Egy olyan lakás felderítése folyik, ami akár komoly rendőrségi üggyé és válhat, ha a rendőrség nem kap neveket és válaszokat a kérdéseire.

A Baker Streeten álltunk, mindnyájan a feliratot bámultuk. Mikor nem bírtam tovább, a szemeimbe hideg fuvallat csapott, és már nagyon szerettem volna sírni; odabújtam Sherlockhoz, szorosan magamhoz húztam és csendben hullattam a könnyeimet. Aztán átvetette rázkódó hátamon a kezét, és átölelt. A karjaiba zárva minden olyan békésnek tűnt, mintha el lennék zárva a világ minden problémájától. A felügyelő elővette a mobilját és tárcsázott egy számot. Egy gyors beszélgetés után letette és elindult az utca másik oldalára, majd intett nekünk, hogy mi is jöjjünk. Kibújtam az öleléséből és megtöröltem az arcomat.

- Felmegyünk és körbenézünk egy kicsit. – Mondta még menet közben. – Maguk is jönnek, ugye?

Bólintottam és átmentünk a széles úton, fellépve a járdára rossz érzés fogott el. Itt állt az ajtó előtt az is, aki megfenyegetett…

     A felügyelő megrántotta az ajtót. A nehéz, vasból készült bejáró csikorogva kinyílt, majd beléptünk mind a hárman. Mögöttünk néhány pillanat múlva hangos csattanással zárult be. Az előtérben senki sem volt, a rendőrök, akik kinyitották az ajtót, már elmentek, de a bizonyos lakás kulcsát már megkapta Lestrade mielőtt még találkoztunk volna.

     Sietve lépcsőztünk fel a negyedik emeletre, majd megálltunk a 45-ös számmal felszerelt faajtó előtt. Egy gyors pillantást vetett rám Greg, aztán előkotort a kabátja belső zsebéből egy fémszínű, kopott, viszonylag régi kulcsot. Határozottan dugta a zárba, kétszer elfordította, és egy erőteljes lökéssel kinyílt. A szemünk elé tárult annak a bizonyos lakásnak a belseje. Fülledt és nehéz volt a levegő. Mindenütt por lézengett. Egy sárgás fény volt jelen, a bejárattal szemben egy hosszú fal húzódott, ahonnan két szoba nyílt. Az egyikben a kis fehér ajtó felső felében egy sárga üveget helyeztek el, amin régies mintájú, egyszerű formák voltak bevésve. Ezen a vékony üvegen átáramló fény világította meg a falakat sárgás derengésben. A felügyelő becsukta a bejárati ajtót és a kulcsot visszacsúsztatta a kis zsebbe.

     Sherlock lépett először. Megragadta a kilincset, ami régi volt és már rég nem fényes. Az ajtó nem volt bezárva, finoman nyomta le a kilincset, és ahogy növekedett a rés, amin keresztül beláttunk a szobába, egyre izgatottabb lettem. Szemben a bejárattal helyezkedett el egy ablak, ami fehér papírral volt befedve. Ezen keresztül még világosabb volt a fény, ami beáramlott a délutáni napból, s így még jobban megvilágította a sárga üveget. Ám, ahogy közelítettünk az ablak felé, észrevettünk valami oda nem illőt.

***

Szöveg volt írva a széles papírra. Halványan, grafitceruzával, hogy kintről ne látszódjon a fekete, hatalmas betűk mellett az írás. Tudták, hogy fel fogunk jönni ide. Valaki biztosan tudta, hogy a kis betűkkel írt szöveget el fogom olvasni. Odamentem volna az ablakhoz, hiszen már majdnem megölt a kíváncsiság, hogy mit üzen az a bizonyos fenyegető, de Greg megragadta a karomat.

- Miss Hooper, veszélyes lehet.

Sherlock egyetértően bólintott. Visszaléptem hozzájuk.

     Mind a ketten alaposan körülnéztek a kis szobában, de miután megállapították, hogy nem fenyeget semmi veszély, elindultunk az ablak felé, kis lépteket megtéve.

- Sherlock, szerinted miféle szoba lehet ez?

- Az idős nő dolgai voltak ezek, úgy tűnik, régiséggyűjtő volt – állapodott meg a tekintete a hosszú polcsoron, amitől szinte nem látszott a fal.

- Nem lehet, hogy aki feljött ide, az rendezte be?

Sherlock megingatta a fejét és összehúzott szemöldökkel fordult vissza. Sóhajtott egyet. A kabátja belső zsebéből elővette a kis nagyítóját és megvizsgálta a polcon található kis szobrokat. Én már alig bírtam ki, hogy ne olvassam el azt az üzenetet, amit feltehetően nekem szántak. Sherlock mormolt valamit, miközben átvizsgálta a polcokat, aztán egy mit sem sejtető mosollyal az arcán fordult felénk.

- Igazam volt, mint mindig – ekkor még szélesebbre húzódott a mosolya -, a por mindent elárul. A könyveken és a különböző műtárgyakon, szobrokon, formákon, vastagon áll a por. Itt már több mint egy hónapja nem takarítottak.

- Egy hónapja?

- Igen, felügyelő. Egy hónapja.

- Valaki itt járt. A lakást évekig takarította. Nézze meg a falat! Nagyjából fél éve át lett festve az a fal – mutatott az ajtó felé -, már kezdett leépülni a lakás, jóllehet valaki szépen megőrizte itt a rendet, átfestette a leomló falakat is. Mégis lehetett családtagja?

Vett egy levegőt, hogy folytathassa.

- Na és a por. Mindent elárul. – Ismételte, aztán eltátotta a száját, és közelebb hajolt a kis szoborhoz, amin a tekintete megállapodott. – Tévedtem.

- Hogyan?

- Ha megnézi azt a kis görög vas-szobrot, látszik, hogy a hátulján vastagabb a por, mint az elején, egyértelmű, hogy nemrég letakarították. Annyi por van itt, hogy az hihetetlen. Egy hét alatt annyi por rakódik itt le, mintha egy hónapja nem takarítottak volna itt. Bár nem olyan nagy erőfeszítés, hiszen csak a látható részeket portalanították. Az illető nem órákat időzött itt, csak mindössze egy fél órát. Talán, hogy ne láthassa meg senki, hogy itt van. Valaki időközönként idejárt takarítani és gondoskodni a lakásról, illetve a növényekről. – Mutatott a sarokban lévő élén és fényes levelű, egészséges fikuszbokorra.

- Milyen gyakran?

- Ezt nem is olyan nehéz megmondani.

Azzal lekapta a polcsor alatt elhelyezkedő íróasztal lapjáról egy hurkapálcikát, és a növény földjébe mélyesztette, közel a gyökerekhez. Egészen a cserép aljáig nyomta, aztán kihúzta.

- Ezt nézzék – mutatta felénk a pálcát -, a pálcikára nem ragadt rá föld, vagyis nagyjából egy hete volt itt valaki utoljára.

Csak értetlenül meresztettem rá a szemeimet, ahogy a felügyelő is, de csendben várva hagytuk, hogy elmagyarázza.

- Azt hittem, hogy egy hónapja nem jártak már itt, de aztán rájöttem, hogy egy ilyen lakásban, ahol nem szellőztetnek, megáll a por, sokkal könnyebben is rakódik le. A növények is sokat árulnak el. Környezettől függően egy növénynek nagyjából három napig tart, hogy beszívja a nedvességet, ami eltűnik a földből. De ez itt már hét napos. Márpedig minden héten kellett jönnie, hogy megöntözze a növényeket, és kéthetente port töröljön és fölmosson. Valaki hetente idejárt.

S mint valami végszó, a bejárati ajtó váratlanul kinyílt.

folyt.köv.
előző fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés