Nem tudtam, mi van. Vártam, hogy Sherlock mondjon valamit, de a vonal csendes volt. Nem szólt, és kb. egy perc után leraktam. Sírtam. Nem akartam, de sírtam. Nem tudtam, mi történt. Miért nem válaszolt? Hova tűnt?

Csak álltam a konyhámban, és vártam, de magam sem tudtam mire. Sherlock eltűnt, az a maradék életkedvem is teljes mértékben elpárolgott, és nem akartam semmit sem. Szeretem Sherlockot. Mindenkinél jobban.

Egyszer azt mondta, hogy csak én számítok neki. Most mégis megalázott, és egyedül hagyott… Eltűnt, és ki tudja, mikor támad megint kedve előjönni az életemben. Mindig így van ez. Arra vagyok csak jó neki, hogy megalázzon, bántson, és kihasználjon. De én szeretem. Szeretem, amilyen, bár mindig fáj, mikor megbánt. Fáj, mert tudom, ez azt jelenti, hogy ő nem szeret. Nem úgy szeret, ahogy én őt.

Mert én hogy szeretem? Ha kérné, mindent magam mögött hagynék. Egy szavába kerülne, és az úgy lenne. A világon mindent elmondanék neki őszintén, és bármit tennék, azt ő érte tenném. Mert szeretem, teljes szívemből. Ha meglátom a göndör barna fürtjeit, önkéntelenül elmosolyodom, és hülyén viselkedek. Ez van. Tudom, nem jó, de… Sherlock váltja ki ezt belőlem. Csak ő.

De most…? Megalázott az érzelmemmel, úgy érzem kinevetett. Ez az eddigi legaljasabb húzása… Eldöntöttem. A pénzből, amiből a kádat akartam volna kicserélni, elmegyek. Elmegyek Sherlock közeléből, nyaralni, hogy kiheverjem őt. Ha visszajövök, nem akarok vele találkozni, ha pedig nagyon muszáj… De nem akarom ezt tovább. Nem akarom, hogy folyton megalázzon, és bántson…

Ezen gondolkoztam egész délután. Mellé betettem a „Sherlock megbántott” szomorú dalos listámat, és még a házat is kiporszívóztam, hogy kiadjam a feszültséget magamból. A lakás takarítása általában megnyugtat, bár korábban még nem állt szándékomban ezt megtenni. De a helyzet megváltozott.

Estefelé átmentem Mrs. Hudsonhöz a szállodába. John nem szólt, hogy jönne a lányáért, és nem akartam nála hagyni a szállóban. Elég gond most neki az, hogy ott kell lennie, és nem lehet a Baker Streeten.

- Jöttem Rosie-ért… – mondtam, mikor kinyitotta a szobája ajtaját.

- Jól vagy Drágám? Olyan levertnek tűnsz…

- Jól vagyok. Csak rossz napom volt.

- Látszik is… Biztos ne maradjon itt Rosie?

- Biztos… Megleszünk. És John hozzám fog jönni érte…

- Ahogy gondolod… De ha bármiben tudok segíteni, szólj!

- Rendben – mosolyogtam halványan Mrs. Hudsonre. Ő mindig olyan kedves velem.

Odaadta Rosie holmiját egy táskában, amit a hátamra vettem, a kicsit pedig az ölemben vittem haza. Ez a szálloda szerencsére közel van hozzám, így nem béreltem taxit. Amúgy is, a pénzem a Sherlock ellenes útra tartogatom, spórolni kell, hogy minél tovább ellegyek…

Mikor hazaértünk, leültem, és egy cumisüvegből megetettem a kicsit. Mióta Mary meghalt, főként így eszik, bár újabban már kap gyümölcstápot is. Szerettem etetni, nézni, ahogy a cumisüvegből szívja ki a tejet, és mohón nyeli le… Olyan aranyos ilyenkor.

Miután végzett tisztába tettem, és elaltattam. Ringattam, dúdoltam neki (az énekhangomtól inkább kímélem a kis keresztlányom), és beszéltem hozzá. Elmondtam neki minden bánatom, hogy haragszom a keresztapjára, aki folyton csak megbánt… Hogy elmegyek egy időre majd, és addig nem találkozunk…

Fel sem tűnt, mikor aludt el, miután kiöntöttem a lelkem, ránéztem, de ő már békésen szuszogott a karomban. Elmosolyodtam, majd letettem az ágyamra, és körbezártam a párnáimmal.

Gyorsan kimentem letusolni, amitől az egész fürdőszobám tiszta víz lett, hála a kicsi kádnak. Nem akartam sokáig egyedül hagyni Rosie-t, és siettem hozzá vissza, aki még akkor is békésen aludt.

- Legalább te békésen tudsz aludni… – mosolyodtam el.

Lefeküdtem a kicsi mellé, de a másik oldalán meghagytam a párnákat. Védik őt, nehogy leessen, bár átöleltem, hogy a karommal is védjem. Néztem, ahogy békésen fel-le emelkedett a kis mellkasa, és valamikor így aludtam el.

Az éjszaka aztán arra keltem, hogy mellettem bömböl… Nyűgös voltam, aludni akartam…

- Rosie! – szóltam rá, de felültem, és az ölembe vettem. – Sss! Nyugi!

Ringattam, és csitítottam, hogy visszaaludjon. A szemem majd leragadt, de muszáj volt kitartanom. Szüksége volt rám.

Végül felkeltem, kimentem a konyhába, és elővettem a hűtőből a tejet, amit felmelegítve a cumisüvegbe töltöttem, és odaadtam neki, hadd egyen. Ettől csendben volt, és kis híján el is aludtam, miközben evett. Amint végzett, úgy nézett rám, mint egy kisangyal, a szemei barnán csillogtak.

Megint kénytelen voltam elaltatni, de majdnem én voltam kettőnk közül az első… Lefektettem magam mellé, és úgy ringattam, és dúdoltam neki. Közben megnéztem a kis homlokát, és éreztem, hogy melegebb, mint kéne lennie.

- Tehát lázas vagy… – mondtam neki. – Holnap majd megnézzük mennyire… Most csak aludjál…

Simogattam, míg el nem aludt, nem sokkal később pedig én is követtem őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés