál elfordítottam a fejem, de ő nem adta fel, ismét a nyakamat vette célba. Pár másodperc múlva már a kanapén hevertünk, Ben félig rajtam feküdt, jobb kezem tehetetlenül összefonódva az övével, bal kezem a tarkóján.

- Tudod – kezdte mély, rekedtes hangon. -, a legtöbb nő már rég rám vetette volna magát.   

- Örülök, hogy… tisztában vagy… a képességeiddel – nyögtem kitérve egy újabb kísérlet elől.

- Hanna – ő a nyakamba temette az arcát, a hangja most valamiféle mélyről feltörő sóhaj és nevetés furcsa keveréke volt, s közben a forró lehelete finoman csiklandozta a bőrömet.

- Ben, megnyugtatlak, egy más helyzetben én is azt tenném.  És most is csak egy hajszál választ el tőle… – nehéz összeszedetten beszélni valakivel, ha közben ő lehető legizgatóbb módon csókolgatja a nyakamat, és a cigaretta füst rosszra csábító, fanyar Illata még mindig körülöleli őt. – Egy nagyon-nagyon vékony hajszál… – sóhajtottam.

- Akkor mégis mi tart vissza? – kérdezte.

Mélyen a szemembe nézett, azzal a tekintettel jéghegyeket lehetett volna megolvasztani. Kezét az arcomra tette, úgy bújtam a tenyeréhez, mint egy doromboló kiscica, és hüvelykujjával megsimogatta az ajkamat. A szívem dobogását a fülemben hallottam, a vérem úgy forrt és kavargott, mint egy kitörni készülő vulkán. Azt hittem menten megpusztulok, csak azért, hogy hozzáérhessek. Megfogtam a kezét, és egy csókot nyomtam a tenyerébe, és a csuklójára.

- A józan eszem. – feleltem, amit ő egy csalódott, de beletörődő bólintással vett tudomásul.

Felültem, ő pedig az ölembe hajtotta a fejét és becsukta a szemét. Adtam egy puszit a homlokára, amin elmosolyodott, és megjelentek a kis szarkalábak a szeme körül. Elsimítottam őket, és nyomtam oda is egy puszit, majd a szemöldökére, az arccsontjára, az orrára is és az állára is. Az arcának azon részeire, amiket legjobban szerettem. Jóleső borzongás futott végig rajtam. Kinyitotta a szemét és látta, hogy mosolygok.

- Mi az?

- Hm. Vicces, hogy én csókolgatlak téged, mégis én érzem úgy, mintha milliónyi tűvel szurkálnák a gerincemet.

- Ó nem, azt én is érzem. – az arcára tette a kezem, mintha azt kérte volna, simogassam.

Én persze örömmel engedelmeskedtem.

Ismét lehunyta a szemeit és apró mosollyal a szája szegletében élvezte, ahogy ujjaimmal körberajzolom a szemöldökét, ajkait, a homlokán lévő aprócska ráncokat, az édes szeplőit. Minden mozdulatomat egy puszi követte, amitől az a pici mosoly mindig egy kicsit nagyobb lett. Olyan jó volt nézni őt, azt kívántam, bár soha ne érne véget ez a pillanat. Beletúrtam a hajába, mire egy halk, de mélyről jövő sóhaj tört fel belőle. Sötét barna hajtincsei játékosan tekeredtek ujjaim köré.

- Nekem tetszik a gondolat, hogy mi ketten, együtt – mondta és megfogta a kezemet. – És most nem csak egy egyszeri alkalomra gondolok. Hosszú távú terveim vannak veled – vigyorodott el ahogy rám nézett.

- Te most arra célzol, hogy…

- Hogy lehetnénk egy pár, Hanna  – fejezte be a mondatomat. – Tudom, szerinted, ha nem jön össze, oda a barátságunk. De azt hiszem, pont a barátságunk az, ami tökéletes alapja lehetne a kapcsolatunknak. – szavaiból áradt a magabiztosság. Valószínűleg sokat töprenghetett a dolgon.

Nyilván én sem csak egy egyéjszakás kalandot terveztem vele és mindig is tudtam, hogy Ben érzelmileg, hangsúlyozom, érzelmileg, jóval érettebb nálam, sokkal jobban látta a helyzetünket, mint én.

Most, hogy kimondta, mit szeretne, már semmi értelme nem lett volna továbbra is tagadnom magam előtt, hogy én is így érzek. Beláttam, hogy talán igaza van a barátságunkkal kapcsolatban, viszont bennem újabb problémák merültek fel.

Belegondoltam, hogy milyen következményekkel járna, ha kiderülne, hogy összejöttünk. Beindulna a pletykaáradat, jönnének a kérdések. Mióta folyik ez? Miattam szakítottak Oliviával? Megcsalta velem? Na és én Richardot? Amiben mellesleg még van is valami. De bármit mondanánk, még a saját barátaink is elkezdenének kételkedni bennünk. A szennylapok rögtön ráharapnának. Nem akartam őt kitenni ennek. Csak ez járt a fejemben.  

Mielőtt még bármit mondhattam volna, megcsörrent a telefonom. Mindketten összerezzentünk. Ben odaügyeskedte a mobilt az üvegasztal másik végéből, és a kezembe adta.

- Josh az. – az ügynököm, menedzserem. Ben ’vedd csak fel’ tekintettel nézett rám. – Igen? – szóltam bele semleges hangon.
Gondoltam, hogy eltart egy darabig, úgyhogy be akartam menni a szobába, hogy Bennek ne kelljen végighallgatnia, de ő visszanyomott a kanapéra, kezét a hajam alá, a tarkómra csúsztatta és a halántékomra adott egy puszit, majd átment a konyhába, hogy valami ehetőt keressen.

Ekkor tudatosult bennem, hogy az ebéd teljesen kiment a fejemből.  

Bő tíz percig telefonáltam, és mikor letettem boldogan rohantam Benhez elújságolni, miért hívott Josh. Az asztalnál ült, az utolsó falat szendvicset tömte magába. Örömömben sikerült majdnem megfojtanom, ahogy átöleltem.

- Mi tör… – nyelt egyet. – mi történt?

- A kiadótól kapok egy díjat! – lelkendeztem. – Megszavaztatták a neten, hogy ki legyen az év írója, és az olvasók engem választottak. Lehet, hogy ez nem nagy dolog, de akkor is, ez az első díjam. És ráadásul nem valami bizottság, vagy zsűri ítélete nekem, hanem az olvasók.

- Gratulálok! Megjegyzem tőlem is kapod, mert én is szavaztam ám rád.  – ezt úgy hangzott, mintha szeretne valamit cserébe. Az ölébe ültem, és egy finom csókot leheltem a nyakára.

- Köszönöm – súgtam a fülébe. Csak mosolygott és végighúzta ujjait az államon, és már megint itt tartottunk, ő ismét olyan ’meg szeretnélek csókolni’ szemekkel nézett rám. Villámgyorsan más irányba kellett terelnem az eseményeket. – Na, eszek én is valamit.  – váltottam témát, s felpattantam az öléből.

- Csináltam neked is egy szendvicset. – mutatott a pultra.

- Óh, köszi – mosolyogtam hálásan, s leültem mellé. - Ez most jól fog esni.

Még az első falat sem ért le a torkomon, amikor megcsörrent Ben telefonja. Átballagott érte a nappaliba.

- Helló – köszöntötte vidám hangon a vonal túlsóvégén lévőt. Ebből tudtam, hogy nem munkaügyben keresik. – Persze, gyertek csak, jól elleszünk – felelte vidáman, imádtam, amikor már a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog. Miután letette a telefont, egyenesen a szobámba ment. Halottam valami puffanást a padlón, aztán láttam, hogy egy nagy műanyagládát cipel be a nappaliba. Felismertem a dobozt, abban tartotta a játékokat.

- Hát ez meg? – érdeklődtem nevetve.

- Adam megkérdezte, hogy nem vigyáznánk-e a srácokra ma este.

- Elvállaltad?

- Még szép – vágta rá boldogan. – Tulajdonképpen már régóta terveztük ezt, csak kiment a fejemből. – vigyorgott ártatlanul.

- És itt is alszanak? Mert akkor én ma éjszaka kiköltözöm a kanapéra. – ajánlottam.

- Vagy… – mellém lépett, és átkarolta a derekamat. –, akár aludhatnál velem is. – huncut mosoly jelent meg az arcán. Szúrós szemmel néztem rá. – Aludni, Hanna. Azt mondtam aludni. De mindegy is, mást terveztem ma estére.

- Mást?

- Sátorozni fogunk.

- Sátorozni?

- Igen, az emeleten – magyarázta lelkesen. – Megyek is és felállítom a sátrat.  – azzal ellépett tőlem, és már csak a hátát láttam, míg el nem tűnt. Pár pillanattal később aztán nagy csörömpölést hallottam a garázs felől.

- Jól vagyok! – kiáltotta, majd pókhálóba burkolózva megjelent az ajtóban, kezében a sátor darabjaival. Elnevettem magam a látványon.

- Mi az, összefutottál Pókemberrel? – viccelődtem, már folyt a könnyem.

- Igen… tudod nagy küzdelem volt, de én nyertem. – mondta komolyságot mímelve, ahogyan a sátorvasakkal hadakozott. A homlokába lógó sötét tincseiről egy hosszú pókhálócsomó csüngött. - Inkább segíts!

Kuncogva leszedegettem a koszt, amit összeszedett, s felajánlottam, hogy segítek neki összeszerelni azt az izét. Azt hiszem, amikor ’izének’ tituláltam a sátrat, okosan felmérte a hozzáértésem szintjét és megköszönve a felajánlást, kijelentette, hogy ezt majd ő elintézi. Nem bántam, csak mosolyogva néztem utána, ahogy felcipeli a sátoralkatrészeket az emeletre vezető lépcsőn.

A csengő hangjára összerezzentem, megindultam a bejárat felé és kinyitottam az ajtót. Adam ismét csengetni készült. Mindketten meglepődtünk.

- Óh, helló! – köszöntöttem én először.

- Helló – mondta dünnyögve, majd hátra fordult, feleségét kereste, aki akkor bukkant fel a kapuban, próbálta a gyerekeket terelgetni az olvadó hó után maradt pocsolyák között.

- Bele ne lépj – szólt Alice a vörös hajú rosszcsontra, aki pár lépéssel előtte haladt. De ő csak azért is beleugrott, páros lábbal, ahogy azt kell. Nagyot csobbant, az egész nadrágja csupa lucsok lett. Alice mérgelődve nézett Adamre, aki széttárt karokkal jelezte, hogy ő bizony nem tehet semmiről. A felesége újabb szúrós tekintet után az ölébe kapta a kis ördögfiókát, és felhozta a lépcső tetejére, még mielőtt megmártózott volna a többi tócsában is. Belépett az ajtón, és amint meglátta a játékokkal teli dobozt, berohant a nappaliba, sáros nyomokat hagyva maga után.
 
- Art! Art! – kiabált utána Alice, de a kisfiú meg sem hallotta.  – Bocs, Hanna, tényleg – fordult felém sajnálkozva.

- Semmi baj – legyintettem. És akkor jutott eszembe, hogy de hát nem is az én lakásom. - Akarom mondani, valószínűleg úgyis én takarítom fel – mosolyogtam és behívtam őket.

- Mizujs Lily? – guggoltam le az anyukája kezébe kapaszkodó kislányhoz.

- Szia Hanna! – karolta át a nyakamat és adott egy puszit, majd lerúgta a cipőjét, és az öccse után szaladt.

- Te jó ég! Nőnek, mint a gomba. Kell nektek még egy gyerek, mit csináltok ennyi kinőtt ruhával – viccelődtem, de Adam úgy nézett rám, mintha valami szentségtörő dolgot mondtam volna.

- Ben? – szegezte nekem a kérdést.

- Az emeleten. Sátrat állít – feleltem. – Hallottam furcsa hangokat, de azt mondta, ne menjek fel, nem kell segítség.

- Megyek, megnézem. – elindult felfelé.  A lépcső alatta is keservesen recsegett, Alice-szel a hang iránya néztünk.

- Haver, ez a lépcső le fog szakadni - kiáltott oda Bennek, én pedig felkuncogtam.

Alice lekönyörögte Artie-ról a kabátot, és a cipőjét, aztán leültünk a kanapéra, őket pedig hagytuk játszani.

- Ben említette, hogy most nála laksz, de azt nem, hogy miért – kezdte Alice. Nem voltunk idegenek egymásnak, én is jóban voltam velük, mint Ben, ezért nem nyomta a lelkemet az a kellemetlen kényszer, hogy kitaláljak valami hazugságot.

- Szakítottunk Richarddal. – vázoltam röviden a helyzetet.

- Óh, sajnálom.

- Már… régóta levegőben lógott. Idő kérdése volt csak, hogy mikor következik be. – mosolyt erőltettem az arcomra.

- Na és, te meg Ben... Alakul köztetek valami? – érdeklődött sejtelmes vigyorral az arcán.

- Nem, dehogy – vágtam rá egyből. – Vagyis nem tudom…

Ő biztatón elmosolyodott.

- Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ne zárkózz el teljesen előle. Egyáltalán beszéltetek már róla?

- Ben délután már belekezdett valami ilyesmibe…

- Akkor pont félbeszakítottuk?

- Nem, dehogyis. Igazából lehet pont a legjobbkor jöttetek. – szaladt ki a számon. Rettegtem az éjszakától, féltem, hogy nem tudok majd ellenállni, de így, hogy gyerekcsőszök lettünk, megkönnyebbültem. Megborzoltam a hajam – Lassan azt érzem, hogy az életem leginkább egy rossz szappanoperára kezd hasonlítani.

- Ugyan már!

- De ez az egész olyan képtelenség. Ben és én. Mintha azt mondanád, nem is tudom… – a térdemre támaszkodtam, és a tenyerembe temettem az arcomat. – De hát ő Ben.

- Hidd el, nem olyan képtelenség, mint ahogy elképzeled.

- Mi volt az az előbb Adammel? A szokásosnál is hűvösebben nézett rám.

- Ó, ja, hát beletrafáltál a gyerektémával, de ne haragudj rá – mosolygott rám kedvesen. – Próbálkozunk. Szeretnénk még egy gyereket.

- De hiszen ez szuper! – lelkendeztem, ugyanakkor magamban egy kicsit el is szomorodtam. Alice csak néhány évvel volt idősebb nálam, és már a harmadik gyerekét tervezgette, én pedig még az elsőtől is olyan messze voltam.

- Hé, de nem tudsz semmiről, oké?

- Lakat van a számon – mosolyogtam és mutattam, ahogy bezárom a képzeletbeli szerkezetet és eldobom a kulcsát.

Egy pohár narancslével és úgy negyedórányi csajdumával később a férfiak is lejöttek az emeletről. Adam leült Alice mellé, Ben pedig megállt velem szemben, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk.

- Óh, atyaég! Ti még mindig nem? – horkant fel Adam. – Könyörgöm, kezdjetek már valamit magatokkal, vagyis egymással… Meg lehet gyulladni a közeletekben. – iszonyú zavarba jöttem, nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érezhető a feszültség köztünk.

A gyerekek ekkor bukkantak elő valamelyik szobából, és rohantak oda Benhez. Mikor meglátta őket, felcsillant a szeme, leguggolt hozzájuk és mindkettő a nyakába ugrott.


- Hogy van az én kis hercegnőm és a kedvenc keresztfiam? Játszunk ma is kalózosat? – kivett egy szemkötőt a zsebéből és feltette – Vagy a kalózok már nem menők? – kérdezte a szigorú tekintettel néző Arthurt látva. Mire az ravaszul elmosolyodott, bólintott egyet és legyűrte Bent a padlóra. Elkezdték csiklandozni, ő pedig önfeledten, fuldokolva nevetett. Az sem érdekeltem, hogy rendesen beverte a fejét a kanapé sarkába. Alice fel akart állni, hogy kiszabadítsa a srácok karmai közül, de visszafogtam. Olyan boldognak tűnt, nem akartam elrontani a kedvét. Mikor aztán a gyerekek megunták, mert persze ők unták meg előbb és nem Ben, a játékos dobozhoz mentek, ő pedig leült mellém a kanapéra.
 
- Na és mi a terv? Mozi? Vacsi? Vagy rátértek mindjárt a lényegre? – érdeklődött. Adam szeme elkerekedett, szegény Alice pedig elpirult. A könyökömmel jó erősen oldalba vágtam Bent.

- Most mi van? Én nem szólhatok be? – horkant fel. Rosszallón néztem rá.

- Gyere, hozzunk valami rágcsálnivalót! – fogtam meg a kezét, felcibáltam a kanapéról és kirángattam a konyhába.

Ben elővette a tálkákat, és a pultra készített tálcára tette, én pedig egy zacskó kekszet és mogyorót halásztam elő a szekrényből. Szótlanul töltöttem ki a finomságokat a kínálóba, majd italért a hűtőbe nyúltam.

- Mi lenne, ha nem vetítenéd ki a frusztrációdat másokra? – förmedtem rá visszafojtott hangon, s kezébe nyomtam egy újabb üveg narancslevet.

- Miattad vagyok frusztrált – mormogta a fülembe vágyakozó hangon, és szabad kezével jobb oldalra simította a hajamat, gondosan ügyelve arra, hogy ujjai végig hozzáérjenek a nyakamhoz. Mivel a konyha és nappali nyitott volt, pusztán szintkülönbség volt köztük, Alice és Adam ezt tökéletesen láthatta. Felfogtam a tálcát, rajta a finomságokkal, Ben pedig kezében a gyümölcslével követett a nappaliba. Ő leült a kanapéra én pedig öntöttem mindenkinek. Próbáltunk fesztelenül beszélgetni, de az a bizonyos vibrálás, ami az egész napunkat jellemezte, még mindig ott ólálkodott körülöttünk. Mikor véletlenül felé tévedt a tekintetem, még mindig olyan szemekkel nézett rám, mint az éhes oroszlán a zsákmányára.

- Biztosak vagytok benne, hogy tudtok most foglalkozni két kisgyerekkel? – szólalt meg végül Adam.

- Persze – vágtuk rá egyszerre.

- Csak, mert láthatóan lenne mit megbeszélnetek – magyarázta Adam.

- Az ráér – legyintett Ben.

- Oké, de figyeljetek rájuk, mert két perc alatt szétkapják a házat – vette át a szót Alice és hátranézett, hogy meglesse, mit csinálnak a srácok. – Erről beszéltem! – pattant fel ijedten.  A gyerekek éppen a lépcső alatti falat firkálták.  

Bennel összemosolyogtunk.

- Semmi baj, Al – nyugtatta Ben. – Az valami spéci gyerekbarát festék, lemosható. Amíg azzal a tollal rajzolnak rá, nincs gáz.

- Ilyen nekünk is kell. Honnan van? – kérdezte Adam.

- Fogalmam sincs. A festő ajánlotta, ő is vette meg – felelte Ben. Persze mi már kipróbáltuk, hogy tényleg működik-e, egy egész délutánon keresztül rajzolgattunk, mint a gyerekek.

Egy rövid beszélgetés után Alice és Adam végül indulni készült.

- Ne igyanak, vagy egyenek semmi hideget, hat után semmi édesség, lefekvés előtt mindig szoktunk mesélni, ne feküdjenek le fogmosás nélkül. Lássuk csak mi van még? – gondolkodott Alice.

- Semmi szívem – terelgette az ajtó felé a férje, és felsegítette a kabátját.

- Akkor elboldogultok? – kérdezte tőlem Alice.

- Persze, nem lesz gond. A srácokkal legalábbis. B. már más kérdés – pillantottam a fiúk felé, Adammel épp egy filmről beszéltek, ahogy hallottam. – Minden rendben lesz. – fordultam vissza Alice-hez.

- Köszönöm – bólintott.

- Rendben, akkor megyünk – mondta Adam, és nyitotta az ajtót. – Csak légyszi lehetőleg ne rontsátok el őket. – erre a felesége oldalba bökte.

Elköszöntünk, Ben már rohant is a gyerekekhez. Én még ácsorogtam az ajtónál egy darabig a kulcsokat keresve, és meghallottam, miről beszélnek a túloldalon.

- Gondolod, hogy jó ötlet volt? – kérdezte Adam.

- Te találtad ki – válaszolta Alice.

- Azt hittem, már túl vannak ezen. Nem tudom mit tökörésznek még.
 
- Idő kell nekik. Ez egy picit új helyzet, nem gondold? Különben meg felnőtt emberek, tudják, mit csinálnak, és elboldogulnak egy gyerekkel.


- Egyel. Na, de kettővel?

- Még egyszer jelzem, a te ötleted volt. De nem lesz semmi gond, csak menjünk már végre.
 
Meglepődtem a hallottakon. Mikor beléptem a nappaliban Ben a lépcsőnek támaszkodva figyelte a gyerekeket, kezével a halántékát masszírozta. Alaposan beverhette a fejét, mert többször is láttam, hogy dörzsölgeti.

- Nagyon megütötted? – kérdeztem és megsimogattam ott, ahol a keze volt, megnéztem van-e rajta valami sérülés, és adtam a homlokára egy puszit.

Benézett a lépcső alá a gyerekekre, akik még mindig lelkesen rajzolgattak, majd behúzott a folyosóra és a falhoz nyomott.

- Még szerencse, hogy most itt vannak – suttogta, majd hosszan belecsókolt a fülem alatti kis gödröcskébe, amitől tetőtől-talpig megborzongtam. A kezeimet a mellkasára tettem, ezzel is egy kis távolságot tartva kettőnk között, ő a csípőmet öleltem.

- Tudsz róla, hogy a barátaid rólunk beszélnek? - mosolyogva a szemébe néztem

- A te barátaid is, és nem értem, miért ne beszélhetnének rólunk?

- Úgy értem, abból, amit hallottam majdhogynem napi szintű téma a kettőnk – fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam, egyáltalán azt sem tudtam, mik vagyunk mi egymásnak. –, kapcsolata.  – böktem ki végül.
 
- Hallgatóztál? – vigyorgott.

- Véletlen volt. – magyarázkodtam. – Adam szerint túl sokat tökölünk.

- Van benne valami – sóhajtotta, már megint azzal az éhes tekintettel nézett rám, hüvelykujjával az ajkaimat simogatta, nagyokat nyelt és megnyalta a szája szélét. Tényleg szerencse, hogy ott voltak a gyerekek, vallottam be magamnak, lassan már nekem is fizikai fájdalmaim voltak a testemet szétfeszítő vágytól, pláne amikor így láttam őt.
 
- Hanna, még nem mondtál semmit arról, amiről a délután beszéltem – nézett rám kíváncsian.
 
- Ó Ben, hidd el, nem akarsz te egy ilyen hibbant tyúkot nyűgnek a nyakadba.
 
- De, figyelj, de… pontosan egy ilyen hibbant tyúkot akarok. – a hangja valahogy furcsán remegett, pedig tudtam, hogy biztos a dolgában. - Vagyis ezt a hibbant tyúkot akarom. Téged… - a szájára tettem két ujjam, hogy elhallgattassam és úgy az ujjaimon keresztül megcsókoltam.

Hosszú másodpercekig révedtünk egymás tekintetébe, a folyosó félhomályában a szemei most sápadt zöldek voltak, de türkiz színű láng lobogott bennük a vágytól. Elindultam, hogy megnézzem a gyerekeket, de Ben hátulról elkapta a derekamat, szorosan átölelt, és egy leheletkönnyű puszit nyomott a nyakamra, majd elengedett.

A gyerekek még mindig rajzolgattak, Ben csatlakozott hozzájuk.

- Na, ki szeretne vacsizni? – kérdeztem, mire mindhárom gyerek egyszerre kiáltott fel, hogy ’Én, én, én’, jót mosolyogtam ezen.

Gondoltam, készítek egy kis bolognai spagettit, azt a srácok, és Ben is szeretik, és viszonylag hamar megvan. A konyha felé menet meglátta a teraszon valami érdekeset.
 
- Gyertek csak! Gyorsan, de csendben – szóltam oda nekik.

Artie és Lily rögtön odafutottak, Bennek kellett egy kis idő, míg feltápászkodott.

- Nézzétek csak, egy mókus – mutattam nekik a terasz kövét szaglászó kis jószágot.

Ben kettévágott egy almát, az egyik felét kimagozta, felvagdosta pici szeletekre, és belesöpörte a tenyerébe. Óvatosan kinyitotta az ajtót, leguggolt mellé és egy kis darabka almát letette elé. Az rövid habozás után bemajszolta. Ezt még megismételte párszor, egészen addig, míg a kisállat már a kezéből is hajlandó volt elvenni a gyümölcsöt. Mikor aztán jól lakott, és megunta a közönségét, szépen elugrált. A gyerekek ámulva nézték, és egyre csak azt hajtogatták, hogy milyen aranyos.

- Mostantól a mókus lesz a kedvenc állatom. Örökre – jelentette ki Lily.

A Hampstead Heath közelsége miatt nem volt ritka mindenféle állat felbukkanása. A parkban élők közül szinte mindegyik megfordult már Ben zsebkendőnyi méretű kertjében. Többségük csak kíváncsiskodott, nem okozott kárt. Viszont a rókák… Borzalmasak voltak. Éjszakákon keresztül ugattak, nyüszítettek, vonyítottak. És nem lehetett őket elijeszteni, mert nem féltek az emberektől.      

Nekiláttam főzni, Ben addig lefoglalta a srácokat. A dobozból kalózkalapok, szemkötők és kardok kerültek elő. Egy pillanatara nem figyeltem oda és máris fogoly voltam Rettenthetetlen Arthur, a véreskezű kalóz hajóján. Lily-nek váltságdíjat kellett fizetnie, ami három-három puszi volt, hogy elengedjenek. Utána Lily-t ejtették túszul, nekem kellett kiváltani. Felkaptam Artie-t az ölembe és három cuppanósat nyomtat az arcára, aztán visszaállítottam a földre magunk mellé. Ben felém fordította az arcát, figyelemfelhívóan megköszörülte a torkát, s még úgy álltában is annyira kihúzta magát, hogy majdnem egy fejjel látszott magasabbnak.

- Gyere te nagy gyerek – nevettem, egy-egy puszit adtam az arcára, gyanútlanul készültem a harmadikra, amikor ő váratlanul szembefordult velem, és ajkunk összetalálkozott. Egy másodperc töredéke volt csak az egész, de máris éreztem, hogy az arcomat elönti a pír. Nem azért, ami volt, hanem, ami lehetett volna, ha Artie nem áll ott kettőnk között.  - Te…

- Kalóz vagyok, mit vártál? – nevetett elégedetten, a nyakába kapta Artie-t és kimasíroztak a nappaliba. - Támadás! – kiáltották szinkronban, és lekardozták a lépcső korlátját, mosolyogva figyeltem őket pár másodpercig, aztán visszatértem főzéshez.

Azon kaptam magam a szósz kevergetése közben, hogy még mindig mosolygok, csak úgy magamnak. Boldog voltam. Frusztrált, de boldog.

Éppen a tésztát dobtam a lobogó vízbe, amikor Lily odahúzott egy széket mellém, ráállt, és felült a pultra.  - Hanna te szereted Bent? – kérdezte.

Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. A csatazaj is elhalkult a nappaliban, és a szemem sarkából láttam, hogy Ben is közelebb lépkedett.

- Ő mondta, hogy kérdezd ezt meg? – érdeklődtem gyanakodva.

- Nem – csóválta a fejét a kislány.

- Akkor igen, persze, szeretem, ahogy téged és Artie-t is. – mosolyogtam, s kavartam egyet a tésztán.

- Ugyan úgy?

- Nem teljesen, kicsit másképpen. – magyaráztam, csak remélni mertem, hogy nem megy bele az ’úgy, mint anyu aput’ kérdéskörbe, mert arra már végképp nem tudtam volna mit mondani. – De Lily, ez honnan jutott eszedbe?

- Nem tudom, csak láttam. – Bennel döbbenten egymásra néztünk. Egy ilyen pici lány, hogyan vehet észre ilyeneket? Meg szerettem volna kérdezni, hogy mégis mit látott, de szósz már így is kis híján odaégett.

Levettem Lily-t a pultról, a széket visszatoltam a helyére, leraktam a tányérokat egy kupacba, ő pedig ügyesen segített szétrakosgatni.

- Gyerünk, menjetek kezet mosni! – mondtam neki, ő pedig kirohant a nappaliba és a többieknek is hírül adta.

- Menjük kezet mosni, kész a kaja! – kiáltotta, én pedig csak ámuldoztam, még alig múlt öt éves.

Biccentettem Bennek, hogy menjek velük, de ahogy a tekintetéből kiolvastam, ezt „mondanom” sem kellett volna, hiszen egyértelmű.  Annyira természetesen viselkedik a gyerekekkel, minden mozdulata ösztönös, és szívből jön, a srácok pedig imádják.

Leültünk vacsorázni, Artie, Ben, Lily és én. Pont szembe ültem Bennel. Kiszedtem mindenkinek a maga kis adagját. Jóízűen falatozgattunk egészen addig, míg Artie nem talált valami neki nem tetszőt a tésztájában, amit mindenáron ki akart halászni, úgyhogy bevetette a kis ujjacskáit is.  Csuklóig szószos lett mindkét keze.

- Hé, tökmag! Már nagyfiú vagy, egyél rendesen – szólt rá Ben gyengéd határozottsággal a hangjában.

Mondja az, akinek így 35 évesen is tiszta ketchup lesz még a füle is, ha pizzát eszik – gondoltam. -, erre a keresztfia minden átvezetés nélkül jól képen törölte őt a paradicsomszószos kezével.

Hangosan felnevettem.

- Úgy látom, rosszul viseli, ha parancsolnak neki – kuncogtam még mindig. Felálltam, téptem pár lap törlőkendőt és megtörölgettem Art kezeit.

 - Majd megkérdezem Adam-et, hogy kire ütött – mosolygott Ben, s a szalvétáját használva törölte le arcáról az ételmaradványokat.

 Miután befejeztük a vacsorát a gyerekek átszaladtak a nappaliba, és bekapcsolták a tévét, én pedig elpakoltam az a tányérokat a mosogatóba.

 - Van itthon valami édesség? – kérdezte Ben

- Már elmúlt hat óra  – figyelmeztettem.

- Tőlem ugyan nem mennek el úgy, hogy nem ettek édességet – puffogott.

- Csak fagyi van. – mondtam, miután körülnéztem.

- Az is jó.

- Alice megmondta, hogy nem ehetnek hideget – emlékeztettem.

- Később még isznak meleg tejet, azzal majd egálban lesznek.

- Ez ám a hozzáállás! – csupán egyetlen másodpercig voltam felháborodva, mivel a kiskutya tekintet ismét hatásos volt. – Rendben. De csak egy nagyon kicsit, és ha megbetegszenek, te számolsz el Alice-szel.  

Elővettem a fagyit, és a kistányérokat, kanalakat és tényleg csak keveset kaptak, azt is nagyon lassan ették meg, miközben nézték a tévét. Már látszott rajtuk, hogy kezdenek elálmosodni, úgyhogy elküldtem őket fogat mosni. Addig mi a fürdő ajtóban megbeszéltük mi legyen.

- Akkor? – kezdtem.

- Akkor? – ismételte Ben.

- Tényleg azt akarod, hogy a sátorban aludjanak?

- Imádni fogják. Hálózsák is van, meg minden.

- Hát, rendben. – már csak az érdekelt, hogy mi hol fogunk aludni, a sátorban nem, annyian nem férnénk el kényelmesen, nyilván nem is a szobánkban, mert a gyerekeket nem hagyhatjuk egyedül, még leesnének a lépcsőn.

A srácok a fogmosás után átvették a pizsamájukat és felmentünk a felső szintre. Amint meglátták a sátrat, csillogó szemekkel rohantak, hogy birtokba vehessék.  Bebújtunk mindannyian a szűkös tákolmányba, Art, és Lily leheveredtek, és mesét követeltek. Bennel tanácstalanul néztünk egymásra.

- Jancsi és Juliska? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Ben.

- Lehetőleg valami olyat, amitől nem lesznek lelki sérültek.
   
- Rendben. Akkor találjunk ki valamit – ajánlotta.

- Oké. – gondolkodtam, aztán belekezdtem. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg és egy hercegnő. Neeeem – ráztam meg a fejem. –, ez már rosszul kezdődik. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kalóz és egy kalózlány. Csak hajóztak a viharos óceánon, míg egy nap egy kincses sziget partjára nem vetődtek.

- Igen ám, de az a sziget nem volt lakatlan – vette át tőlem a szót Ben. – A kalóz és a kalózlány nem értették, hogy ha annyian élnek azon a szigeten, hogy lehet, hogy az a sok arany és drágakő még mindig ott hever a parton egy kupacban.

És ez így ment tovább, ha az egyikünk elakadt, a másik folytatta, és egy szép kis mese kerekedett a kincset őrzős óriásról, akit végül a kalóz és a kalózlány elűzött a szigetről.  Olyan figyelmesen hallgatták, hogy alig akartak elaludni, de végül csak elnyomta mindkettőt az álom. Betakargattuk őket és adtunk nekik egy-egy puszit. Ben kimászott, én még egy kicsit, megvártam, amíg jó mélyen alszanak.

Mikor kibújtam a sátorból, Ben a kandalló előtt ült, kezében egy-egy bögre forró teával. Letérdeltem mögé és hátulról átöleltem.

- Piszok jó apa leszel. – suttogtam a fülébe és adtam a nyakára egy puszit.

- Tudom.  – mosolyodott el Ben.

 Felálltam, kezembe adta az egyik bögrét.

- Alszanak? – biccentett a sátor felé.

- Mint a bunda – feleltem és leültem elé, ő pedig átölelte a derekamat. Mellkasának dőltem, fejemet a vállára hajtottam. Csöndesen, a tüzet nézve kortyolgattuk teát, majd mikor elfogyott elvette tőlem az üres bögrét és letette távolabb tőlünk a padlóra. Az ujjait összefonta az enyéimmel és úgy ölelt át.  

- Már nagyon régóta ez volt a legszebb napom. Köszönöm.  – mondtam csendesen, és egy puszit nyomtam az arcára. Magához szorított, én pedig örömmel bújtam hozzá.

- Azon gondolkodtam - kezdte mondandóját. –, hogy mindenünket megosztjuk egymással, de tényleg. Szinte mindent. – elengedte az egyik kezemet – Örömünket, bánatunkat, kaját, piát, pénzt, munkát, lakást, barátokat, családot, ágyat – az utolsót kihangsúlyozta –, egyetlen dolgot kivéve. – finoman simogatni kezdte a nyakamat. – Az eddig valahogy kimaradt.  Érdekes, hogy mások egy átbulizott éjszaka után képesek akár a klub mosdójában is egymásnak esni, mi meg olyan lassan haladunk egyről a kettőre, hogy az már fáj.

Szembefordultam vele, hogy lássam az arcát.

- Én örülök neki, hogy többet jelentünk egymásnak annál, minthogy valami őrültséget csináljunk, amit később esetleg megbánnánk. – ahogy ezt kimondtam, végre rádöbbentem, hogy már nekem is kezdett nagyon elegem lenni, hogy folyton-folyvást ezt emlegetem. Nem is tudnám megszámolni, hogy az elmúlt napokban ez a mondat hányszor hagyta el a számat.

Hosszú másodpercekig egymás tekintetébe révedtünk. Megfogta az államat, hüvelykujjával körberajzolta az ajkaimat és egy forró csókot nyomott a homlokomra, aztán felállt. Szótlanul néztem, ahogy leterített egy hálózsákot mellettem.

- Gyere - mondta fáradt mosollyal.

Lekuporodtam mellé, ő a hátán feküdt, én a hasamon, könyököltem. Hajamat a fülem mögé igazgatta, arcomat a tenyerébe temettem, és csak bámultam bele a szemébe. Nem tudom, mit olvashatott ki a tekintetemből, mert elmosolyodott, a kis szarkalábai láttán pedig nekem támadt kedvem vigyorogni. Elsimogattam a kis ráncait, adtam egy puszit az arcára, nagyon közel az ajkaihoz és a mellkasára hajtottam a fejem.

Aznap éjjel Ben szívverését hallgatva aludtam el.

folyt.köv.
előző fejezet

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés