|
Szavak (1)
Cím: Szavak (1)
Szerző: miriel
Korhatár: 12
Fandom: BBC Sherlock
Stílus: hurt/comfort, kissé OC karakterek
"Újabb percek teltek el néma várakozással. John nézte az ajtót, amin a mentőegységek nem sokkal korábban berohantak. Csak találják meg őket! – imádkozott John. – Hadd temethessem el őket tisztességesen. Kérlek! Legyen egy végső nyughelyük!"
A robbanás. A robbanás mindent megváltoztatott. Az épület romba dőlt és vele együtt John Watson élete is. A számára három legfontosabb személyre dőlt a ház. Mary, az ő állapotos Maryje hőst akart játszani és elkapni Moriartyt. Sherlock pedig, aki teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy az információ hamis és az épület össze fog omlani a robbanásban, Mary után rohant. A rendőrök látták és képtelenek voltak barátját megállítani.
Az ötemeletes épület összeomlott, a játék véget ért és John mindent, ami kedves volt neki, elveszett egy perc alatt. Mire Mycroft a helyszínre ért, már csak a narancssárga takaróba burkolódzó orvost találta, akit a hamuszürke arcú Lestrade próbált megnyugtatni, eredmény nélkül. A tűzoltók oltották a lángokat, próbálták menteni, ami menthető, de mindenki tudta, hogy az esély, hogy ezt bárki is túlélte, szinte nulla. Mycroft nézte a tüzet és csak egyvalami járt a fejében: a kisöccse halott. Sherlock meghalt. Soha többé nem szidhatja le, soha többé nem mérheti vele össze a tudását, soha többé nem oktathatja ki. Valami nedvesség folyt végig az arcán és Mycroft döbbenten jött rá, hogy sír. Szerette volna a csípős füstre fogni, de akkor önmagának is hazudott volna. Eddig ismeretlen érzés uralkodott el rajta. A fájdalmas gyász és a rémület. Bármennyi nézeteltérés is volt közte és Sherlock közt, mégis mindig számíthattak egymásra. Akárhogy is húzta az öccse a száját, mindig kisegítette, ha szüksége volt rá, még akkor is, ha közben folyton megjegyzéseket tett a brit kormány alkalmatlanságára.
Mit fog mondani az édesanyjuknak? Hogy mondja el, hogy a kisöccse nem él már? A kis csoda. Így hívták otthon Sherlockot. Nem a kivételes intelligenciája miatt, hanem mert olyan későn érkezett a családba. Mindenkit elvarázsolt a hatalmas szürkéskék szemeivel és az akkor még gesztenyebarna loknijaival. Mycroft emlékeiből élesen előugrott egy kép, ahogy Sherlock szalad felé egy kantáros rövidnadrágban, egy befőttesüveggel a kezében, hogy megmutassa a cserebogarat, amit fogott.
Végre eloltották a tüzet és a különlegesen kiképzett mentőcsapatok berohantak az épület maradványába. Mycroft lassan odasétált Johnhoz és Lestrade-hoz. A nyomozó most némán meredt maga elé, feladta, hogy vigasztalni próbálja Johnt. A három férfi csöndben figyelte azt, ami az épületből megmaradt. A füstölgő romok alatt valahol ott feküdt két test, két drága személy teste, akiknek az élete szinte csak a megpróbáltatásokról szólt.
- Haza kéne menned, John! – mondta halkan Lestrade. – Mi majd elintézünk mindent.
- Nem – felelte John. – Itt akarok lenni, amikor… amikor… - Nem tudta befejezni, de így is mindenki értette.
Valahol a távolban Sally Donovan próbálta megnyugtatni a feldúlt Andersont, aki megpróbált keresztülrohanni a lezárt területen.
- Sosem gondoltam volna, hogy így végzi – morogta inkább csak magának Lestrade. – A hőst játszva, aki a biztos halál tudatában próbál megmenteni egy nőt.
- Mindig is hős volt – mondta John. – Csak épp nem az a túl népszerű fajta. Magát se tartotta annak, de attól még hős volt.
Újabb percek teltek el néma várakozással. John nézte az ajtót, amin a mentőegységek nem sokkal korábban berohantak. Csak találják meg őket! – imádkozott John. – Hadd temethessem el őket tisztességesen. Kérlek! Legyen egy végső nyughelyük!
Egy szanitéc rontott ki a házból. Arcán a csodálkozás és az izgalom kavargott. Lélekszakadva rohant a közelben álló mentőautó felé. Útközben kétszer is megbotlott.
- Hordágyat! – kiabálta. – Azonnal hozzatok egy hordágyat!
A helyszínen tartózkodók erre mind felkapták a fejüket. Kinyílt egy mentőautó hátulja, a mentősök kiemeltek belőle egy narancssárga hordágyat és megindultak az épület felé. Lestrade még épp időben érte utol őket.
- Mi történt? – faggatózott. – Én vagyok ennek a nyomozásnak a vezetője. Miért van szükségük a hordágyra?
- Találtunk egy túlélőt – válaszolta izgatottan a szanitéc. – Szinte hihetetlen, hogy ezt valaki túlélje.
- Ki? – kérdezte a John kíséretében odaérkező Mycroft. – Ki élte túl?
A mentős bizonytalanul nézett az öltönyös férfira, akinek a kezében szinte összeroppant az esernyő.
- Nyugodtan válaszolhat neki – mondta a felügyelő. – Ez az ember a brit kormány legmagasabb köréhez tartozik. Mondja el!
- A férfi – szólalt meg végül a szanitéc. – A nőn sajnos már nem tudtunk segíteni, de a férfi túlélte.
Azzal elrohant, magára hagyva a három döbbent embert. John alatt összecsuklottak a térdei, Lestrade segítő karja kellett ahhoz, hogy ne zuhanjon a földre.
Sherlock! Sherlock! Sherlock!
Szirénák hangja szelte át London egét. Kék fények villództak az utcákon. Autók húzódtak félre vagy álltak meg a zöld lámpánál.
Sherlock! Sherlock! Sherlock!
Egy kórház sürgősségije. Rohangáló alakok sokasága. Orvosok csoportosultak egy hordágy fölé, amin egy halottsápadt férfi feküdt oxigénmaszkkal az arcán. Aztán nyomuk veszett a kórházi folyosók labirintusában. És ott maradt egy alacsony férfi, szőke hajában ősz hajszálakkal és a drága esernyőt szorongató, elegáns úr. Éles kontrasztjuk mégsem tűnt fel senkinek, mert a kórházi fehérségben, a szeretteikért aggódó hozzátartozók sosem különböztek sokban egymástól.
Sherlock! Sherlock! Sherlock!
Maradj életben!
***
- Alig tudták kihozni – számolt be Lestrade a kórházi váróban. – Olyan szorosan ölelte Maryt, hogy szinte le kellett feszegetni a karjait róla, ami nagy szó, mert a jobb karja valószínű súlyosan megsérült. Próbálta őt életben tartani, megvédeni, a saját testét használta pajzsként. De minden hiábavaló volt. A jelek szerint úgy kúszott oda hozzá.
John csak ült a műanyag széken és kisebbfajta csodának tartotta, hogy az agya még képes felfogni a külvilág ingereit. Mycroft mellette ácsorgott. Azóta képtelen volt leülni, hogy megérkezett.
- Valószínű Mary élhetett még, amikor Sherlock odaért, különben nem próbálta volna meg olyan kétségbeesetten megvédeni. Elég távol találták meg őket a tűz helyétől, úgyhogy talán nem szenvedtek komoly égési sérüléseket. Bár ezekről biztosabbat csak később fogunk tudni.
Később. Vagyis a boncolás után. Mert az biztos, hogy lesz. Ilyenkor nem számít, ha valaki állapotos és a testében ott a halott magzat. A vizsgálat az vizsgálat és John hirtelen megtalálta az oly régóta keresett szavakat.
- Azt akarom, hogy Molly végezze… a boncolást. Nem akarom, hogy más érjen hozzájuk. Kérlek, Mycroft!
Az idősebb Holmes életében először nem tett megjegyzést, nem vágott grimaszt, csak fogta a mobilját és arrébb vonult. Lestrade leült John mellé. Keze megindult a férfi felé, de félúton meggondolta magát és visszahúzta.
- Ne hibáztasd Sherlockot! – szólalt meg végül. – Ő erről az egészről nem tehet.
- Tudom, Greg.
- Ő sem akarta, hogy Mary belekeveredjen ebbe az ügybe.
- Tudom! – emelte meg a hangját John. – Azt hiszed, nem tudom?
- Jó, jó – csitítgatta a felügyelő. – Csak azért mondom, mert az emberek ilyenkor hajlamosak a túlélőket hibáztatni. Még saját maguk is.
- Greg! – fordult végre a társa felé John. – Pár percig abban a tudatban éltem, hogy még csak tisztességgel el sem temethetem azt a három emberi lényt, akik a legfontosabbak számomra a világon. Most kiderült, hogy ha Isten is így akarja, talán élve visszakapom az egyiküket. Nem fogom Sherlockot hibáztatni, amiért túlélte. Nem fogom!
Mycroft visszatért a beszélgető pároshoz és leült John másik oldalára.
- Elintéztem, amit kértél – mondta. – Nem lesz gond.
- Köszönöm!
A falon függő óra hangosan ütötte a másodperceket, melyek csigalassúsággal teltek. John, Lestrade és Mycroft csak ültek és várták a híreket. John az ajtót leste, Lestrade az órát bámulta, Mycroft pedig még mindig az esernyőjét szorongatta.
- Sherlock Holmes családja?
Mycroft felugrott a helyéről és kilépő orvos elé sietett.
- Én vagyok. Ő az öcsém.
John és Lestrade ülve maradtak, de visszafojtott lélegzettek figyelték az orvos minden egyes mozdulatát, bármit, ami elárulhatta mi következik most: egy lemondó sóhajt, egy bujkáló mosolyt, de semmi. Az orvos felvette a pókerarcát.
- Nos! Mr. Holmes súlyos füstmérgezést szenvedett, nagyon komoly agyrázkódása van, kificamodott a jobb kulcscsontja és több bordája is megrepedt. Meg kellett műteni, mert nagyon komoly belső vérzést találtunk.
- De él? – sürgette a sebészt Mycroft.
- Igen, él. És élni is fog, bár hosszadalmas felépülés vár rá.
A sóhaj, ami feltört a mellkasából nem lehetett az övé. Mert olyan nem létezett, hogy Mycroft Holmes csak így kiadja magából az érzelmeit. Megijedt, amikor az öccsét lelőtték, de rezzenéstelen maradt az arca. Kétségbe esett, amikor Sherlock lelőtte Magnussent, de senki előtt nem mutatta, hogy megvédhesse a Holmes család kis csodáját, de most… Ez a hihetetlen megkönnyebbülés. Sherlock élni fog. Újra ki fogja nyitni azokat a hihetetlen kék szemeit, amik olykor még mindig úgy csillogtak a csíntalanságtól, mint a 9 éves Sherlocké, aki Fekete Szakállnak képzelve magát kergette végig a kutyát az udvaron, fakarddal a kezében.
- Magához tért?
- Igen, Mr. Holmes. Egy nagyon rövid időre, de újra el kellett altatnunk. Nagyon nagyok volta a fájdalmai és sajnos azt kell mondanom, hogy szinte biztosan terápiára lesz szüksége.
- Miért?
- Folyton azt ismételgette, hogy sajnálom és hogy John, bocsáss meg! Rengeteg hasonló esetet láttam már. Ez a túlélők bűntudata.
***
Órák teltek el. Lestrade időközben visszament a Scotland Yardra, hogy folytassa a nyomozást és Mycroftnak is el kellett hagynia a kórházat, hogy beszéljen az MI6 többi vezetőjével. John fel-alá járkált a kórházi folyosón. Nem tudta hova menjen. A lakása üressége csak a veszteségére emlékeztette volna. Úgy érezte, képtelen oda betenni a lábát. Mary ötletei alapján rendezték be a szobákat, ő csak asszisztált hozzá. A bölcsőt is Sherlocknak kellett összeraknia, mert John nem boldogult az összeszerelési útmutatóval. Még most is hallotta Mary jóízű kacaját, miután Sherlock fél óra alatt befejezte azt a műveletet, amivel ő már órák óta küszködött. Nagyon szép bölcső volt. Halványrózsaszín. A szobát megnyugtató barack sárgára festették és az összes létező babajátékot megvették. A hintaszékbe pedig egy óriási plüssmackó került, Sherlock ajándéka, amit igazából Molly választott ki.
Soha nem fog játszani vele senki. Soha nem fogja gyereksírás betölteni a szobákat. Soha. Üres lesz a lakás. Üres, üres, üres. Nincs értelme oda visszamenni.
Így hát John járta a kórház folyosóit egészen addig, amíg meg nem jelent Mrs. Hudson, hogy visszavigye magával a Baker Streetre. Az egyetlen helyre, amit még otthonának érzett.
***
A boncolás eredménye már másnapra meglett. Molly nagyon óvatos és alapos munkát végzett és személyesen kereste meg Johnt, hogy elmesélhessen mindent. Szomorú, bánatos arccal jelent meg a Baker Streeten és miközben lassan sétáltak a kórház felé, elmondta, amit tudott.
- Semmiképp sem menthették volna már meg. A belső sérülései rendkívül súlyosak voltak. Levált a méhlepény és megrepedt a lépe is. Belülről vérzett el. A magzat… a baba… szinte azonnal meghalt. Mary még élt egy rövid ideig és magánál is volt. A gerince is súlyosan sérült, valószínű deréktól lefelé nem érzett semmit. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy nem érzett annyi fájdalmat és üzenet tudott hagyni neked.
- Üzenetet? – kérdezte kábán John.
- Greg nem mondta neked? – torpant meg Molly. – Sherlock mobilján találtak egy audio fájlt. Mary hagyott neked rajta egy üzenetet.
Mary hagyott neki rajta egy üzenet. Józan esze tudta, hogy a telefon rendőrségi bizonyíték, de akkor is az az üzenet az övé. Csak neki van joga meghallgatni. Hogy tehetett Lestrade ilyet? Hogy mondhatta el Mollynak és neki nem?
- John kérlek, nyugodj meg! – fogta meg a karját Molly. – Gregnek biztos jó oka volt, hogy még nem adta oda neked. Lett volna benned erő, hogy meghallgasd?
- Ez akkor sem mentség!
- John! Biztos vagyok benne, hogy Greg nem hallgatatta meg a fél Scotland Yarddal, de az ő keze is meg van kötve. Bízz egy kicsit jobban benne!
Mit kiderült, Mollynak igaza lett. Mire odaértek a kórházba, Lestrade már várta őket egy pendrive-val a kezében.
- Csak én hallgattam meg, senki más. John esküszöm. De muszáj volt, nem tehettem mást.
- Semmi baj, Greg! Tényleg.
És valóban. A haragja elszállt egy pillanat alatt. Csak fáradtságot és beletörődöttséget érzett, miközben átvette az adathordozót a nyomozótól. Az apró kis tárgy Lestrade kezétől átmelegedett és John azonnal zsebre is vágta. Nem érzett magában erőt, hogy most meghallgassa. És különben is, most Sherlock miatt volt itt. A legjobb barátjának szüksége volt rá. Legalább is John remélte, hogy így van és nem veszítette el Sherlockot örökre.
Mycroft jött velük szembe a folyosón. Most is makulátlan öltöny viselt, de a szeme alatti karikákon látszott, hogy ő sem aludt túl sokat az éjjel.
- Magához tért – közölte a három érkező emberrel. – Ám eléggé zavart és nyugtalan. Valamiért azt hiszi, John, hogy te megutáltad és nem akarod többé látni. Be kéne menned hozzá.
- Még mindig oxigént kap?
Mycroft bólintott.
- Az orvosok szerint nagyon sok szén-dioxidot lélegzett be. Egy ideig még szüksége lesz a friss oxigénre. Ne beszéltesd túl, de nyugtasd meg, kérlek! Sosem láttam még ilyennek.
Megálltak egy ajtó előtt. 221. Milyen ironikus, gondolta John. Egy pillanatra behunyta a szemét és megpróbálta felkészíteni magát a látványra. Mire kinyitotta, már csak Mycroftot látta maga mellett.
- Bocsánat, hogy nem mondtam eddig, de ha bármire szükséged van, csak szólj! – mondta halkan a brit kormány. – Komolyan mondom, John. Hívj fel!
- Köszönöm, Mycroft! Ez… sokat jelent. Még lehet, hogy élek vele.
Az idősebb férfi bólintott és elsétált. John visszafordult az ajtó felé és benyitott. A vakító fehérség közepette, az ágyon egy megtört alak feküdt. A szívmonitor halk csipogása tanúskodott csak arról, hogy a beteg még él. Sherlock mindig is fehér bőre, most szinte átlátszó volt, akár egy kísértetet is szégyenbe hozhatott volna. Kötések borították mindenütt, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. A szemei csukva voltak, de ahogy John az ágy mellé lépett, felpattantak. Az ex-katonaorvos tudta, hogy soha életében nem fogja elfelejteni azt a tekintetet. Sherlock úgy nézett rá, mint egy halálra rémült gyerek, aki rémálmai szörnyével találkozik. Csak egy pillanatig tartott, de ez is elég volt Johnnak ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szeme. Megfogta barátja kezét, mire Sherlock összerezzent.
- Sherlock! Semmi baj – mondta John. Próbálta a legszelídebb hangját elővenni, miközben a hüvelykujjával lassan simogatni kezdte a barátja kézfejét. – Nyugodj meg! Elmúlt a veszély.
A detektív a fejét ingatta. Mintha nem is önmaga lett volna. A racionális elme helyét átvette egy zavart és elkeseredett tudat. Minden egyes eltelt pillanattal tovább nőtt a fiatal férfi szemeiben a reménytelenség és az elveszettség. Tekintetéből eltűnt az él, a céltudatosság, mindennek, ami őt jellemezte, nyoma veszett.
- Össze kell szedned magad, Sherlock! Meg kell gyógyulnod!
- Miért?
- Mert szükségem lesz rád.
- Nem gyűlölsz engem?
- Miért gyűlölnélek?
- Miattam haltak meg. Ha én nem rángatlak titeket bele az ügybe, akkor… - elakadt a lélegzete és rátört egy köhögési roham. Könnyek csorogtak végig az arcán, úgy küzdött a mondat befejezéséért. – Akkor még most is élnének mind a ketten.
- Nem te rángattál bele. Mi akartunk részt venni benne. A mi döntésünk volt.
- Dühösnek kéne lenned. Miért nem vagy rám dühös?
- Mert nekem már csak te maradtál – felelte őszintén John. – Senkim sincs rajtad kívül.
- John…
- Nincs semmiféle John! Most figyelj ide! – Az idősebb férfi kihúzta magát, megacélosította a tekintetét és úgy nézett le Sherlockra, mint egy katona a sebesült bajtársára. – Nagyon gyorsan keresd meg magadban azt a Sherlock Holmest, akit ismerek, mert ezt a viselkedést nem tűröm el. Te vagy Sherlock Holmes. A legjobb, legokosabb és egyben a legidegesítőbb ember, akit csak ismerek, szóval hagyd abba az önmarcangolást, mert nem áll jól neked.
- De John…
- Nem! Ha csak nem azt akarod mondani, hogy rendben John, igazad van, akkor meg se szólalj!
Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, majd Sherlock reszketegen felsóhajtott és megadóan behunyta a szemét. Mikor a nővér pár perccel később bejött, hogy ellenőrizze a beteget, megdöbbenve látta, hogy a férfi ideérkezése óta először végre nyugodtan alszik. Az ágya mellett ülő szőke hajú látogató a sötét fürtöket simogatta, miközben folytak az arcán a könnyek.
***
Remélem, megkapod ezt az üzenetet, John. Nagyon remélem, hogy eljut hozzád. Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, de most el kell, hogy hagyjalak. Olyan bután viselkedtem, John. Tudhattam volna, hogy ez egy csapda. Bérgyilkos voltam, az ég szerelmére! Látnom kellett volna a jeleket. De nem! Én csak le akartam zárni ezt az ügyet, hogy az életünk visszatérjen… nem is. Hogy az életünk végre olyan legyen, amilyennek szerettük volna: fura bűnügyek, egy fura fickóval, aki majd a lányunk keresztapja lesz. Akartam azt az életet. Istenem, de mennyire akartam! A házasságunk sosem lett volna átlagos, ezt te is tudod. Azt akartam, hogy visszakapjuk Sherlockot örökre, mert egyikünk élete sem lett volna teljes nélküle. És most mindennek vége és nekem be kell érnem ezzel az üzenettel.
Tudom, hogy a lányunk már nem él. Nem érzem már, hogy mozog. Igazából semmit sem érzek már. Sherlock mindent megtesz, hogy életben tartson, de nem fog neki sikerülni. Nem hibáztathatod őt a halálomért. Ne tedd, kérlek! Szükségetek lesz egymásra, miután én már nem leszek. Sherlock segíteni fog neked abban, hogy továbblépj és nem fog magadra hagyni.
Kérlek, John, támaszkodj Sherlockra és ne add föl! Azt szeretném, ha teljes életet élnél, ami minél hosszabb. Szerettem volna veled megöregedni, de ha már én nem lehetek veled, legalább Sherlock javára mondok le. Tudom, mit akarsz most mondani: nem vagy meleg. Ezt én is tudom. De ettől még szereted Sherlockot. És ő is szeret téged. Ne törődj azzal, hogy mit mond a világ. Az emberi kapcsolatok intimitás nélkül is lehetnek életre szólóak. És az intimitás sem jelenti feltétlenül a szexet. A ti kapcsolatotok pontosan ilyen kapcsolat, John és sajnálom, hogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek többsége nem érti ezt meg.
Annyira fogy az erőm, John. Nem tudom, meddig bírom még. De… muszáj… ezt befejeznem.
Szeressétek egymást, John! Akik közel állnak hozzátok, meg fogják érteni, mások véleményére meg ne is adjatok! Senki másra nem merlek rábízni, csak Sherlockra. Ő az egyetlen ember, akiben rajtad kívül bízom. Szóval a jövőben, ha találsz egy másik nőt, mindenképp kérd ki az ő véleményét. Nehogy belefuss egy fekete özvegybe!
Szeretlek, John! Te vagy a legjobb ember, aki valaha ismertem. Boldoggá tettél… megbocsátottál, pedig nem érdemeltem meg… Szeretni foglak… az utolsó… lélegzetemig.
…
Még ne kapcsold… ki, Sherlock! Az utolsó… kívánságom… hogy… ne hagyjátok abba, amit csináltok. Maradjatok együtt és folytassátok a közös munkát. De maradjatok életben!
…
John, szeretlek!
***
- Hányadszor hallgatok végig? – jött a rekedtes hang a háta mögül.
John becsukta a laptopot és megfordult a kanapén. Sherlock ingatagon állt a lábán, ép karjával az ajtófélfának támaszkodva, vörös szemekkel figyelte a barátját. A Baker Street csöndes volt, csak egy óra kattogott halkan valahol a szobában.
- Mit csinálsz te itt? – pattant fel John. – Ágyban lenne a helyed. Még csak reggel engedtek ki.
Odalépett, Sherlockba karolt és megpróbálta a kanapé felé terelni, de a férfi nem mozdult egy tapodtad sem.
- Fáj – mondta. – Mindenhol fáj, így inkább fölkeltem.
- Akkor szólnod kellett volna, hogy adjak fájdalomcsillapítót.
- Nem kell több gyógyszer. Elég volt!
- Sherlock! Szükséged van rájuk. Segítenek pihenni. A szervezeted csak így tud felépülni.
- Nem akarok egyedül lenni.
- Kössünk kompromisszumot – hajolt előre John. – Te beveszed a gyógyszert, én pedig megengedem, hogy lefeküdj a kanapéra, amíg itt vagyok.
- Áll az alku.
John feltornyozta a kanapén a párnákat és odavezette Sherlockot. A detektív nagy fájdalmak közepette rogyott le rá, törött bordái hevesen tiltakoztak mindenféle mozdulat ellen. Mire elhelyezkedett már falfehérré vált és izzadságcseppek folytak végig az arcán. Miután leerőltette a fájdalomcsillapítókat percekig nem szólt egy szót sem. John már azt hitte, barátja elaludt, mikor Sherlock megszólt.
- Gondoltál már arra, mi lesz ezután?
- Nem tudom. Azt hiszem, eladom a lakást. Nem tudok oda visszamenni.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de bízd Mycroftra. Ő majd mindent elintéz. Nagyon jó ingatlanügynökei vannak, akik elérik a jó árat.
- Elhiszem – sóhajtotta John. – De a lakhatás még mindig gondot jelent.
Sherlock furcsa szemekkel nézett rá.
- Azt hittem, hogy ez a legegyszerűbb – mondta. – Visszaköltözöl ide, nem?
- Nem akarlak zavarni. Te hamarabb fel fogsz épülni, mint én. Idő kell hozzá, hogy ezt fel tudjam dolgozni.
- Éppen ezért kell itt maradnod. Nem mondom, hogy túl sokat értek a gyászhoz, de ahhoz épp eleget, hogy tudjam, egyedül még nehezebb lesz neked.
John keserűen felnevetett és elnézve barátja mellett, kibámult az ablakon.
- Fura, hogy ezt pont az a személy mondja, aki egykor azt vallotta, hogy az egyedüllét védi meg.
- Azóta sok minden megváltozott. Én is.
- Ez igaz.
- Ha rám nem hallgatsz, akkor legalább hallgass Maryre. Ő azt akarta, hogy maradjunk együtt. Nem mondom, hogy mindig megértő leszek, mert olyan vagyok, amilyen. De… te vagy a legjobb barátom, John. Még ha a felfogásod lassabb is, mint az enyém.
John nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. Sherlock is kuncogni kezdett, de aztán a fájdalomtól felnyögött. A mosoly azonban ott maradt az arcán, ahogy nevető barátját figyelte.
„Sherlock segíteni fog neked abban, hogy továbblépj és nem fog magadra hagyni.”
Mennyire jól látta Mary. Az a Sherlock Holmes, akivel évekkel ezelőtt ismerkedett meg, már rég nem volt ugyanaz. Persze továbbra is bunkón viselkedett az emberekkel és felsőbbrendűségi komplexusban szenvedett, mégis egy érző szívet takart a rideg álca és John hálás volt a sorsnak, amiért ismerhette ezt az új Sherlockot.
„És az intimitás sem jelenti feltétlenül a szexet.”
Ez is milyen igaz. Olyan természetes volt belekarolni Sherlockba és a kanapéhoz vezetni, simogatni a haját, amíg pihent a korházban, segíteni a tisztálkodásban. Sherlock látta őt a legsötétebb óráiban és nem riadt vissza. Amikor elbújt a kórházi szoba sarkában, hogy senki se lássa a könnyeit, barátja odabicegett hozzá és letörölte az arcáról a cseppeket. Intimitás. Szex nélkül.
Mary halála örökre nyomot fog hagyni az életén, de nem hagyhatta, hogy tönkre is tegye azt. Főleg nem akkor, ha van egy ilyen barátja, mint Sherlock.
- Sherley.
- Hogyan?
- Amelia Sherley Watson – suttogta John. – Ezt a nevet választottuk a lányunknak. Mary ragaszkodott hozzá, én pedig nem elleneztem. Amikor meséltem neki a reptéri beszélgetésünkről, rögtön belelkesült. Egy ideig gondolkodtunk a Willa néven is, de végül arra jutottunk, hogy a Sherley jobban illik az Ameliához.
- John! Én azt csak tréfának szántam.
- Tudom – bólintott John. – De a nejem komolyan vette.
- Talán egyszer majd megértem a nők gondolkodásmódját. – Sherlock fáradtan pislogott. Kezdtek hatni a gyógyszerek. – De az nem ma lesz. John! Hívd föl Mycroftot! Költözz vissza!
- Rendben, Sherlock – állt fel John és odasétált a kanapéhoz. – De most aludj! Főzök valami könnyű vacsorát, mire felébredsz.
- Manapság a nap huszonnégy órájából tizenhatot végigalszom. Ez borzasztó. Micsoda pazarlása ez az időnek.
- Majd behozod a lemaradást. Lesz még idő rá bőven, te őrült zseni.
Azonban John biztos volt benne, hogy a detektív nem hallotta már az utolsó szavakat. Nyugodt légzése arról tanúskodott, hogy már elaludt.
***
Másnap délután egy kisteherautó meghozta John dolgait. Kiderült, hogy nincs is olyan sok belőlük. A dobozok azonban szépen lassan kezdték megtölteni John szobáját. Bútorok egyáltalán nem jöttek. A költöztető azt mondta, hogy valaki a bútorokkal együtt tart igényt a lakásra. Mycroft keze tényleg sok helyre elér.
Sherlock szerencsére békésen szunyókált már, mire a fent említett nagyhatalmú ember megérkezett. John megkínálta Mycroftot egy csésze teával és leültek a konyhában.
- Minden el van rendezve, John. Nemsokára a pénz is megérkezik a bankszámládra és az új lakcímed is be van már jelentve.
- Hálás vagyok, Mycroft. Tényleg. Én ezt most képtelen lennék elintézni.
- Legyen valami hasznom is – kortyolt a teájába a férfi.
- Hasznos vagy.
- Az öcsémet mégsem tudtam megvédeni.
- Ugyan, Mycroft! Nem te lőtted le Magnussent. Nem te robbantottad fel azt az épületet. Nagyon jó vagy, de nem vagy mindenható.
- Szép kifogás.
- De attól még igaz.
Mycroft letette a csészét az asztalra és a résnyire nyitott ajtón keresztül figyelte a szomszéd szobában alvó öccsét.
- Amikor gyerek volt, még töretlenül bízott bennem. Mindent elmondott nekem, mindig velem osztotta meg először az eredményeit. Mára ebből semmi sem maradt és én semmit nem tettem, hogy ezen változtassak.
- Azért azt nem mondanám, hogy nyomtalanul eltűnt – fordult John is a szoba irányába. – Hisz hozzád fordult, amikor Moriarty megszorongatta.
- Mert én tudtam számára biztosítani a szükséges eszközöket.
- Azért fordult hozzád, mert a bátyja vagy. És bízott benned. Ezt Mary is azonnal észrevette.
A kiejtett szavak néma csendbe burkolták őket néhány pillanatra. John kiitta a maga csészéjét és elsétált vele a mosogatóhoz.
- Hogy vagy, John? – jött a háta mögül az idősebb Holmes hangja.
- Az, hogy gondoskodhatok róla, sokat segít – felelte az orvos. – Eltereli a gondolataimat. Nem tudom, hogyan csinálja, de még ilyen állapotban is képes nekem segíteni.
- Érdekes, hogy mennyire képes voltál őt megváltoztatni. Sosem gondoltam volna, hogy Sherlock valaha is képes lesz ilyen érzelmekre. Mindig zárkózott volt, labilis. A drogok után nagyon kényes egyensúlyban élt. Bármikor visszazuhanhatott volna. Te viszont elérted, hogy megnyíljon és bár reméltem, hogy a hatásod pozitív lesz, kezdetben nagyon aggódtam Sherlokért emiatt.
- Az érzelem nem bűn, Mycroft.
- De támadási felületet ad – lépett John mellé az öltönyös férfi. – És Magnussen pontosan ezt használta ki.
- Már megint az én hibám? – horkant fel John.
- Neked is bűntudatod van. Már Mary halála előtt is az volt. Azóta, hogy elmondtam neked, mi történhetett volna az öcsémmel Kelet-Európában.
- Cserbenhagytam őt. Észre kellett volna vennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Dühös szavakkal engedtem el őt, pedig ő mindent feláldozott értem. Rossz barát voltam.
- Ez igaz.
- Most már aztán elég legyen!
A két férfi összerezzent. Sherlock állt az ajtóban és dühös, viharszürke szemét a bátyjára szegezte.
- Köszönjük a segítségedet, Mycroft, de most már jobb, ha távozol. Johnnak jelen pillanatban nincs szüksége a sértegetésedre.
- Csak az igazat mondta – kezdte John.
- Mycroft!
- Megyek már, megyek! – fordult Sherlock felé a férfi. – Örülök, hogy láttalak, öcsém.
- Viszlát, Mycroft!
folytatás
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
