A nő fejhallgatóval a fején, csukott szemmel állt a festővászon előtt. A fülébe dübörgő zenéből próbált ihletet meríteni. A férfi belépett a szobába, megpillantotta az ecsettel hadonászó nőt, két hosszú lépéssel átszelte a helyiséget és megérintette a hátát, mire az ijedtében összerándult, elejtette az ecsetet és megfordult.

- Úristen! Wallace, a frászt hoztad rám! – tépte le a fejhallgatóját.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – mentegetőzött a férfi és egy kicsit hátrébb lépett.

- Hogy jutottál be megint? Kulcsra zártam az ajtót.

 - Értek a zárakhoz – felelte bizonytalanul Wallace.

- Mondtam már, hogy ne csinálj ilyet többet – háborgott a nő és a mellkasát masszírozva próbálta lenyugtatni magát. – Néha halálra rémítesz, ugye tudod?

- Sajnálom. Én nem… nem akartam – magyarázkodott a férfi. – Láttam a kiszűrődő fényt, de hiába csengettem, nem nyitottál ajtót, attól fél… – már majdnem kimondta, hogy féltette a nőt, de a szó közepén meggondolta magát. – Azt hittem, hogy valami bajod esett. De látom, hogy jól vagy, úgyhogy… – sóhajtott, és idegesen megvakarta a tarkóját. Bármit is akart a nőtől, már nem számított, mert ebben a pillanatban rettenetesen kellemetlenül érezte magát, amiért így rárontott és megijesztette őt. – Én inkább megyek is – mondta és lehajtott fejjel az ajtó irányába fordult.

- Várj már – ragadta meg a karját a nő –, nem mondtam, hogy menj el – mosolygott és a kanapé felé intett, jelezve, hogy üljön le. A férfi úgy is tett, levette a bőrdzsekijét és leült. A nő vele szemben, a dohányzóasztalon foglalt helyet. – Miért jöttél Wallace? – szegezte neki a kérdést és rágyújtott egy cigire.

- Csak látni akartalak – válaszolta. Tekintete ugrált a szőnyeg, és az őt figyelő sötétbarna szempár között.

- Most jutottam eszedbe? – kérdezte a nő cinikusan és hosszan kifújta füstöt. – Már vagy három hete felém se néztél.

- Nézd Becky, sajnálom, de ez… ez nem olyan egyszerű.

- Mi? Mi nem egyszerű? – vonta kérdőre a nő.

- Én – bökte ki Wallace, és ez a két betű egy mély, fájdalmas sóhajként hagyta el az ajkait.

- Igen, azt észrevettem – vágta rá Becky és a mellette lévő hamutálon elnyomta a félig elszívott cigarettát. – Felbukkansz, aztán eltűnsz, majd hetek múlva ismét megjelensz. Nem tudom, ez miért van. Igazából nem tudok rólad semmit. Már több mint fél éve ismerlek, de még azt sem tudom, hogy hol laksz, mivel foglalkozol, vagy hogy mikor van a születésnapod. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy nem hazudtál a vezetéknevedet illetően. Ez egy kicsit ijesztő… de ugyanakkor izgalmas is, és rád nézek – elmosolyodott és megérintette a férfi arcát –, és képtelen vagyok arra, hogy kidobjalak. – fejezte be őszintén. Bármennyire is kedvelte Wallace-t, egy idő után furcsának találta, hogy míg ő szinte mindent elmondott magáról, mindig mesélt a családjáról, barátairól, a munkájáról, addig a férfi sohasem beszélt ezekről. Akárhogy is, a nő igyekezett nem foglalkozni ezzel, mert Wallace mindig kedves volt vele, figyelmes, gyengéd, és csodálatos volt az a pár nap, amit időről időre együtt töltöttek.

- Hidd el, minden fontosat tudsz rólam – mosolyodott el Wallace és az arcát gyengéden simogató meleg kézre tette a sajátját. – Tudod, hogy hány cukorral iszom a kávét, hogy hogyan szeretem a milánóit, és hogy imádom a Guns N’ Roses-t.

- És az almás pitét – egészítette ki a nő a felsorolását, és ezen mindketten felnevettek.

- Látod, tudsz mindent.

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy én is így érzem, de ott van a szemedben az a sok fájdalom, és nem tudom, hogy mi miatt van.

- Ne is akard tudni. – Wallace enyhén megrázta a fejét és megszakítva a szemkontaktust kettejük között egy pillanatra behunyta a szemét.  – Én is el akarom felejteni – mondta halkan, és gyengéden megszorította az arcán pihenő finom női kezet.

- Rendben – törődött bele a nő. Tekintetük ismét összekapcsolódott. – Ha nem akarsz mesélni a múltadról, én megértem. Velem is történtek bizonyos dolgok, amiket szívesebben tartanék meg magamnak, bár, ha jól gondolom, az én problémáim közel sem akkorák, mint a tieid. De legalább engedd meg, hogy segítsek.

A férfi alig észrevehetően bólintott, és az ajkaihoz húzva a nő tenyerét, egy könnyű csókot lehelt rá, majd elengedte. Legalább egy percig csak ültek, némán. Becky azt az örökké szomorú, kékeszöld szempárt kereste, de tekintetük megint csak egy-egy pillanatra találkozott. Mikor a csend már kezdett túl kínossá válni, a nő hirtelen felállt.

- Teát? – kérdezte.

- Kérek – felelte Wallace és figyelte, ahogy Becky átmegy a konyhába és elkészíti az italt.

Néhány perc telt csak el. A nő szótlanul állt a vízforraló előtt, amikor azt érezte, hogy egy hosszú kar fonódik a dereka köré, és azok a kissé kiszáradt ajkak simogatni kezdik a nyakát. Kikapcsolta a készüléket és megfordult.

- Ezért jöttél? – nézett egy kicsit szemrehányón a férfira, aki lesütött szemmel hallgatta végig az ezután következő monológot. – Csak egy jó dugás hiányzik? Ami, ne érts félre, hízelgő, és tudod, hogy sohasem volt ellenemre, de ennyi idő után azt hiszem, picivel többet várnék ettől a… kapcsolattól, már ha nevezhetem annak, ami köztünk van. Mert hát, szép, meg jó ez a kötetlenség, hogy időnként megjelensz a semmiből, végigszeretkezünk két napot, majd lelépsz, aztán három hét múlva újra felbukkansz, mintha mi sem történt volna. De közben eltelt félév, és nem tudom, én talán többet akarok. Esetleg egy normális kapcsolatot – hadarta. Felemelte a férfi fejét, ezzel arra kényszerítve, hogy ő a szemébe nézzen ismét, és közelebb húzódott hozzá. – Van erre némi esély? – kérdezte halkan.

- Igen – motyogta Wallace halk rekedtséggel a hangjában, és közben azon gondolkodott, milyen lassan múlik az idő, hiszen még csak fél év telt el azóta, hogy megismerte Becky-t. Egy késő őszi délutánon hazafelé sétálva egy galéria előtt haladt el, amikor az ablakon keresztül meglátott egy különleges domborművet. A faliképen látható kézigránátot tartó gyerek egyből rabul ejtette a tekintetét, meg kellett néznie közelebbről is, ezért bement.

- Nem tudtam nem észrevenni, hogy percek óta bámulod ezt a képet – lépett oda hozzá egy nő.

- Igazán megindító – mondta röviden Wallace le sem véve tekintetét a különös alkotásról.

- Nos, úgy tűnik az emberek nagy része nem így gondolja. Rajtad kívül más még csak rá sem pillantott – nézett körül a nő a teremben. – Elnézést, udvariatlan vagyok. Rebecca McKay – nyújtotta kezét a férfi felé, aki kissé meglepődött a gesztuson. – Ez pedig – biccentett a fal felé –, és a kiállítás többi darabja az én művem. 

- Wallace. Wallace Johnson – mutatkozott be férfi is, és kezet fogtak. – Örvendek – mosolygott udvariasan, majd ismét a képre pillantott. – Az emberek többsége szeret álomvilágban élni, és tudomást sem venni a valóságról. Erről.

- Nocsak, micsoda társadalomkritika.

- Ez csak az igazság – felelte Wallace, és kíváncsian a nő felé fordult. – Honnan jött az inspiráció?

- Az apám a kabuli nagykövetségen dolgozott. Sok mindent láttam, amit egy gyereknek, sőt amit senkinek sem kellene látnia. Vagy még inkább, nem lenne szabad, hogy ilyesmi megtörténjen.

Wallace pontosan tudta, miről beszél a nő. Csak pár mondatot váltottak, mégis azon kapta magát, hogy kezdi egyre jobban érdekelni a mellette álló nő személye.

- Szóval diplomata gyerek voltál – folytatta a társalgát a férfi.

- Nem olyan jó buli, mint ahogy azt sokan képzelik, mert amikor egy nyolc éves fog rád fegyvert, és közli, hogy Allahért akár meghalni is hajlandó, akkor átfut az agyadon, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal.

- A világgal már nagyon rég nincs rendben valami.

- Ez elég negatív hozzáállás.

- Nem vagyok egy pozitív ember.

- Igen, ezt észrevettem – kuncogott a nő. – Gyakorlatilag, csak a depresszív képeim előtt álltál meg.

- Te figyeltél engem? – kérdezte Wallace mosolyogva.

- Hát, nehéz lett volna nem felfigyelni egy ilyen jóképű férfira – mosolygott vissza Becky. – Na, és mi a te történeted? – kíváncsiskodott.

- A történetem? – értetlenkedett Wallace.

- Igen, valami, ami megtörtént veled, és mindenáron ki akar törni belőled, ezért leírod, lerajzolod, megfested, vagy egy furcsa, szoborszerű képbe zárod.

- Ez inkább maradjon az én titkom.

- Ó, jóképű és titokzatos. Hm. Halálos kombináció. Női szívek óvakodjatok! – nevetett Becky és megfogta a férfi karját. Wallace számára furcsa volt ez a közeledés, és az érzés, amit a nő jelenléte váltott ki belőle. Valamiféle melegséget érzett, amit még sohasem tapasztalt korábban, de ez sajnos nem tartott sokáig. Becky körbenézett a teremben és észrevett egy középkorú, jól öltözött asszonyt.

- Ne haragudj, de azt hiszem, most mennem kell. El kell adnom a képeimet. Örülök, hogy találkoztunk – fogtak kezet ismét. – Nézelődj, és ha valami megtetszik, ne habozz megvenni – kacsintott. – Akár ezt is – mutatott a falon lógó domborműre –, bár nem tudom, ki tenne ki egy ilyen alkotást az otthonában. De talán mégis csak jó befektetés lenne, mert ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ilyet készítettem, és ha egyszer majd híres és elismert művész leszek, még nagyon sokat fog érni – nevetett Becky. – Mindenesetre, köszönöm, hogy benéztél, és ha megtetszik valami, csak bátran. Csekket is elfogadunk – mosolygott, és elindult az érdeklődő irányába. Wallace rövid hezitálást követően a nő után lépett.

- Rebecca – szólt kissé bizonytalanul.

- Becky. Hívj csak Becky-nek, mint mindenki – fordult vissza a nő.

- Rendben, Becky… Becky, eljönnél velem… Lenne kedved esetleg meginni velem valamit?

- Miért is ne – válaszolta a nő.

Aznap este egy rövid iszogatás után, Becky lakásán kötöttek ki.

Wallace rögtön, már az első pillanatban megkedvelte a nőt, az intelligenciáját, a szenvedélyét, pozitív életszemléletét, az örökös jókedvét. Jó hatással volt rá, ezt le sem tagadhatta volna, de ennek ellenére eleinte úgy gondolta, hogy még nem áll készen egy rendes kapcsolatra, ezért csak ritkán találkoztak, és a randevúik nagy részét ágyban töltötték. Sokszor próbált kiszállni ebből a „kapcsolatból”, mindig megfogadta, hogy nem keresi fel többször a nőt, de valamiért nem tudta elengedni, és ahogy telt az idő, és a találkáikon már többet beszélgettek, mint szeretkeztek, az érzései felerősödtek.  De félt megnyílni, mert attól tartott, hogy ha valami rosszul sül el, végképp összetörik. Szerette volna, ha az a nyilvánvaló vonzalom, ami köztük van, nem korlátozódik csak a szexre, nem akart a négy fal közé zárkózni. Többet szeretett volna adni magából. És ahogy most ott álltak a konyha közepén, és a nő szemébe nézett, úgy érezte, hogy talán Becky az utolsó esélye, hogy valami jó történjen vele az életben. 

- Szeretnék új életet kezdeni – mondta végül Wallace.

 - De láthatóan egyedül nem tudsz – felelte Becky, a férfi mellkasának támaszkodva nézett fel rá. – Úgyhogy kérlek, kérlek Wallace, engedj be az életedbe. Ne lökj el magadtól – kérte a nő határozottan, mire Wallace lehajolt és megcsókolta.

Becky arcára széles mosoly ült, visszacsókolt, ujjai Wallace hajába csúsztak, másik kezével elkezdte kigombolni a férfi ingét, és elindultak a hálószoba irányába. A heves csók közben többször nekiütköztek a falnak, vagy valamelyik bútornak. Wallace lehuppant az ágyra, Becky pedig a szoknyáját felgyűrve az ölébe ült, s így folytatták tovább a csókot.

- De azért nyugtass meg – távolodott el egy kicsit nő -, hogy nem vagy nős, vagy ilyesmi.

- Nem, nem vagyok – suttogta Wallace a pirosló ajkakat csodálva.

- Ennek igazán örülök – felelte Becky és ismét megcsókolta.

Megváltak a férfi ingétől, a csókot csak pillanatokra szakították meg. Lekerült a trikója is és előbukkantak a felsőtestét itt-ott elcsúfító régi hegek, aminek a látványához Becky már hozzászokott ennyi idő után, de Wallace még mindig szégyenkezett miattuk. A tekintetük összetalálkozott, de a férfi azonnal el is fordította a fejét. Becky végighúzta ujjait a forradásokon és a nyakától indulva a vállán lévőt gyengéden csókolni kezdte. Wallace még mindig nem értette ezt az odaadást, nem tudta elképzelni, megérteni, hogy miért, és hogyan vonzódhat hozzá ez a nő. Amikor először együtt voltak, látta a szemében a kimondatlan kérdéseket, de akkor nem foglalkozott ezzel, hiszen meg volt győződve arról, hogy az csak egyetlen alkalom, és soha többé nem látják egymást. Aztán ez valahogy mégis másként alakult.  Becky egészen a mai napig sohasem kérdezett, nem akart többet tudni, mint amit Wallace elmondott magáról. Gyengéd határozottsággal irányította a férfit, az pedig hagyta. Minden egyes alkalommal egy újabb réteget hámozott le róla, és egyre közelebb jutott a meggyötört lelkéhez.  Sohasem gondolta volna, hogy a sors egyszer egy olyan férfival hozza össze, akinek a lelki sebei mélyebbek, mint a testét borító zúzódások. Ezért mindig óvatosan közeledett felé, nem rontott ajtóstul a házba. Wallace-nak gyengédségre volt szüksége, megértésre és szeretetre. Becky bátran irányította őt, hosszú csókkal, simogatásokkal indított. Nem akarta elijeszteni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Mindig figyelt a férfira, nem sürgette, hagyta, hogy ő maga bontakozzon ki. Az előjáték rendszerint hosszúra nyúlt, kellett egy kis idő, míg Wallace feloldódott és engedte, hogy az ösztönei vezéreljék. Bár sohasem tudta teljesen átadni magát, mégis voltak pillanatok, mikor még talán boldogságot is érzett.

Együttes erővel a nő blúzától és melltartójától is megszabadultak. Wallace pár másodpercig gyönyörködött az elé táruló látványba, baljával finoman simogatta az ölében ülő Becky oldalát, majd apró csókokat lehelt a nyakára, mellkasára, és amikor elérte a mellét és a nő felsóhajtott, egy kellemes borzongás futott végig a gerincén. Szerette ezt az érzést, a nő közelségét, gyengédségét, a szeretet, amivel közeledett felé. Ilyenkor úgy érezte, talán még számára is van némi remény. Újra szenvedélyes csókban forrtak össze, Wallace tenyerébe zárta Becky mellét, másik kezével a combját és a fenekét simogatta. Ő hátraszegett fejjel élvezte az érintéseket és a csókokat, amelyekkel a férfi beborította a felsőtestét. Míg Wallace nyelvével a nő mellbimbóit kényeztette, ő apró csípőmozgásokkal próbálta még jobban felizgatni a férfit. Legalább egy percig a szoknya cipzárjával bajlódtak, végül sikerrel jártak, és Becky kibújhatott belőle. Ajkaik újra egymásra találtak, és hosszú percekig csak csókolóztak. Ledobálták a díszpárnákat a földre, ledőltek az ágyra, Becky Wallace hasán ülve ismét alaposan szemügyre vette a férfi szépen kidolgozott felsőtestét, a tökéletes mell-, kar-, és hasizmait, amelyeken néhány karcolás, és behegedt kör alakú seb éktelenkedett. Szégyent és undort látott felvillanni a férfi tekintetében ismét, ugyanúgy, mint eddig minden egyes alkalommal. Bíztatón megsimogatta Wallace arcát, az ajkához hajolt, majd egy finom csók után egyenként cirógatta végig nedves ajkaival az összes forradást a férfi megkínzott bőrén. Nem viszolygott tőlük, tudta, hogy valószínűleg rengeteg fájdalommal járt a megszerzésük, hogy történetük van, amely mély nyomot hagyott Wallace lelkében, és a férfi részévé vált mindörökre. Becky soha nem idegenkedett, mert szerette a férfi bőrének érintését, csókjának ízét, szeretett a hajába túrni, simogatni, kényeztetni. Szerette azt a hirtelen előtörő ragyogást a szemében, ami egy pillanatra elnyomta azt a keserűséget és fájdalmat, ami a tekintetéből sugárzott. És élvezte, hogy azt a percnyi boldogságot neki köszönheti. Egy idő után mindkettőjük számára kimondatlanul is nyilvánvalóvá vált, hogy ami köztük van, több mint kölcsönös örömszerzés.

Becky egyre lejjebb haladt. Kikapcsolta a férfi övét, lehúzta a cipzárt, kigombolta a nadrágot és kibújtatta belőle, majd ismét megcsókolta és közben az alsónadrágján keresztül simogatta. Wallace tudta, hogyan teheti boldoggá a nőt, és mindig örömét lelte benne, de azt mégis kicsivel jobban élvezte, mikor Becky kényeztette őt. Tisztában volt vele, hogy ez önzőség, de azt gondolta, ennyi öröm talán még neki is jár az élettől. S mikor a nő puha ajkai közé vette férfiasságát, egy rövid időre szinte mindent elfelejtett. Becky lassan visszatért az ajkaihoz és elégedett mosollyal az arcán megcsókolta. Wallace a hátára fordította, egy határozott mozdulattal megszabadította a bugyijától, és pehelykönnyű csókokkal halmozta el a testét. Mindig félve közeledett hozzá, attól tartott, hogy ha elragadja a hév, esetleg fájdalmat okoz neki. Alaptalan és ostoba gondolat volt. Wallace tudta, hogy Becky is ezt mondaná, elmosolyodott, mély levegőt vett és elengedte a félelmeit. Azon az éjjelen olyan szenvedélyesen szeretkeztek, mint még soha azelőtt. Hosszú percekig szótlanul, pihegve feküdtek egymás mellett, csak az óra kattogása, és az utcáról beszűrődő zaj törte meg a csendet.

- Rebecca – szólalt meg végül Wallace az oldalára gördülve. Fejét nem emelte fel a párnáról, arca csak pár centire volt a nőétől.

- Tessék – fordult felé mosolyogva a nő. Az első találkozásuk óta nem hívta Rebeccának.

- Lenne kedved holnap velem vacsorázni? – kérdezte a férfi. – Pincérek, gyertyafény meg minden.

- Lenne – nevetett Becky halkan.

- Háromutcányira nyílt egy olasz étterem, állítólag nagyon jól főznek. Ahhoz mit szólsz? – vetette fel az ötletét Wallace.

- Nekem jó – felelte a nő még mindig mosolyogva.

- Akkor mi lenne, ha ott találkoznánk, mondjuk hétkor?

- Jól hangzik – bólintott a nő csillogó szemekkel. – A liliom a kedvenc virágom.

- Tudom. - Wallace arcán egy ritkán látott felszabadult félmosoly suhant át.

Becky is elmosolyodott, és a kielégültség boldog érzésébe burkolózva visszahajtotta fejét a párnára, majd becsukta a szemét.

- Kérdezhetek valamit? – könyökölt fel Wallace pár percnyi hallgatás után.

- Persze – nézett fel rá a nő kíváncsian.

- Szoktál másokkal is találkozgatni? – kérdezte a férfi kertelés nélkül.

- Nem. Senkivel – válaszolta Becky összevont szemöldökkel.

- Tényleg? – Wallace tekintetében pillanatnyi döbbenet látszódott.

- Ez olyan meglepő?

- Igen. Nem. Vagyis… Nem hittem volna, hogy egy olyan érzelmes nőnek, mint te, elég az, amit én adhatok – vallotta be őszintén férfi. – Okos vagy, csinos és tehetséges. Bármelyik pasit megkaphatnád… miért pont én?

Becky felnevetett.

- Te tényleg ilyeneken töröd a fejed? – kérdezte Becky, közelebb húzódott és a feje alá gyűrte a párnát, hogy jobban lássa a férfi arcát. – Wallace, én szeretek veled lenni. Intelligens vagy, szexi, titokzatos, és időnként még vicces is. Mi más kellene még?

- Nem is tudom, talán…

- És imádok veled szeretkezni – tette hozzá mosolyogva. – Igaz, nem vagy egyszerű eset, de szeretem a kihívásokat.

- Ó, szóval én kihívás vagyok? – hajolt a nő felé vigyorogva.

- Nem is akármilyen – túrt Becky a férfi hajába, s úgy húzta magához egy csókra, ő pedig mosolyogva engedett, majd a nő alsóajkába harapva vált el tőle.

- Ha már a tehetségemet említetted – kezdte Becky –, képzeld, ma eladtam egy képet kerek hatezer fontért.

- Nocsak. Ki volt ilyen nagylelkű?

- Egy orosz pasas – legyintett. – Azt mondják, akár többet is adott volna érte, teljesen oda van a festményért. Ha ezt tudom, meg sem állok tízezerig – nevetett Becky.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – kérdezte Wallace őszinte mosollyal az arcán, felemelte a nő fejét és megsimogatta az ajkait.

- Nem – vágta rá Becky. – Arra gondoltam, veszek egy autót.

- Minek neked autó? – nevetett a férfi. – A galéria itt van a sarkon, a szüleid sem laknak messze, mozi, színház pár utcányira.

- És mi van, ha mondjuk… le akarok ugrani a tengerpartra?

- Nekem van kocsim – felelte Wallace sokat sejtető mosollyal, és karjait széttárva visszadőlt az ágyra.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy nem fogsz megint lelépni? – húzta fel a szemöldökét Becky, mire Wallace csak mosolyogva bólintott.

- Letusolok – ült fel nő. – Jössz? – nézett hátra a válla fölött.

A férfi a fejét ingatta.

- Menj csak, én inkább elszívok egy cigit.

- A nappaliban – mondta röviden Becky, belebújt az alvós pólójába, nyomott egy csókot a férfi ajkaira és kiment a fürdőszobába.

Wallace nagyot sóhajtott, majd halványan elmosolyodott. Abban a pillanatban jól érezte magát a bőrében. Felhúzta az alsónadrágját, és átment a nappaliba. Az asztalon meg is találta a cigarettás dobozt. Már épp rágyújtott volna, amikor csipogni kezdett a telefonja. Kivette a mobilt a bőrdzsekije belső zsebéből. Sms-t kapott. A feladó láttán azonnal összerándult a gyomra.

„Ace, találkoznunk kell. Kérnék egy kis szívességet. Hívj fel! James”

Három rövid mondat, és egy fájdalmasan ismerős név. Ennyi állt az üzenetben. Emelyítő érzés fogta el, és azok emlékek, amelyeket próbált elméje legmélyebb zugaiba elrejteni, most ismét a felszínre törtek. Épp amikor már kezdett elhatalmasodni rajta a pánik, Becky lépett ki a fürdőszobából.

- Mi történt? – kérdezte gyanakodva. – Valami rossz hírt kaptál?

- Tessék? – értetlenkedett Wallace elszakítva tekintetét a telefonja kijelzőjéről.

- Olyan fejet vágsz, mint aki szellemet látott – mosolyodott el a nő.

- Nem. Semmi. Nem fontos – bökte ki a férfi, és visszacsúsztatta a telefont a kabátja zsebébe.

- Akkor gyere, bújjunk vissza az ágyba – nyúlt felé Becky. Wallace megfogta a nő kezét, és hagyta, hogy ő behúzza magával a hálószobába, majd az ágyba. Betakaróztak, és a nő hosszan megcsókolta őt, majd gyengéden a mellkasához bújva átölelte.

- Nem vagy álmos? – kérdezte Becky.

- Nem, nem igazán – jött a halk válasz.

- De ugye nem baj, ha én most alszom? – ásított a nő.

- Nem, dehogyis. Aludj csak. – Wallace Becky füle mögé igazgatta a haját és egy apró csókot nyomott a nő szájára.

- Szép álmokat – suttogta a nő, és amint lehunyta a szemét, szinte rögtön el is aludt.

Wallace a plafont bámulva kereste a megoldást. Sokkal tartozott Jamesnek, az életével, és tudta, hogy egyszer eljön a perc, amikor ő ezt behajtja rajta.  De miért épp most? Az elmúlt évek alatt sokszor kívánta, hogy bárcsak James inkább hagyta volna meghalni, akkor nem kellett volna átélnie azt a sok fájdalmat és szenvedést. De most más volt a helyzet, végre látta értelmét az életének, lassan sikerült talpra állnia. Nem értette, a sorsnak miért pont most kell közbeavatkoznia. Lenézett a karjaiban alvó nőre, és abban a pillanatban elhatározta, hogy nem hívja fel Jamest.

Az éjszaka közepén Becky a férfi hangos nyöszörgésére ébredt.

- Wallace – rázta meg gyengéden a férfit, aki izzadságban fürödve, épp egy rémálommal küzdött.  Robbanások, a füle mellett elsüvítő golyók, szívszorító sírás és sikolyok, mintha mindent újra élt volna. – Ébredj! – szólt rá a nő most már kicsit hangosabban, mire Wallace szemei kipattantak. Hirtelen azt sem tudta hol van, és mi történik vele. Megragadta a nő csuklóját, és ráfordulva egész testével a matracba nyomta. Olyan erősen szorította, hogy Becky hangosan felsikoltott a fájdalomtól.  – Semmi baj, Wallace, én vagyok – próbálta nyugtatgatni. – Csak egy rossz álom volt.  – A férfi szemei tágra nyíltak, tekintete kitisztult és megpillantotta a rémült nőt. Eleresztette a kezeit, és mintha egy lapáttal tarkón vágták volna, a feje előre, Becky vállára bicsaklott.

- Ne haragudj – mondta dühös, szégyenkező hangon. Nem tudott újra a nőre nézni. Pillanatok alatt összeszedte magát, kiült az ágy szélére és arcát a tenyerébe temetve a térdére támaszkodott.

 - Nem történt semmi – válaszolta Becky, mögé térdelt, és nyomott egy csókot a hátára. – Csak rosszat álmodtál.

Wallace szája teljesen kiszáradt, a füle zúgott, a látása elhomályosult, és érezte, hogy kezd eluralkodni rajta a saját maga iránt érzett harag. Valamit csinálnia kellett, ki kellett mennie a szobából, mert félt, hogy az őrület előtör belőle, és még jobban megijeszti Becky-t. Felállt.

- Hova mész? – kérdezte a nő értetlenül.

- Csak iszom egy kis vizet – felelte Wallace remegő hangon és hátra sem nézett, úgy hagyta ott a nőt.

Pár perc múlva üvegcsörömpölés hallatszott a konyha felől. Becky azonnal kifutott. A férfi a mosogató előtt állt, kezében, egy széttört pohár darabjai, és a vér pettyekben csöpögött a hideg fémre.

 - Úristen! – lépett hozzá a nő, szétnyitotta a kezét, és a mosogatóba dobta az egyben maradt nagyobb üvegdarabokat, majd megengedte a vizet és a csap alá tartotta Wallace vérző tenyerét. – Puszta kézzel összeroppantottad. Mi ütött beléd, Ace? – kérdezte kétségbeesetten.

- Ne hívj így! – förmedt rá mérgesen a férfi és elrántotta a karját.

- Jól van, jól van – pislogott Becky a kezeit felemelve a mellkasa előtt –, de azért nem kell leharapni a fejemet. Csak segíteni próbáltam.

- Sajnálom. Sajnálom. Ne haragudj. Én… ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni – mondta a férfi zavartan és hátralépett a nőtől. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én most elmegyek – jelentette ki határozottan, és elindult a szoba felé, hogy felöltözzön. A nő sebes léptekkel követte.

- Wallace…

- Elmegyek. Semmi baj. Semmi. Elmegyek – mondogatta idegesen, és a nadrágját kereste.

- Nem mész te sehova! – nyúlt utána a nő, és a karjánál fogva visszahúzta magához. Átölelte. Wallace szorosan lehunyta szemeit, karjai csak lógtak a teste mellett, mint két élettelen fadarab, s lassan átjárta testét a meleg. Becky gyengéden visszanyomta őt az ágyra és maga alá húzott lábakkal mellé telepedett. Ott ültek egymás mellett némán, és Wallace most először nézett rá megint. A nő tekintete nem tükrözött semmiféle megvetést, még csak dühös sem volt.

- Gyere, feküdjünk le – mondta Becky, s gyengéden Wallace mellkasára helyezte tenyerét, hogy az ágyra döntse, de a férfi megállította őt a mozdulatban, amikor tekintete megakadt a nő skarlátvörös csuklóján. Nem értette, hogyan lehet vele továbbra is ilyen gyengéd, azok után, hogy ő minden bizonnyal halálra rémítette és majdnem eltörte a kezét.

- Miért? – kérdezte Wallace halkan. Becky ledőlt az ágyra és magával húzta a férfit is, majd hozzábújt.

- Szükséged van rám – válaszolta. – De ami vicces, hogy nekem is rád. Nem tudom, mi történt veled, de úgy tűnik, egyedül nem fogsz tudni megbirkózni vele.

Becky hazudott. Egy ideje már sejtette, hogy Wallace milyen démonokkal küzd, hiszen nem ez volt a férfi első ilyen kirohanása. Szilveszterkor, amikor Becky a barátaival készült egy buliba, Wallace megjelent nála és nem volt szíve elküldeni. Minden jól alakult, egészen addig, míg a férfi csúnyán rá nem ripakodott a lakás ablaka alatt petárdázó gyerekekre. A nő akkor engedte elmenni, nem tartotta vissza úgy, mint most. És nem először volt rémálma sem, ott voltak a sebhelyek, a bizalmatlansága, vagy az, hogy még a pezsgősdugó pukkanásától is összerezzen. Idővel kezdett benne összeállni a kép.

- Köszönöm – suttogta a férfi Becky mellkasára hajtva a fejét. A nő gyengéd cirógatása és egyenletes szívverése lassan álomba szenderítette. Kellett pár alkalom, míg el tudott aludni az idegen helyen. Eleinte egyfolytában az ajtót bámulta az ellenséget várva. Régi beidegződés, amit az évek múlásával sem tudott hátrahagyni. El kellett telnie egy kis időnek, hogy rájöjjön, a nő mellett biztonságban van, és hogy az egyetlen ellensége saját maga.

Másnap pohárcsörgésre és egy cifra káromkodásra ébredt. Reflexszerűen kipattantak a szemei és felült. Becky ott állt az ágy mellett, egy megpakolt tálcával a kezében. Belerúgott az ágy lábába, ezért a sűrű szidalmazás.  Wallace elmosolyodott a fél lábon álló nő láttán, megigazgatta a párnáját és hátát az ágy támlájának vetette.

- Jó reggelt! – köszöntötte Becky, az ölébe tette a tálcát, átmászott rajta és ő is bebújt a paplan alá.

- Jó reggelt! – köszönt megilletődve Wallace. – Hát ez? – kérdezte a halom enni és innivalóra mutatva.

- Reggeli. Vagyis inkább már ebéd. A gofri még meleg, az előbb vettem ki a sütőből. Igazából most először sütöttem, úgyhogy nem vállalok érte garanciát, bár szerintem egé… - Wallace nem hagyta, hogy Becky befejezze a mondatot, megragadta az állát és megcsókolta. A nő látta az arcán a meghatódottságot.

- Ne. Ugye nem azt akarod mondani, hogy most először kapsz ágyba reggelit egy nőtől? – csodálkozott.

- Valójában… pontosan ez a helyzet– mondta Wallace félig mosolyogva, zavarban volt.

- Nahát, ezek a mai nők, nem értenek a romantikához – kuncogott Becky.

A férfi az órára pillantott, ami 11:47-et mutatott. Nem tudta elképzelni, hogy aludhatott addig, olyan nyugodtan. Főleg az éjszaka történtek után. Máskor minden apró zajra, még Becky mocorgására is felriad. Arról már nem is beszélve, mikor egyedül aludt a saját lakásában.

Csöndesen megreggeliztek, Becky mesélt a legújabb képéről, amin dolgozott, hogy közben keleti zenét hallgat, milyen színeket használ és miért. Wallace pedig érdeklődve hallgatta. 

- Letusolok – mondta Wallace hátát a konyhaajtónak támasztva, miközben a tálcát egyensúlyozó Becky-t figyelte.

- Menj csak, én már zuhanyoztam – felelte a nő, s végre edénytörés nélkül letette a tálcát a konyhapultra. – Addig felhívom a galériát, hogy ne várjanak, ma nem megyek be.

- Rendben – bólintott a férfi halványan mosolyogva, és tekintetével követte a nőt, ahogy az kivonul a napsütötte erkélyre telefonálni.

Wallace mélyet sóhajtva lépett a nappaliba, az arcán már nyoma sem volt az előbbi mosolyfélének, inkább idegesnek tűnt. Kivette a mobilját a kabátja zsebéből és tárcsázta a terapeutája számát.

- Dr. Ewans? Itt Wallace Johnson.

- Jó napot, Wallace. Miben segíthetek? – jött a válasz egy megnyugtató női hangtól.

- Szeretnék a megbeszéltnél korábbi időpontot kérni. Mikor – megköszörülte a torkát -, mikor találkozhatnánk leghamarabb?

- Most nincs nálam a határidőnaplóm, de pár perc múlva visszahívom, rendben?

- Öhm, inkább…

- Nem otthon van ugye? – vonta le a következtetést a nő. – Akkor majd elküldöm sms-ben, ha így jobban megfelel.

- Igen, igen. Köszönöm.

Letették a telefont, Wallace ledobta a mobilt az asztalra, és bement a fürdőszobába. Becky is befejezte a beszélgetést és visszament a nappaliba. Leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Néhány perc múlva Wallace sms-t kapott. A nő nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, a képernyőre pillantott és még pont látta az információs sávban az üzenet szövegét.

„Ma háromkor a szokott helyen.”

A feladó pedig Caitlin Ewans volt. Hirtelen megmagyarázhatatlan féltékenység fogta el. Tudni akarta, ki lehet az nő. Már bánta, hogy ő nem kérdezett vissza, hogy Wallace-nak van-e valakije rajta kívül. Bár, azt azért elég nehezen tudta elképzelni, hiszen eddig még vele is olyan távolságtartó volt. Vagy éppen ezért? Aztán arra gondolt, hogy biztosan valami munka. Na, de milyen munka? Már megint ott tartott, hogy nem tud a férfiról semmit. Nagyot sóhajtott, és elhatározta, hogy mégsem vonja kérdőre a férfit, nem rontja el a mai napot a faggatózással. Bekapcsolta a zenét, és nekilátott festeni. Wallace kilépett a fürdőből, a hálóban felöltözött, aztán a nappaliban leült a kanapéra, hogy ott húzza fel a cipőjét. Közben mosolyogva figyelte a nőt, és azt a varázslatos színkavalkádot a vásznon, amely annyira jól tükrözte Becky vidám személyiségét. Ekkor csipogott a telefonja, látta, hogy van egy olvasatlan üzenete Dr. Ewanstől, és pont mikor meg akarta nézni, akkor érkezett egy újabb.

„Ha végeztél a barátnődnél, hívj fel! James”

Döbbenten dőlt hátra a kanapén a kijelzőt bámulva. Honnan tudhat James Beckyről? Hiszen évek óta nem találkoztak. Hirtelen eltűnt az a kevéske jókedve is, amit olyan nehezen sikerült összekaparnia. Rossz érzése támadt, a gondolatok megállíthatatlanul cikáztak a fejében, a gyomra kavargott.

- Mi az? Mi történt? – kérdezte a nő, amikor már neki is feltűnt Wallace elsápadt arca.

- Semmi – válaszolta a férfi. Felállt és a kabátjáért nyúlt. – Ne haragudj, de most el kell mennem.

- Wallace! – szólt utána a Becky. – Úgy volt, hogy ma együtt vacsorázunk.

- Úgy is lesz – fordult vissza az ajtóból – Hétkor találkozunk az étteremben.

Becky fejében megfordult, hogy Wallace ahhoz a Caitlinhez megy, vagy egyszerűen megint csak menekül egy lehetséges kapcsolat elől.

- Figyelmeztetlek, Wallace, ha nem jössz el este, ha most is megfutamodsz… akkor inkább felejts el, és többé ne is keress – mondta ki végül szigorúan, a hangja kemény volt, de a tekintete kétségbeesést sugárzott.

- Ott leszek. Ígérem – lépett vissza az ajtóból a férfi és röviden megcsókolta. Egy hosszúnak tűnő pillanatig egymást nézték. – Ígérem – ismételte Wallace, és Becky észrevette, hogy a férfi tekintetéből eltűnt az a halvány fény, amely előző este óta pislákolt benne.

Wallace maga is szerette volna elhinni, amit a nőnek mondott, de nem tudhatta, mi vár még rá a nap folyamán. Amint beszállt az autóba, felhívta James-t. Megbeszéltek egy találkozót este nyolc órára. Ezután az egész délutánt egy parkban töltötte, csak ült egy padon, és meredten bámult a semmibe. Az emlékei egyre intenzívebbé váltak, a hangok a fejében kezdtek felerősödni. Hét órakor megállt az étterem előtt, látta, hogy pár perc múlva Becky bemegy az ajtón, és leül az egyik asztalhoz. Legalább negyed óráig figyelte, ahogy a nő egyre gyakrabban pillant a bejárat felé, de nem tudta, mit kellett volna tennie. Bemenjen? Felhívja? Nem volt olyan állapotban, hogy találkozni tudjon vele. Döntött, beindította a kocsit, a város másik végébe hajtott, és leparkolt egy régi gyárépület előtt, ahol James már várta.

Becky majd’ háromnegyed óra várakozás után adta fel, mikor a pincér már sokadjára kérdezte meg, hogy érkezik-e vacsora partnere. Kifizetett egy üveg méregdrága pezsgőt, amit már előre megrendelt és elindult hazafelé. Fortyogott a dühtől. Nem tudta eldönteni, hogy Wallace-ra vagy magára haragszik-e jobban, amiért hagyta, hogy a férfi hülyét csináljon belőle. Elővette a telefonját, és küldött neki egy üzenetet.

„Köszönöm a szép estét”

Majd bepötyögött még egyet. Először azt akarta írni, hogy „gyáva”, de meggondolta magát, és azt inkább kitörölte. Végül mégis elküldött egy második sms-t is neki címezve, amiben csak egyetlen szó állt.

„Faszfej!”.

Wallace nagyot sóhajtott, és egy végtelennek tűnő pillanat alatt futott végig az agyán, hogy talán elvesztette az utolsó esélyét, hogy valami jó történjen vele az életben.

Folytatás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés