|
Az egyszerű igazság VI.
Cím: Az egyszerű igazság VI.
Szerző: miriel
Korhatár: 12
Stílus: általános, kissé drámai
"A rózsaszín tulipán egy vallomás. Ha valaki gyengéd érzelmeket táplál valaki iránt, de képtelen ezt szavakkal kifejezni, ilyen virágot küld. Mindenki a rózsát tartja a szerelem szimbólumának, pedig a tulipán is ugyanúgy a lángoló érzelmekről tanúskodik, mint az előbbi."
„Az élet nagyon drága, de az árban benne van évente egy Nap körüli utazás.”
Graffiti
Pár hónappal ezelőtt, ott Franciaországban, Molly csak remélni tudta, hogy egyszer eljutnak idáig. Mindenki azt mondta, adja fel. A vőlegénye nem fog magához térni. Túl komolyak a sérülések, ha fel is ébred, élete végéig viselni fogja a következményeket. Mollyt ez mind nem érdekelte. Minden reggel pontban nyolckor megjelent a klinika intenzív osztályán és csak este tíz után ment el. Tudta, hogy Sherlock hallja őt és mivel tisztában volt azzal, hogy az üres locsogás idegesíti a férfit, inkább krimi regényeket kezdett neki felolvasni. Azt remélte, hogy Sherlock annyira unni fogja a történeteket, hogy fel fog ébredni és követelni, hogy hagyja abba. Nem így történt. Két-három hét után Molly feladta és inkább a Mycroft által elküldött brit napilapokból olvasta fel a bűnügyi híreket. Mikor megakadt a szeme a Higgy Sherlockban mozgalomról szóló híreken, már külön kérte az idősebb Holmest, hogy minden ilyen témájú cikket küldjön neki át. Molly szerette volna, ha Sherlock tudja, harcolnak érte és hisznek benne… hogy van értelme visszajönni.
Egy nap hatalmas dugó kerekedett a városban és a patológus csak órákkal később ért be a klinikára a szokásosnál. Egy nővér rohant elé, aki elmondta, hogy a vőlegénye egy kisebb rohamon esett át és az állapotáról szóló értékek messze eltérnek az eddig megszokottaktól. Valóban: amint Molly belépett a szobába, rögtön hallatszott a szívmonitor szapora csipogása. A képernyőn, mely Sherlock agytevékenységét mutatta, a hullámok vadul ingadoztak.
- Akár jó jelnek is lehetne venni, ha nem lenne ilyen szapora a szívritmus – mondta akkor Sherlock kezelőorvosa.
Molly leült az ágy melletti székre, megfogta a beteg kezét és beszélni kezdett a legfrissebb londoni helyzetről. Elmesélte, mi történt az országos úszóbajnokságon. Ahogy beszélt, a pityegés kezdett lassulni, míg végül a férfi szívverése visszanyerte normális ritmusát. Ám az agyhullámok továbbra sem nyugodtak.
Sherlock Holmes két nappal később magához tért a kómából.
Molly sosem hitte volna, hogy a detektív egyszer ennyire ragaszkodni fog hozzá. Mégis attól a naptól kezdve, hogy a nő segített neki megjátszani a halálát, közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. A franciaországi kórházban Sherlock csak akkor volt hajlandó elfogadni bármilyen gyógyszert, ha azt előtte Molly leellenőrizte, a fájdalomcsillapítók használatát pedig egyenesen megtiltotta.
- Miért? – kérdezte Molly.
- Nem akarok visszaesni – felelte összeszorított fogakkal Sherlock és tűrte tovább a fájdalmat.
A fiatal nő megértette, hogy a férfi egykori drogproblémáira céloz és nagyon becsülte a hozzáállásáért. Azonban egy idő után Molly képtelen volt nézni a szenvedését és felhívta Mycroftot, hogy küldjön egy szakembert, aki járatos az alternatív fájdalomcsillapító technikák terén. Az akupresszúra végül segített és Sherlock fájdalmai jelentősen csökkentek. Onnantól kezdve sokkal elviselhetőbb társasággá vált.
Molly végighaladt a folyosón, majd belépett kis irodájába, hogy felvigye a számítógépbe az aznapi adatokat. Nem tartott túl sokáig, hiszen a mai nap elég lassúnak számított, ezért a doktornőnek bőven akadt rá ideje, hogy egy kicsit a netet szörföljön. A Sherlock körüli mizéria kezdett csillapodni, de még közel sem érte el a nyugvópontot. Mindenki tűkön ülve várta, hogy a detektív visszatérjen a munkájához és erről újra olvashassanak John blogján. Eddig se volt egyszerű a nyomozópáros élete és ezután se fognak unatkozni, annyi szent.
Mycroft és Lestrade már jó ideje nekiálltak az előkészületeknek, hogy minden simán menjen. Nemcsak azt akarta mindenki elkerülni, hogy a detektív halálra unja magát, bár kétségtelenül ez is közrejátszott a dolgokban. Ám a Scotland Yardnak szüksége volt Sherlock Holmesra, ezt már mindenki belátta. A kezdeti időszak bizonyosan nehéz lesz, de Molly bízott benne, hogy az átmenet sikeres lesz.
A rendőrök első reakciója, mikor találkoztak az elő Sherlock Holmesszal, közel sem volt nyugodtnak mondható. Valóban kellett John Watson katonai tapasztalata ahhoz, hogy megakadályozza a dühös Lestrade-ot abban, hogy nekirontson a sántikáló Sherlocknak. Furcsa mód Donovan reakciója volt a legpozitívabb, aki a „Hát persze! A Hangyás megint átvert mindenkit!” felszólítással vette tudomásul, hogy a detektív visszatért. Erre már Lestrade se bírta ki nevetés nélkül és egy jobbegyenes helyett, jól hátba vágta az ifjabb Holmest, aki erre fájdalmasan felszisszent.
Molly mosolyogva gondolt vissza arra az estére, amikor a népes társaság összegyűlt a Baker Streeten: Sherlock, John, Mycroft, Lestrade, Donovan, Mrs. Hudson és maga Molly népesítették be a kis nappalit, amikor is a híres nyomozó elmesélt mindent, ami csak az elmúlt két évben történt vele. Az estéből hajnal lett, mire az izgalmas história végére értek. Sherlock szinte azonnal elaludt, miután Mycroft és a rendőrök távoztak, csakhogy pár órával később felriassza egy újabb rémálom.
Molly kikapcsolta a gépet és az öltözőjéhez sietett, mert már nagyon szeretett volna hazaindulni. Az öltözőajtót kinyitva azonban egy meglepetés várta: egy rózsaszín tulipán hullott ki a szekrényből. Az elmúlt három napban ez volt már a tizenkilencedik. Molly nem sejtette, ki lehet a titokzatos személy, akitől kedvenc virágjait kapta, de az nyilvánvaló volt, hogy jól ismeri őt is és a kórházat is, hiszen a növények mindig a megfelelő helyen jelentek meg, a megfelelő időben és egy kollégája se tudta megmondani, honnan jöttek a gyönyörű tulipánok. Molly gyorsan magára kapta a kabátját, vállára akasztotta a táskáját és kezében a tulipánnal a kijárat felé sietett.
- Megint egy? – vigyorgott a szemüveges Stamford. – Hányadik is?
- A tizenkilencedik.
- Ejha! – füttyentett az idős férfi. – A kisasszonynak hódolója van.
- Jaj, menj már! – pirult el Molly és oldalba bökte kollégáját. – Úgy beszélsz, mintha vörös rózsákkal árasztanának el.
- Ó nem! Te csak a kedvenc virágodat kapod nap, mint nap. Mellesleg, tudod egyáltalán, mit szimbolizál a rózsaszín tulipán?
Molly a fejét rázta és magához szorította a virágot.
- Akkor jobb lesz, ha utána nézel, kis hölgy! – kacarászott a férfi, majd elsietett.
Kollégája kajánul vigyorgó arcát látva, a doktornő elhatározta, hogy megfogadja Stamford tanácsát és hazafelé benéz egy virágüzletbe és rákérdez a dologra. Mint később kiderült erre nem is volt semmi szükség, mert Sherlock várt rá a kijáratnál.
- Hát te mit csinálsz itt? – mosolygott Molly.
- John szerint jót tesz nekem a friss levegő. Gondoltam járok egyet a parkban, aztán láttam az órán, hogy nemsokára végzel, így gondoltam megvárlak és hazakísérlek – felelte szokásos gyors tempójában a detektív. – Mi az ott a kezedben?
- Csak egy tulipán – motyogta a nő és elindult a járdán.
- Egy rózsaszín tulipán – javította ki Sherlock.
- Szeretem ezt a virágot – magyarázta Molly, miközben igyekezett lépést tartani a mellette haladó férfival. – Annyira szép.
Sherlock morgott valamit az orra alatt, amit Molly nem tudott értelmezni. Hangtalanul sétáltak tovább egymás mellett, míg a nő meg nem látott egy virágüzletet az utca túlsó oldalán.
- Oda most bemegyek – mondta.
- Minek?
- Tudni akarom, mit szimbolizál ez a virág. Mindig a kedvencem volt, de eddig sosem néztem utána a jelentésének.
- Ezzel ne fáradj, én is el tudom mondani.
- Valóban?
- Igen – bólintott a férfi. – A rózsaszín tulipán egy vallomás. Ha valaki gyengéd érzelmeket táplál valaki iránt, de képtelen ezt szavakkal kifejezni, ilyen virágot küld. Mindenki a rózsát tartja a szerelem szimbólumának, pedig a tulipán is ugyanúgy a lángoló érzelmekről tanúskodik, mint az előbbi.
- Tényleg? – pislogott Molly.
- Ühüm.
- Nem is tudtam, hogy virágszakértő vagy, Sherlock.
- Sok minden van még, amit az emberek nem tudnak rólam.
Csendben tették meg az út hátralevő részét. Mollynak eszébe jutott a másik tizennyolc szál virág, ami a vázában várta otthon. Csak azért kapta a tulipánokat, mert az ajándékozó tisztában volt azzal, hogy a nőnek ez a kedvence, vagy üzenetet is hordoztak magukban a csodaszép növények? Ki tudja?
Felsétáltak a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, ahol Mollynak eltartott egy ideig, míg előhalászta a kulcsokat. Beinvitálta Sherlockot a lakásába, de a férfi visszautasította.
- Mennem kell! John már rém ideges lehet! Jó éjt, Molly!
- Jó éjt, Sherlock!
Ahogy nézte a távolodó detektívet, a nőnek összeszorult a szíve. Bár már rég letett arról, hogy valaha is elnyerje Sherlock vonzalmát és tényleg boldog volt, hogy ilyen közeli barátságba kerültek, titkon egy kicsit mégis remélte, hogy a virágok tőle származnak.
Belépett a lakásba és tátva maradt a szája a csodálkozástól. A kis szobát ellepték a vázák, melyekben több tucat rózsaszín tulipán állt. Molly még fel sem ocsúdott a döbbenetből, mikor a telefonja üzenet jelzett:
Remélem, tetszik!
- SH
***
Egy újabb rémálom. Erről tanúskodott a hegedű hangja. Mióta visszatért a Baker Streetre Sherlockot rendszeresen riasztották fel a rémképek éjszaka. John nem tudta kideríteni, miről szóltak ezek az álmok, mert barátja nem volt hajlandó beszélni. Az orvosi aktákban, melyeket Mycrofttól kapott, minden információt gondosan leírtak. Egy fejsérülés következtében kialakult trauma könnyen járhat ilyen következményekkel. Fejfájásra Sherlock sohasem panaszkodott és csodával határos módon – akárcsak John esetében – a sántítás is elmúlt már.
De a rémálmok újra és újra előjöttek és Sherlock amúgy is legyengült szervezetének ez nem tett jót. John mind barátként, mind orvosként nagyon aggódott érte, hiszen amire most Sherlocknak a leginkább szüksége lett volna, az a pihenés.
Mindenki azt hitte, az interjú után végre ez megadatik neki. A Guardian soha ilyen nagy példányszámban nem kelt el. Sam Waldent előléptették, a Scotland Yard főfelügyelőjét pedig elbocsátották. Csak azért nem Greg Lestrade lett az új főnök, mert a férfi ragaszkodott hozzá, hogy inkább a terepen szeretne dolgozni. A rendőrség most mindent megtett, hogy javítson a megítélésén. Állandóan szemmel tartották a Baker Streetet, hogy senki se zavarhassa Sherlock nyugalmát. John még Donovant és Andersont is észrevette egyszer kétszer az utcán.
A detektív makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben, de senkit nem tudott átverni. Most nem. John tisztában volt azzal, hogy barátja nem akarja magát gyengének mutatni ezért hallgat. Átkozott, büszke nyakigláb! A doktornak elfogyott a türelme.
- Elég! Fejezd be! – szólt rá az ablakban álló barátjára John. A hegedűszó elhallgatott. – Beszélnünk kell!
- Nincs miről – jött a halk felelet.
- Már hogyne lenne! Amióta visszajöttél, nem aludtál végig egyetlen éjszakát sem. Tudom, hogy normál esetben kevés pihenéssel is bírod, de most nem ez a helyzet. Nem akarsz pszichológushoz menni. Jó. De akkor beszélj velem!
- Az álmok jelentéktelenek – mondta Sherlock. Még mindig nem fordult meg.
- Tényleg? – tette csípőre a kezét John. – Ha ennyire jelentéktelenek, miért nem tudsz aludni?
Sherlock végre megfordult. Hegedűjét szépen lassan leeresztette és berakta a tokba. Hevenyészve megkötözött kék köntösében, kócos hajával és sápadt arcával inkább tűnt hajléktalannak, mint detektívnek.
- Miről álmodsz?
Habozás. Sherlock a fejét ingatta, majd elindult a szobájába. Mikor elhaladt John mellett, az megragadta a karját.
- Ide figyelj, Sherlock! Tudom, hogy neked kínszenvedést jelent segítséget kérni mástól, de erre most szükséged van.
- A beszéd nem oldja meg a problémát – kötötte az ebet a karóhoz a sötét hajú férfi. – Egyedül kell ezt megoldanom.
- Francokat kell egyedül! – John most már kezdett igazán dühös lenni. – Te magad mondtad nemrég, hogy nem akarsz újra magányos lenni. Ha ezt komolyan gondoltad, akkor engedd, hogy segítsek! Nem vagy egyedül, Sherlock! A rémálmok sok mindent jelenthetnek. Olyan sok minden történt veled az elmúlt két évben. Közel sem biztos, hogy az agyadnak ténylegesen volt ideje feldolgozni.
Sherlock Johnra emelte jégkék szemét. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy ijedt kisfiú, akit magára hagytak egy éjszakai viharban és most nem tudja, hogy az ágy alá meneküljön, vagy a család újfundlandi kutyájához bújjon. A doktor megszorította a karját és látta, hogy barátja végül elhatározásra jutott. Odavezette a férfit a kanapéhoz, s miután az kényelmesen elhelyezkedett rajta, John is helyet foglalt a foteljában.
- Miről álmodsz? – kérdezte újra.
- A kudarcról – válaszolta Sherlock. – Minden egyes éjjel azt látom, hogy minden hiábavaló volt. Nem ugrottam időben és a golyók célba értek, vagy Moran kicsúszott a kezeimből és megölt téged. Végignézem, ahogy meghaltok. Te, Lestrade, Mrs. Hudson. Mindent látok a tetőről, de egyszerűen képtelen vagyok ugrani. És mindeközben ez a nevetés…
- Moriarty nevetése?
Sherlock bólintott.
- Olyan, mintha odaragasztottak volna a peremhez és valahányszor elrugaszkodnék, nem történik semmi. Látom, amint a földre zuhansz és mindent elborít a vér, látom Lestrade-ot, amint előrebukik az asztalára és Mrs. Hudson… mindenhol csak vér. És amikor már azt hinném, nem lehet rosszabb, jön Moran és újra végez veled. Megöl téged újra és újra és én tehetetlen vagyok. Mondd hát, John! Mi ez? A leg szánalomra méltóbb gyengeség, amivel valaha találkoztam. Undorodom tőle, de képtelen vagyok levetkőzni. Olyan ez, mintha körbetekertek volna egy hálóval, amiből nem tudok szabadulni. Nem akarom ezt. A palotám romokban hever, és nem tudom újraépíteni, nem tudom.
Sherlock arcát kiverte a veríték és egész teste remegett az elfojtott indulattól. Még most is megpróbált uralkodni magán, de a hangja, a teste már elárulták, hogy az utolsó hajszálba kapaszkodik. Ezt a rendíthetetlen embert teljesen szétzilálta a harc, amit a barátaiért folytatott. Egyedül. Túl sokat volt egyedül.
- Nézz rám, Sherlock! Nézz ide! – John elővette a katona hangját. – Nézz végre a szemembe!
Sherlock végre ráemelte a tekintetét. A szürkéskék szemekben nagy vihar tombolt. Mit vihar! Hurrikán. A légzése szaporává vált, már nemcsak az arca, de az egész teste is verejtékben fürdött. A kezei görcsösen megfeszültek és a nyakán az ér eszeveszettem lüktetett.
- Csak… ne… nevet. Min…dig nevet… Undo… undorító… nem… nem aka… rom ezt…
Akadozó beszéd, szapora pulzus, verejtékezés, őzfejtartású kéz, remegés, hiperventilláció. Pánikroham! John felugrott és egy lépéssel barátja előtt termett. Letérdelt a kanapé elé és határozottan a kezei közé fogta a férfi arcát.
- Sherlock! – szólt rá határozott, de nyugodt hangon. – Ide nézz! Csak a szememet nézd! Lélegezz velem, Sherlock! Nem megyek sehová. Lélegezz!
Eltelt egy perc, majd kettő, majd három. Normál esetben John papírzacskóért rohant volna egy ilyen esetnél, de ezt most nem lehetett kivitelezni. Ám ahogy teltek a percek és egy pillanatra sem vették le egymásról a tekintetüket, Sherlock tüdeje kezdte felvenni John nyugodt tempójú légzésének ritmusát. A doktor ekkor vette csak észre, hogy időközben a férfi kezei a felkarjaiba markoltak. John hagyta. Ott, abban a pillanatban, ahogy egymásba kapaszkodtak, újra értelmet nyert a fogalom: Sherlock és John, John és Sherlock. Együtt. Nem külön-külön. Egy fogalom. Mindketten megjárták a harcmezőket: egyikük Afganisztánban, másikuk Londonban. Mindketten átélték a kirekesztettséget, a meg nem értettséget és tudták, milyen kívülállónak lenni a hétköznapi emberek között. Valaki egyszer odafent úgy döntött, nekik találkozniuk kell, hogy meggyógyítsák egymást. Az életük örökre összefonódott. Így értette Irene Adler annak idején. A nő sosem romantikáról beszélt, hanem két ember kölcsönös tiszteletéről, őszinte, mély érzésekről, melyeket az idő vasfoga sem képes széttépni. Egy olyan barátságról, mely egyre ritkább és ritkább a világon, de ami szorosabb még talán a vér szavánál is.
Elmúlt a pánikroham, de John nem eresztette el Sherlockot. Szépen nyugodtan kezdett el beszélni, ügyelve arra, hogy minden egyes szót jól érthetően mondjon.
- Sherlock! Én élek. Ahogy Mrs. Hudson és Lestrade is élnek. Épségben vagyunk, lélegzünk, hála neked. Megmentettél minket és még ki tudja, hány embert. Véghezvitted a lehetetlent, Sherlock. Nem vallottál kudarcot. Moriarty meghalt, Moran pedig rácsok mögött van. Megállítottad őket. Nincs többé pókháló, csak a tiszta, ragyogó palota. A te palotád. Érted, Sherlock? Hinned kell benne. A palotád ép. Én tudom. Csak ki kell nyitnod a spalettákat és hagyni, hogy betörjön a fény. Bízz bennem!
- John!
- Bízz bennem!
Ritka szép hajnal köszöntött Londonra. Az aranyló napfény elárasztotta az utcákat, besurrant a szobákba, megmelengette a didergőket és mosolyt csalt a morcosan felkelők arcára. Beragyogta a Baker Street 221/B nappaliját is. Ekkor kezdett hinni Sherlock Holmes. Talán mégis meg lehet szabadulni a rémálmoktól. Ha a napfény képes elűzni az éjszakát, akkor az ő gondolatai is megszabadulhatnak a béklyóktól. Visszatérhet az igazi Sherlock Holmes. Nem. Nincs többé feltételes mód. Vissza fog térni. Nincs más opció. Az oly jellegzetes széles mosoly végre újra beragyogta a detektív arcát.
A gyógyulás végre elkezdődött. A doktor ezt már tisztán látta. Megmentették egymást. Megint. Akárhány év telik el, nem szakad meg a kötelék. John tudta, elköltözhet innen, találhat egy kedves és megértő nőt, akit majd feleségül vesz. Lehetnek gyerekei, kutyái, saját orvosi praxisa… De Sherlock Holmes marad. Mindig. Akárhol is legyenek, mindig ők lesznek Sherlock és John. Mert ők partnerek, legjobb barátok. Egy életen át.
Vége
előző fejezet
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm szépen, Matyi! :)