Semmi baj Hanna, csak éld túl ezt a napot is, mormoltam magamban a szupermarket közepén. Egy újabb reggel Ben nélkül.  Alig múlt kilenc óra, és egy szinte üres bevásárlókocsit toltam magam előtt. A napom kicsit nehezen indult. Elaludtam. Amikor kinyitottam a szemem és az órára pillantottam, az hét harminckettőt mutatott. Még sohasem ébredtem fel olyan gyorsan. Kipattantam az ágyból, felkaptam az éjjeli szekrényen heverő laptopomat, és a fürdőszobába siettem vele. Letettem a mosdókagyló mellé, bekapcsoltam, majd felcsatlakoztam a Skype-ra.  Minden reggel hét órakor beszéltünk Bennel, nála akkor még csak este tizenegy óra volt. Amíg várakoztam, elkezdtem fogat mosni. Amikor meghallottam a beérkező hívást jelző jellegzetes hangot, a szívem elkezdett hevesebben verni. Ráböktem a fogadás gombra, gyorsan kiköptem a fogkrémet, és megtöröltem a számat.

- Hanna, édesem? – szólogatott Ben. – Ott vagy?

Magam felé fordítottam a gépet.

- Itt vagyok, csak fogat mostam – feleltem. – Szia! – dobtam egy puszit a kamerába.

- Jó reggelt! – mosolygott, ahogy megpillantott. – Hol voltál? Már nem győztelek várni.

Az asztalnál ült, póló nélkül, frissen mosott hajjal, kócosan.

- Sajnálom, elaludtam – válaszoltam és lebiggyesztettem a számat.

Ezen hangosan nevetett.

- Legalább velem álmodtál? – kérdezte a szemöldökét húzogatva és közelebb hajolt a kamerához.

- Nem fogok hazudni, nem álmodtam semmit – mondtam és elnyomva egy ásítást elindultam a géppel együtt a konyhába. – Olyan fáradt voltam, hogy miután este beszéltünk, csak eldőltem és már aludtam is reggelig. – Letettem a laptopot az asztalra és bekapcsoltam a kávéfőzőt. – Na, de mesélj, neked milyen napod volt? – érdeklődtem.

- Szuper! – vágta rá. – Ez valami elképesztő. Hanna, neked is látnod kell, mi van itt! Elélveznél a gyönyörtől – lelkendezett. – De tényleg, imádnád. Ez a látvány, a díszletek, a jelmezek, és a pörgés - magyarázott hadonászva. – Nem is beszélve a stábról. Fantasztikus ezekkel a srácokkal dolgozni. Mindenki tudja a feladatát, senkinek sem kell semmit kétszer elmondani – Teljes beleéléssel mesélt, hatalmas mosoly ült az arcán, én pedig boldogan hallgattam és közben öntöttem magamnak egy csésze kávét. – JJ egy zseni. Az ötletei, a látásmódja, és, ahogy elmagyarázza… Azonnal tudom, mire gondol. – Ezt minden beszélgetésünk alkalmával elmondta.– Olyanok, mint egy nagy család, és egyáltalán nem érzem magam kívülállónak. Azt hiszem, teljesen befogadtak.

- Azért ez nem meglepő, Ben, te bárhol képes vagy barátokat találni.

- Csak egyetlen baj van. – A hangja kicsit elszomorodott.

- Mi? – kérdeztem ijedten.

- Nagyon hiányzol – sóhajtotta.

Megkönnyebbülve elmosolyodtam.

- Te is hiányzol – feleltem, és a képernyő felé nyújtottam a kezem, mintha meg akarnám érinteni az arcát, mire ő behunyta a szemét. Jóleső melegség áradt szét a mellkasomban. – Nem tudok rendesen aludni, csak forgolódok egész éjszaka. Egyedül érzem magam, olyan üres nélküled a lakás.

- Túl nagy a csend? – vigyorgott Ben.

- És hideg van az ágyban – tettem hozzá, mire ő elnevette magát.

- Itt nagyon szép idő van, szinte mindig süt a nap. Ez mindenkire jó hatással van, mosolygósak és kedvesek lesznek az emberek.

- Itt meg hűvös van, hol eső esik, hol hó, és mindenki morcos.

- Időjárás és hangulatjelentést hallottak Londonból és Los Angelesből. – Úgy beszélt, mint egy tévé bemondó, és hangosan nevetett. Jó volt hallani az önfeledt, boldog nevetését.

- Öltöznöm kell – mondtam, és betettem az üres csészét a mosogatóba. – Még vásárolni is akarok, munka előtt. – A gépemmel együtt elindultam a hálóba, letettem az ágyra, és a szekrényhez léptem. - De közben azért mesélj – pillantottam hátra a vállam felett. Ez volt az első alkalom, hogy még nem voltam felöltözve, amikor beszéltünk.  Ben belekezdett egy kis beszámolóba az aznapi forgatásról. Közben kimentem a képből, hogy felöltözhessek.

- Na, hé! Vissza a kamera elé! – parancsolt rám. – Szeretnélek látni.

A pólómat a csupasz mellkasom elé fogva visszamentem a laptop elé.

- Ben, nem fogok egy webkamera előtt meztelenül flangálni. Honnan tudod biztosan, hogy csak ketten vagyunk a vonalban, és nem figyel minket senki?

- Megint paranoiás vagy – mosolygott.

- Ha a telefonokat le tudták hallgatni, azt hiszed, ezt nem tennék meg? Ezek – bulvársajtó. – még az anyjukat is eladnák egy sztoriért. Nem akarok címlapra kerülni. Legalábbis semmiképpen sem így.

Hangosan sóhajtott, és megborzolta a haját.

- Jó, persze, tudom. De már egy hete csak ezen a hülye kamerán keresztül látlak – bökött a laptopja felé kissé mérgesen.

- Mások hónapokig élnek így.

- De nekik nem egy hét után kellett elválniuk. Ki sem tudtuk élvezni, hogy együtt vagyunk. A repülőn eszembe jutott, hogy mennyi mindent szerettem volna még mondani.

- Hát mondd el most – kértem.

- Így nem jó – nyafogott. – Közben fogni szeretném a kezed, a karjaimban tartani, érezni az illatod.   

Elszorult a szívem, mert én sem vágytam semmi másra.

- Hamarosan. Két-három hét és meglátogatlak.

- Én addig garantáltan nem bírom ki – csóválta a fejét.

- Dehogynem. Fél évig sóvárogtunk egymás után, mi az a pár hét ahhoz képest - válaszoltam bíztatón, és ismét félreálltam öltözni.  - Hm. Tegnap elfelejtettem mondani, kaptál egy huszonhat oldalas adózási tájékoztatót. Utólagos engedelmeddel felbontottam.

- Persze - helyeselt.

- Majdnem lenyeltem a nyelvemet, amikor a sok paragrafus közül kibogarásztam a lényeget – mondtam, és miután felöltöztem a géppel együtt kimentem a fürdőszobába. - Úgy látom, drágám, túl sokat keresel. Átkerültél egy máik adókategóriába.

- Ez várható volt - törődött bele. - Kell valamit csinálnom ezzel?

- Fizetni.

- Végülis az a lényeg, nem?

- Kész rablás.

- Ez van. Ha keresel X összeget, annak X százalékát le kell adóznod. Ilyen a törvény.

- Rossz törvény. Nem kellene mindenkit egy kalap alá venni – bosszankodtam.

- Nem fognak külön adókategóriát létrehozni művészeknek - kuncogott. Amikor így nevetett egy megjegyzésemen, vagy magyarázott valamit egy számomra ismeretlen témában, mindig gyereknek éreztem magam mellette.

- Na, jó, szívem, sajnos most már tényleg mennem kell – néztem rá szomorúan. – Szeretlek, álmodj szépeket. – dobtam egy puszit a kamera felé.

- Én is szeretlek – mosolygott kedvesen, és a szokásos „vigyázz magadra és szép napot” kíséretében egy apró csókkal ő is búcsút intett.
Szóval ez történt reggel, és most ott a szupermarketben, valahol a tejfölök és joghurtok között, ahogy felidéztem a Bennel való beszélgetésünket megint rám tört a szomorúság. Hogy bánatomat némiképp enyhítsem, a kocsira támaszkodva, gondolataimba temetkezve, egy tölcséres jégkrémet majszolgattam. Egyszer csak egy nagy csattanást hallottam, ahogy két bevásárlókocsi összeütközik, és ennek eredményeképp a vaníliás Cornetto a pulóveremen végigszánkázva a földön kötött ki.

- Mi a franc – hördültem fel mérgesen, ahogy végignéztem magamon és a földön heverő jégkrémen. - Nem tudsz vigyázni? - förmedtem az idegenre, akivel az imént ütköztem, és akiből ekkor még csak az edzőcipőjét és a sötétkék farmernadrágját láttam. – Mi a nyavalyáért nem nézel az orrod…

- Már megbocsáss, kedvesem, de te jöttél nekem – vágott a szavamba a magas férfi félig mosolyogva, és felém nyújtott egy zsebkendőt, amit pár pillanattal azelőtt a dzsekijéből húzott elő.

- Tom? – Hirtelen csak ennyi jött ki a számon a meglepettségtől, de zavarom nem kifejezetten a személyének szólt, inkább a szituációnak, hiszen nem egy megszokott dolog, hogy korán reggel épp Tom Hiddlestonba botlik az ember lánya egy szupermarketben. Ráadásul, ami a botlást illeti, ez most szó szerint így történt. - Mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, miközben a krémet próbáltam letörölni a mellkasomról a tőle kapott zsebkendővel. – Úgy értem ilyen korán.

- Azt, amit te, vásárolok – felelte halkan nevetve. – Öhm, megengeded, hogy segítsek? – nyúlt a mellkasom felé egy újabb zsebkendővel és láttam, ahogy a szeme, mint valami szkenner végigfut rajtam, és tetőtől talpig alaposan végigmér. Már nem foglalkoztam a még mindig jégkrémes pulóveremmel, inkább összehúztam magamon a kabátot.

- Kösz, már megoldottam – feleltem, miközben ő még mindig méregetett.

- Új frizura? – állapodott meg végül az arcomnál. – Igazán jól áll – jegyezte meg egy jelentőségteljes mosollyal az arcán.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy – mondtam kissé elpirulva, s zavarom leplezendő gyorsan leguggoltam, hogy felszedjem a padlóról a Cornetto félig szétfolyt maradékát. Tom is lehajolt mellém, és pár sajnálkozó pillantás közben elvette tőlem a piszkos zsebkendőket, majd előzékenyen felém nyújtotta a kezét, és udvariasan felsegített.

- Sajnálom a jégkrémet, meghívlak egy másikra.

- Kösz, de azt hiszem már nincs több hely a pulóveremen – viccelődtem mosolyogva.

- Tényleg - csóválta a fejét még mindig nevetve. – Tényleg, kérlek, ne haragudj. És ezt leszámítva – mutatott a foltos felsőmre. -, hogy vagy mostanában?

- Jól, köszönöm.

- Hallom – itt habozott kicsit. -, szakítottál Richarddal – bökte ki végül.

- Mi? – emeltem fel hirtelen a fejem – Ezt honnan tudod? – néztem rá döbbenten.

- Pletykásak a hölgyek a BBC-nél, és még inkább közlékenyek, ha én is kíváncsiskodom – vigyorgott.

- Itt már tényleg senkinek sem lehet magánélete – háborogtam, és dühösen bedobtam a táskámat a kosárba.

- Biztosan jól vagy, kedvesem? – érdeklődött, és bal kezét a karomra tette, vigasztalni próbált.

- Ó. Igen. Köszönöm. Már túl vagyok rajta – válaszoltam, és amint kiejtettem a számon, tudtam, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Láttam, ahogy felcsillan a szeme és az a vigasztaló simogatás a jobb karomon, most már inkább csábítónak tűnt. Nem tudatos volt, csak egy ösztönös reakció. Menekülni kényszerültem a helyzetből. Nagyot sóhajtottam, megragadtam a bevásárlókocsit, és elindultam a pénztár irányába. Tom követett. Elkísért az autómig, és segített bepakolni azt a keveset, amit vásároltam.

- Hanna, lenne kedved ma velem vacsorázni? – kérdezte, miközben kinyitottam az ajtót. Egy pillanatra ledermedtem. Bár számítottam rá, de jobban szerettem volna elkerülni ezt a helyzetet. Elgondolkodtam. Ha igent mondok, biztatásnak veszi, azt fogja gondolni, van esélye. Ha viszont nemet, lehet, hogy megbántom, csak mert túlkombinálok egy egyszerű vacsora meghívást. Rövid tépelődés után arra jutottam, hogy talán jót fog tenni, ha kimozdulok kicsit otthonról.

- Rendben – egyeztem bele végül – De nem randi. Szigorúan baráti vacsi, és nem randi – hangsúlyoztam határozottan.

- Értettem – felelte katonásan kihúzva magát, s nevetett. - Akkor hétre ott leszek érted.

- Oké – bólintottam. Azt már meg sem kérdeztem tőle, honnan tudja, hogy hova kell jönnie, biztosra vettem, hogy a BBC news már erről is tájékoztatta. Elköszöntem és ügyesen kitérve egy puszi elől beültem a kocsiba.

Az irodába érve ledobtam a kabátomat és a táskámat az egyik fotelbe, és gondterhelten borultam az asztalomra.

- Neked is jó reggelt! – köszöntött Julie cinikusan.

- Ó… Bocs. Jó reggelt! – intettem felé.

- Mi történt így korán reggel, ami miatt inkább eggyé válnál az asztallal?

- Azon kívül, hogy elaludtam – emeltem fel a fejem. -, és egy fél jégkrém van a mellkasomon? – kérdeztem vissza én is cinikusan. – Este Tom Hiddlestonnal vacsorázok – sóhajtottam és visszaborultam az asztalra.

A szemem sarkából láttam, ahogy Julie feláll és átmegy a kis konyhánkba, ami egy elhúzható ajtóval volt elválasztva az iroda résztől.

 - Nocsak! Egyszerre két várat is be akarsz venni? Ez eddig nem volt jellemző rád – vigyorgott és letett elém egy bögre kávét, a kezembe pedig egy benedvesített konyharuhát nyomott a jégkrém folt eltüntetésére.

- Mi? – néztem rá értetlenül.

- Jaj ne már Hanna! Tudom, hogy összejöttetek Bennel – jelentette ki határozottan.

- Ezt honnan veszed? – kérdeztem meghökkenve.

- Ne nézz hülyének – nevetett gúnyosan, és nekidőlt az íróasztalomnak. – Múlt héten madarat lehetett volna fogatni veled. Egyik napról a másikra megváltoztál, szinte kivirultál. De amióta Benedict elment, olyan vagy, mint aki citromba harapott.

Döbbenten meredtem rá.

- Ugyan már – bökte meg a vállamat. – Ne is próbáld letagadni. Amikor múltkor eljött érted, úgy sugároztatok, mint egy atomreaktor. Azt hittem, itt helyben egymásnak estek. Ugye nem gondoltad, hogy előttem titokban tarthatod?

- Azért reménykedtem benne – mondtam beletörődve és elkezdtem a pulóveremet tisztogatni.

- Na és, mióta tart a dolog? – kíváncsiskodott az asszisztensem.

- Két hete – válaszoltam halkan.

- Óh, azt tudom – pattant fel hirtelen. – Engem az érdekel, mikor kezdődött az egész. Mi volt az, ami kimozdított titeket a barát-zónából – magyarázott drámaian hadonászva.

Hosszan farkasszemet néztünk, a tekintetével próbált győzködni. Végül feladtam.

- Megcsókolt – vallottam be. Julie az ajkát harapdálva, kíváncsi szemekkel nézett rám, mintha egy izgalmas regényről mesélnék neki. – A születésnapomon.

- Igen, igen? És mi történt? – kérdezte izgatottan.

- Nem történt semmi. Megcsörrent a telefonja, és észhez tértünk. Ennyi.

- És utána? – folytatta tovább a vallatást.

- Semmi. Elfelejtettük. Vagyis úgy csináltunk, mintha elfelejtettük volna… – feleltem. – Egészen a Richarddal való szakításomig – tettem hozzá, és a pulóvertisztítást feladva, felnyitottam a laptopomat. – És most, hogy már mindent tudsz, dolgozzunk.

Nagyot sóhajtott, leült velem szembe a saját íróasztalához. A szemem sarkából láttam, hogy az előtte tornyosuló papírkupacon dobol a tollával, valami még mindig nem hagyta nyugodni. Körülbelül egy perc hallgatás után kitört belőle a kérdés.

- Ugye rohadt jó az ágyban? – szegezte nekem kertelés nélkül.

- Na, de Julie! – förmedtem rá.

- Most miért? Az egész pasi maga a szex – védekezett. – Még szép, hogy érdekel.

- Jules!

- Ok. Bocs. Hülye kérdés – dőlt hátra belátón és ledobta a tollat az asztalra. – Nyilván igen, mert úgy mászkáltál itt reggelente, mint aki felhők között éjszakázott.   

Egy hajszál választott el attól, hogy félretéve a morcos ábrázatomat, elkuncogjam magam. Kiszürcsöltem az utolsó korty kávémat és betettem a mosogatóba a bögrét.

- Na, Hanna, mondj már valamit! – noszogatott. – Lefogadom, hogy őrületesen jó.

Nem bírtam tovább. Eszembe jutott az utolsó szeretkezésünk, és elmosolyodtam, az ajkamba haraptam, amit Julie is észrevett.

- Tudtam! – kiáltott.

- De hát nem is mondtam semmit – vigyorogtam.

- A testbeszédet mindent elmondott helyetted. Te mázlista némber – nevetett.

Fülig érő mosollyal készítettem magamnak egy szendvicset és visszaültem az asztalhoz.

- Na, jó – sóhajtott. – Szívfájdalom, de hagyjuk a szexet. Mesélj, hogy úgy egyébként, milyen vele lenni?

Az a letörölhetetlen vigyor megint kiült az arcomra.

- Csodálatos – mosolyogtam elégedetten. – Nem tudok mást mondani. Azt hiszem, még sohasem voltam ilyen boldog.

- Igen, ez látszik – jegyezte meg Julie. – És kifejezetten jól áll neked a boldogság – tette hozzá.

- Csak az a rossz – szomorodtam el egy pillanatra. -, hogy most nem vagyunk együtt, de ezt is túléljük valahogy.

Julie álmodozva bámult maga elé, miközben én nekiláttam a szendvicsemnek.

- Csak azt nem értem – kezdte. –, hogy ha már ott van neked Ben, mit akarsz még Hiddlestontól is? – nézett rám értetlenül.

- Semmit – vágtam rá. – Csak barátok vagyunk. Elmegyünk vacsorázni, mert egyikünknek sincs dolga este.

- És Ben tud már róla?

- Nem kell engedélyt kérnem tőle, ha el akarok menni az egyik barátommal vacsorázni – jelentettem ki háborogva. – De nyilván azért kikérem a véleményét, mégis csak egy pasiról van szó – halkultam el. Egészen addig eszembe sem jutott, vajon Ben, hogy fog reagálni.

- De ugye azzal azért tisztában vagy, hogy Tomnak valószínűleg ez nem csak egy egyszerű vacsi? – figyelmeztetett az asszisztensem. - Az eddigi jelek alapján ő talán többet vár majd a mai estétől.

- Igen, lehet, de kedvelem, nem akarom megbántani azzal, hogy visszautasítom a meghívását.  

Tomot is már jó néhány éve ismertem, és mindig volt egy olyan érzésem, hogy a közeledése nem pusztán baráti jellegű. Nem tudom, ezt honnan vettem, mert nem igazán közeledett úgy, vagy tett megjegyzéseket. Velem is csak olyan kedves és figyelmes volt, mint mindenki mással. Nekem is úgy bókolt, mint minden nőnek, mégis valamiért azt éreztem, hogy talán többet szeretne tőlem egyszerű barátságnál. És ezzel a meglátásommal nem voltam egyedül.

Julie látta, hogy már elég volt a kérdésekből és beleásta magát az előtte heverő papírkupacba, de azért még egy megjegyzést hozzátett.

- Ha már úgysem tartasz igényt Tom Hiddlestonra, én szívesen átvállalom – kacsintott.

Szemforgatva fújtam egyet.

- Óh, az éjjel jött egy fax Davidtől – mondta a lapot vizslatva.

- Fax? – kérdeztem meglepetten.  – Miért nem telefonál?

- Mert egy világ végi thai faluban van, a mobilja nem működik, a vezetékes telefonjukkal pedig nem lehet külföldre telefonálni – olvasta.

- Remek. Na, mutasd – téptem ki a kezéből.

Eltelt valahogy a nap, leginkább pakolással, telefonálgatással és hivatalnokokkal való vitatkozással. Valamikor egy óra körül Tom felhívott, hogy a vacsora előtt még el kell intéznie valamit, úgyhogy inkább találkozzunk az étterem előtt.

- Hazamegyek ebédelni – hajtottam le egy határozott mozdulattal a laptopom képernyőjét.

- Úgy érted hazamész, hogy beszélj Bennel – helyesbített vigyorogva az asszisztensem.

Bólintottam.

- Visszajössz még?

Az órára néztem, elgondolkodtam és döntöttem.

- Nem, azt hiszem, nem – válaszoltam. - Ami maradt, majd otthonról elintézem. Te is menj haza, és pakolj össze! Reggel hétkor indul a vonat, ne késs le róla! Tízre Cardiffban kell lennünk.   

- Rendben – sóhajtott egy nagyot Julie. - Akkor jó szórakozást este – mosolygott. – Ja, és amikor kikosarazod Tomot, csúsztasd oda neki a számomat és a címemet. Szívesen megvigasztalom – vigyorgott.

A fejemet csóválva összepakoltam és elindultam haza. Beléptem az ajtón, ledobáltam a cuccaimat és a laptopommal együtt lehuppantam az ágyra. Bennel általában mindig ugyanabban az időpontban beszéltünk. Attól függően, hogy aznap hánykor kezdett, délután kettő és három között, amikor nála még hat-hét óra volt, és készült a forgatásra. Akkor fél hármat mutatott az óra. Elhelyezkedtem, kigomboltam a hosszú ujjú pólóm felső gombjait, és már hívtam is Skype-on Bent. Még pislogni sem volt időm, mikor már meg is jelent a mosolygós arca a képernyőn.

- Helló Hanna! – köszöntött vidáman, kicsit még rekedten.

- Szia szívem! Már nagyon hiányoztál.

Felnevetett.

- Alig pár órája beszéltünk – mondta mosolyogva.

- Ó, szóval én nem hiányoztam neked? – játszottam a sértődöttet.

- Minden pillanatban hiányzol – felelte kedves, meleg hangon. – Sőt, veled ellentétben, én még álmodtam is – élénkült fel az arca. – Rólad. Rólunk.

- Na és mit álmodtál? – kíváncsiskodtam.

- Majd elmesélem, ha itt leszel. – Elgondolkodott. – Vagy inkább megmutatom – vigyorgott huncutul.

- Már alig várom – haraptam az ajkamba, letettem az ágyra a gépet, és hasra feküdtem.

- Miért van az – sóhajtott. -, hogy akármikor is beszélünk, te mindig az ágyban vagy? – kérdezte, az arcomra pillantott, majd a mellkasomra, nem tudta levenni a szemét a szétnyíló pólómról. – Direkt hergelni akarsz, ugye? – nézett újra a szemembe.

- Csak azért, amiért te minden reggel és este félmeztelenül ülsz a kamera elé – nyújtottam rá a nyelvemet.

Legalább egy percig figyeltük egymást, grimaszolgatott és húzogatta az orrát. Végül elnevettem magam.   

- Julieval ma rólad beszéltünk.

- Na, és miről?

- Tudja. Tud rólunk – jelentettem ki.

- Elmondtad neki? – láthatóan egy kicsit sem rendítette meg a dolog.

- Nem. Rájött magától. Én mondtam, hogy ez lesz.

- Végülis nem katasztrófa. Ő biztos nem fogja továbbadni.

- Nem, de ezentúl már mindig azzal a ’tudom, amit tudok’ tekintetével néz majd rám, és egyfolytában vigyorogni fog, mint a töklámpa.  

Ben ezen jót kuncogott.

- Majd csak túléled valahogy – vigaszalt.

- Túl. Valahogy – mormogtam.

- Remélem, azért meséltél neki egy kicsit, hagy irigykedjen, amiért ilyen jó pasid van – húzta ki magát büszkén.

Csak mosolyogtam, és arra gondoltam, mennyire igaza van, Julienak tényleg van oka irigykedni. Ha nem Benről lett volna szó, szívesen meséltem volna neki, de így kicsit furcsa volt. Hiszen ő mégsem egy hétköznapi ember. Számomra ő csak Ben volt, de akik nem ismerték olyan jól, és olyan régen, mint én, nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy ő Benedict Cumberbatch. Úgy belefeledteztem a gondolataimba, és az érzésbe, hogy milyen jó látni, és hallani Bent, hogy majdnem kiment a fejemből a vacsora meghívásom.

- Képzeld, ma reggel összefutottam Tommal – mondtam végül.

- Hardyval?

- Hiddlestonnal.

- Ó. Óh. – Ez határozottan egy csalódott ó volt. Nyilvánvalóan ő is tudta, hogy Tom a barátságon túl is érdeklődik irántam. – És? – húzta fel a szemöldökét gyanakodva.

- Elhívott vacsorázni.

- Hát, a másik verziónak jobban örültem volna – válaszolta alig hallhatóan, inkább csak magának. - És elmész?

- Miért ne mennék? – feleltem, és feszülten figyeltem a reakcióját. Az arca rezzenéstelen volt, a szemében viszont kavarogtak az érzések.

- Igen, miért is ne – dőlt hátra durcásan a kanapéján, még a fejét is elfordította.
 
- Féltékeny vagy? – kérdeztem döbbenten.

- Nem, dehogy – vágta rá gyorsan, ahogy ismét a kamera felé fordult. A homlokát olyannyira összeráncolta, hogy az egész arca leginkább egy durcás kisfiúéra hasonlított.

- Te tényleg féltékeny vagy – kuncogtam.

- Nem, nem arról van szó, csak…

- Ben, nem bízol bennem? – hajoltam közelebb a kamerához.

- De. Bízom. Persze, hogy bízom. Csak… – zavartan megdörzsölte a nyakát. – Nehéz nem észrevenni, hogy Tom…

- Vonzódik hozzám – fejeztem be a mondatát. – Ide akarsz kilyukadni, ugye?

Bólintott.

- És azt hiszi, most hogy nincs Richard, már szabad a pálya – magyarázta láthatóan idegesen.

- Még ha így is van, nem számít. Nekem ő csak egy barát, semmi több.

Ben csak nézett maga elé, és próbálta megemészteni a hallottakat. Látszólag kicsit nyűgös volt aznap reggel, minden bizonnyal rosszul aludhatott. Amikor fáradt volt, egészen elviselhetetlen tudott lenni, ilyenkor mindig előjött a hisztis énje.

- Ben – szóltam rá kevesen. – Szerelmem – Rám pillantott. – Nagyon jól tudod, hogy rajtad kívül engem nem érdekel senki más.

A szemembe nézett, kicsit elmosolyodott és megenyhültek a vonásai.

- Persze tudom, de nehéz legyőzni ezt az érzést, mert tudom, hogy akar tőled valamit. És olyan elbűvölő tud lenni, meg jóképű… elég jól ismerem.

- Mondtam, engem legkevésbé sem érdekel, legyen bármilyen elbűvölő is. Részemről ez csak egy vacsora lesz, egy baráttal – jelentettem ki, remélve, hogy megnyugszik végre. – Van egy szabad estém, ki szeretnék kicsit mozdulni.

Ben megvonta a vállát.

- Vagy inkább azt szeretnéd, hogy minden este itthon üljek tök egyedül az üres lakásban, és várjam a hívásodat? – kérdeztem.

- Nem, persze hogy nem – válaszolta belátón. - De annyi barátod van, muszáj pont vele vacsoráznod? Nem mehetnél inkább Alice-szel vagy a nővéreddel?

- Alice-nek nem olyan könnyű elszabadulni a gyerekektől, Rachel meg szinte csak a cukrászdáról tud beszélni, amivel már tele van a hócipőm. És tuti, hogy szóba hozná a szüleinket, azzal pedig marhára nincs kedvem foglalkozni. Egyszerűen csak egy olyan ember társaságára vágyom, akivel normálisan el lehet beszélgetni. Tudod, nem csak gyerekekről, családi problémákról, süti receptekről.

- Oké, értem – sóhajtott egy nagyot, úgy látszott, feladta a meggyőzésemre tett próbálkozását.

- Különben meg, te a napjaidat két gyönyörű nő társaságában töltöd, én mégsem féltékenykedem.

- Az nem ugyanaz! – csattant fel.

- De, eléggé hasonló.

Hosszan hallgattunk, már épp témát akartam váltani, amikor ismét megszólat.  

– Ugye, azért még beszélünk ma? Miután végeztél Tommal.

- Persze – mosolyogtam. – A szokott időben. De most, készülődj, mert elkésel, és nekem is el kell még intéznem pár telefont.

- Akkor holnap indultok Cardiffba?

- Igen. Még be is kell pakolnom.

- Oké – Mély levegőt vett. – Hát, akkor én most megyek dolgozni és igyekszem nem arra gondolni, hogy a barátnőm az estéjét egy másik pasival tölti.

- Le is mondhatom, ha ennyire zavar.

- Nem. Ne, semmiképp – tiltakozott. – Nehogy azt hidd, hogy nem bízom benned. - Elhallgatott egy pillanatra. – Csak hiányzol, rossz, hogy nem vagy itt velem. A munka is furcsa így. Imádom ezeket az embereket, de néha olyan, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Jobban szeretem, ha a közelemben vagy. Akkor olyan egyszerűnek érzem magam. Most viszont minden bonyolult. Túlságosan hozzá szoktam már, hogy megoldod az életemet. Hiányzol, mindenhogy. A barátom vagy, és rossz nélküled – fakadt ki szomorúan, közben karjaival hadonászott. Nekem pedig majd’ megszakadt a szívem. – Hiába jó a stábbal lenni, reggelente szeretnék melletted ébredni, esténként beszélgetni, és nem úgy, hogy egy torzított, szaggatott képen keresztül látlak, és hallak. Naponta háromszor vallok szerelmet a laptopomnak, és nem tudom, hogy ezekből az érzésekből mennyi jut el hozzád. És azt már meg sem említem, hogy milyen borzalmas a teájuk.

Könnybe lábadt szemmel néztem rá, és nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Ugyanezek a gondolatok, és érzések kavarogtak bennem is. Megint úgy éreztem, hogy rosszul döntöttem, amikor nem mentem vele. Cserbenhagytam, mikor szüksége lett volna rám.

- Sajnálom – sóhajtotta. – Nem akartam ezeket így rád zúdítani. Nem szeretném, hogy lelkiismeret furdalásod legyen emiatt. Idővel majd hozzászokunk ehhez is. Menj csak el Tommal vacsorázni, és érezd jól magad.

- Biztos?

- Persze – mosolyodott el. – És mondd meg Tomnak, hogy üdvözlöm.

- Rendben, átadom.

- Na jó, szívem, most mennem kell – mondta, és ásított egyet.

- Egyél valamit, mielőtt elindulsz, és vedd be a vitaminokat – parancsoltam rá. – Sápadt vagy, és karikásak a szemeid.

- Oké, ígérem, veszek valamit útközben – pillantott rám, még mindig álmosan. – Legyen szép estéd. Szeretlek!

- Neked meg szép napod! Szeretlek!

- És jó légy! – intett a kamerába még búcsúzóul.

Mély levegővétel után összecsuktam a laptopot és csukott szemmel az ágyra hajtottam a fejem. Néhány percig így maradtam, próbáltam összeszedni magam. Végül kiültem az ágy szélére, és megpillantottam a képet az éjjeli szekrényen. A kezembe fogtam, mosolyogva megsimogattam Ben arcát, majd egy újabb hosszú, megnyugtató sóhaj után kimentem a garázsba, hogy kipakoljam azt a kevés dolgot, amit reggel vásároltam. Aztán elintéztem még néhány telefont, bepakoltam a bőröndömbe, és lassan elkezdtem öltözni.

folytatás
előző fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés