Benedict Colridge halhatatlan művét, a Kubla Kánt olvassa. (pszt, az egyik kedvenc versem.)

A költemény Szabó Lőrinc fordításában:

Kubla kán tündérpalotát
   építtetett Xanaduban,
   hol roppant barlangokon át
   örök éjbe veti magát
   az Alph, a szent folyam.
   Mérföldnyi jó földet tizet
   gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás maga a csép alatt, -
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

   A kéjpalota nézte sok száz
     lenge tornyát a vizen
   és egy zene volt a forrás
     és a barlang, egy ütem.
Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

   Ismertem egy lányt valaha,
     látomás lehetett:
   Abesszinia lánya volt,
   Abora hegyéről dalolt
     s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
   még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
   hogy felépítném csupa
   muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s "Vigyázzatok!" kiáltana,
   "Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
   s csukja szemünk szent borzalom,
   mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét!"