|
A múltat be kell vallani
Szerző: miriel
Korhatár: 14
Stílus: általános, nem slash
"Egy levél érkezett. Kicsi, jelentéktelen. Mégis valamiért a főnyomozó asztalán kötött ki. Felbontás után egy fénykép esett ki belőle, mely az összetört Sherlock Holmest ábrázolta, vértócsával a feje körül, semmibe meredő szürkéskék szemekkel. "
A múltat be kell vallani
Minden ott hevert az asztalán. Az összes bizonyíték. A tények, amik kiszúrhatták volna a szemét, ha jobban figyel. Ha nem hagyja, hogy Donovan és Anderson telebeszéljék a fejét. Rögtön az elején rá kellett volna jönnie. Hiszen nyomozó, az Isten szerelmére! Minden egyes jel arra mutatott, hogy valami nincs rendben. A hirtelenség, a túl sok bizonyíték – igen, bizonyítékból is lehet túl sok – és a gyanúsított reakciója a vádakra. Nem mintha Sherlockot bármikor is izgatta volna, mit gondolnak róla az emberek. De mégis…
Amikor eljutott hozzá a hír, hogy Sherlock Holmes öngyilkosságot követett el, először az fordult meg a fejében, hogy ez csak egy rossz vicc lehet. Sherlock Holmes nem lesz öngyilkos. Nem az a fajta ember. De John Watson arcára nézve, mikor megérkezett a helyszínre minden nyilvánvalóvá vált. A csaló nem tudta elviselni, hogy leleplezték és minden összeomlott körülötte, ezért a mélybe vetette magát. Ezért történt – mondogatták a kollégái. És bár minden bizonyíték ellene szólt, Lestrade elméjének egy apró része, mégis tiltakozott. Miért? Talán mert túl sokszor tapasztalta meg Sherlock zsenijét? Ha csaló is volt, annak is zseniális, ha pedig az egész élete nem kitaláció, akkor megint csak egy géniusz veszett el benne. Teljesen mindegy, milyen szemszögből vizsgálta, Sherlock egy lángelme volt Lestrade szemében és egy ilyen nagy koponya, nem követ el, ilyen ostobaságot.
- A büszkesége nem tudta elviselni – mondta Anderson. – Inkább választotta a halált, minthogy beismerje a hazugságait.
Bár ilyen egyszerű volna! De a nyomozó nem hallgatott a belső kis hangra akkor. Minden megtett, hogy mentse, ami menthető és megóvja Scotland Yard becsületét.
Ám mindez most hiába valóvá vált. Ott hevert az asztalán. A Scotland Yard bukása. Vagyis inkább nagy felsülése. Kár lenne ennyire túldramatizálni a dolgot. De azt biztos, hogy nem fog jót tenni a rendőrség imidzsének. Az eredmények ellenére. Talán ha hallgatott volna John Watson figyelmeztetésére, másképp állnának a dolgok. De nem tette.
Fél évvel korábban
- Megmondtam Lestrade! Soha nem fogom ezt elfogadni! – kiabálta a doktor.
- John, tudom, hogy nehéz elhinnie…
- Maga csak fogja be a száját, Donovan! – üvöltött rá a barna bőrű nyomozónőre Watson. – Kezdettől fogva ki nem állhatta Őt. Annak ellenére, amit ezért a szervezetért tett, maga az első adandó alkalommal hátba támadta.
- A bizonyítékok… - kezdte volna a nő, de ismét beléfojtották a szót.
- Meghamisíthatók, félrevezethetők. Azt hittem elég időt töltött Mellette, hogy ezt megtanulja.
- Hát ez az! – mordult fel Sally. – Pontosan tudom, miről beszél. Megtanultam, mert Holmesszal dolgoztam, akinek minden egyes cselekedete átverés volt. Félrevezetett mindenkit.
- Most már elég legyen Sally! – szólt rá kollégájára Lesrtrade. – Ez nem vezet semmire. Akárki is volt Sherlock Holmes, bűnöző vagy sem, ez az ember a legjobb barátjának tartotta és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Magának is!
- De őt is átverte…
- Azt mondtam elég! – állt fel a főnök az asztal mögül. – Figyeljen ide John! Megértem, hogy Ön és Sherlock között a kapcsolat meglehetősen… szoros volt, de…
- Azt hiszi, azért mondom mindezt, mert szerelmes vagyok belé? – hökkent meg egy pillanatra John, majd gyorsan folytatta. – Nem, nem vagyok az. Nem vagyok meleg! Bár tényleg szoros volt a kapcsolatunk, de nem annyira. Vagyis nem olyan formában.
John Watson fújt egyet és megdörzsölte a szemét. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt rendesen.
- Sherlock… volt… nem! Még mindig Ő a legjobb barátom. Lehet, hogy egy seggfej és az egójának nem lenne elég egy futballstadion sem, de attól még kirángatott a pokolból, ahová a katonamúltam sodort. Ha Ő nincs, már rég felakasztottam volna magam, vagy egy golyóval a fejemben végzem. Értik már? Célt adott az életemnek. Megmentett! Ezt tennék a csalók? Nem hiszem! Mit is mondott egyszer, Greg? „Sherlock Holmes nagy ember! Remélem, megéljük, hogy egyszer jó ember is lesz!” Minden furcsasága és rigolyája ellenére jó ember volt. Az volt! Maga nem látta, milyen szeretettel vette körül Mrs. Hudsont. Bár nyers volt és zavaróan őszinte és nehezen mutatta ki az érzéseit, néha mégis be lehetett látni az álarca mögé. Azt megértem, hogy Donovan nem vette ezt észre, de hogy maga sem? – megrázta a fejét. – Sherlock Holmes a legjobb ember, akit valaha ismertem. És semmi, semmi az égvilágon nem tud meggyőzni arról, hogy csaló volt. Még Ő maga sem!
John Watson a hivatalos vallomásában közölte, hogy Holmes arra kérte, mondja el mindenkinek, hogy minden vád igaz és a detektív egy csaló. Azonban az egykori katonaorvos rögtön azt is hozzátette, hogy egy szavát sem hiszi el egykori barátjának.
- Ahogy akkor is mondtam: hiszem, hogy Sherlock csak azért állított ilyeneket azokban a percekben, mert kényszerítették rá. A hidegvérű hazudozók nem könnyeznek a haláluk előtt. Hallottam a telefonban. Sírt, amikor elköszönt tőlem.
A helyiségre csönd telepedett. Még Donovan is érezhetően megdöbbent, Anderson pedig még a száját is eltátotta egy pillanatra.
- Megmentett engem! – ismételte meg John. – Többször is. Ezért nem fogom hagyni, hogy bemocskolják az emlékét és a munkásságát. Mindent meg fogok tenni, hogy bebizonyítsam az embereknek, hogy Sherlock Holmest megrágalmazták és minden, amit állítottak róla, csak egy beteg elme kitalációja. Bebizonyítom, hogy Moriarty igenis létezett és tisztára mosom a barátom nevét. Mert tartozom neki ennyivel! Maguk is tartoznának neki ennyivel. De mindegy! Mindegy mit hisznek. Kapok én máshonnan is segítséget, mert vannak még mások is, akik hisznek Sherlock Holmesban. De egy valamit jól jegyezzenek meg! – figyelmeztette őket a doktor felemelt mutatóujjal. – Bánni fogják még! Meg fogják bánni, hogy nem hallgattak rám. Amikor Sherlock Holmes neve tiszta lesz, és újra ő lesz Reichenbach hőse, akkor majd maguk lesznek a közellenségek. Jól jegyezzék meg!
Jelenkor
A jósok néha egyszerű doktorok képében érkeznek. Lestrade egy pillantást vetett az akta halomra maga mellett, majd az újságokra emelte a tekintetét, amik ismét Holmesról szóltak. De ezúttal már egész más stílusban.
Holmes ártatlan volt!
A detektívet öngyilkosságba hajszolták a hamis vádak
Sherlock Holmes: A zseni, akiben nem hittek
Reichenbach hősének tragédiája
Reichenbach hőse. Lestrade furcsa fintort vágott. Újra Holmes Reichenbach hőse. A fene egye meg a jövendőmondó doktorokat!
- Látta a ma reggeli újságokat? – viharzott be az irodába Donovan. Amikor észrevette a hatalmas kupacot főnöke asztalán megtorpant és fújt egyet. – Ezek szerint már látta. Mégis mi a fene folyik itt?
- Sally, hívja össze az embereket! Beszélnem kell velük.
- Uram! Igaz, amit a lapok írnak? Hogy lehet Holmes ártatlan? Csupán annyi derült ki, hogy néhány állítása igaz. Ez még nem jelenti azt, hogy…
- Mindent meg fog tudni, Sally! – sóhajtott a főnyomozó. – Csak hívja össze a többieket!
- Igen uram!
Azok az akták, benne minden jelentéssel és ténnyel, fényképek sokaságával és bizonyítékok sorával, egy olyan bűnszervezet felszámolásáról adtak tanúbizonyságot, melynek létezésében Lestrade nem hitt. Mostanáig. Melynek feje James Moriarty volt: létező személy, nem kitalált. Egy sor jel utalt arra az elmúlt hónapokban, hogy valami változik. Bűnözők buktat le, pitiáner dolgok miatt, olyan bizonyítékok láttak napvilágot, melyek fenekestül felforgatták a Scotland Yardot. Rejtélyes bejelentések érkeztek újra és újra, melyek elvezették a nyomozókat az egyre keményebb bűnözőkhöz. A Titokzatos Informátor. Így hívták őt maguk között a rendőrök. És aztán tegnap… tegnap minden megváltozott.
Egy levél érkezett. Kicsi, jelentéktelen. Mégis valamiért a főnyomozó asztalán kötött ki. Felbontás után egy fénykép esett ki belőle, mely az összetört Sherlock Holmest ábrázolta, vértócsával a feje körül, semmibe meredő szürkéskék szemekkel. Lestrade úgy dobta el a fényképet, mintha csak parazsat tartana. Mikor az a földre hullt, átfordult és a hátoldalán láthatóvá vált egy írás. Egyetlen egy, kézzel írott szó:
Ártatlan
Mycroft Holmes egészen pontosan öt perccel később érkezett. Elmondta, a titkosszolgálat rájött, hogy az utóbbi hónapok gombaként megszaporodó letartóztatásait egy közös pont köti össze. És ez a pont James Moriarty. „A Pók” Így jellemezte őt a halott detektív. És igaza volt. Megint.
Az idősebb Holmes azt is elmondta, hogy mivel mindez az öccse ártatlanságát bizonyítja, amit persze addigra Lestrade is látott, a védelmi miniszter ejtette az összes vádat.
A lapok persze azonnal lecsaptak. A nyomozó természetesen pontosan tudta, ki szivárogtatott. Nehéz lett volna elhinni, hogy nem John Watson keze van a dologban. Nem is számított már igazán. Fény derült az igazságra.
Miközben Greg Lestrade kifelé vonult az irodájából, hogy elmondjon kollégáinak mindent, megállt egy pillanatra az ajtóban. Sóhajtott egyet, majd halkan, csak hogy ő maga hallja, kimondta azokat a szavakat, amik már rég kikívánkoztak belőle:
- Sajnálom, Sherlock!
Kb. 60 km-re Londontól
A férfi egykedvűen nézte, ahogy az esőcseppek leperegnek az ablakon. Meztelen mellkasán megcsillant a kandallóból kiáradó fény, mely egy forradást világított meg a bal vállán. Lassan peregtek számára a másodpercek, holott már vagy egy órája csak bámult kifelé az ablakon. A kezében egy újságot szorongatott. A Sun legfrissebb számát.
A rendőrség elismerte!
A New Scotland Yard tegnap esti sajtótájékoztatóján Lestrade nyomozó elismerte, hogy bakot lőttek a Holmes ügyben. Mint azt már korábban is megírtuk, a híres detektívet, Sherlock Holmest az őt ért összes vád alól tisztázták és felmentették. Mindemellett a New Scotland Yard emberei felfedték a részleteket arról a bűnözői hálózatot, melynek feje az a James Moriarty, akit Holmes feje szüleményének hittek.
A lentiekben Lestrade nyomozót idézzük:
„Mit mondhatnék? Sajnálom! Az alkalmatlanságunkkal öngyilkosságba hajszoltunk egy nagyszerű embert. A szó minden egyes értelmében zseni volt. Egy igazi zseni! Egy morcos, sznob, hihetetlenül idegesítő alak. Viszont a legragyogóbb elme, akit valaha ismertem.”
Szép nekrológ Mr. Lestrade. Kár hogy a tényeken nem változtat!
- Nos? – szólalt meg egy női hang a háta mögött. – Mit írnak?
- Semmi különös.
- De hisz ezt vártad már hónapok óta!
A férfi megfordult és végigjáratta a tekintetét az ágyban fekvő karcsú alakon. Tetszett neki a látvány. Ledobta az újságot a földre és leheveredett a nő mellé.
- Nem erre az értelmetlen drámaiasságra vártam. Mit számít, hogy mit gondolnak az emberek? Moriarty hálózatának vége és csak ez a lényeg.
- Sherlock, te is tudod, hogy ez nem igaz!
Sherlock Holmes belenézett Irene Adler zöld szemébe. Amikor öt és fél hónappal ezelőtt felkereste, hogy segítsen neki megtalálni Moriarty embereit, logikusnak tűnt az ötlet. Még most is az volt. Irene az erős és okos nő, akinek nem okozott nehézséget, ha be kellett törnie valakinek az orrát és intelligenciája messze felülmúlta az átlagemberét. Mivel mindkettejüket hivatalosan halottá nyilvánították, könnyedén surrantak végig egész Európán a nyomokat követve. Irene láthatóan élvezte is a dolgot. Nagyon unatkozhatott már.
Sherlock számára a gondok Krakkóban kezdődtek, amikor is elég komolyan megsérült egy összetűzést követően. Moriarty egyik csatlósa felismerte és el akarta terjeszteni a hírt. Szerencsére, még mielőtt a mobiljába be tudta volna pötyögni az üzenetet, miszerint Sherlok életben van, az egykori dominátrix egy ostor segítségével kiütötte azt a kezéből. Bámulatosan bánt azzal az eszközzel. A bűnöző csak egy pillanatra hökkent meg, majd egy szempillantás múlva megpördült és rárontott a viharkabátos Holmesra. A dulakodás közepette előkerült egy kés, mellyel a gazember a detektív szívére célzott. Szerencsére a kés hegye a vállába fúródott, mielőtt Irene lelőtte volna a támadót, de így is pokolian vérzett a seb. Kórházba nem mehettek, így Irene-nek kellett ellátnia a sérülést. Szerencsére a nő jól értett az ilyesmihez. Ám aznap éjjel jóval több történt a sérülések ellátásánál.
Egy biztos. Azután az este után Moriarty már nem nevezhette volna őt szűznek. A detektív terveiben nem szerepelt, hogy Irene és ő szeretők lesznek. Sherlockot nem érdekelte a szex. Irracionális dolognak tartotta. Persze Irene Adler most is elérte, amit akart. A férfit eleinte nagyon zavarta, hogy híres önuralma cserbenhagyja. Mindent megpróbált, hogy a legvégsőkig kitartson és az agya ne veszítse el az irányítást a teste felett. Ám Irene Adler volt a Nő. Aki lenyűgözte elméje minden egyes szegletét, és akinek elképesztő tapasztalata megtörte őt.
Mostanra már megszokottá vált, hogy egy ágyban töltik az éjszakákat, ami lényegesen megkönnyítette az utazásaikat is. Senki sem gyanakodott az elegáns, házas férfira, aki a szeretőjével járja végig az öreg kontinens nagyvárosait.
Egy hete tértek vissza Angliába, de meg kellett húzódniuk egy ideig, amíg Mycroft előkészíti a terepet a nagy visszatérésre. Vidéken várakoztak egy kis házban, egy falu határában. Sherlock nehezen viselte a tétlenséget, ám Irene gondoskodott a szórakoztatásáról.
- Miért érdekelne, hogy mit gondolnak rólam az emberek? A munkavégzésemre nincs hatással.
- Lehet, hogy ez igaz volt addig, amíg nem lettél média jelenség. Most azonban már más a helyzet. – Irene felkönyökölt, hogy arca közelebb kerüljön a férfiéhoz. – Csak akkor térhetsz vissza, ha már tisztázva vagy. Nem folytathatod a munkádat a rácsok mögül.
- Ezért lettem öngyilkos.
A nő felnevetett és végigsimított Sherlock járomcsontján, majd közelebb hajolt és lágy csókot lehelt a szájára.
- Kétségtelen – mondta végül. – Nagyon csinos hulla vagy.
A férfi rezzenéstelen arccal válaszolt.
- Akárcsak te.
Egy pillanattal később Sherlock már a hátán találta magát, mivel Irene a vállainál fogva az ágyhoz szegezte.
- Jól emlékszem, hogy még nem váltottam be az ígéretemet a kétszeri könyörgéssel kapcsolatban, Mr. Holmes?
- Az az ígéret a Baker Streetre szólt, és ha jól emlékszem asztal szerepelt benne, nem pedig ágy.
- Ejnye-ejnye, Mr. Holmes! – csóválta a fejét a nő. – Megint csak a részletekre gondol. Rossz kisfiú!
Ugyanakkor a Baker Streeten
John, Mycroft és Greg Lestrade együtt üldögéltek a nappaliban és jó angolok módjára teát kortyolgattak. A legénylakás mit sem változott azóta a végzetes nap óta. Sherlock Holmes dolgai még mindig a megszokott helyükön álltak, látszott, hogy valaki nagy gonddal bánik velük. Vélhetően Mrs. Hudson. Azonban a konyhaasztal tiszta volt és a mikroszkóp egy szekrénybe lett száműzve. Lestrade azt is feltételezte, hogy a hűtő is mentes mindenféle emberi szervektől. Mégis, ha nem ismerné a tényeket, az ember azt hihetné, hogy más is lakik John Watsonon kívül a lakásban.
- Fél év telt már el, John. Nem gondolja, hogy ideje lenne végre elvinni innen Sherlock dolgait? Talán Mycroft segíthetne.
- Miért lenne erre szükség? – mordult fel John. – Jó helyen vannak itt is.
- De neki már nincs szüksége rá – győzködte tovább a doktort Lestrade. – Talán önnek is jót tenne egy új lakótárs.
Mycroft szenvtelen arccal kortyolta tovább a teáját. Várta, hogy robbanjon a bomba. Az is csodaszámba ment, hogy John Watson egyáltalán hajlandó újra szóba állni Lestrade nyomozóval, de hogy még a kioktatást is elviselje… Túl nagy csoda lett volna.
- Majd lesz új lakótársam, ha eljön az ideje. Elég ezt a pszichiáteremtől hallanom, nem kell még maga is!
- Ide költözhetne akár a barátnője is… hogy is hívják Maggie?
- Mary. És fogja már be Lestrade!
Csönd lett a szobában, csak az utcáról szűrődtek be zajok. Mycroft letette a csészéjét a kis asztalra a fotel mellett és kezébe vette az aktatáskáját.
- Az öcsém dolgai itt maradnak – jelentette ki. – Jelenleg nem megoldható, hogy elvitessem őket innen. Viszont a hegedűt magammal viszem, John.
- A hegedűt? Miért? – kérdezte John szúrósan. – Ha valamihez igazán ragaszkodott a mikroszkópján kívül, akkor az ez a hangszer volt.
- És éppen ezért viszem el anyánknak. Kell neki valamilyen emlék a fiáról.
John erre nem szólt semmit, csak bólintott. Felállt a fotelból, odament a polchoz és leemelte róla a hegedűtokot. Odavitte az idősebb Holmeshoz és az ölébe rakta, majd egy szó nélkül visszaült a helyére.
- Sikerült már megtudnia valamit a titkosszolgálatnak erről a Titokzatos Informátorról? – kérdezte Lestrade témaváltásként. – Szeretném egyszer személyesen is megismerni! Őrült jó a pasas.
Mycroft szája kissé megrándult, de szerencsére sem a doktor, sem a nyomozó nem vették észre.
- Csak annyit tudunk, hogy Moriarty valamiért nagyon kihúzta nála a gyufát és ezért kezdett bele az egészbe. Még fiatal lehet, legfeljebb a harmincas évei elején. Nem sok nyomot hagy maga után, de biztos van egy segítője. Ennyi.
- Hát remélem, ezek után se hagyja abba! – sóhajtott Lestrade. – Minden segítség elkél manapság.
- Arra ne nagyon számítson – állt fel Mycroft. – Nem hiszem, hogy ezek után hallani fogunk felőle. Neki csak Moriarty bűnszervezetének lebuktatása volt a célja, nem több. Most pedig megyek. Viszlát, emberek!
- Jobb lesz, ha maga is megy – fordult Lestrade-hez John, miután Holmes elment.
- Nem fog nekem egykönnyen megbocsátani, ugye John?
- Lássuk csak! – vonta fel szőke szemöldökét a férfi. – Letartóztatta a barátomat, nem állt ki mellette annak ellenére, hogy érezte, valami nincs rendben. És még melegnek is nevezett. Hát nem! Nem lesz könnyű megbocsátani önnek.
- De azért néha besegít nekünk, ugye? – kérdezte reménykedve a nyomozó.
- Talán… Ha szépen kér!
60 km-re Londontól
- Te vagy a leggyorsabban tanuló diák, akit valaha ismertem – cirógatta a sebhelyet Sherlock vállán Irene. – Mintha már évek óta csinálnád!
- Ugyan – forgatta a szemét a férfi. – Nincs ebben semmi nehezen tanulható. Minden a mozgáskoordinációtól függ. És az nekem nagyon jó.
- Ha ez igaz, mért nem próbálkoztál már vele korábban?
- Ahogy mondtam: számomra a szex nem bírt nagy jelentőséggel. Csupán egy olyan folyamatot láttam benne, melynek során az ösztön átveszi az uralmat a test felett, s ezáltal az elme elveszíti a kontrollt. Ez veszélyes dolog.
- És most már másképp gondolod?
Sherlock felvonta a szemöldökét és egy pillanatra felnézett a plafonra. Irene szorosabban odabújt hozzá, mintha csak így előbb megkaphatná a választ.
- Nem – válaszolta végül a férfi. – A véleményem nem változott.
- De?
- Úgy döntöttem, hogy a testi kontaktus egy nőnemű egyeddel fontos a kémiai egyensúly fenntartásához.
Irene hangosan felkacagott. Sherlock szürkéskék szemei összeszűkültek és ajkait helytelenítően összepréselte.
- Jaj, Mr. Holmes! Ez a megfogalmazás is csak öntől származhat! – törölgette a szemét a nő. – Még hogy egy nőnemű egyeddel! Ugye tudod, hogy manapság már nemcsak a férfi-nő felállás az elfogadott?
- Mire akarsz kilyukadni?
- Én is meleg vagyok – mondta ki a nyilvánvalót Irene.
- Mégis itt vagy velem – kontrázott rá Sherlock.
- Te vagy a szerencsés kivétel. Lehet, hogy a nőkre bukok, de egy férfiba vagyok szerelmes.
- Ez illogikus.
- Az hát – tárta szét a karját a dominátrix. – Sherlock! Az életben nincs mindenben logika és ez így normális.
- Nem kéne, hogy így legyen – morogta Sherlock.
- Tudom, hogy egy olyan embernek, mint te, aki elzárta magát az érzelmek elől és csupán a puszta tények érdeklik, nehéz elfogadni, hogy vannak dolgok, amik túlmutatnak a logikán. De nem lennél jó detektív, ha néha nem hallgatnál az ösztöneidre, mint ahogy azt tetted számtalanszor. Azt mondtad nekem egyszer, hogy az érzelem csupán egy kémiai defektus, ami csak a vesztesekre jellemző. De valóban ez a véleményed? Elzártad magad az érzelmektől, de tényleg nem érzel semmit? Nem. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Te is érzel, Sherlock! Fanyar vagy és egoista, de törődsz az emberekkel, akik körülvesznek. Megmentettél engem, tiszteled Mrs. Hudsont és persze ott van John. Az első pillanatban felismerted benne a rokonlelket és őt szinte gondolkodás nélkül beengedted a falaid mögé. Miért? Mert te is érzel, úgy ahogy bárki más. Csak jobban el tudod rejteni. Elsősorban Johnért vállaltad magadra ezt az egészet.
- Nem vagyok meleg! – csattant fel a férfi. Felugrott az ágyból, magára kapta a köntösét és a kandallóhoz csörtetett. – Azt hiszem ezt már megbeszéltük. Miért érti félre az összes ember azt, ami köztünk van?
Irene elnéző mosollyal nézte a férfit. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor a kikezdhetetlennek hitt álca megrepedezett. Sherlock Holmes frusztrált volt.
- Azért, mert egy olyan világban élünk, ahol könnyebb elfogadni, hogy két férfi meleg, mint azt, hogy testvéri szeretet köti őket össze. Ti ketten partnerek vagytok, de nem olyan partnerek. Ne aggódj! Egyszer majd rájön a világ is.
Bejövő üzenet:
Sherlock! Minden kész!
A Baker Street vár téged.
- MH
London, Baker Street, pár nappal később
John Watson fáradtan vonszolta végig magát a Baker Streeten. Hosszú nap állt mögötte. A munkája végeztével még el kellett mennie egy helyi rádióba interjút adni. Most, hogy kiderült az igazság, az emberek tudni akarták a pontos részleteket. Azokat, amiket a rendőrség nem közölt. John pedig elmesélte, hogyan mártották be Sherlockot, a menekülésük történetét – persze azt kihagyta, hogy Molly rejtegette őket a kórházban – és végül barátja zuhanását a halálba. Egy cseppet sem zavarta, hogy mindezt megírta már a blogján és még azon sem akadt ki, hogy újra előjött a meleg kérdés. Csak az számított, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson barátja ártatlanságának híre.
A hosszú nap azonban meghozta eredményét: fáradt és merev végtagokat és kimerültséget. Viszont hosszú ideje először John végre elégedett volt. Elvégezte baráti kötelességét és tisztázta Sherlockot, így a lelkiismerete végre megnyugodhatott. Persze még így is borzasztóan hiányzott a legjobb barátja, az a férfi, akit testvéreként szeretett. Akinek annyival tartozott és soha nem tudta megköszönni, amit érte tett. Aki miatt megszerette a komolyzenét és most már egy halom klasszikus zenei cd áll a polcán. Be is fog rakni a lejátszóba egyet, amint hazaér.
Jóleső fáradtsággal sétált felfelé a Baker Street 221B lépcsőjén, ám néhány lépés után megtorpant. Hegedű. Hegedűszó hallatszott a lakásból. Élő zene, nem cd. Hiszen ez képtelenség! Mycroft magával vitte Sherlock hegedűjét. És még ha itt is maradt volna, kinek lehetett kulcsa a lakáshoz, hogy bemenjen és leemelje a hangszert a polcról? Johnból egy pillanat alatt elszállt a fáradtság és kettesével szedve a fokokat, felrohant a lépcsőn. Kivágta az ajtót és berontott a szobába.
Az ablakban egy szellem állt. Mert az képtelenség, hogy élő, lélegző személy játssza azt a gyönyörű melódiát. Csakis kísértet lehetett a magas, barna hajú alak. A zene csak szólt. Massanet Meditációja – ismert rá John. Olyan végtelen gyönyörűséggel áradt a dallam a hangszerből, melyet csak egy igazi tehetség tud előcsalogatni, egy olyan személy, aki tudja, hogy a zene az emberi lélek legnagyobb mélységeit is képes megérinteni. Az alak behunyt szemmel játszott, ahogy mindig. Szakértő ujjai alatt életre kelt a muzsika és végigszállt a szobán, egyenesen a doktor szívébe. A hangszer egy ember érzelmeit mesélte el és Johnt valósággal lehengerelte azoknak kavalkádja. Kétségbeesés, bánat, eltökéltség, zavar, remény… kecsegtető, édes remény… és bocsánatkérés.
Elhalt a zene, véget ért a varázslat, de Sherlock még mindig ott állt, szürkéskék szemeivel Johnt fürkészve. Valahol a háttérben egy óra elütötte a tízet, az ablakon elkezdett kopogni az eső, az utcán egy rendőrautó haladt el szirénázva. A megfagyott pillanat pedig tartott tovább, egészen addig, amíg az ismerős bariton meg nem törte.
- John!
Csend. Pislogás. Egy bátortalan lépés.
- John tényleg én vagyok. Nem haltam meg.
Még egy bátortalan lépést tett előre, majd John úgy érezte, kihúzzák a lába alól a szőnyeget.
- JOHN! A szentségit! Mi van magával? Hall engem? Nézzen rám! John!
A doktor látta és hallotta Sherlockot, csak éppenséggel képtelen volt válaszolni. Mintha az agya a végtagjaival együtt az ajkait is megbénította volna. Sherlock. Sherlock él! Az a nyomorult gazember életben van. Mi a franc?
- John! – Sherlock a vállát rázogatta. – Hol a whisky? Tudom, hogy van még itt egy üveggel! Hol van?
- M… mi?
- A whisky, John! Merre van?
- Könyvespolc… a… föld… földgömb mellett.
A detektív két nagy lépéssel a polc mellett termett és levette róla az aranyszínű folyadékkal teli üveget. Nem sokkal később egy pohárral a kezében jelent meg, melyet John kezébe nyomott.
- Igya meg! Gyorsan!
Valamiért nem ejtette el a poharat és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Az égető, maró alkohol egy pillanat alatt magához térítette. Kitisztult a látása, a zsibbadtság elmúlt a végtagjaiból és végre rájött, hogy a földön csücsül.
- Fel tud állni? – kérdezte kinyújtott karral az állítólagos barátja.
- Azt hiszem. – John elfogadta a kinyújtott kezet és felállt. Leporolta a nadrágjáról a koszt, majd ugrott egyet, mikor megérezte a nyomást a vállán. – Sherlock! A fenébe is! Hogy lehetséges ez?
- Üssön meg! Tudom, hogy ezt akarja!
- Minek akarnám megütni? – hökkent meg John.
- Mert megérdemlem, mindazok után, amit tettem – felelte egyszerűen a férfi.
John valóban eljátszott a gondolattal, hogy egy jó nagyon behúzzon a detektívnek, de azt vagy Sherlock orra, vagy a foga bánta volna. Egy biztos, nem lett volna képes mesélni. John pedig mindent tudni akart.
- Egyelőre halasszuk el addig, amíg mindent elmond. Aztán majd még meglátom!
- Rendben van – mosolyodott el Sherlock és mintha nem tudná tovább türtőztetni magát, megölelte Johnt.
New Scotland Yard, 2 nappal később
Most már tényleg nem volt mit tenni, tovább kellett lépni a Holmes ügyön. Donovan és Anderson az igazság kiderülése óta visszább vettek, miután jó pár kolléga felrótta nekik, milyen ellenszenvvel viseltettek Holmes iránt, ami fő oka volt annak, hogy nem megfelelően jártak el az ügyben.
Lestrade fiókjában még mindig ott pihent a fotó, melyen Sherlock üres tekintettel fekszik a véres járdán. A főnyomozó elhatározta, hogy ott is marad, örök emlékeztetőként a baklövésére.
A mai este azonban kecsegtetőnek ígérkezett. Hosszú-hosszú ideje először, John Watson azért jött a rendőrségre, hogy segítsen egy ügyben ahelyett, hogy kardoskodjon. Lestrade ezt jó jelnek vélte.
Nagyon meglepődött, mikor a doktort egy másik személy társaságában látta megérkezni. Nem számított Mycroft Holmesra. Az ügy komolyabb lehetett, mint hitte.
Későre járt, már megérkezett az éjszakai műszak, így jóval kevesebben tartózkodtak az épületben. A két vendég, valamint Donovan és Anderson visszavonultak Lestrade irodájába. Az ajtót is résnyire hagyták, nem látták szükségét a titkolózásnak ilyen csekély személyzet mellett. Egyikük sem ült le, csak megálltak az asztal körül, a gyéren megvilágított irodában.
- Aggódnom kéne, hogy itt van, Mr. Holmes? – kérdezte Lestrade. – Tán van valami, amiről nem tudok?
- Az egyik áldozat, egy magas rangú tisztviselő rokona. Ezért vagyok itt – felelte Mycroft.
- Értem! John! Sikerült megvizsgálnia a holttestet?
- Igen, Molly… Dr. Hooper megmutatta. Egyetértek azzal, amit a jelentésben írt: megfojtották.
- És észrevett esetleg valamit, amit mi nem?
- Kék színű anyagot találtam a körmei alatt – felelte John és elővett egy kis zacskót. – Megvizsgáltam…
- Maga? – hökkent meg Anderson. – Nem hittem, hogy a mikroszkóp az ön asztala. Azzal inkább a Hangyás… akarom mondani… Mr. Holmes… Sherlock volt igazán jó.
- Valóban – bólintott a doktor, mintha nem is hallotta volna Anderson előbbi mondatát. – De tanultam tőle egyet, s mást. Szóval ez az anyag közönséges kék kréta.
- Kréta?
- Igen, Dovonan. Közönséges, kék zsírkréta. Fogalmam sincs, hogy került oda. Ezt már maguknak kell kinyomozni.
Lestrade elvette a doktor kezéből a zacskót és a lámpa elé tartotta, hogy jobban szemügyre vehesse. Ez az ügy egyre zavarosabb és zavarosabb.
- Nagy kár, hogy Sherlock már nincs velünk – sóhajtotta szomorúan a nyomozó. – De most még azzal a Titokzatos Informátorral is kibékülnék, annyi szent!
Valaki felhorkant az ajtóban, majd megszólalt egy gunyoros hang.
- Titokzatos Informátor? Hallatlan. A rendőrségnek tényleg nincsen fantáziája.
Lestrade kiejtette a kezéből a zacskót, mikor megpillantotta a hang gazdáját. Anderson kigúvadt szemekkel nézte a barna hajú férfit, aki most lehajolt és fölvette, amit a főnyomozó az előbb elejtett.
- S… S… She… Sherlock! – dadogta Sally Donovan. – Maga… hogy… mi ez az egész?
- Remélem, nem bánják, ha újra becsatlakozom – mosolygott önelégülten Sherlock Holmes. – Úgy hallom szükségük lenne rám!
- De hát maga meghalt! – találta meg a hangját Anderson. – Mind láttuk a fotókat!
- Oly könnyen meghamisíthatóak – legyintett Sherlock.
- Láttam a holttestét! – kiáltotta Lestrade.
- John is látta. Mégis elhitte, hogy halott vagyok. – A magánnyomozó megvonta a vállát. – Rátérhetnénk a tárgyra?
- SHERLOCK! – szólt kórusban a kiáltás.
- John igazán előkészíthette volna a terepet – fordult barátjához Sherlock. – Nem ebben egyeztünk meg?
- Tehetek én róla, hogy korábban érkezett?
- Maga tudta? – hőkölt hátra Lestrade. – Mióta?
John bocsánatkérően felemelte a kezét.
- Az én életembe is csak két napja toppant be újra, esküszöm! Addig én sem tudtam, hogy él. Csak Mycroft tudta.
- És még is hol a fenében volt idáig? – dörrent rá az ifjabbik Holmesra Lestrade.
- Maga szerint ki kapcsolta le Moriarty hálózatát? Ki az a „Titokzatos Informátor”, aki segített megoldani maguknak az ügyeket? Komolyan, Greg! Maga azért ennél okosabban szokott viselkedni.
- És mégis mit csinált az elmúlt két hétben? Miért nem jött vissza korábban?
- Erre had válaszoljak én – lépett előre Mycroft. – Én kértem, hogy várakozzon. Nem olyan egyszerű valakit hivatalosan is visszahozni a halálból. Szükségem volt egy kis időre.
- Szóval egyedül kuksolt egy szobában, amíg a bátyja intézkedett – mosolygott gonoszul Anderson. – Ez nem lehetett túl kellemes a nagy Sherlock Holmesnak!
Sherlocknak a szeme sem rebbent a sértő stílusú megjegyzés hallatán. Rá jellemzően készen állt a válasszal.
- Ki mondta magának, hogy egyedül voltam?
Mielőtt Anderson újabb csípős megjegyzéssel vághatott volna vissza, valaki megköszörülte a torkát. Egy újonc állt az ajtóban, kezében egy nagy, sárga borítékkal.
- Mit akar, Sanders? – lépett oda a fiatal férfihoz Lestrade.
- Ezt a borítékot most hozták azzal az utasítással, hogy személyesen Mr. Sherlock Holmes kezébe adjam.
- Az én vagyok – nyúlt érte Sherlock. – Adja ide!
A borítékon nem szerepelt címzett, csupán egyetlen egy szó virított rajta.
Emlékül
- Semmi más nem üzent a küldönc? – kérdezte kíváncsian Sherlock. Persze azonnal felismerte a kézírást.
- A hölgy, aki hozta…
- Hölgy? – vágott közbe John Watson.
- Igen uram! A hölgy, aki hozta, arra kért, szó szerint ezt mondjam önnek: Köszönöm az együtt töltött időt! Még jelentkezem!
Sherlock egy gyors mozdulattal feltépte a borítékot és a tenyerébe rázta a tartalmát. A helységben csönd lett. Aztán Lestrade elnevette magát.
- Na, ne! Ilyen nincs!
- Ez most valami vicc, Sherlock? – fordult öccséhez Mycroft. – Azt mondtad, csak együtt dolgoztok!
- Nem lehet! – rázta a fejét Donovan is. – Ő a Hangyás, az ég szerelmére!
John Watson csak mosolyogva csóválta a fejét és figyelte, ahogy barátja arcán egy olyan ábrázat terül el, amit eddig még nem látott: a kisfiús vigyor. A borítékból ugyanis egy fekete, csipkés női alsónemű hullott a tenyerébe.
Vége
A szerző megjegyzése:
Húha! Ennek sokkal rövidebben kellett volna lennie. Csak 2-3 oldalasnak. Kissé elszaladt velem a ló, de nem tehet róla, hogy jöttek a szavak.
Amiért ez a történet megszületett – mily meglepő -, az idegtépő befejezése volt a második évadnak, amin pár napja estem át. És ne értsetek félre, nem az dühített, hogy a végén megmutatták, hogy Sherlock él, hiszen azt már előre tudtam. Mivel az eredeti történetekben is így volt, csak más köntösben. Még csak az sem zavart annyira, hogy hónapokat kell várnom, hogy megtudjam, miképp élte túl Sherlock.
(Csak egy apró megjegyzés és nem teória: szerintem végtelenül egyszerű lesz a megoldás és a visszatérés is.)
Ami a legjobban idegesített az a lejárató hadjárat és ezt szerettem volna ebben a ficben helyrehozni, amiből szándékosan nem csináltam slasht. Nincs semmi bajom a műfajjal, írtam is már ilyet, de nekem a John/Sherlock párosítás egész egyszerűen nem jön be. Az, hogy itt a főhős Irene-nel van, csak szükségszerűség, de nem feltétlenül őket részesítem előnyben. Viszont Sherlock csak ne legyen meleg! :)
Nem, végül nem verte be John Sherlock orrát. Sokan írták ezt a változatot, én direkt hagytam ki. Ahogy a teóriát is, hogyan élte túl. Találgasson mindenki saját maga.
Remélem tetszett nektek! Évek óta nem publikáltam fanficet, ezt is először csak magamnak kezdtem el írni.
Még valami, aztán tényleg befejezem. A darab, amit Sherlock játszik a történet vége felé, Massanet Meditációja a Thais című operából, tényleg nagyon gyönyörű darab. Érdemes meghallgatni, mert egyáltalán nem hosszú. Javaslom, az angol címet írjátok be a keresőbe (Meditation) és akkor hamar meglesz. Köszönöm, hogy elolvastátok!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Meglepődtem,hogy megjegyzést írtál,mert nekem az elején leesett,hogy valószínüleg már sokallod azt a fajta John/Sherlock témát ,amit megjegyzem én is egyre jobban kezdek unni... Szóval érdekes volt most egy ilyet olvasni és szerintem stílusod is van. Gratula!
Semmi baj. :D Jó volt olvasni ezt a szöszenetet. Jól eltaláltad a szereplők stílusát. :) Irene jól illik Sherlockhoz, és már nekem is kezdett Johnlock csömöröm lenni. A te történeted, pont jól jött. Ne is írj Johnlockost. Kezd túl sok lenni belőle. Hidd el, tudom... végig nyálaztam a legtöbb Sherlockos történetet. Ez a történet benne van a top5-ben :D Pedig én se vagyok egy Johnlock ellenes. :)
Ugye milyen nehéz feladat volt? Főleg, hogy közben figyelni kezdtelek. :P
„ Szia!
Jajj, bocsáss meg, hogy csak most válaszoltam! Kissé kerge vagyok manapság! :D Örülök, hogy tetszenek az írásaim, igyekszem úgy írni, hogy elfogadható legyen. :) Alapvetően szeretem az ő párosukat, szerintem Irene nagyon illik Sherlockhoz. Nem vagyok Johnlock ellenes, de nem hiszem, hogy valaha is írni fogok ilyet.
És vajon honnan ismerlek? Tényleg "nehéz"! :D
Köszönöm, hogy elolvastad!