- Sherlock! - John Watson saját hangját hallotta visszhangozni valahonnan nagyon messziről. A teste lebegett, úgy körülbelül két egész másodpercig, mielőtt valójában zuhanni kezdett volna.

A résnyire nyílt szemhéja alá behatoló fehér fény ébresztette. Amikor megpróbált megmozdulni, mintha ezernyi szöget vertek volna a csontjaiba, erősen szédült. Messziről jövő, tompán keringő, érthetetlen szavak susogtak a feje körül. Talán tévé, vagy rádió szólhatott valahol, de nem tudta meghatározni. Érezte az ágyat, amin fekszik, a meleg és puha plédet a sajgó bőrén, és ahogy a látása tisztulni kezdett, úgy tért vissza a tudata is lassan a jelenbe. Összehúzott szemekkel nézett körül. Homályosan ugyan, de látta a szoba berendezését, a tapétázott falakat, és azonnal felismerte a teret, otthon volt. Ahogy oldalra fordította a fejét, megpillantotta Sherlock ismerős sziluettjét a szoba távolabb eső sarkában, szíve nagyot dobbant a mellkasában. A magas férfi háttal állt és túl messze is volt ahhoz, hogy a szemei előtt táncoló fehér fénypontok miatt egészen jól láthassa, mégis tudta, hogy ő az. Bármikor, akármilyen körülmények között felismerte volna testének egyetlen apró részletéből.

- Sher…

- John, végre! Hol van a karácsonyi égősor? - kérdezte a detektív minden előzmény nélkül, egy futó pillantást sem vetve az éppen a szemeit és a tarkóját fájdalmasan dörzsölgető Johnra.

- Mi? - nyögte rekedten a doktor, a hang alig akart kijönni a száján. Érezte, hogy a fűrészporosra száradt torka miatt hamarosan köhögőrohamot fog kapni. Mintha már hosszú napok óta nem ivott volna semmit. Köhintett párat, majd nehézkesen felkönyökölt. Még egyszer megdörzsölte szemeit, mert azt hitte, rosszul lát. Barátja ugyanis egy hatalmas fenyőfa előtt toporgott, és valamiféle méretes dobozt tartott a kezeiben.

- Az égősor, John. Nem találom - fújtatott a férfi mogorván, miközben még mindig nem méltatta őt egyetlen pillantásra sem. A karácsonyfadíszeket tartalmazó dobozt is csak úgy odalökte a kis dohányzóasztalra, még hallani is fájdalmas volt. John megmerevedett, az előbbi mozdulatsor ugyanis azonnal felidézte benne a közelmúlt eseményeit.
- Sherlock! - kiáltott rá dühösen, egészen pontosan még mindig Sherlock hátával kiabált. - Kilöktél egy száguldó vonatból! Meg is halhattam volna! Te meg a karácsonyi égősort keresed?

- Mert nem találom - ismételte Sherlock tárgyilagosan. Szürke szemeivel még mindig a fát vizslatta, mintha a puszta tekintetével fel tudná díszíteni.

- Ezt nem hiszem el...

- A vonat nem ment teljes sebességgel, tudtam, hogy megúszod.

- És nem tudtál volna szólni? Mondjuk előtte?

- Már nem volt időm… hm, megkérni téged, hogy ugorj ki.
A doktor elképedve meredt lakótársa halványkék ingbe bújtatott hátára, s csak valamiféle artikulálatlan morranás hagyta el a száját abban a pillanatban.

- Csak hat órát voltál eszméletlen - tette hozzá Sherlock, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hangja olyan hideg dallamban suhant át a szobán, mint a jeges huzat, ami váratlanul becsapja az ablakot.

- Hat órát? - mordult fel John megütközve. Legyűrve a bal oldalában pulzáló erős fájdalmat lassan ülő helyzetbe tornázta magát a kanapén. Kezdte visszanyerni az erejét is, de minden porcikája lüktetett. Lelökte magáról a plédet és felsóhajtott. Sherlock valószínűleg korábban már levehette róla az esés hatására cafatokra szakadt ruháit, mivel csak egy alsónadrágot viselt. Ahogy végignézett sajgó testrészein, az eddig érzett fizikai fájdalma enyhe keserűséggel vegyült. A teste elég megviseltnek tűnt, de csak felszíni sérüléseket látott a lábain, a karján, és a vállán. Egy-két mélyebb karcolás, amit valószínűleg a sínek melletti fagyos földből kiálló kövek vágtak a húsába, és néhány horzsolás, véraláfutás. A lüktető fájdalomból ítélve a háta is hasonlóképp festhetett. Összességében nem volt vészes, de úgy vélte a tükörképével még jobb nem próbálkozni.

Teleszívta tüdejét levegővel és hosszasan kilélegzett.
A tény, hogy már megint úgy festett, mint akit jól megrágtak, aztán kiköptek, eléggé elkeserítette. És ennek már megint Sherlock Holmes volt az oka. Persze, hogy dühös volt rá, kezdett már nagyon elege lenni az efféle kalandokból. Valami olyasmi fogalmazódott meg benne, hogy most már tényleg elég, fogja a dolgait és elköltözik. Igaz, már a múlt héten is ugyanezt gondolta, amikor Sherlock jóvoltából több órán keresztül fagyoskodtak egy hűtött termékek szállítására szolgáló konténerben. Már számtalanszor megfogadta magának, hogy kisétál azon az ajtón, és vissza sem néz.

- Azt hiszem, eltört a bordám... az összes - nyögte halkan a fájdalom kiindulópontját tapogatva.

- Nem tört el semmid, John.

Persze, a doktor maga is érezte, hogy valójában nem tört el egyetlen csontja sem, de talán botor módon abban reménykedett, hogy ha felnagyítja a sérülései súlyosságát, akkor Sherlock majd valamiféle megbánást, vagy együttérzést mutat irányába. De mégis, mit várt? Mikor fordult akkorát a világ, hogy azt higgye, az érzelmi manipuláció bármely formája hatásos lehet nála? És mikor változott át ő maga egy picsogó puhánnyá?

Úgy tűnt, idő közben Sherlock is félbehagyta a fenyőfa szemmel verését, mert mire John felnézett, ő már ott állt előtte. Az egész testtartása olyan furcsán merev volt, mozdulatlanul kemény, feszengő. A homlokát takaró, sötéten hullámzó tincsek alól épphogy felsejlett egy kisebb horzsolás. A szája viszont, ami most valamiféle ijesztő félmosolyféleségre húzódott, csúnyán felszakadhatott korábban. A doktor még most is mintha egy kis vért látott volna szivárogni a friss seb szélén.

- Veled mi történt? - bökte ki John kissé zavartan, s homlokráncolva vizsgálta a fiatal detektív megcsorbult mosolyát.

- Kiugrottam - vonta meg a vállát Sherlock egyszerűen.

- Hát persze, remek. - John visszahúzta a plédet a csupasz vállára és felállt. - A fejed, hadd nézzem – nyúlt egyik kezével a férfi homloka felé, de Sherlock egy meglehetősen durva mozdulattal ellökte a csuklóját.

- Minden rendben, nem vérzik – mondta hidegen.

- Mikor hagysz már fel ezzel? Tudod mit, nem is érdekel. A ruháim?

- Már használhatatlanok, kidobtam. Azokat - bökött szemével a John mellkasát átszelő hosszabb vágásokra -, bekentem sebfertőtlenítővel.

- Tessék? - értetlenkedett John. A fejében egyszer csak képek jelentek meg, gyors egymásutánban, mint valamiféle magánmozi, ahol Sherlock az ő félmeztelen teste fölé hajol, és hosszú ujjai közé csípett vattapamaccsal a vérző sebeit tisztítgatja. Bár a képzeletében ő maga sem volt igazán eszméletlen. Először felháborodott, majd zavarba jött a saját gondolataitól. Lesütött szemmel megrázta a fejét, mintha el akarná tüntetni a szívét hevesebb dobogásra késztető képeket a fejéből. Megköszörülte a torkát.

- Khm... szóval te... Bekented.

- Igen, nem tudom használt-e.

- Ha nem sodornál állandóan életveszélybe, az lehet, hogy jobban használna.

- Legközelebb öltözz fel több rétegben.

- Legközelebb? - húzta fel a szemöldökét a doktor. - Legközelebb, légy szíves, ne lökj ki semmilyen mozgó járműből és...

- Mondjuk, vehetnél egy vastagabb kabátot - vágott szavába a másik.

- Nos, azt hiszem, kénytelen leszek, mivel amit ma viseltem, már a kukában van.

- Te mérges vagy - állapította meg a detektív. - A kabát miatt? De hiszen nem is tetszett neked.

- Nem, neked nem tetszett, ez egy lényeges különbség, Sherlock! És nem, nem a kabát miatt vagyok mérges. - John összeszorította ajkait és pár másodpercig farkasszemet nézett lakótársával. Ugyanaz a furcsa, merev mosolyféle ült az arcán már percek óta. Mindig ez az idegesítő, megfejthetetlen arckifejezés. Már nem akart foglalkozni vele többet, ma már nem. – Vérzik a szád - mormolta alig érthetően, s összehúzva magán a plédet kivonult a nappaliból.

Sherlock kézfejével megtörölte a szája szélét, tényleg vérzett. Másodpercekig csak révülten nézte a bőrén száradó foltot. Emlékezett. Pár órával korábban John vérét érezte száradni magán ugyanott. A légzése felgyorsult, ahogy arra gondolt, hogy a doktor testét éltető vörös folyadék pár cseppje lassan átszivárgott a bőrén keresztül az ő sejtjeibe. Egy rész belőle, ami most már az övé.

folytatás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés