Taxival mentem az étteremhez, késésben voltam, Tom már a bejárat előtt várt.

- Úristen, régóta ácsorogsz itt?

- Nem – csóválta a fejét. – Épp most jöttem. – Láthatóan füllentett, mert az orra és a fülei már vörösek voltak a hidegtől.

- Borzasztóan sajnálom, hogy késtem – mentegetőztem. – Bennel beszéltem és kicsit elrepült az idő.

- Ugyan, semmi baj. Na, és hogy van az én Benedict barátom? – kérdezte érdeklődve, miközben megmásztuk az étterem lépcsőjét a bejárat felé.

- Jól – feleltem – Nagyon élvezi a forgatást. Igazából olyan, mit egy gyerek a csoki gyárban – révedtem magam elé. – Üdvözöl téged is.

- Ennek igazán örülök – mosolygott. – Én is üdvözlöm, mondd meg neki, ha legközelebb beszélsz vele.

- Mindenképp – bólintottam.

Tom előttem lépett be az étterem bejáratán, s megtartva az ajtót megvárta, hogy én is kövessem. A ruhatárnál udvariasan lesegítette a kabátomat, majd ő is levette a sajátját. Az elém táruló látvány hatására egy pillanatra megrekedt bennem a levegő, és az a méltán népszerű mondás jutott eszembe, miszerint hűséget fogadtam, nem vakságot. Valamint az, hogy nem tudom, hogyan magyarázom majd el Bennek, hogy amikor Tomról beszélt, nem a megfelelő „jó tulajdonságait” emelte ki… Az elöl és hátul testhez simuló szövetnadrág és a feszülős fehér ing ugyanis sokkal jobban kiemeli azokat. Tom hátat fordított nekem, és amíg ő a kabátjaink felakasztásával volt elfoglalva, igen, én jó alaposan szemügyre vettem a Királyság második legformásabb hátsófelét. Mikor visszafordult, igyekeztem nem bámulni, de ezt nehéz megtenni, ha a nadrág, vagy még inkább, ami alatta van, majd’ kiböki a szememet. A minden izmot kihangsúlyozó, makulátlanul fehér ingről nem is beszélve.

- Most kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam – jegyeztem meg, az ő nagyon elegáns öltözékére és az én egyszerű farmer-pulóver összeállításomra utalva.

- Hanna, kedvesem, semmi okod arra, hogy így érezz, nagyon csinos vagy, és ígérem, nem rendelünk fagyit, hacsak nem ez a kívánságod – mondta széles mosollyal.

Elnevettem magam felidézve a jégkrémes incidenst, azt hiszem ez már csak így vonul be a történelembe.

Egy pincér az asztalunkhoz kísért minket, és miután mindketten helyet foglaltunk, átadta az étlapokat.

- Hozhatok valami italt? – érdeklődött.

Mély levegőt vettem.

- Én egy dupla Jack-et kérek, tisztán.

A pincér kicsit meglepődve nézett, Tom halványan elmosolyodott.

- Értem – vette tudomásul ámulatából magához térve a felszolgáló. – És önnek uram, mit hozhatok? – fordult asztaltársam felé.

- Nekem is jó lesz az, amit a hölgy kért – válaszolta Tom. A pincér bólintott és elment.

Felnéztem az étlap mögül Tom még mindig vigyorgott.

- Mi az? – kérdeztem.

- Kevés nőt ismerek, aki szereti a whiskey-t.

- Nos, én bizonyára a mélyre nyúló skót gyökereim miatt preferálom – kuncogtam.

- Tetszik ez az érvelés – mosolygott.

A pincér közben megérkezett az italunkkal, és leadtuk a rendelést. Kicsit furcsa volt, hogy Tom nem tudta, mit szeretnék enni, vagy nem szólt bele a választásomba, és hogy én sem tudtam előre, vajon ő mit fog kérni, pedig próbáltam kitalálni. Hirtelen hiányérzetem támadtam, de nem értem rá ezzel foglalkozni, ugyanis a pincérünk ismét megjelent mellettünk, és egy kicsi vékony kristályvázát tett le az asztalunkra, vacsorapartnerem elé pedig egy szál fehér rózsát.

- Ah, köszönöm – mondta Tom a távozó pincérnek, és kezébe vette a váza mellett heverő virágot, s felém fordult. - Hanna, mivel kikötötted, hogy a ma este nem randi, és én ez tiszteletben is tartom, vörös rózsát nem vehettem.

- Tom…

Intett, hogy hallgassam végig.

- Tiszteletlenség lett volna tőlem, hogy egy hölggyel vacsorázom, és nem hozok neki virágot. Nem tudom melyik a kedvenced, de szerintem a fehér rózsa illik minden alkalomra – mondta és felém nyújtotta a virágot. – Ez tényleg csak egy egyszerű baráti ajándék, minden hátsó szándék nélkül.

- Köszönöm – feleltem, és megszagoltam a virágot, ami csodásan illatozott, majd szépen belehelyeztem az elegáns vázába az asztal közepén. – Egyébként a tulipán a kedvencem – szaladt ki a számon megállíthatatlanul ez a teljesen felesleges információ, azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Magamban szidtam a romantikát, és persze magamat, hogy egy ilyen figyelmes gesztussal máris le lehet venni a lábamról.

- Tulipán. Megjegyeztem – biccentett Tom mosolyogva, és ahogy az a huncut fény felcsillant a szemeiben, elég nehéz volt elhinni, azt a bizonyos minden hátsó, vagy akármilyen szándék nélküliséget.

Ahogy telt az este, egyre jobban feloldódtam. Azt nem mondom, hogy ritkábban felejtettem a tekintetem a mellkasán feszülő anyagon, vagy, hogy a valóban elbűvölő mosolya nem olvasztotta meg a belsőmet egy picit, de ezekről is mind inkább Ben jutott eszembe. A beszélgetésünk sok témát érintett és valóban két barátként, őszinte érdeklődéssel hallgattuk egymást, és bevallom, nagyon élveztem a beszélgetést.

- Van egy saját produkciós céged? – kérdezte döbbenten, amikor ez szóba került.

- Bizony – bólogattam teli szájjal. – Már egy ideje. Úgy is mondhatjuk, hogy szabadúszó vagyok.

- Erről nem is tudtam – nézett rám meglepett kíváncsisággal. – Na, és mióta?

- Két éve talán.

- Hogyhogy?

- Megjelent az első könyvem, sok külsős, a BBC-től független melóm volt, és volt egy nagy létszámleépítés is, ezért ezt a megoldást javasolták. Úgyhogy azóta inkább a BBC-nek dolgozom, mint a BBC-nél. Projekt megbízásokat kapok, mint például a Sherlock, vagy a Doctor Who. De vannak kisebb munkák is.

- Ennyi, vagy készítetek már filmeket is?

- Egyelőre csak dokumentumfilmeket, és nem is tervezem, hogy más irányba is elmennénk. De sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő – mélázgattam. – Biztos ismered David Lane barátomat. Operatőr. Most is épp egy filmet forgat, a thaiföldi börtönökben raboskodó britekről. Az éjszaka küldött egy faxot, hogy szerezzek nekik forgatási engedélyt az egyik vidéki börtönbe. Őket elutasították, a nagykövetségen pedig nem voltak valami kedvesek velük. Szóval a fél napom az engedély megszerzésére ment el.

- Ez érdekesen hangzik.

- Az is. Többnyire.

- És nem szeretnél saját filmet készíteni?

- Egyszer talán, de az még nem most lesz. Ahhoz kell egy nagyon összeszedett forgatókönyv, profi stáb, és sok-sok pénz.

Hosszasan beszélgettünk még arról, hogy hogyan képzeljük a jövőnket. Nem voltak világmegváltó terveink, csak élni és dolgozni szerettünk volna.

- Tizenhat voltam, mikor jelentkeztem a színházba diákmunkára – meséltem. – Ügyelő asszisztens voltam. Évekig szaladgáltam a színfalak mögött, és megtanultam problémákat megoldani. Számtalan a cipzárba akadt hajjal, szakadt jelmezzel, lámpalázas, vagy babonás színésszel volt dolgom. Az első napom után megfogadtam, hogy sohasem kezdek színésszel – nevettem. – Biztos voltam benne, hogy életem végéig ezt szeretném csinálni, vagy filmezni. Az anyám azt szerette volna, hogy franciatanár legyek, nem értette, mi vonz annyira a színházban. Hosszú viták, veszekedések árán tudtam csak meggyőzni, hogy neki is jobb, ha azt csinálom, amit szeretek.

- Nem tudlak elképzelni tanárként – kuncogott.

- Hát, én sem magamat.

Már egész jól éreztem magam - ami azt jelenti, hogy egy kis időre sikerült háttérbe szorítanom azt a borzalmasan kínzó érzést, hogy Ben mennyire hiányzik - amikor belépett az étterembe egy párocska. Boldogan, kézen fogva sétáltak el mellettünk. Hirtelen ismét elszomorodtam. Tom valószínűleg félreértette a reakciómat, ő azt gondolta, hogy Richard miatt szomorkodom.

- Sajnálom, kedvesem – mondta őszintén. Értetlenül néztem rá. – Nagyon sajnálom, hogy nem jött össze Richarddal. Szeretnéd, hogy elmenjünk innen? – pillantott a mellettünk lévő asztalhoz helyet foglaló párra.

- Nem, nem, semmi baj – hebegtem zavartan, Nagyon utáltam hazudni, és mivel Tommal most annyira jól megértettük egymást egész este, még sokkal rosszabbul éreztem magam, hogy titkolóznom kell. – Richarddal… az már egy veszett ügy volt. Mindenképpen vége lett volna, idő kérdése volt csupán.

- Egy harmadik miatt? – kérdezte bizonytalanul. – Bocsánat, ez már tényleg nem tartozik rám – visszakozott gyorsan.

Elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék.

- Igen, így is mondhatjuk. Egy harmadik, akit Richard nem akart – feleltem.

Tom összehúzott szemöldökkel nézett rám, tudtam, hogy egy kicsit talán ki kellene fejtenem a válaszom.

- Nem akart gyereket – böktem ki végül. – Ott vannak a nagy gyerekei, azt mondta, ő már nem szeretné ezt még egyszer végigcsinálni.

- Ó. – Tom arca teljesen elkomorodott.

- Ezt éppen akkor közölte, amikor egy terhességi teszt eredményét vártuk.

- Hát ez… - kereste a szavakat. – Sajnálom.

- Ne, tényleg ne sajnáld! Az első egy-két hétben még rosszul éreztem magam emiatt, volt, hogy minden ok nélkül elkezdtem sírni, de már túl vagyok rajta, és igyekszem csak a szépre emlékezni – magyaráztam. - Egyedül a gyerekeket sajnálom. Luke-nak korábban voltak problémái a suliban, de ezek idővel rendeződtek, most viszont megint ellógja az órákat, és verekszik. Még mindig kapok e-mailben értesítést az iskolától, és látom, hogy rengeteg zűrt okoz. Néha úgy érzem, ez az én hibám is.

Pár pillanatra mindketten elhallgattunk, és őszintén hálás voltam a pincérnek, aki ekkor hozta ki a desszertünket, mert ennek apropóján Tom is tökéletes érzékkel váltott témát. Arról kezdett el beszélni, hogy ezt a bizonyos édességet először egyik külföldi forgatása alkalmával kóstolta meg. Vártam, hogy mikor tér rá Benre, és kíváncsi is voltam, vajon nyíltan rákérdez-e, hogy mi van köztünk. Nem kellett sokat várnom.

- Szakítottál Richarddal és, egyből odaköltöztél Benhez…

- Ú, hát hozzád is elértek a pletykák.

Mosolyogva, elnézést kérőn bólintott.

- Az lenne a furcsa, ha nem pletykálnának, már azt hinném, valami isteni csoda történt a világgal – nevetett halkan, majd felemelve poharát az asztalról, belekortyolt. Mintha valamin törné a fejét, a tekintetéből ezt olvastam ki, de csak mosolygott. Azt gondoltam, majd ő is rákérdez igaz-e valami a kombinációkból, Tom viszont hallgatott.

- Mi az? – kérdezte a meglepettségemet látva.

- Azt hittem, majd te is rákérdezel.

- Ez szintén nem tartozik rám – felelte halkan, s közben az arcomat fürkészte.

- De azért kíváncsi vagy – jegyeztem meg.

- Nos – kezdte. -, nem hinném, hogy van alapja ezeknek a pletykáknak. Szerintem természetes, hogy Ben felajánlotta a lakását, amikor nem volt hová menned. Jó barátok vagytok, miért ne tette volna? Én is befogadtalak volna, ha hozzám jössz.

- Még jó, hogy vannak barátaim – nevettem. – Különben mehettem volna a híd alá.

Már a desszertünk végén jártunk, Tom épp egy bájos történetet mesélt még karriere hajnaláról. A tekintetem a bejárati ajtóra tévedt, amin akkor lépett be Annie. Ő volt a szerkesztőm, a kapcsolattartóm a kiadómnál, aki folyamatosan rágta fülem, és egy héttel a leadási határidő előtt mintha hozzánőtt volna a telefonhoz. Cenzúrázott, kritizált, rövid pórázon tartott, és olykor dicsért is. Kapcsolatunknak eme részét jobban kedveltem. Évekkel korábban ő keresett meg azzal, hogy olvasta blogomat, és szerinte érdemes lenne komolyabban foglalkoznom az írással, és a kiadó, ahol dolgozik, lehetőséget is adna erre. Kitűnően tudott a sorok között olvasni, minden leadott fejezet után tett valamilyen megjegyzést az aktuális érzelmi állapotomra. Az évek alatt a munkakapcsolatunk barátsággá nőtte ki magát. Ott voltam a leánybúcsúján, melynek részletei örökre ama négy fal között maradnak, az esküvőjén, és a házavató buliján, ahogy ő is a miénken.

Szóval belépett az ajtón, és rögtön meglátott minket.  Biccentettem, elmosolyodott és elindult felénk.

- Jó estét! – köszönt.

- Jó estét! – mondtuk egyszerre Tommal.

- Nem úgy volt, hogy ma este írsz? – kért számon azonnal, még mielőtt bármi más is történhetett volna, de a szája szegletében azért ott bujkált egy kis mosolyféle.

- De, persze, most is épp dolgozom – pillantottam Tomra, majd széles mosollyal ismét Annie-re, aki láthatóan vette a poént.

- Persze, látom – sóhajtott. – De emlékeztetlek, hogy jövő héten határidő, és tartozol még egy fejezettel.     

- Rendben, ne aggódj, megleszek – biztosítottam.

Tom hangosan megköszörülte a torkát.

- Óh, elnézést! Tom, ő Annie, a szerkesztőm – mutattam felé. – Annie, ő Tom Hiddleston, de gondolom, nem kell bemutatnom – vigyorogtam.

- Örvendek – mondták egyszerre, Tom felállt és kezet fogtak.

- Nos, hát további szép estét – mosolygott Anne, és a saját asztalához sétált, ahol egy kisebb társaság várta.

- Szimpatikus nő – jegyezte meg.

- Igen, tényleg az. De időnként egy zsarnok – nevettem.

Amikor a pincér hozta a számlát, én akartam fizetni, de Tom természetesen nem engedte. Jó hangulatban léptünk ki az étteremből. Alig tettünk pár lépést, azonnal letámadott minket, jobban mondva Tomot két tizenhét körüli lány. Fotózkodás, autogram, majd legnagyobb meglepetésemre az egyikük odalépett hozzám is.

- Az öcsém imádja a könyveidet, aláírnád ezt? – dugott az orrom elé egy papír cetlit. – Nagyon örülne neki.

- Persze – válaszoltam. – Hogy hívják?

- Simon.

„Simonnak szeretettel Hanna Holmes.” írtam, és hozzáfűztem még egy rövid idézetet az egyik könyvemből.

- Nagyon köszönöm – lelkendezett a lány. – Szuper vagy.

Miután a tinilányok kiörömködték magukat, lassan odébbálltak, mi pedig elindultunk az út szélén sorakozó taxik irányába.

 - Remek. A ma este után Nagy-Britannia összes tini lánya engem fog utálni – mondtam vigyorogva.

- Hogyhogy? – értetlenkedett Tom.

- Múlthéten Bennel vacsoráztam, és hát a twitter korában semmi sem maradhat titokban – válaszoltam, és beültünk az egyik taxiba.  

Az autó megállt a házunk előtt, Tom is kiszállt, mondván onnan már haza tud sétálni. Még volt néhány óra Ben hívásáig. Nem volt kedvem egyedül ücsörögni az üres lakásban.

- Nem jössz be még egy kicsit? – kérdeztem. – Reggel vettem egy üveg bort. Inkább innám meg társaságban, mint egymagam.

- Miért is ne – válaszolta.

- Akkor? Bor? – érdeklődtem, amint beléptünk a lakásba.

- Bor – felelte röviden, és közben lesegítette a kabátomat, a mai este folyamán már másodszor. Nem is tudom, ezt miért jegyeztem meg magamnak így, mindenesetre azt már nem vártam meg, amíg ő is leveszi a sajátját, mint az étteremben, mert a végén már megint azon kapnám magam, hogy bámulom.

A konyhába mentem, kivettem a félszáraz vörösbort a hűtőből, két poharat a szekrényből, és egy dugóhúzót. Mikor visszamentem a nappaliba, Tom már kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.

- Valami más lett itt, mióta legutóbb Bennél jártam – jegyezte meg, ahogy körbenézett.

- Pedig nem változott semmi – mondtam, és felé nyújtottam, az üveget, hogy bontsa ki, mégis csak ő a férfi, ez az ő dolga. Magam alá húzott lábakkal leültem mellé. Visszaadta a bort, öntöttem mindkettőnknek. Csak egy kortyot ivott és letette az asztalra. A távirányítót kerestem a szememmel, és megpillantottam mellette a kanapén. Letettem a poharat, és ahelyett, hogy megkértem volna, hogy adja ide, én magam nyúltam érte. Végzetes hibát követtem el, ugyanis egészen addig a pillanatig egy ilyen félreérthető szituációt próbáltam elkerülni, de már késő volt. Jól sejtettem, ő nyilván azt gondolta, hogy meg akarom csókolni. Az arcomra tette a kezét és hajolt egyre közelebb. Még mielőtt bármit reagálhattam volna, mint valami égi közbeavatkozás, a pohár leborult az asztalról és puha puffanással ért földet a szőnyegen. Mindketten a hang irányába fordultunk.

- Déjá vu! – nevettem megkönnyebbülten, ahogy a vérvörös ital egyre mélyebbre szivárgott a hófehér kárpit szálai között. Kísértetiesen hasonlított arra a pillanatra, mikor a kezemből kieső whiskys üveg megakadályozta, hogy Ben megcsókoljon.

- Tessék? – nézett rám értetlenül Tom, aki akkor már a kanapé és a dohányzó asztal között térdelt és a villámot megszégyenítő sebességgel tette vissza a poharat az asztalra.

- Semmi, nem fontos – legyintettem és elindultam konyhába törlőkendőért.

- Nagyon sajnálom Hanna! – mondta és ki akarta venni a kezemből a papírtekercset – Biztosan rosszul tettem le a poharat.

- Ugyan, hagyd csak – térdeltem le a vörös folt mellé. – Nem a te hibád – mondtam, és elkezdtem felitatni a kiömlött bort. Viszont úgy látszik, a mai napon katasztrófa katasztrófát vonz, ugyanis a könyökömmel véletlenül meglöktem az asztalt, és az én poharam is felborult, a tartalma pedig egyenesen Tom hófehér ingén kötött ki. – Ó, a francba! – kiáltottam. – Ne haragudj! Borzasztóan sajnálom…

Tom hangos nevetésbe kezdett.

- Nem történt semmi – mondta és megpróbálta a papírkendővel kiszedni a foltot.

- Ne, ne – szólta rá. – Így csak még jobban beledörzsölöd – vettem ki kezéből a papírt. – Vedd le, kimosom.

Értetlenül, először kicsit talán ijedten nézett rám, de végül nem igen tiltakozott. Lassan kigombolta az ingét, kibújt belőle, majd átnyújtotta nekem. Nem mondom, hogy nem néztem meg a tökéletesen kidolgozott felsőtestét.  Kicsit talán még el is pirultam. Felpattantam, és a fürdőszobán keresztül a mosókonyhába siettem. Tom követett. Bedobtam az ingét a mosógépbe, és átmentem hozzá a fürdőbe.

- Tudod, Hanna, ha azt akarod, hogy vetkőzzek, csak kérned kell, ezért ne tedd tönkre a kedvenc ingemet – pimaszkodott, mindezt a legszexibb, bársonyos hangján adta elő.

- Nem volt szándékos – ráztam meg a fejem teljes zavaromban, s próbáltam nem a mellbimbóit bámulni. - Látod, én is boros lettem - mutattam a pulóveremre.

Mosolyogva bólintott, és egyre közeledett felém. Borzasztó kényelmetlenül éreztem magam, nem tudtam hova nézzek. Szinte pánikba esve húzódtam el, mikor ismét meg akart csókolni.

- Ne, kérlek - toltam el magamtól. –Azt hiszem, félreértethettél valamit.

- Ne haragudj, azt hittem, hogy… - Most márt ő is teljesen zavarban volt, és egy lépéssel eltávolodott tőlem. – Uh, tényleg, ne haragudj.

- Tom, nagyon aranyos vagy, meg minden, de van valakim - vallottam be.

- Óh! Óh - sóhajtott meglepetten.

- Oké, hagyom ülepedni ezt az információt – mondtam. – Addig átöltözök.

Bólintott, én pedig bementem a hálóba. Gyorsan levettem a borfoltos pulóveremet, és belebújtam egy kényelmes pólóba. Amikor kezemben a borfoltos pulóveremmel kiléptem a szobából Tom ott állt a fürdőszoba küszöbén és nagy, kerek szemekkel bámult rám. Akaratlanul is elárultam magam. Gondolhattam volna, hogy tudja, az Ben szobája.

- Úristen, Hanna, te és Ben? - A tekintete mindent elárult, azonnal tudtam, hogy megvilágosodott a helyzet nyilvánvalóságát illetően. - Ó te jó ég… Sajnálom. Nagyon sajnálom, tényleg. Ha ezt tudom, akkor nem… – Idegesen elnevette magát.

- Tom, azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki meglepődik ezen – kuncogtam, és ő még jobban elkezdett nevetni.

- Bocs, nem rajtad nevetek, csak ez a helyzet, annyira kínos. Meg sem fordult a fejemben. Nem tudom miért – hüledezett. – Nem akarok tolakodó lenni, de mióta tart ez köztetek?

- Úgy konkrétan két hete – válaszoltam mosolyogva, mély levegőt vettem, beoldalaztam mellette a fürdőszobába, behajítottam a pulóveremet a szennyeskosárba és felültem a mosdókagyló mellé. Tom még mindig kicsit megütközve nézett rám. Pár pillanatig csak némán vakargatta a tarkóját, s közben leült velem szembe a szekrény elé.

- Két hete? – kérdezett vissza, mintha nem hinné.

- Igen, de már korábban elkezdődött valami. – Ezután elmeséltem neki az egész történetet, a születésnapomtól kezdve.

- Örülök nektek - mondta. - De tényleg. Jó páros vagytok.

Látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Ekkor én is letelepedtem mellé, és szótlanul bámultuk a padlót.

- Várjunk csak - szólat meg végül. - És mi van azzal, hogy nem kezdesz színésszel? - kérdezte vigyorogva.

- Ben más. Nála ez a tényező nem akadály – vontam meg a vállam.

- Szóval ő jobb – állapította meg, és a szemöldökét kérdőn felhúzta.

Elnevettem magam.

- Nézőpont kérdése – feleltem. – Sokkal több türelem kell, hozzá, mint bármelyik emberhez a Földön, de minden rigolyája, hülyesége és makacssága ellenére imádok vele lenni – meredtem magam elé mosolyogva. – Képes fél órás kiselőadást tartani az egyébként mélyen vallásos nagymamámnak az őssejt kutatásról, vagy a meleg házasságról. Ennyi erővel akár a káma szútrát is felcsaphatná, nagyjából ugyanazt a hatást érné el – nevettem. – De Ben már csak ilyen és én ezt szeretem benne.

- Akkor a családodnak sem lesz újdonság, hogy ő már az életed része – jegyezte meg Tom.

- Eddig is az volt. Imádják őt, de hát ki nem? Nemrég, úgy két hónapja talán, az apám megkérdezte, hogy nem cserélem-e le azt a liverpoolit arra a Benedict gyerekre? - Még szélesebb lett a mosolyom, ahogy felidéztem azt a bizonyos beszélgetést. - Apu nagy Manchester United rajongó. A legnagyobb.  És nem igazán szimpatizált Richarddal, már csak a származása miatt sem. Mindig azt mondja, hogy a Titanicot is liverpooliak süllyesztették el, ezek után nem érti, hogyan lehet annak a csapatnak szurkolni. Ám, azt még nem tudja, hogy Ben csak egy köpésre született a Stamford Bridge-től – nevettem.

- Nagyon szereted, ugye? – kérdezte, de ez inkább megállapításnak hangzott.

- Igen – válaszoltam röviden, mosolyogva. – Mikor először találkoztunk, már akkor megfogott benne valami. Biztos hallottad a történetet, hogy botlottunk egymásba az egyetemen. – Tom bólintott. – Mikor évekkel később újra találkoztunk, egy aprócska, ártatlan vonzalom volt köztünk, de én sohasem gondoltam, hogy ez több barátságnál. Az egész felismerés szinte sokként ért.
 
Hosszasan beszélgettünk még Benről, rólam, róla. Felajánlottam, hogy összehozom az egyik barátnőmmel, de csak illedelmesen mosolygott. Megkérdeztem, kér-e még valamit inni, a válasz az volt, hogy csak ne bor legyen. Kimentem a konyhába, bekapcsoltam az asztalon heverő laptopomat, és öntöttem narancslevet. Épphogy visszatettem az üveget a hűtőbe, a gépem jelzett, hogy beérkező hívásom van.

- Ben? - néztem meglepetten. - Még korán van, nem?

- Szia szívem! Reméltem, hogy már otthon vagy - mosolygott. - Szünetünk van, gondoltam felhívlak.

- Jól tetted, de most...- Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a még mindig csupasz felsőtestű Tom ekkor lépett be a nappaliba.

- Kedvesem, kellene egy kis segítség – kezdte mondandóját, és csak ezután vette észre, hogy Bennel beszélek.

Ben arca először szürke, majd élénkvörös lett, ahogy megpillantotta a félmeztelen Tomot a hátam mögött.

- Zavarok? Vagy segíthetek esetleg valamiben? - kérdezte látszólag dühösen.  

- Ben, üdv, öhm… Nem tudom, hogyan kell bekapcsolni a szárítógépet. Vagyis… - Tom hebegve próbált magyarázkodni, említette a borfoltos ingét, és az ügyetlen mosási képességeit, és miközben egyre intenzívebben mentegetőzött, Ben rám kacsintott, és én láttam az arcán, hogy igazából nem is mérges, csak húzni akarja barátját.

Végül nem bírtuk tovább, és mindketten elnevettük magunkat. Ekkor már Tom is nevetett, nem tudom, hogy inkább zavarában, vagy azért, mert már ő is ennyire viccesnek találta az egészet, de azt hiszem, erre az estére mindannyian nagyon jól fogunk emlékezni. Tom udvariasan magunkra hagyott minket, hogy nyugodtan beszélhessünk.

- Ben, ne haragudj, de amint látod még nem ért véget az estém – mosolyogtam bocsánatkérően.

Tom ekkor kikiabált a konyhából, hogy ő már úgyis épp menni készül.

- Rendben – kezdte Ben félig nevetve. – Azért adj a fickóra egy pulóvert, mielőtt kitennéd az utcára.

- Oké. Rövid szüneted van?

- Megvárlak – mosolygott derűsen.

- Pár perc múlva visszahívlak – mondtam, és bontottam a beszélgetést.

Tom kilépve a konyhából gyorsan megköszönte az estét, és a vendéglátást, plusz hozzátett még egy pár bocsánatkérést is, de alapvetően inkább mindketten csak nevetgéltünk az egészen. Kerestem neki egy pulóvert Ben cuccai közül, és miközben az ajtóhoz kísértem megbeszéltük, hogy az ingért majd beugrik valamikor. A kabátja utolsó gombját gombolta, amikor eszébe jutott valami.

- Szerettem volna, ha ez az este másképp alakul – pillantott rám mély sajnálkozást színlelve.

- Sajnálom, hogy így keresztülhúztam a számításaidat - kuncogtam.

- Ami azt illeti, még helyrehozhatod.

Kérdőn néztem rá.

- Mondd csak, Annie-nek van valakije? – kérdezte egy megbúvó mosollyal a szája szegletében.

- Legjobb tudomásom szerint nincs – válaszoltam. – Tavaly vált el a férjétől, azóta nem nagyon volt senkije.

- Krm… Akkor… - kicsit mintha zavarban lett volna. – Megadnád a számát?

- Miért is ne.

A nappaliba mentem a telefonomért, kikerestem Anne számát, amit Tom fel is jegyzett a mobiljába.

- Köszönöm, kedvesem – mosolygott és búcsúzóul megöleltük egymást.

Alig zártam be mögötte az ajtót, hallottam, hogy máris telefonál. Mosolyogva ültem vissza a gép elé és azonnal hívtam Bent.

- Helló ismét – intettem a kamerának.

- Máris kirúgtad? – nevetgélt meglepetten.

- Tudod, nem ütötte meg a szintet – viccelődtem.

- És ezt leszámítva milyen estéd volt? – kérdezte most már kicsit komolyabban.

- Egész jó. Jó volt kicsit beszélgetni Tommal.

- Örülök - felelte őszintén. - Arra gondoltam, hogy meglátogathatnál. Mondjuk a jövő hétvégén.

- Nem lehet, Ben, csak hétfőn kezdünk forgatni, nem léphetek le azonnal.

- Már lefoglaltam a jegyet - vallotta be kertelés nélkül, a haragos reakciómat várva.

- Ben, de ilyet nem csinálhatsz. Miért nem kérdeztél meg?

- Mert biztos nemet mondtál volna, én viszont már nem bírom tovább nélküled. Legalább csak egy hétvégét szeretnék veled tölteni.

Nagyot sóhajtottam, én is nagyon szerettem volna már vele lenni, de dolgoznom kellett és nem hagyhattam csak ott csapot-papot. De nem tudtam ellenállni a kiskutya szemeinek.

- Na jó, rendben. Elintézem valahogy. De máskor kérdezz meg előbb, rendben?

Boldogan bólintott.

A géppel együtt bementem a hálószobába, s még beszélgettünk egy kicsit, sajnos nem volt sok időn, mert vége lett a szünetének. Miután elbúcsúztunk, felvettem a pizsamámat és bebújtam az ágyba. Az nap éjjel azzal a tudattal aludtam el, hogy egy röpke hét múlva már Ben karjaiban leszek.

folyt.köv.
előző rész

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.03.06. 21:09 cookies Mikorra várható a folytatás? :) már nagyon várom