Milyen érzés az, hogy olyan rajongóid vannak, akik ilyesmiket írnak Yoututube-on a Jaguar videó alá: "Már a hangjától is beindulok", vagy "Most dobtam el a bugyim"?
Nos… valójában elég hízelgő. Csak remélni merem, hogy a szóban forgó hölgynek van tartalékja! Amúgy nem ismertem ezeket a hozzászólásokat, de szerintem fantasztikusak. Ráadásul nagyon szeretem a hangomat adni valamihez - azt, ahogyan az ember hangulatot változtathat, vagy meghittséget teremthet a puszta hangjával és egy mikrofonnal. Valamit vonzóvá varázsolni hatalmas dolog, és annak is örülök, hogy így megbecsülik a munkám.

Nehéz jól végezni a narrátorkodást?
Ez is része a szakmámnak. Nem mondhatod túl gyorsan, mert akkor nincs értelme, de lassan sem, mert az olyan hatást kelt a közönségben, mintha hülyére vennéd őket. Akár egy hatalmas színpadon, vagy egy meghitt kis hangstúdióban vagy, mindkét esetben a hangoddal tudod megragadni a közönséget. Lehetsz egyszerű és összeszedett, vagy óriási, és elérhetsz vagy ezer emberhez.

Mindig is tisztában voltál azzal, hogy milyen erőteljes a hangod?
Nem igazán. Mindkét szülőm színész, ezért olyan emberek között nőttem fel, akik eleve gyönyörűen beszélnek, és viszonylag idős voltam, amikor mutálni kezdtem. Nagyjából tizenöt lehettem, és habár korábban csak női szerepeket kaptam, egy fiúiskolába kerültem, ahol idősebb férfiakat kellett játszanom. Később saját magam kezdtem fejleszteni a hangszínem.

Olyasmi ez a hangi adottság, amin tudsz még dolgozni?
Igen. Az Angyalok városa című musicalben Stone szerepét játszottam, és annak érdekében, hogy rendesen lejöjjön ez a régi fekete-fehér filmes detektív stílus, sok whiskyt ittam és cigarettáztam.  Régen egyébként tényleg dohányoztam kicsit, ami mélyítette a hangomat. Kezdőként az emberek meg kérdezgetni kezdték tőlem, miért nem próbálom ki magam narrátorként, de úgy gondoltam, előbb nem árt, ha szerzek egy kis ismertséget.

Ami felé éppen jó úton haladsz. Sherlock, Hadak útján, Suszter, szabó, baka, kém, most pedig a Hobbit és a Star Trek… elmondhatjuk, hogy a középpontban vagy.
Gyakran küzdök azért, hogy találhassak egy nyugodt oázist, ahol hallhatom a gondolataimat. Még azt hittem, a tavalyi év volt őrületes, de a mostani sokkal durvább. Sherlock van a TV-ben, az amerikaiak telefonon faggatnak egyes részekről, és most más is készül, valami nagyon nagy, amiről még nem beszélhetek.  Ami fantasztikus.

Rengeteg vérbeli angol szerepet kapsz. Ez a fajta beskatulyázás nem zavar téged?
Az újságokban nemrég teljesen kifordították a szavaimat – azt állítják, panaszkodtam a kapott részeim miatt, ami természetesen nem igaz. A munkám nem csak csodálatos, hanem egyben változatos is. Én egyszerűen rávilágítottam arra a tényre, hogy mi még mindig egy osztály-orientált ország vagyunk itt Nagy-Britanniában, és ez néha korlátozza az embert a színészi munkában. Nem panaszkodtam. Csak azért kapok ilyen úrias szerepeket, mert én magam is ilyen vagyok.

Az a tény, hogy 35 éves korodra ért el a sztárság, segít, hogy továbbra is két lábbal tudj állni a földön?
Nagyon sokat. Olyan érzés az egész, mintha vége lenne a gyakornokságnak, és már rengeteg ideje dolgoznék. Fontos, hogy legyenek körülöttem barátok, családtagok és kollégák, akikben megbízhatok, és akik együtt élvezik ezt velem. Egy másik színész azt mondta nekem nemrég, hogy megérdemeltem a sikert, de én nem hiszem, hogy bárki is megérdemelheti ezt az elmúlt három vagy négy évet – ehhez nevetségesen nagy szerencse kell. Az egyetlen, amit színészként tehetsz, hogy a legjobbat hozod ki magadból, folyton új kihívást keresel, és a lehető legjobb emberekkel dolgozol. Ezt szeretem én is.

Volt már olyan pillanat a karriered során, amikor azt kérdezted magadtól: "Hű, most tényleg ez történik velem?"
Nehéz összehasonlítani a munkáimat. A Frankeinsteint imádtam csinálni, és a Hadak útjában volt egy szerepem, ahol egy nyolcvan férfiből álló lovasrohamot vezettem, és Steven Spielberg azt kiáltotta nekem: "Ez elképesztő volt!". Amikor felhívott JJ Abrams [az új Star Trek film rendezője], és azt mondta, "gyere és bulizzunk", na az is ilyen volt. Vagy megkapni az Evening Standard Awardot [Benedict osztozott a legjobb színész díjon Jonny Lee Millerrel a London Evening Standard Theatre Awards díjátadóján 2011-ben, a Frankeinstein-beli szerepük eredményeképp.] Amikor egy nagyon különleges szerepet kaptam a Parade's End című filmben. Már olyan sok magaslat volt a karrieremben. Imádtam mindet – a színházi próbákat, a találkozásokat új emberekkel, és az újfajta kötődéseket, amik kialakultak bennem.

Félelmetes úgy játszani Sherlock Holmest, hogy közben tudod, a megszállott rajongók minden egyes mozdulatodat figyelni fogják?
Van egyfajta felelősségérzet, persze, de nem állhatsz neki félve olyan produkcióknak, mint a Sherlock, Star Trek, vagy a Hobbit, mert akkor nem tudsz majd jól dolgozni. Ha elkezdesz aggódni a legenda, a fanok és a kultusz miatt, túl sok terhet veszel magadra. Mint színész, a problémamegoldásra kell koncentrálnod. Meg kell próbálnod lenyugodni, és elfelejteni minden rossz gondolatot, ami esetleg felmerülhet benned – nekem a körülöttem lévő emberek miatt szerencsére könnyű dolgom van.

Valószínűleg nincs túl sok időd vezetni…
Van egy XKR-em, de amikor csak kiszállok belőle, alig várom, hogy megint benne ülhessek – manapság pedig ritkaságszámba megy ilyeneket mondani utazásról. Imádom lenyomni a start gombot, és hallani a Jaguar hangját – olyan, mint egy ketrecben éppen ébredező szörnyeteg.

Ez a leírás rád is illik.

Nem hinném, hogy vagyok olyan megbízható, mint egy Jaguar. És abban is biztos vagyok, hogy nem nyomhatod le bármikor a start gombomat anélkül, hogy hozzád ne vágnék valamit.

Stanci fordítása, ne lopd el.