|
A zene mindent elmesél
Szerző: miriel
Korhatár: -
Stílus: általános, novella
"A harsonák és a vonósok kavalkádja arra emlékeztette Lestradet, ahogy Sherlock mindig megjelent a bűnügyi helyszínen: lobogó kabátban, energikus léptekkel és mérhetetlen önbizalommal."
Mycroft
A színház fényei elsötétültek és kezdetét vette az előadás. Mycroft Holmes visszahúzódott az árnyékba és onnan hallgatta a zenét. Händel Tűzijáték szvitje. Milyen előkelő, milyen magasztos. Igazi, királyi zene.
Mycroft egész életét a hazának szentelte. Mindig teljesítette a kötelességét, bármit feláldozott volna az országért és a királyi családért. És épp ez volt az ő legnagyobb hibája is. Mert túlbuzgóságában nem látta előre a veszélyt.
Trombita harsant és Mycroft egy pillanatra kiszakadt a gondolataiból, és a zenének szentelte a figyelmét. Händel mesterműve átjárta minden porcikáját és fájdalmas csapást mért a szívére. Igen. Ez ő. Aki bármire képes volt a koronáért. Még arra is, hogy elárulja a saját öccsét. Ha tartotta volna a száját, ha visszaemlékezett volna Mrs. Hudson szavaira, akkor Sherlock talán még most is élne.
De nem! Neki megint csak Nagy Britannia érdekeit kellett szolgálnia és ezzel a halálba küldte az öccsét.
Talán a feljebbvalói azt mondanák, a többség érdeke felülírja a kevesekét. De mégis… mindennek a végén csak a család marad.
Mycroft nem bírta tovább hallgatni a zenét. Felállt és kisietett a páholyból. Még sokáig eljutottak a fülébe a fenséges muzsika dallamai. Minden egyes taktusa mélyebbre lökte az idősebb Holmest a bűnbánat tengerébe.
Mrs. Hudson
Sherlockot és a hegedűt nem lehetett szétválasztani. Most mégis egy zongoradarab juttatta eszébe. Alig egy hete, hogy a fiatal detektív meghalt és az idős asszony még mindig nem tudta feldolgozni a szörnyűséget. Talán ezért kapcsolta be a rádiót, de a kezei automatikusan egy klasszikus zenei csatornára tekerték az öreg masinát.
Satie: Gymnopédie No. 1-jének megnyugtató dallamai töltötték be a kis konyhát. Hát a nyugodtság biztos nem jellemezte Sherlockot. Állandóan pörgött az a zseniális agya. Minden egyes nap, minden percében újabb és újabb teóriákat gyártott, tágította ismereteit, nem nyugodott addig, amíg meg nem oldott minden rejtélyt. Ha nem járathatta az agyát valamilyen ügyön, szinte beleőrült az unalomba. Ilyenkor vette elő rendszerint a hegedűt. Ritka volt az a pillanat, amikor nyugodtan álldogált az ablakban és elmélázva nézte a Londonra hulló esőt.
Ilyenkor azonban szürkéskék szemeinek fénye megváltozott. Ahogy a zongora lágy dallamai eljutottak hozzá, Mrs. Hudsonnak eszébe jutott egy ilyen pillanat. Sherlock csak állt, karjával az ablakpárkányra támaszkodott és nézte az éjszakai főváros fényeit. Arcvonásai ellágyultak, ajkai körül egy apró mosoly bujkált, azokban a szép szemekben pedig visszatükröződtek az este fényei. Nem Sherlock Holmes, a zseniális detektív volt akkor, hanem egy fiatal, hétköznapi férfi. Az a fiatalember, aki puszit lehelt a homlokára, aki kedvesen átölelte, aki megmentette az életét és kisfiús mosolyával mindig elbűvölte. Egy olyan ember, akire sosem tudott haragudni. Még most sem… Mert csak azt a nevető, szürkéskék szempárt látta.
A zongora hangjai lassan elhaltak, és Mrs. Hudson ezt a Sherlock Holmest zárta be az emlékeibe.
Gregory Lestrade
Melyik idióta hagyta a rádiót ezen a csatornán, Lestrade felügyelő nem tudta. Annyi viszont bizonyos volt, hogy a kapcsoló eltört, így a nyomozó nem tudta a kedvenc csatornájára állítani a rádiót. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a több mint félórás utat Wagner társaságában kellett eltöltenie.
Utálta Wagnert. Beethovennel még csak-csak elboldogult, de ennek a német zeneszerzőnek a zenéjétől kirázta a hideg. Akárcsak azon a napon, mikor megtudta: Sherlock Holmes meghalt. Minden bizonyíték ellenére Lestrade sosem tudta igazán elhinni a vádakat.
Felcsendült a Valkűrök lovaglása és a nyomozónak rögtön az is eszébe jutott, miért hitt annyira a detektív ártatlanságában. Sherlock pont olyan volt, mint ez a zenedarab. Energikus, magabiztos. Egy percre sem kételkedett magában. Olyan aura vette körül, mely hatással volt az összes körülötte lévő emberre, hol pozitív, bár inkább negatív értelemben.
Sosem lankadt a figyelme, minden apró részlet felkeltette az érdeklődését.
A harsonák és a vonósok kavalkádja arra emlékeztette Lestradet, ahogy Sherlock mindig megjelent a bűnügyi helyszínen: lobogó kabátban, energikus léptekkel és mérhetetlen önbizalommal. Arrogáns viselkedése, amely oly sok embert idegesített, személyiségének azon részét képezte, mely segített neki elvonatkoztatni a zavaró tényezőktől és csak a tényekre koncentrálni.
Hogy Holmes csaló lenne? Ha ez igaz, akkor nyugodtan fel is lehetne hívni a Brit Filmakadémiát, hogy van egy kiváló színészjelöltjük a poszthumusz BAFTA díjra. Mert úgy átvágta az egész országot, mint annak a rendje és erre csak egy ragyogó elme és színész képes.
Persze Lestrade tudta, hogy az igazság rejtve maradt a közvélemény elől. Sokan – köztük a saját kollégái is – gondoskodtak arról, hogy hamis zseniként tüntessék fel Sherlock Holmest. Viszont bármennyire is utálta Wagnert, Gregnek el kellett ismernie, hogy ez a zene minden elmondott a fiatal magánnyomozóról. A valkűrök is a jó oldalt szolgálták, akárcsak Sherlock. Bár jelleme sok kivetnivalót hagyott maga után, Lestrade szinte biztosra vette, ha létezne a Walhalla, a fiatalember most biztos ott lenne. Ki tudja? Talán egy csodaszép valkűr felkarolta a meg nem értett harcost és szárnyas lován messze repítette őt egy olyan helyre, ahol már nagyon várták…
Dr. John Watson
A hegedű sírt. Sírt a második világháború áldozataiért és Sherlock Holmesért is. Mintha csak előre látta volna a végzetét, Sherlock ezt a darabot gyakorolta nem sokkal az öngyilkossága előtt. És John Watson azóta minden nap John Williams művével kelt és azzal is feküdt le. A Schindler listája szólt akkor is, mikor Molly Hooper meglátogatta egy szokatlanul meleg délutánon, ez csengett a fülében, mikor éjszaka forgolódott az ágyában. Mintha csak örök hirdetőjévé vált volna egy nagyszerű ember halálának.
Amikor Sherlock leugrott arról a tetőről, hatalmas áldozatot hozott. Mai napig csak két ember tudott erről: Mycroft és John. Amikor a doktor tudomást szerzett arról, barátja miért is vetette a mélybe magát azon a tragikus napot, teljesen összeomlott. Sherlock hagyta magát bemocskolni, feláldozta az életét, csak hogy Lestrade, Mrs. Hudson és ő, John életben maradjanak. Még hogy érzéketlen, kőszívű, hidegfejű szociopata! Mindenkivel ezt akarta elhitetni, pedig valójában jobban törődött a körülötte lévő emberekkel, mint azok törődtek vele.
A hegedű keserédes hangja betöltötte az egész szobát. John csak ült a fotelban, kezében az Union Jackes párnát szorongatta és nézte a másik karosszéket, ahol Sherlocknak kellett volna ülnie. Barátja sosem vette fel a sok élcelődést, a bántó szavakat, de hogy nem is érdekelte volna… John most már nem volt ebben olyan biztos. Sherlock mindig azt mondta, nem érdekli az emberek véleménye, sem a körülmények, pusztán a tények. Azt állította neki nincs szíve… Mégis inkább a saját halálát választotta másoké helyett. Ilyen lenne egy szívtelen ember? Nem. És John biztosra vette, hogy barátját bántotta a meg nem értettség, a gúnyolódás, még ha jól titkolta is.
Az az átkozott lejátszó újra kezdte a darabot és John behunyta a szemét. Látta, amint Sherlock az ablaknál áll és belekezd abba a szomorú melódiába. A következő pillanatban azonban már az jelent meg a lelki szemei előtt, ahogy a legjobb barátja ott áll a párkányon. Képzelete kiegészítette azt a képsort, amit a távolság miatt nem láthatott tökéletesen. A hegedű mélységes bánata élesen elővetítette Sherlock könnyáztatta arcát, amint búcsút mond, karját maga elé nyújtva próbálja Johnt meggyőzni arról, az egész élete egy hazugság. Magára vállalt minden vádat, csak hogy biztonságban tudhassa azokat, akiket szeret.
A könnyek még akkor is ott csillogtak az arcán, mikor a szemeiből már eltűnt az élet. Vajon mit érezhetett az utolsó pillanataiban? Magányt, kétségbeesést? John csak remélni tudta, hogy egyiket sem. Mert, ahogy Schindler reményt adott az életre abban a filmben, Sherlock is ugyanazt tette. A doktor szíve mélyen bízott abban, hogy barátja utolsó pillanatai békében teltek. Mert reményt adott az életre másoknak. És John Watson megfogadta, nem hagyja, hogy Sherlock Holmes reménye szertefoszoljon.
Mert hitt benne. A legvégsőkig… sőt még azon is túl!
***
Valahol London túlsó felén, egy koszos aluljáróban, egy hajléktalan üldögélt moly nyűtte lepedőjén. Kopottas hegedűjéből viszont csodálatos muzsika áradt. Lágy dallama bejárta a környéket és még a rohamtempóban hazaigyekvő londoniak is lelassították a lépteiket, csak hogy pár másodperccel tovább hallgathassák.
Az instrumentális verziója volt egy olyan könnyűzenei számnak, melyet Nagy Britannia egyik leghíresebb együttese alkotott. Ahogy a Fix You akkordjai elhagyták a hangszert, a hajléktalan kék szemébe úgy költözött elszántság és erő. De a remény már rég ott csillogott a tekintetében, mert tudta, hogy mindent helyre fog hozni… és akkor majd hazavezetik a fények.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon köszönöm a gyönyörű és megható szavakat! Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy megérte megírni. Köszönöm! :)