Tartalom: Minden embernek szüksége van valakire, akit szerethet, akit gyűlölhet, akit megvethet, és aki akkor is ott van neki, mikor mindenki más már elfordult tőle. Mert senki nem lehet teljesen egyedül. Egymástól függünk. És ami az első volt, aki az első volt, könnyen válhat az utolsóvá is.
Páros: Sherlock/Anderson
Fandom: Sherlock BBC
Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: slash, drogfogyasztás, durva beszéd, itt-ott nyálas Watson POV, és a cselekmény, ami úgy tesz, mintha lenne, headcanonok
Zene: Simon Curtis- Pit of Vipers/ amúgy a hapek legtöbb számát idelinkelhetném, mert azokat hallgattam miközben írtam
Megjegyzés: Angst. Felakasztom magam a fogasra. Leültem, feltettem magamnak a kérdést, hogy miért gyűlöli ennyire Sherlock Andersont, aztán elkezdtem írni. Istenem mit tettem! „sírva elbujdokol” A harmadik évad előtt született, úgy tessék olvasni!

Szeretem nézni, ahogy alszol. Nem véres lázálomban vergődsz, nem a drogos hagymáz
láncolja le a szemedet, hanem csak alszol, mint bármelyik másik ember ezen a kivénhedt földgolyón. Persze te nem vagy tucatember. Te Sherlock Holmes vagy, a világ egyetlen és egyedülálló tanácsadó detektívje, zseniális, ragyogó elme. És az én szeretőm. Igazad van, tényleg szentimentális vagyok, de te tehetsz róla. A tincseid, amik olajfoltként terülnek el a szaténfehér ágyneműn, nyugodt, sima arcod, az érthetetlen megjegyzéseid, amiket öntudatlanul motyogsz, inas, izmos tested, az egész lényed. Ahogy bekúsznak az első napsugarak és arany glóriába vonják szendergő alakod, a szívem belereccsen a gyönyörű, fájdalmas, kibírhatatlan szenvedélybe, amit irántad érzek. Szeretnélek magamhoz húzni és fullasztó szorosan átölelni, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valódi vagy és tényleg itt vagy. Velem. Jó lenne, ha itt is maradnál, és nem futnál el olyan messzire ahová nem mehetek utánad és nem üvölthetek rád, de tudom, sejtem, nagyon mélyen és halkan, de állandóan, hogy egyszer itt fogsz hagyni engem. elrohansz, és én itt maradok néhány hasznavehetetlen emlékkel, semmire sem jó reményekkel és szegényes információkkal. Mert magadról alig mesélsz. Még csak azt se tudom, hogy volt-e valaki előttem.

Léteznek láthatatlan emberek.
Andersonnál senki nem tudta jobban.
Ő is közéjük tartozott.

Nem volt mutáns, titkos genetikai kísérlet, UFO vagy más egyéb kitalált lény, nem rendelkezett szuperképességekkel, egész egyszerűen csak soha nem vették észre.
Vagy elfelejtették látni.
Nem tartozott egyik klikkbe sem, így aztán senki nem vett tudomást róla.
Nem volt vagány, így nem tartozott a menő srácok közé, nem sportolt, csak havonta párszor levetődött a konditerembe egy órára, így a rendszeres testnevelés hívei sem fogadták be maguk közé. Jó ésszel bírt, de az intelligenciája nem közelítette meg a zsenikét, a szorgalma sem a stréberekét, de elvégezte, amit kellett. Nem öltözött kriptafeketébe és nem sajnálta magát, így ez a szubkultúra is kivetette köreiből.
Az igazság, hogy Anderson teljesen és reménytelenül átlagos volt.
És mint teljesen és reménytelenül átlagos személy, teljesen és reménytelenül láthatatlanná vált.
Ez nem izgatta különösebben.
Lenézte az egymás közt sutyorgó csoportokat, hidegen hagyták a bandaháborúk és abszolút nem érdekelték az iskolai pletykák, amin élvezettel csámcsogott mindenki.
Orvosszakértő akart lenni a rendőrségnél, tehát erre koncentrált, a többit pedig lerázta magáról, mint kutya a vizet.
Ő köszönte szépen, jól megvolt így.

Egészen Addig A Napig.

Anderson harmadmagával bérelt egy lakást, az egyetemhez közel eső panelek egyikében és, mint mindig, mint általában, egyedül ő kelt fel az óracsörgésre. Az ébresztőóra kakasnak tetette magát, repedtfazékhanggal és egy rockkoncertet megszégyenítő hangerővel, de a szobatársai békésen aludtak tovább az észveszejtő lárma ellenére is.
Anderson félvakon, ásítozva és félmezítláb kicsattogott a napaliba és egy jól irányzott ütéssel lesöpörte az órát az asztalról. Aztán bánatosan nézte, ahogy az üveglap szilánkjai a másik papucsán landoltak és csüggedten felsóhajtott.
Ez a nap is jól kezdődik.
Beletúrt a hajába, futólag megállapította, hogy a hiperszuper samponcsoda szart sem ér, mert máris zsíros a haja, pedig két napja mosta meg. Eltámolygott konyha-azon belül is seprű iránt, gyorsan és hozzávetőlegesen eltakarította a szomorú, ám megérdemelt sorsra jutott óra maradványait, majd pusztán megszokásból bekopogtatott a másik ajtón.
A lakásban két szoba szolgált alvásra, és minden egyéb személyi szokás kielégítésére, két-két ággyal, ennek ellenére Anderson egyedül aludt. Biztosra vette, hogy a tulaj csapnivaló ízlése miatt, aki babkávé alapszínű tapétával fedte be az ő szobájának a falát, amin hatszögek és indák váltogatták egymást, meglehetősen idegesítően. ezzel szemben a másik szobát sima fehérre meszelték és a három srác magukénak nyilvánították, mert sem pénzük, sem idejük nem volt, hogy a förmedvényt leszedjék a falról, így oda száműzték Andersont, aki a várttal ellentétben sztoikus egykedvűséggel fogadta el a sorsát.
Innen jött az a vitathatóan zseniális ötlet, hogy az ébresztőt tegyék a nappaliba, mert akkor egyformán fogják hallani.
Anderson udvarias kopogtatására, mormogásba fulladó anyázás érkezett, így minden a megszokott rituáléja szerint zajlott.
Lezuhanyozott, váltott meleg és hideg vízzel, azzal a felkiáltással, hogy jót tesz a bőrnek, de valójában arra kellett, hogy ne aludjon el fürdés közben és ne zúzza össze magát a fehér márványon. Fogat mosott, párszor végighúzta a fésűt a haján, aminek, gazdájához méltóan, semmi stílusa nem volt és felöltözött. Kockás boxer, fekete zokni, térdénél koptatott farmer és egy világoskék ing alkotta az öltözékét.
Ellenőrzésképpen végigmérte magát a tükörben, de nem volt elégedett a látvánnyal. Túlságosan sápadt, túlságosan vékony és az arca is túlságosan szarkasztikus ahhoz, hogy a kecses jelzővel illesse magát.
Dühösen legyintett egyet, hiszen úgyse akar imponálni senkinek. Teljesen felesleges ez a mizéria az alkata körül.
Fújt magára egy kevés sprayt, majd a konyhába sétált és főzött magának egy kávét.
Napközben és ha sokáig kellett fennmaradnia ő is a porkávéra voksolt, de az elsőnek szerette megadni a módját.
A kávéfőző barátságos kotyogott a gázon, míg Anderson az éledő várost tüntette ki figyelmével.
A tízedik emeletről a város kapott valami babaház-jelleget, az arctalanná és apróvá zsugorodott emberek, a matchbox méretű autók, buszok, villamosok, az ég hatalmas, fáradt esőszürkéje segített elhinni neki, hogy az élet csak egy rossz álom, és a halállal végre felébredhet belőle.
A kávé elkészültét jelző sípolás visszazökkentette a hétköznapokba, így Anderson elzárta a gázt és töltött magának egy csészével, amit cukor, tej és minden édesítőszer mellőzésével gurított le a torkán. Megrázkódott a méregerős kávétól, vállára kapta a felismerhetetlen színűre kopott táskáját és elindult az egyetemre.
Az ajtó előtt már várta valaki.
- Késtél – jelentette ki az idegen és Anderson végigmérte a srácot. Épp csak pár centivel volt magasabb, mint ő, fehér arca egy tudós sápadtsága volt, smaragdzöld szemei áthatóan fürkészték, látszatra magára kapkodott ruhái laza eleganciát sugároztak, míg a combját ütögető vékony ujjak türelmetlenséget.
- Bocs – mondta Anderson, pedig még a nevét se tudta a másiknak. Felmerült benne, hogy aggódnia kéne az idegen miatt, aki szemlátomást a legutolsó másodpercig tisztában van a napirendjével, de olyannyira régen volt már láthatatlan, hogy tökéletesen megbízott ebben a tényben. Különben is egy hét múlva az ismeretlen úgysem követi majd többé.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Az ismeretlen, akit Sherlock Holmesnak hívtak a legkevésbé sem volt láthatatlan.
Egy hét elmúltával is ugyanúgy várta minden hétköznap reggel és beszélgetéseik egy-két mondatnál sosem nyúltak tovább.
Az utat az egyetemig halálos csendben tették meg, bár Sherlock folyton úgy vette a levegőt, mint aki mondani akar valamit, de aztán visszanyeli.
Anderson soha nem kérdezett rá, hogy miért pont őt szúrta ki magának, és miért kísérgeti, hogy aztán az iskola kapujában köddé váljon.
Ugyanúgy a reggeli szertartásaihoz tartozott, mint a zuhany, a kávé, és ami azt illeti nem is érdekelte jobban.
Mindenkinek kell egy hobbi.
Amíg nem ránt elő egy kést, vagy pisztolyt, és nem akarja kirabolni, vagy valami hasonló, addig rendben van, hogy az ő követésével foglalja el magát.
A Sherlockkal kapcsolatos szóbeszédek nem izgatták, a tanulást sokkal fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy a többiekkel rágja csupaszra a csontot.
Igaz, ő is szemtanúja volt, hogy miként alázta porrá a matektanárt Sherlock, mikor az meg akarta buktatni, de ettől még nem kezdte el sem utálni, sem isteníteni. Épp csak megállapította, hogy Sherlock egyáltalán nem láthatatlan akármennyire is szeretné ezt elhitetni magával és mindenkivel.
Nem szólt senkihez, kivéve, ha provokálták, mert ilyenkor csak végigmérte a botort, aztán előadta az illető életének legnyomorúságosabb részleteit, míg az azt is meg nem bánta, hogy gondolatként felmerült a szülei fejében. A hideg precizitással elsorolt tények, az unott, érdektelen pillantás megtette a magáét, mert csak a végtelenül ostobák és az új keménycsávók zaklatták. Aztán ők sem sokáig.
Sherlock ott ült, egyedül, körbevéve saját hátborzongató aurájával, amitől könnyedén ki lehetett szúrni a tömegből.
Andersont nem vette körül semmilyen kisugárzás.
Ami őt illeti, akár az üres teremben is lehetett volna, akkor sem szúrják ki.
Sherlock drámai volt.
Imádott színészkedni, szerette sokkolni a körülötte lévőket, vagy látványosan unatkozni. Néha az óra közepén felállt, tett néhány kísértetiesen pontos javítást a táblán, aztán távozott, hökkent csendet hagyva maga után.
Napokig nem lehetett látni, aztán ki sem lehetett robbantani a könyvtárból, száguldozott, felkavarta az embereket és általában úgy viselkedett, mint egy nyárközépi, szeszélyes vihar.
Mindenki bámulta, szidta, megvetette, utálta, vonzódott hozzá (főleg a lányok, akik mélyenszántóan magasröptű beszélgetéseket folytattak Sherlock hajáról és arccsontjairól), de Anderson oda sem bagózott. A maga részéről behúzta az ablakot, leengedte a redőnyt, és míg a többiek a Sherlock nevezetű elemi csapást ugrálták körül, ő tovább magolta az ember felépítését.

Felderengett benne, hogy talán a közönyössége miatt jelenik meg minden áldott reggel Sherlock a lakása előtt, de ez a feltételezés elúszott a semmibe, mert nem foglalkozott vele.
Abból mindig csak a baj van, ha egy láthatatlan azt hiszi, hogy láthatóvá válhat.

- Kell egy rejtekhely – állt elé következő nap Sherlock a kéréssel.
Anderson ledermedt és kis híján a lábára ejtette az anatómia könyvét.
- Minek? – nyögte. Kicsit leblokkolt, mert még mindig ott tartott, hogy Sherlock az iskolán belül szólt hozzá.
Sherlock türelmetlenül kisöpört egy tincset a homlokából és fújt egyet.
- Mycroft – köpte ki a nevet, de úgy, mintha ez mindent megvilágítana. Anderson még mindig értetlenül meredt rá, így hozzátette: - A bátyám.
- Jó, gyere – intett Anderson, holott a legkevésbé sem vágyott belekeveredni családi ügyekbe. És a pártatlanságát sem kívánta feladni, pedig az, hogy ketten sétáltak be az iskolai szertárba visszavonhatatlanul kibillentette semleges álláspontjáról.
A takarítószerektől roskadozó polc mögé bújtak be, hátukat a lassan penészedő falnak vetették és igyekeztek nem tüsszögni a portól, pókhálótól és a penészszagtól.
- Nyilvánvaló – morogta Sherlock és keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját. Anderson nem kérdezett rá, hogy micsoda, így mikor a csend kezdett túlságosan kínossá válni, Sherlock hozzátette:
- A rejtekhely. Mycroft egykettőre megtalál.
- Ha valamit el akarsz rejteni, hagyd szem előtt – jegyezte meg Anderson maga elé meredve. Túlságosan lefoglalta a helyzete elemzése és a távolság fenntartása ahhoz, hogy észrevegye Sherlock tekintetében felbukkanó érdeklődést, ami el is bújt a gúnyos fölény mögött, de nem hunyt ki teljesen.
Anderson láthatóvá vált és még csak nem is tudott róla.

Szeretném azt hinni, hogy volt valakid, bár világossá tetted, hogy ezeket feleslegesnek tartod. Ennek ellenére itt vagyok veled, és ha én egy kivétel vagyok, ami erősíti a szabályt, akkor kellett lennie valakinek, aki miatt megalkottad a szabályt. Nemcsak attól félek, hogy te itt hagysz engem, hanem attól, hogy én is téged. Hogy teszel valami csodálatosan lenyűgöző baromságot és kisétálsz az életemből, hónapokra, évekre, és én beleunnék a várásodba. Nem mintha képes lennék túllépni rajtad, vagy elfelejteni, de keresnék valakit, akihez kötődni tudok. Utálom magam, már csak a feltételezés miatt is, de vannak kérdések, amelyek úgy bukkannak fel bennünk, mint a földből frissen kiforgatott hulla, és hiába ocsmány, bűzős foglalkozni kell velük. Könnyebb lenne, ha megbizonyosodhatnék arról, hogy az a személy még mindig él és te felkeresheted, ha én eltaszítalak magamtól. Kérlek, Sherlock ne hagyd, hogy ellökjelek. Vedd észre, vegyél észre és akkor is szoríts magadhoz, ha én el akarom lökni karjaidat. És így soha nem kell a múltaddal találkoznod, amit úgy titkolsz, még előlem is.

Mycroft végül tényleg nem találta meg őket, aminek Sherlockon kívül csak Anderson örült jobban.
Remélte, hogy ezután az incidens után Sherlock végleg lekopik róla, és így nem vetődnek rá gunyoros, kíváncsi szemek, amiktől kirázta a hideg.
Meztelennek érezte magát, mert nem tudtak róla semmit, macskaíríszükben nem tükröződött tudás, mint Sherlockéban, csak sötét vágyat, hogy darabokra cincálják és ostobaságokkal köpködjék tele, mint a legyek a húst.
És egyáltalán nem akart elmúlni, ahogy Sherlock sem lépett ki az életéből, inkább még mélyebbre rágta magát, és Andersonnak fogalma se volt róla, hogyan húzza ki még mielőtt késő lenne.
Anderson ugyanis nem volt kegyetlen, és nem akart Sherlocknak fájdalmát okozni.
Az egyetlen, amit tehetett, hogy tartotta a távolságot és még kevesebbet szólt hozzá, mint egyébként.

Sherlockot azonban ez a legkevésbé sem érdekelte, Anderson szentül hitte, hogy fel sem tűnt neki, miután egy szerda délután megjelent a lakása ajtaja előtt és minden udvariassági kör mellőzésével besétált Andersonhoz.
Anderson egy szál boxerban, zilált hajjal, magában motyogva a himalájai méreteket öltött könyvhalom közepén ücsörgött, egyik kezében kávéval, másikban energiaitallal, füle mögé tűzött tollal és nagyon koncentrált a térdén egyensúlyozott tételre.
Észre sem vette Sherlockot, csak akkor mikor az kikapta az öléből a tananyagot, félresöpörte az egyik hegyet és leült az ágyra.
- Pihenned kell – jelentette ki köszönés helyett.
Anderson véreres szemekkel és háromnapnyi alváshiány minden ködével meredt Sherlockra és nagyon próbált rájönni, hogy mikor adott kulcsot a közveszélyesnek.
Mikor rájött, hogy soha, felhördült és a kávét Sherlock arcába zúdította, amit követett az energiaital, néhány könyv, majd Anderson ökle.
Itt Sherlock megunta a személye ellen intézett támadást, kecsesen félrehajolt ültében, bal kezével megfogta Anderson csuklóját, jobb kezével az állát és hozzásegítette, hogy a fal adja a másikat.
Anderson annak rendje és módja szerint elájult, így Sherlock sajátjának nyilvánította a közkönyvtárra hajazó szobát és átcsoportosította a rendetlenséget. Vagyis szabaddá tette az ágyat, megfelelő testhelyzetbe tette a szuszogó Andersont és önhatalmúlag feljogosította magát arra, hogy letusoljon.
Természetesen kölcsönzött néhány ruhát Andersontól és rendbe szedte magát.
Zuhanyzás közben mindent megtudott a másik három lakótársról, de azonnal el is felejtette az információkat, mert teljesen haszontalanok voltak a számára, és Andersonra koncentrált.
Az egyetlen, amit nem tudott róla, hogy mi a keresztneve.
A tanárok is Andersonnak szólították, a diákok nem beszéltek vele és épp ezért Sherlock nagyon szerette volna megtudni.
Nem akart semmit, egyszerűen csak érdekelte, de egyik tusfürdő címkéjén se szerepelt ott.

Ez tetszett Sherlocknak.
Kihívást jelentett.
Akármikor feltörhette volna az iskolai rendszert, hogy megtudja, de abban nem lett volna semmi izgalmas.
- Mit keresel te itt? – érkezett az egyszerű, kényelmetlen kérdés a háta mögül. Sherlock épp a csempéket számolta hajmosás közben, segített ellazulni, de a hangtól megzavarodott ezért abbahagyta. Kínosan érezte magát meztelenül, pedig nem szokta zavartatni magát.
Anderson azonban más volt.
És ő is máshogy viselkedett.
Anderson összefont kezekkel, az ajtófélfának támaszkodva dühösen fixírozta Sherlock tarkóját.
Az ajtót sem csukta be maga mögött, világossá téve, hogy ő most egy magánlaksértővel beszél és nem egy zuhanyozó sráccal.
Bár teljes csendről szó sem volt, köszönhetően a csobogó víznek és a halványan beszűrődő autózajnak, a levegőben volt valami nagyon kellemetlen.
- Hogy jutottál be? – egy vallatótiszt sem vághatta volna hozzá nyersebben. A pára lecsapódott a tükrön, megült a csempén és Anderson testén, kígyóként szorítva a mellkasát.
Sherlock fél kézzel tapogatózva elzárta a csapot, de még mindig nem fordult meg.
- Elloptam a kulcsod, lemásoltattam, majd visszacsempésztem – a szavak kigurultak a száján és nyitott tenyeréből márványgömbként hulltak a zuhanytálcára.
- Tűnj innen – tárgyilagos utasítás, semmi több. Anderson elfáradt, sajgott a homloka, tompán lüktetett a szeme körül egy ér és az egyetlen, amit szeretett volna, hogy Sherlock egyszer és mindenkorra sétáljon ki az életéből.
Sherlock nem kérdezte meg, hogy haragszik-e rá, biztos volt benne, csak szárazra törölte magát és felöltözött. Anderson üres tekintettel figyelte minden mozdulatát és legyűrte a dühét, meg a vágyát, hogy alaposan behúzzon ennek a fennkölt baromnak.
Távolságot kellett tartania, mert ha hozzáér, ha engedi, hogy hozzáérjen, darabokra hullik a világával együtt és megszűnik önálló individuum lenni.

Anderson vallásos hittel őrizte azt a felfogását, hogy a többi ember, az érzelmek, a kapcsolatok csak megzavarják, megbízhatatlanná teszik, és nem tudja elvégezni a munkáját.

Anderson megbízható volt, de semmi hajlandóságot nem mutatott az együttműködésre.
Megvárta, míg Sherlock rendbe szedte magát, hozzávágott egy nejlonszatyrot, amibe belegyűrhette a saját ruháit, majd az ajtó felé mutatott.
A másolatot nem kérte el.
Nem kellett neki, nem akarta megérinteni, nem akarta, hogy köze legyen Sherlockhoz.
Pedig napról-napra egyre közelebb került hozzá, még ha ezt nem is akarta elismerni.

A vizsgaidőszak alatt Anderson kényszerszövetségre lépet Sherlockkal, ami abból állt, hogy Sherlock random időpontokban megjelent Andersonnál, egy-két órát maradt és segített a felkészülésben.
Mindig ugyanúgy zajlottak ezek a látogatások.
Sherlock leült az ágyra, rátámaszkodott a térdére, ujjbegyeit piramisszerűen összeillesztette és beszélt. Széleskörűen és alaposan ismerte az emberi anatómiát, kémiát, biológiát és Anderson minden kérdésére tudta a választ.
Anderson a földön ült, törökülésben, melegítőben, pólóban, könyvekkel és füzetekkel körülvéve és jegyzetelt.
Sherlockot szükséges rossznak minősítette és így elfogadta a jelenlétét, amikor kellett, de amúgy soha nem közeledett hozzá.
Leszegett fejjel, szája sarkát beharapva, enyhén fanatikus tekintettel rótta a sorokat, tolla szúként percegett a papíron és egyszer sem nézett fel, hogy láthassa Sherlock elragadtatottan csillogó tekintetét.

Anderson, bár ráragadt valami Sherlock hajmeresztő kisugárzásából, még mindig az a teljesen és reménytelenül átlagos srác maradt, aki mindent megtett azért, hogy elérje a céljait és ehhez nem sajnált semmilyen eszközt bevetni.
Sherlock is csak egy eszköz volt.
A baj ott kezdődött, hogy Sherlock nem fogadta el a szerepét Anderson életében.
Ő akart Anderson élete lenni és megfejteni, hogy mégis miért viselkedik ennyire… átlagosan.
Sherlock kíváncsi volt, hogy Anderson miért nem figyel rá.
Sherlock gyűlölte Andersont, amiért nem figyel rá. Rá és nem arra, amit mondd.
Sherlock szerette a teljesen és reménytelenül átlagos Andersont, mert teljesen és reménytelenül átlagos volt, és nem tett úgy, mintha nem ez lenne az igazság.

- Gyűlölsz engem? – kérdezte egyik nap Sherlock. Andersonnak már csak egy vizsgája volt hátra, a többit zökkenő nélkül tette le.
Anderson kezében megremegett a toll, letette a füzetre és Sherlockra nézett.
- Nem gyűlöllek – mondta, óvatosan ejtve minden szót. – Nem is kedvellek. Csak szükségem van rád. Ennyi. Akár fizethetnék is, de te soha nem kértél pénzt.
- Lehangolsz – jegyezte meg Sherlock. Pislogás nélkül nézett Andersonra, de az állta a tekintetet.
- Te se vagy felemelőbb. Folytathatnánk a tanulást?
- Mi a keresztneved?
- Tessék?
- Azt kérdeztem mi a keresztneved?
- Semmi közöd hozzá.
- Mindent tudok rólad Anderson. Tudom, hogy egy faluban nőttél fel az anyáddal, az apád elhagyott titeket, anyád nem törődött túl sokat veled, és eldöntötted, hogy az emberi kapcsolatok ostobáknak valók. De te nem voltál elég okos. Inkább szorgalmas. Kiverekedted magad ide Londonba, tanultál, az ösztöndíjadból és alkalmi munkákból élsz, és soha nem kérsz segítséget. Nem érdeklődsz senki iránt, így te sem érdekled őket, csak én foglalkozom veled. Tudom, hogy az ár után választod meg a tisztálkodó-és élelmiszereket, nem pedig márka után, hogy szeretnél a rendőrségnél dolgozni, amire minden esélyed megvan. Tudom, hogy ma reggel is kávét ittál és rám gondoltál, mert ott van az a folt az inged gallérján, amit lehajtottál, hogy ne látszódjon, hogy meghúztad a vállad mikor lerohantál az edzőterembe, hogy szereted a levendula illatát és hogy még soha nem volt hosszú távú kapcsolatod. Az egész életeddel tisztában vagyok, és mégse tudom a keresztneved – Sherlock mindezt fel-alá sétálva adta elő. A kék sálja, amit mindig viselt, tekintet nélkül az időjárásra, puhán suhogott minden lépésnél és Anderson szívesen megfujtotta volna vele, mert valósággal remegett a dühtől.
Megfogta Sherlock vállát és a szemébe nézett. Fekete írisze elnyelte a smaragdzöld szempár izgatott csillogását, lassan beszélt, önuralommal, pedig ott lobogott benne a gyűlölet és üvölteni akart, rombolni, de Anderson nem hagyta elszabadulni.
- Igazad van Sherlock Holmes. Ismerem a módszereidet, láttam, de soha nem érdekelt. Te nem érdekelsz. Amit művelünk az nem több mint egy egyezség, ami azonnal felbomlik, amint letettem az utolsó vizsgám is – minden egyes szóval közelebb húzódott Sherlockhoz, bár ezt maga se fogta fel. – Egész életemben tartottam a távolságot. Neked is tartani kéne Sherlock Holmes.
- Miért? – kérdezte suttogva Sherlock. Megnyalta kiszáradt száját és hirtelen nagyon melege lett. A hő egyenesen Andersonból áradt, aki most lerombolta a saját maga építette gátat és Sherlock lassan fuldokolni kezdett, pedig az igazi áradat csak ezután jött.
Nem mozdult. Elérte, amit akart, Anderson vele foglalkozott, így szívesen fizette meg az árat.
- Mert csak így tudod felmérni a helyzetet. Ha kötődsz, valakihez elveszik az arányérzéked. Ha érzel, az emberek kitépik a szívedet, és az magával rántja asz elmédet. Húzd meg a határt és soha ne lépd át. Tudd, de ne alkalmazd. Te páratlan vagy Sherlock Holmes és ezt nálam senki nem tudhatja jobban. Nem érzek semmit irántad, nem is ismerlek úgy, mint te engem, mert én csak a mérce vagyok, amihez képest kiemelkedsz. ne ereszkedj le. Ne érezz. Ne tudd a teljes nevem.
Anderson szinte önkívületben suttogta a szavakat, pár milliméternyire Sherlock ajkaitól. A szavak és a kútmély tekintet megbabonázták Sherlockot, aki itta és elhitte őket és tenyerébe véste a körmeivel, és úgy érezte, hogy ez a fiú, ez a teljesen átlagos és kiismerhető fiú tette őt egésszé és olyan dolgokra tanította, amikről nem is sejtette, hogy léteznek. Mindezt pusztán azzal, hogy létezett.
Sherlock bezárta a távolságot, Anderson szájára tapasztotta a sajátját és megcsókolta.
Anderson viszonozta és nyitott szemmel, vad kérlelhetetlenséggel birtokolták egymás ajkait. Sűrű sötétség robbant a smaragdzöld csillagba és kábító zöld ragyogás gyúlt a sötétségben.
- Gyűlölni foglak – lihegte Anderson mikor elszakadtak egymástól. – Mindig, mindenért, örökre.
- Én is téged – vigyorodott el Sherlock kegyetlenül.
És ez így volt rendjén.
Ők nem egy egész két fele voltak.
Hanem két különálló egész.
Anderson is elhúzta a száját, gúnyos fintort vetett Sherlockra, aztán magához húzta egy újabb csókra.
- Ahozz képest, hogy gyűlölsz… – Sherlock elkezdett mondata kéjes nyögésbe fúlt, ahogy Anderson belecsókolt a nyakába és végighúzta a gerincvonalán a kezét.
- Az esküt meg szokták pecsételni – válaszolta Anderson.
Sherlock bólintott.
A ruhákat úgy tépték le egymásról, tépték, marcangolták a másikat, csupa vörös, kék, lila folt a márványfehér testeken, követelőző lihegések, összeszorított fogakon átszökő kiáltások, dühödt akarni vágyás uralta minden egyes mozdulatukat.
Az ágy nyikorgott alattuk, és felszakadt, ahogy Sherlock megkapaszkodott a huzatban, mikor Anderson beléhatolt.
Ennek semmi köze nem volt a szeretethez, gyűlölethez, csak egy megállapodás pecsétje, ahol a puszta vágy tört felszínre.
Sherlock egyszerre mozdult Andersonnal, Anderson Sherlockkal és az orgazmus is egyszerre söpört át rajtuk.
Megkötetett.
Anderson elküldte Sherlockot fürdeni és üres arckifejezéssel meredt az alaposan igénybe vett ágyára, miközben megpróbálta megsaccolni, hogy mennyire kéne aggódnia amiatt, hogy tényleg nem jelent semmit ez az egész.
Sherlock úgy tűnt el a házból, hogy észre sem vette.
Ő maga is lefürdött, kicserélte az ágyneműt és úgy aludt el, mint akit fejbevágtak.

A Nap lassan felkel, és te békésen szuszogsz tovább. Nem merek megmozdulni sem, nehogy felébresszelek, pedig azt a homlokodra kúszott tincset szívesen a füled mögé simítanám. Megérdemled a pihenést, és talán én is ezt a bámulásoddal töltött néhány percet. Mindig felsejlik előttem az Első Alkalom, mikor végigsimítottam az arcodon és lágyan megcsókoltalak, erre te úgy ugrottál el előle, mint aki belenyúlt a kettőhúszba. Sosem éreztem magam olyan becsapottnak, elárultnak és mocskosnak, mint akkor. Egy hónap, meg egy mellkasomra erősített bomba kellett hozzá, hogy a helyére tegyük a dolgokat. Persze három méter mélyen hallgattál arról, hogy miért menekültél el akkor. Valami történt veled, és ha az tette, akivel előttem együtt voltál, egyszer régen, valamikor, akkor nem akarlak visszalökni hozzá. Sőt ha tudnám, hogy ki az saját kezűleg ölném meg. Ismersz, képes vagyok rá. De lehet nem lesz más választásom. Nem tudom. A jövőnk legalább olyan homályos, mint a te múltad és semmitől nem rettegek jobban, mint attól, hogy a kettő eggyé válik.

A következő egy hónap az Egyezség jegyében telt.
Sherlock elkötelezetten és állandóan utálta Andersont, egy szót sem szólt hozzá, ha szembejött vele inkább elindult a másik irányba, nehogy hozzá kelljen érnie, vagy mellette kelljen elmennie.
Anderson korántsem élte bele magát, ő csak úgy tett, mint eddig.
Láthatatlan maradt és ezt még jobban becsülte.
Az egyetemre továbbra is együtt mentek, amit néma záradékként fogadtak el.
És egyikük se beszélt a köztük történtekről.
Minden rendben volt és Anderson fellélegezhetett, hiszen a vizsgái kitűnően sikerültek, sínen volt az élete és Sherlock sem kavarta fel a jelenlétével.
Elfelejtette azonban, hogy aki belesétált egy viharba, az sosem pihenhet meg. Főleg akkor, amikor minden csendes, mert az azt jelenti, hogy elmúlt a vész.
Épp ellenkezőleg.
Az a vihar szeme, miután csak még rosszabb lesz minden.
A még rosszabb egy hónappal, két héttel és három órával az Egyezség megpecsételése után történt meg és látszólag semmi jelentősége nem volt.
Megint esett az eső, ékes bizonyítékaként a Londonban uralkodó dévaj időjárásnak. Sherlock és Anderson egy esernyőn osztozott, mert Sherlock otthon hagyta az övét.
Egymáshoz igazították a léptüket, Anderson gyorsított, Sherlock lassított egy kicsit és igyekeztek nem belelépni az összes tócsába, meg nem nekimenni az embereknek.
Anderson, maga sem tudta miért, ránézett Sherlockra és hökkenten vette észre, hogy Sherlock sír. Gyorsan elfordította a fejét, hogy úgy tűnjön, mint aki nem látott semmit, pedig a retinájába égett a lehajtott fejű, viaszfehér Sherlock arca, ahogy némán hullnak a szeméből a könnyek és elkeverednek az esőcseppekkel, amiket a hideg szél vágott az arcukba.
Ha jól belegondolt, még sosem látott Sherlockon fájdalmat. Nem mintha figyelte volna, de Sherlock nem sok érzelmet mutatott.
Ott volt a megvető fölényesség, a hűvös közöny, a kegyetlen vigyor és a szemeiben az a meghatározhatatlan csillogás, de ennyi.
Amióta vele volt, ezeket is szinte a nullára redukálta, így el sem tudta képzelni mi lehetett az a dolog, ami úgy felzaklatta Sherlockot, hogy még a maszkja is darabokra hasadt.
Megkérdezhette volna, de ők éppen gyűlölték egymást, és amúgy sem érdekelték egy idegen szenvedései.
Az ő problémája, oldja meg maga.
De Andersont már elkapta a vihar.
Az egyetemhez érve egy öltönyt viselő, gondosan hátrafésült hajú, kövérkés, fekete esernyőt szorongató ifjúba, aki annak ellenére, hogy úgy festett, mint egy felsőbb körökbe is bejáratos diplomata, nem lehetett több húszkettő-huszonhárom évesnél.
Anderson, ahogy alaposabban megnézte kelletlenül pontosított, hogy az, aki előttük áll, és olyan áthatóan vizslatja őket, hogy minden szőrszál vigyázzba vágta magát rajta, pontosan egy felsőbb körökbe bejáratos diplomata.
Sherlock hátrahőkölt és akaratlanul is megszorította Anderson karját, támaszt keresve, de aztán észbekapott és elengedte.
Anderson azonban ruhán keresztül is érezte az érintés nyirkos hőjét és a szándékot, de ő sem engedte, hogy ez kiüljön az arcára-
- Mycroft – jelentette ki Sherlock. Anderson minden kívülállási szándéka ellenére tett egy lépést előre, így Sherlock elé került, mintha védeni akarná.
Azonban Anderson első látásra utálta Mycroftot, mert felfedezte benne az öccse minden tulajdonságát, nyakon öntve egy szép adag hatalomvággyal. Veszélyes volt és jéghideg, ezt Anderson a láthatatlan megfigyelők ösztönös tehetségével azonnal tudta és nagy kedve támadt behúzni neki egyet.
- Sherlock! – mosolyodott el Mycroft. esernyőjének hegyével megbökte Anderson vállát. – Magával nekem semmi dolgom. Távozzon.
- Frászt – jelentette ki Anderson. Máskor, más időben szíves örömest engedelmeskedett volna, de az a tény, hogy Sherlock könnyezett, és hogy a bátyja úgy viselkedik, mintha ő lenne a Brit Kormány, megfejelve az elmúlt hónapok eseményeivel, betették a kaput.
Feladta a pártatlanságát, feladta a szüzességét, feladta az elveit, csak azért, hogy békén hagyják végre.
- Nem az öcsém kurvájával jöttem tárgyalni – jelentette ki Mycroft.
Anderson ütött és talált.

Kiütéssel győzött, de győzelmét nem ünnepelhette öt másodpercnél tovább, mert Mycroft emberei meg őt ütötték ki.
Az egész napot a kórházban töltötte.

Sherlock csak egyszer ment be hozzá, de akkor hazakísérte Andersont. Anderson a hidegtől, a saját magától való undortól és a Sherlock iránt érzett gyűlölettől remegő kezekkel kaparászott a kulcsa után, mikor Sherlock megfogta a csuklóját.
Anderson felé nézett és ráförmedt:
- Mit akarsz?
- Köszönetet mondani – felelte Sherlock, majd szájon csókolta a ledöbbent Andersont.
Anderson egy ideig hagyta magát, de mikor Sherlock nyelve átfurakodott a fogai között, ellökte magától.
- Ebből én nem kérek. Ami történt, megtörtént, egyszeri alkalom volt és nem lesz még egy. A ma történtek pedig nem jogosítanak fel semmire. Azért küldtem földre a bátyádat, mert lekurvázott, és mert te sosem szolgáltattál rá elég okot, hogy megtegyem. Most pedig takarodj a szemem elől, és reggel sem akarlak itt látni.
Sherlock a földet fixírozta, de nem mozdult egy centit sem. Anderson gúnyosan ciccegett, majd Sherlock orrára csapta a lépcsőház ajtaját.
Gyalog rohant fel a tízedik emeletre, de a dühét így sem sikerült levezetnie. Feltépte a hűtőszekrény ajtaját, de a szobatársai már az összes sört megitták, egyedül a házipálinka kornyadozott a hidegben, amit még valamelyik külföldi cserediák hagyott ott.
Anderson szívta a fogát, majd úgy döntött, hogy per pillanat ez az egyetlen gyors és hatékony módja a felejtésnek és az önkívületbe esésnek.
Végül is úgysem számít, hogy milyen löttyel issza magát tajtrészegre.
Kivette az üveget, becsapta a hűtőajtót, lecsavarta a kupakot, kihúzott magának egy széket, leült rá és inni kezdett. Úgy, ahogy volt az üvegből, levegőt alig véve közben.
A pálinka a kerítés szaggató fajtából származott, így megtette a hatását.
Anderson előtt forogni kezdett a világ, a tárgyak körvonalai elúsztak a levegőben, megsokszorozták önmagukat és valaki iszonyat hamisan üvöltött egy Beatles nótát. Mert azt a borzalmat, ami hangként jutott el hozzá, nem lehetett éneknek nevezni, még a legnagyobb jóindulattal sem.
Mikor ráeszmélt, hogy ő kornyikál a feje az asztalon koppant és rajtaütésszerűen elaludt.
Álmában Sherlockot csókolta, hosszan, édesen, forrón, ujjaival végigkövette az engedelmes ívbe hajló nyakat, és elkezdte kigombolni az ingjét, hogy megcsókolja a bőrét, de Sherlock itt valamilyen furmányos mágia révén Mycrofttá változott, és Anderson nem tudott elszakadni tőle, pedig ütötte, rúgta, ahol érte, majd hátrarántotta a fejét és az iszonyatos fájdalomra felébredt.
Macskajajos hangulatát a béka segge alá rugdosta a tény, hogy sikerült bevágnia a fejét az ablakpárkányba. Óvatosan felállt, mereven mozogva és a felesleges mozdulatokat kerülve a szekrényhez támolyogott és bűvészeket megszégyenítő mozdulatokkal elővarázsolt egy aszpirint, amit bőséges vízzel vett be.
A kávéfőző alján még lötyögött némi kávé, amit felhajtott és máris érzett magában annyi erőt, hogy felpislantson az órára. Az hajnali ötöt mutatott és Anderson úgy döntött, hogy inkább ignorálja az iskolát és kialussza magát.
Ráfért a pihenés.
Főleg a történtek után.
Erre beugrottak neki Sherlock ajkai, azok a keskeny, forró, követelőző, édes ajkak, ahogy szorosan az övének simulnak és erre felnyögött és amilyen gyorsan, csak mert a zuhany alá sietett.
Leszórta a ruháit és hideg, jéghideg vizet engedett magára, míg helyre nem zökkent a hormonrendszere.
A francba, mégis mikor alakult ez ki nála? Mikor kezdett el ennyire Sherlockra koncentrálni és, hogy engedhette meg ezt magának?
Már akkor helyre kellett volna tennie, mikor először felbukkant az ajtaja előtt, és közölte vele, hogy késett.
Fogvacogva kászálódott ki a zuhany alól, dereka köré csavart törülközővel, vizesen csattogott a szobájába, és semmi másra nem vágyott, mint, hogy feküdjön és aludjon.
Úgy az ítéletnapig.
De a vihar nem engedte.

Érzése szerint alig tette le a fejét a párnára, mikor a telefonja megcsörrent és lelkesen, de rohadt idegesítően, hangosan üvöltött valami ostoba dallamot, amitől Anderson feje, érzése szerint legalábbis, kétfelé szakadt.
Az összes ágyneműt felhalmozta a feje fölé, de a zaj áttörte a szigetelésnek kinevezett kupacot, így Anderson nyüszítve a nem akarástól felvette és kihangosította azt az átkozott telefont.

- Halló? – morogta egy másnaposan felkeltett ember minden bájával.
Senki nem szólt bele csak a szapora, szaggatott lélegzetvétel hallatszott, meg a statikus zörej, ami t eltöltött a ki nem mondott szavak súlya és ólomkőként húzta le Anderson gyomrát.
A balsejtelem gyorsabban józanította ki, mint bármilyen kúra.
- Halló! – üvöltött bele a készülékbe, majd benyögte az első nevet, ami eszébe jutott. – Sherlock, baszd meg, te vagy az?
A telefon kattant egyet és elnémult.
Letették.
Anderson tanácstalanul meredt a kijelzőre, mert ha tényleg Sherlock volt és nem valamelyik hülyegyerek az egyetemről, akkor nagy baj van.
Az már nem is érdekelte, hogy honnan tudja a telefonszámát, igazán mellékesnek tűnt amellett, hogy kívülről tudja az egész életét, lefeküdtek és valami egészen röhejes viszonyba kerültek.
Már nem játszhatta el, nem győzhette meg magát, hogy semmi köze Sherlockhoz, semmit nem érez iránta, mert bekerült a vonzáskörzetébe, közelebb, mint bárki más és most itt van ez a hívás, amivel kezdenie kéne valamit.
De mit?
Fogalma se volt róla, hogy hol lakik.
Az egyetlen lehetőségként visszahívta a számát, ami k9csöngött és csak kicsöngött, aztán hangpostára kapcsolt.
Anderson kapkodva felöltözött, előrángatta egy szennyeshalom alól a laptopját, majd hirtelen megvilágosodási rohamában belépett az iskolai nyilvántartási rendszerbe és kikereste Sherlock adatait.
Nem volt nagy kunszt feltörni a rendszert, ismert pár trükköt, amit egy számítógépbuzi csajtól lesett el.
Mikor megtalálta a címet, lecsapta a laptopot, felkapta a kabátját és kirohant a házból. Hívhatott volna egy taxit, de a cím nem volt messze annyira, és beleőrült volna a várakozásba.
Alaposan kilépett, felsőtestét előre döntve feszült neki a metsző, hideg szélnek. Ökölbe szorított kezeiben több volt a hiábavalótól való félelem, mint a harag és egy kis hang a koponyája mögött monoton darálta: nem érsz oda időben, nem érsz oda időben, nem érsz oda időben.
Kis híja volt, hogy nem így lett.
Sherlock egy kétes hírű környéken lakott, egy a pusztulás útjára lépett utcában, azon belül is egy mocskos kis zugban. Anderson hasznát vette a láthatatlanságának, mert úgy suhant el a pislákoló lámpák, a hajnal fáradt köde alatt, mint egy kósza látomás, beleivódott az elcsúfított falakba és a járdába, és senki nem foglalkozott vele.
Sértetlenül jutott fel Sherlockhoz, akinek csak egy monogrammal volt jelezve a neve. Anderson fikarcnyit sem törődött olyan dologgal, mint a zár, nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót.
Maga is meglepődött saját sikerén, de a fa öreg volt már szuvas, és inkább az számított csodának, hogy eddig kibírta.
A szobában mindenhol kibontatlan dobozok hevertek, ruhadarabok és egy félresiklott élet minden káosza.
Anderson szíve elfacsarodott a szánalomtól, meg attól a megcáfolt elmélettől, hogy esetleg hamis címre rohant.
Úgy tűnt, hogy a szerencse mellé szegődött, egészen addig, amíg át nem verekedte magát a különböző félbehagyott kísérleteken, jegyzetlapokon, formalinba áztatott szervek tömkelegén, meg egy emberi koponyán és be nem nyitott a fürdőbe, ahonnan zajok szűrődtek ki.
Anderson undorodva nyögött fel.
Sherlock a hideg kövön feküdt magzatpózban, az egyik kezén érszorítót viselt, mellette pedig ott hevert a használt tű.
Anderson artikulátlan átkokat motyogva ledugta az öntudatlanul és vérző orral hentergő Sherlock torkán az ujját, majd a kád fölé segítette. Tartotta addig, amíg kihányt magából mindent, majd a félig eszméletére tért Sherlockot a mosógép oldalának támasztotta, míg egy pohárba meleg vizet engedett és sót szórt bele, majd a löttyöt belediktálta Sherlockba.
Sherlock megint hányt és ezt a műveletet Anderson addig folytatta, míg epe nem jött fel a gyomrából és nem tisztult ki a tekintete.
- Nem kéne itt lenned. Te nem juthatsz a Mennyországba – motyogta Sherlock majd újra elájult.
Anderson tartotta a karjaiban és nagyon szerette volna a földhöz csapni, míg össze nem törik, mint egy porcelánbaba, de nem volt szíve egy magatehetetlen és beteg embert bántani.
Bevizezett egy törülköző, tisztára törölte vele Sherlock arcát, megfésülte a haját, alsónadrágra vetkőztette és a hálószobába vitte.
Letette a fájdalmasan használatlannak rémlő ágyra, az összes takaróval betakarta, majd rövid töprengés után odahúzott egy széket és őrizte Sherlock álmát.
- Hülyeséget csinálsz Anderson – közölte saját magával halkan. – Itt kéne hagynod a francba. Semmit nem jelentetek egymásnak.
Ennek ellenére mélyen aggódva figyelte Sherlockot miközben heves vitát folytatott önmagával.
Végül arra a köztes megoldásra jutott, hogy feltúrja az egész helyet az anyagért, lehúzza a WC-n, és eltűnik.
Tervét siker koronázta, mert bár Sherlock egészen rafináltnak bizonyult rejtekhelyügyben, Anderson nagyon alaposan kutatott.
Miután mindet a csatornák gondjaira bízta, még egyszer leellenőrizte Sherlock állapotát.
- Miért hívtál? – kérdezte a mutatóujjával gyengéden végigsimítva az arcán. Hirtelen ötlettől vezéreltetve lágy csókot lehelt az öntudatlan Sherlock ajkaira, majd elviharzott a szobából.

Javában nappal volt már, az előadások is megkezdődtek, de Anderson ki akarta szellőztetni a fejét.
Oda sem figyelve rótta az utcákat és próbálta meg összerakni a dolgokat.
Sherlock sír.
Mycroft megjelenik.
Sherlock belövi magát.
De miért?
A kérdés idegesítően zizegett a fejében, de nem tudott rá válaszolni.
Fekete autó suhant mellé, észrevétlenül, akár egy éjszakai ragadozó és Anderson azon kapta magát, hogy majdnem nekisétált egy nyitott kocsiajtónak.
- Szálljon, be kérem – hallatszott egy ismerős, udvarias hang.
Anderson oldalra nézett, a fekete kocsi utasterébe és hitetlenkedve felcsuklott. Mycroft ült a bőrülésen, pedánsan egyenes derékkal, összeszorított térdekkel és az esernyőjével, ami úgy látszik, elmaradhatatlan kelléke volt öltözékének.
Anderson már úgyis minden mindegy alapon beszállt és jó alaposan becsapta maga mögött az ajtót.
A motor feldorombolt, és az autó elindult.
- Mit akar tőlem? – kérdezte élesen Anderson. Megint elfogta az a tehetetlen düh, és gyűlölet, ami a Holmes fivérek közelében tört rá, de moderálta magát.
- Tűnjön el az öcsém életéből – válaszolta Mycroft nyugodtan.
- Bele sem akartam kerülni – jegyezte meg Anderson, idegesen dobolva az ujjaival.
- Maga lenne az első. Mennyit kér?
Anderson eltöprengett. Végre itt van az alkalom, hogy örökre hátat fordítson ennek az egész őrületnek, de a lelkiismerete felidézte a magánkívül fetrengő Sherlock képét, így összeszorította a száját és hallgatott.
Mycroft folytatta.
- Az öcsém rendkívüli intelligenciával bír, de sajnos az emberi kapcsolatok igen káros hatással vannak rá. Nem viseli jól a csalódást és az elszakadást - ezt a szót különös hangsúllyal ejtette ki – és attól tartok, hogy tönkreteszi a pályafutását, még azelőtt, hogy kialakította volna. Ha maga most eltűnik, belátja végre, hogy az érzelmek feleslegesek és abbahagyja az önpusztítást.
Anderson enyhén szólva is kételkedett Mycroft őszinteségében, de mivel nem hangzott egetverő ostobaságnak, hagyta magát meggyőzni. Elhallgatatta a bűntudatát és kiszáradt torokkal közölte:
- Három feltételem van. Egy: kerít nekem egy másik egyetemet és mindent elintéz, beleértve az ösztöndíjat is. Kettő: háromszázezret akarok látni a számlámon. Három: elmondja mi történt.
Mycroft bólintott és Anderson csak minden erejét megfeszítve tudott nyugton maradni.
- Meghalt az édesanyánk. Távozhat, holnapra már készen várja egy másik élet.
A kocsi megállt, Anderson pedig támolyogva szállt ki. Egyenesen a lakása elé hozták, de ez csak futólag regisztrálta magában, mert sokkal jobban lefoglalta az, hogy gyakorlatilag hagyta magát lefizetni, és ezzel a maradék elvét is sutba dobta.
Pedig pontosan azt kapta, amire mindig is vágyott: egy új életet Sherlock nélkül.
Felsétált a szobájába, mindent összepakolt, majd a tekintete a szőnyegre tévedt, amiből még mindig nem ment ki a kávéfolt és hisztérikusan röhögni kezdett.

Mycroft elégedetten sóhajtva dőlt hátra a szolgálati kocsiban.
Sikerült eltávolítania Andersont Sherlock mellől, aki nyilvánvalóan nem felelt meg mindazon követelményeknek, amit az öccse lehetséges partnerei iránt támasztott.
Sajnos azt a véletlen balesetet nem tudta semmissé tenni, de még idejében közbelépett.
Anderson túlságosan átlagos volt és erőtlen. Sherlock partnerének harcedzettnek, felkészültnek kell lennie, olyan valakinek, aki egyszerre tudja megvédeni és vigyázni rá.
Nem lesz könnyű ilyen személyt találnia, de talán a következő jelölt, az a John Watson majd megteszi.
- Elnézést uram, de mit fog mondani Sherlocknak? – kérdezte roppant tisztelettudóan a sofőr.
- Semmit – felelte Mycroft és ezzel lezárta a beszélgetést. Kinyitotta a J. W. jelzésű aktát és elmélyülten olvasni kezdte.

Szeretlek Sherlock Holmes, és amíg tehetem meg foglak védeni, de a múltad kísértetei ellen, attól tartok, hogy nem lesz elég egy ólomgolyó. De igyekezni fogok, hogy jobb legyek, mint az első. Hogy soha ne okozzak neked csalódást. A találkozásunk véletlen, de sorszerű volt. – Jó reggelt! – köszönök, ahogy kinyitod a szemed. Elmosolyodsz és én végigsimítok az ajkaidon, majd viszonzom a gesztust.. Az aggályaim megzavart madárrajként rebbenek ki a fejemből, hiszen te soha nem hagysz el engem és én soha nem hagylak el téged.
Ez eleve elrendeltetett.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.04.11. 11:27 GB Ezt munkahelyen nagyon nem ajánlott olvasni... hol felizgultam ( többször visszaolvasva a sorokat... ) hol elszorult a szívem..

2014.01.16. 14:44 Kate Ó, ez annyira szép volt! És szomorú. Gratulálok, nagyon jól írsz, nagyon eltaláltad a hangulatot!