John súlyos szatyrokat csúsztatott az asztalra, miután jobb lábával belökte maga mögött az ajtót.

- Pont úgy volt, ahogy sejtettem, mindenki az arcomat bámulta! – kiáltotta a nappali felé, miközben lehámozta magáról a kabátot és a sálat. Kiürítette a bevásárlószatyrokat, néhány dolgot a hűtőszekrénybe dugott, pár dobozt pedig a polcra.
Ekkor feltűnt neki valami. Túl nagy volt a csönd.

Sherlock centiméterre pontosan ugyanabban a pózban feküdt a nappali kanapéján, mint ahogyan alig két órával korábban otthagyta őt. Félig hason, fejének egész jobb oldala a díszpárnába süllyesztette arca lenyomatát. Szeme nyitva volt, tompa tekintettel bámulta a szemközti falat. Légzése gyors és egyenetlen ütemben szántotta a néma teret.

- Sherlock - szólította meg John, amikor mellé lépett.

Ő nem reagált. Tekintete mozdulatlanul, tág pupillákkal révedt előre, mintha átlátna a falon, túl a háztömbökön egészen a horizontig. Valójában azonban csak a semmit nézte.

- Sherlock, mit vettél be?

A férfi sötét pillái megrebbentek, vörös foltokkal keretezett szemeibe fénylő cseppek gyűltek a megerőltetéstől. Hirtelen úgy szívta be a levegőt, mint aki hosszú küzdelem után végre felszabadul a tüdejét szorító rémálom-kezek szorításából. Egy meglehetősen lomha mozdulattal felült, s hátát erőtlenül nyomta a kanapé támlájának.

- Fájdalomcsillapítót - szólt kásásan.

- Ebből? - John felemelt egy kis üvegcsét, ami ott hevert a kanapén a férfi mellett. A szívverése felgyorsult, ahogy tekintete végigsiklott a címkén. - Mégis mennyit?

- Nyolcat.

- A pokolba, Sherlock! - John agyát elöntötte a forró zsibbadás, kirohant a táskájáért. Kapkodva kotorászott az orvosi eszközök és gyógyszerek között, mire végre megtalálta, amit keresett.

Sherlock szája valamiféle hang nélküli betűt formált, ahogy a mellé telepedő férfit nézte. Révedő tekintettel vizsgálta John arcát, mintha eddig még soha nem látta volna ilyen közelről, ilyen részletességgel. Minden egyes apró milliméterét, a doktor halántékán előrenyomuló ősz hajszálakat, az apró szarkalábakat a szeme körül, és a kis ráncokat a szája szélén, amik csak akkor látszottak igazán, ha nem mosolygott. És most nem mosolygott. Az aggodalom határozott barázdákat rajzolt a homlokára, így az a jól ismert arc most sokkal öregebbnek tűnt. Sherlock kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de John elkapta a csuklóját.

- Maradj már nyugton - mondta szigorúan.

A detektív elmosolyodott. Szótlanul nézte, ahogy John kigombolja és feltűri a mozdulatlan fekvéstől összegyűrődött ingujját a jobb karján, majd felszívja a megfelelő oldatot az injekciós tűbe. Puha, hideg verejtéktől nedves ujjak táncát érezte az alkarjának bőrén, és egy jelentéktelen szúrást, de meg sem rezzent.

- Remeg a kezed, John - szólt rekedten, halk nevetését szapora levegővételek szaggatták. - Te ennél sokkal jobb vagy.

Tekintetük összevillant egy pillanatra.

- Fogd be - mondta a doktor röviden, jobb kezével lefogta Sherlock pulzusát és számolt.

A detektív légzése lassan kezdett visszaállni a megszokott állapotba.

John tekintete a díszpárnára tévedt, amin egy sötét vérfolt terpeszkedett.

- Azt mondtad, nem vérzik a fejed – morrant rá dühösen, és miután a félig kábult férfi most nem volt abban az állapotban, hogy ellenkezzen, kisimította homlokából a horzsolását takaró sűrű hajtincseit. A haja tapintása durva volt a megszáradt vértől, ami csomóssá ragasztotta a szálakat. A pici, majdnem jelentéktelen seb, amiből még most is enyhén szivárgott a vér, a homlokán túl helyezkedett el. Még a haját is egész nagy területen leborotválta az a valami, amibe olyan erősen bevághatta a fejét. Csak remélte, hogy nincs komolyabb baj. Tudta jól, hogy Sherlock soha nem menne be a kórházba, és nem is hagyná magát, ezért fel sem vetette a dolgot, bár normál esetben ezt javasolta volna. De Sherlock sémiképp nem tartozott a normál esetek közé.

Felállt, megragadta a vérfoltos díszpárnát, és kiment a fürdőszobába.

Pár perc múlva kezében fertőtlenítővel és kötszerrel tért vissza a nappaliba, ahol már kicsit élénkebb állapotban találta a férfit, tehát hatott az injekció. Most nem ült le mellé, csak odahajolt, ismét kisimította Sherlock haját a homlokából, s szabad kezével kezdte ellátni a sebet. Ő szótlanul tűrte John néha kissé durva mozdulatait.

- Senki nem olyan idióta, hogy nyolc szemet vegyen be abból a szarból - vetette oda a doktor, leginkább a detektív sebéhez beszélve. – Szerinted ez vicces? – állt meg a vattát tartó keze a levegőben, mert észrevette, hogy Sherlock mosolyog. – Rohadtul nem az. De örülök, hogy téged szórakoztat – morgott dühösen, egy utolsó határozott mozdulattal áttörölte sebfertőtlenítővel a sérült bőrfelületet, aztán leragasztotta.

- Fájt a fejem, nem tudtam gondolkodni. Aludni akartam, de elmentél.

John kissé összehúzta a szemöldökét, zavartan nézett barátjára, nem igazán értette az összefüggést.

- Mégis mi közöm van nekem ahhoz, hogy nem tudsz aludni?

- Milyen idő van odakinn?

- Mi? Öhm... hideg van, havazik.

Sherlock tekintete az ablakra tapadt.

- Eszedbe ne jusson! Most szépen visszafekszel, és pihensz – szólt rá parancsolóan. - Hozzak neked valamit?

- Kispárnát.

- De te nem használsz…

- A tiéd is jó.

John kelletlenül forgatta a szemeit, de nem ellenkezett.
Sherlock ismét elnyúlt a kanapén és kezeivel durván a feje alá gyömöszölte a kölcsönkapott kispárnát. Tekintete most már teljesen kitisztult, a szemeiből áradó acél kékség a doktort követte, miközben ő tett pár kört a nappaliban, előhalászta a laptopját, és leült a megszokott karosszékébe.

- Felolvasnád a híreket? – kérte Sherlock halkan, közben elnyomott egy ásítást.

A férfi bólintott, s megnyitotta a hírportál oldalát.

- Öhm… nem tudom. Mit akarsz hallani? Van itt bolti rablás, állatkínzás… két tizenéves gyerek kibelezett egy kutyát? Miért teszik ezt… - Sherlock csak morrant egyet, ezért továbbgörgetett. – Milliós adócsalás, aztán… szexbotrányba keveredett a híres politikus. – Erre mindketten elmosolyodtak egy fél pillanat erejéig, ahogy összenéztek.

- Tovább – sürgette Sherlock.

- Lefejezte a barátnőjét egy középkorú férfi, hm… rókák támadták meg a saját autójában?

- Vissza. A lefejezős jó lesz.

- Ki gondolta volna - mormogta az orra alatt a doktor, majd elkezdte olvasni a cikket.

A fiatal detektív még egy darabig hallgatta John hangját, aztán végre behunyta a szemeit. Feje ernyedten simult a doktor párnájába, egészen, mintha csak az ő bőrét érintené arcával. Mélyen belélegzett. Szerette azt az illatot, amit John hagyott maga után. Sampon, arcszesz és a férfi saját illatának megnyugtató keveréke. Egyenletessé váló szuszogása pillanatok alatt összehangolódott John felolvasásával, ajkai résnyire nyíltak, hatalmas kezeivel szinte ölelve kapaszkodott a feje alá gyűrt párnába. Minden egyes lélegzetvétellel közelebb került egy megváltó, gondolatok nélküli álom ígéretéhez.

folytatás
előző fejezet
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés