A gőzölgő teáskanna hófehér gőze eltakarta Mrs. Hudson mosolygó arcát, ahogy a bútorok közt egyensúlyozva próbálta nem kilöttyinteni az ötórai teát. A közlekedés a Baker Street 221/B társalgójában - kezünkben forró italokkal és porceláncsészékkel -, finoman szólva is akrobatikai mozdulatokat igényel; köszönhetően a nagy halom rendetlenségnek, szétdobált újságpapíroknak és össze-vissza szakadozó régi könyvlapoknak, amiket Holmes hagyott maga után, Watson többszöri figyelmeztetése ellenére is. Persze, normális körülmények között nemigen zavarta volna Johnt ha lakótársa egy nagy halom szemeten ül is, de most, hogy a legújabb barátnőjét hozta fel egy kis baráti csevejre, igényelt volna egy kis rendrakást az az átkozott szoba. Ugyebár, a nők kezdettől fogva jobban ügyelnek az ilyesmire... igaz, előbb-utóbb – legyen az bármennyire kellemetlen -, úgyis be kellett volna mutatnia Sherlockot Emilynek, ha már egyszer egy lakásban élnek. Mrs. Hudson pedig úgy gondolta, érdemes egybekötni a havi bérleti díj befizetését John új barátnőjének debütálásával, és egyetlen szó nélkül sürgölődött a fiatalok körül, habár korábban határozottan kijelentette, hogy ő nem házvezetőnő.


- Tessék, kedveskéim, itt a tea. – Végre elért az asztalhoz, és lerakta a tálcát. A fotelben ülő, látszólag morcos Sherlock ügyet sem vetett rá, bámult tovább ki az ablakon. Mintha csak unalmas kötelességet teljesítene. – Máris hozom a süteményt.
- Kérem, ne fáradjon Mrs. Hudson – szabadkozott John, miközben a csészéért nyúlt. – Nem kell kiszolgálnia minket, ön is vendégként van most itt.
- Ugyan már, ez nem fáradtság. Örülök, hogy megismerhetem, Emily… már ha hívhatom a keresztnevén. -  A szőke hajú, mosolygós lány kedvesen bólintott.  – Nagy öröm, hogy a mi Watson doktorunk ilyen kedves, jóravaló teremtést talált magának.
Most már John is mosolygott, de egyszerűen nem tudta nem észrevenni Sherlock unott arcát, ahogy látványosan a szemeit forgatja és sóhajtozik ez utóbbi kijelentésre.
- Igen, nagyon szerencsés vagyok – emelte fel a hangját, és mondanivalóját érezhetően lakótársának címezte. – Nem úgy, mint egyesek, akik egész nap otthon üldögélnek, és világmegváltó gondolatokat eszelnek ki nagy magányukban.
- Felteszem, ez nekem szólt.
- Zseniális következtetés, Sherlock. Viselkedj.
- Én nem csináltam semmit! – húzta el a száját az említett, miközben újra és újra végigmérte Watson friss prédáját. Viszonylag magas testalkat, szalmaszőke haj, jellegtelen, szeplős arc… ahogy fogja a teáscsészét, kifinomultnak tűnik, és az egész testhelyzete jó anyagi körülményekről árulkodik; ezen kívül a blúza sem lehetett egy olcsó darab. Viszont hiába az elegánsnak tűnő külső, a lány kezén ugyanis volt egy kis barna folt, valószínűleg olajos festéké, amit nem tudott lemosni miközben készülődött; valami unatkozó liba lehet, aki nem tudja hogyan költse el apuci pénzét, és művésznek mervén nevezni magát galériát nyit a saját mázolmányaiból. Már csak az a kérdés, hogyan akadtak össze Johnnal… nem túl ideális páros. Valószínűleg valami unalmas kávézó vagy közös barát lehet a hibás.
Ám még mielőtt megállapíthatta volna, John Emilyhez fordult, és halkan magyarázni próbált neki.
– Ne is törődj vele, ő ilyen magányos zseniféle. Valószínűleg már tudja rólad, hogy mi a kedvenc ételed és van-e kisállatod, de nem kell tőle tartani, igazán szerethető ember, és a látszattal ellentétben vannak érzései.
Sherlock ekkor megköszörülte a torkát, és a cukortartóért nyúlt.
- "Magányos zseniféle". – Mintha szánt szándékkal csörömpölt volna a teáskanállal, majd legjobb mosolyával fordult a lány felé. – Csak hogy tudja, John így nevez mindenkit, akinek az intelligenciája kicsivel magasabb mint az átlag, és nem jár középszerű klubokba hogy középszerű nőcskéket ismerjen meg… még ha az illető bankszámlája az egeket verdesi is.
John feje hirtelen lilás színt öltött, és nem győzött szégyenkezni lakótársa szavain; csak Emily arcát nézte, akiről láthatóan lepergett a sértés. Az orvos komolyan elgondolkozott, hogy talán ez a kapcsolat tovább húzza majd két-három hétnél.
- Klubban ismerkedni egyáltalán nem szégyen – válaszolta a lány nyersen, de mosolyogva. – Ki kellene próbálnia, igazán.
- Tökéletesen egyetértek – csatlakozott Mrs. Hudson a beszélgetéshez, egy nagy halom aprósüteményt helyezve az asztalra, majd végre ő maga is helyet foglalt az egyik fotelben. – Ti, fiúk, túl sokat ücsörögtök itthon. A magatok korabeli, egyedülálló férfiak szórakozni járnak, élvezik az életet, ti pedig mindig csak a munka, és munka… lazítsatok kicsit. Emily, édesem, igazán elvihetné őket egy kicsit kikapcsolódni, Sherlocknak különösen jót tenne.


John és Sherlock egyszerre álltak meg a tea kavargatásában.
- Sherlock és egy szórakozóhely? – döbbent le John. – Érdekes párosítás.
- Nincs az a pénz – jelentette ki egykedvűen az érintett. – Tizenévesen sem szerettem az ilyenfajta "szórakozást". Egy filozófiai könyv jobban kikapcsol, vagy akár a hegedülés.
- De a hegedűddel nem házasodhatsz össze – világított rá a lényegre John.
- Szóval te máris házasságon töröd a fejed? Gratulálok, barátom, ezzel az Amyvel megfogtad az isten lábát. A bőre alatt is pénz lapul.
- Emilynek hívnak.
John nem győzött elég szúrósan nézni Sherlockra, aki mintha élvezné, hogy ott alázza meg ezt a lányt – és tulajdonképp az összes eddigi barátnővel ez volt a helyzet -, ahol csak tudja. Mintha nem akarná, hogy John valaha is romantikus kapcsolatba kerüljön valakivel; vagy ha ez mégis sikerül, és elhozza őt a lakására, akkor Sherlock három-öt percen belül úgy kikészíti a jelöltet, hogy az az életben többet nem néz vissza sem a Baker Streetre, sem Johnra.
- Szóval, szórakozóhely - köszörülte meg a torkát Emily. Hiába, nem hagyta annyiban. - Tudok egy egész jót, ami itt van nem messze, és elég népszerű a mi korosztályunk körében. Nyolcvanas évekbeli zenéket játszanak, a neve Club Aquarium. Mrs. Hudson, kérhetnék még egy kis tejet? – Az idős hölgy már ott sem volt.  – Addig nem nyugszom, amíg ki nem békítjük önt a nőkkel, Holmes. Ma este szerzünk magának valakit.
- Ki mondta, hogy bajom van a nőkkel? – Sherlock már az óráját nézte. Kezdett ez a beszélgetés kellemetlen irányba terelődni, és minél előbb szabadulni akart. Amilyen hamar csak lehet.
- Este kilenc, Mr. Holmes – mosolyodott el angyalian, miközben kisimított egy tincset a homlokából, és elvette Mrs. Hudsontól a tejet. – John, drágám, remélem nem hagysz cserben.
Sherlock arca alig észrevehetően, de megrándult a drágám kifejezés közben. Volt ebben a nőben valami rendkívül idegesítő; bár határozott volt, látszott hogy semmi tapasztalata nincs; vagy legalábbis nem ismeri még Sherlock Holmest.

×××

A délután hátralévő része gyorsan elszállt, és Johnnak majdhogynem ráncigálnia kellett Sherlockot egészen a klub neonszínekben villódzó feliratáig. Magában jól szórakozott a helyzet komikumán,  tekintve, hogy elképzelni sem tudta milyen lehet a lakótársa arca, amikor egy merész, mély dekoltázsú fruska hivatásosakat megszégyenítő csábos mosollyal elrejti a telefonszámát Sherlock farzsebében. Nem, ez még az ő képzeletének is túl sok volt… meg különben is, Sherlockot sosem érdekelték különösebben a nők, ha csak nem volt rájuk szükség a munka szempontjából, vagy nem Irene Adlernek hívták az illetőt; és úgy egyáltalán nem mutatott semmilyen hajlandóságot egy normális párkapcsolatra. Épp ezért John fejében – szégyen, nem szégyen – többször is megfordult az ötlet, hogy barátja esetleg a férfiakat részesíti előnyben, és talán ezt próbálja elfojtani magában azzal, hogy ennyire magába zárkózó.


Amíg Emilyre vártak a klub bejárata előtt, ez a gondolat mosolyt csalt az orvos arcára, öntudatlanul is.
- Megtudhatnám, min szórakozol ilyen jól? – kérdezte Sherlock hűvösen, miközben ideges szemekkel pillantgatott az órájára szinte másodpercenként. Háromnegyed tíz elmúlt, és kilencre beszélték meg a találkozót Emilyvel; igaz, ők is később érkeztek egy tíz perccel. – A helyedben én inkább felhívnám a barátnődet, hogy hol késik. Rettentő hideg van.
John kénytelen volt igazat adni neki. Január közepe volt, röpködtek a mínuszok, ők pedig vékony kis kabátkákban fagyoskodnak az utcán; és ha ez nem volna elég, az idő is eléggé esőre állt, hacsak nem havazásra. Körülöttük a klubba igyekvők is mind az előcsarnokban álldogáltak, türelmetlenül várva, hogy sorra kerüljenek a pénztárnál.
- Ráadásul még a jegyet is meg kell vennünk. – Úgy tűnt, Sherlock elhatározta, hogy ezen az estén az élő fába is bele fog kötni. Ezt viszont már a lakótársa sem hagyhatta annyiba.
- A mi jegyünk már ki van fizetve, Sherlock, soron kívül átvehetjük.
A konzultáns detektív kiskutyaszemei most mintha éles tőrként hatottak volna.
- Hát persze, hogy is felejthettem el. A két lábon járó pénzeszsák barátnőd itt bennfentesnek számít.
- Elég legyen már a sértegetéseidből – csattant fel John, kicsit talán hangosabban, mint kellett volna. De ez a dolog már délután óta nem hagyta nyugodni.  – Legyél inkább hálás, amiért elhoztunk ide. Egyébként pedig nincs még túl késő, talán csak közbejött neki valami előtte és elfelejtett róla szólni.


A fekete hajú férfi unottan ciccegett, és zsebre vágta a kezét. Pár percig némán álltak egymás mellett – Sherlock a járókelők elemzésével foglalta el magát, csak így tudta visszatartani rosszmájú megjegyzéseit -, majd John mobilja jelzett, hogy SMS érkezett. A férfi arca elsötétült, ahogy elolvasta azt, majd komoran barátjára nézett.
- Na, mit ír?
- Szegény megbetegedett, nem tud eljönni. Ennek ellenére mi maradjunk nyugodtan, csak a pénztárnál hivatkozzunk az ő nevére. És igaza van – nézett szúrósan -, ha már megvette nekünk a drága belépőt, akkor illik elfogadnunk az ajánlatát. Ne nézz így rám, Sherlock, nem megyünk haza.
- Biztos? – biggyesztette le az ajkát.
- Arra van a bejárat.

Miután mindketten sikeresen átverekedték magukat a ruhatáron, a pénztáron, az elégedetlenkedő tömegen – hiába, a VIP belépőknek megvan a hátrányuk is -, és a jegyszedőkön, végre beléphettek a hatalmas, vörös-kék fényekben játszó helyiségbe, ahol éppen egy AC/DC számot nyomatott a dj, és a táncparketten, a diszkó gömbök vakító fénye alatt számtalan fiatal ropta a ritmusra, minden gátlás nélkül. A terem túlsó felében egy jókora bárpult működött, ekörül pedig nem csak bárszékek voltak, hanem kipárnázott, kényelmes társalgásra pont tökéletes ülőalkalmatosságokat is helyeztek el, ha valaki netán szeretne kicsit elszeparálódni a nagy társaságtól.
A hely mindent egybevéve elég barátságos légkört árasztott, annak ellenére, hogy a zene nagyon hangos volt, és egyikőjük sem szokta meg ezt a fajta nyüzsgést, és a sok embert.
- Szóval, mit mondtál, mit szoktak az emberek az ilyen helyeken csinálni? – kiabálta Sherlock, hogy John biztosan meghallja.
- Nos, általában táncolnak, isznak… azt, amit ők – bökött a fejével John a táncoló tömeg felé, miközben jobban szemügyre vette az arcokat. - Annyi sok itt a szép nő. Biztos te is találnál valakit, aki tetszik neked.
- Ki van zárva – mormogta Sherlock, és John akármennyire a zenére próbált koncentrálni, mégiscsak meghallotta, majd megbotránkoztató arccal fordult barátja felé.
- Áruld már el nekem, mégis mi a bajod a nőkkel?! Amióta együtt lakunk, még egyszer sem hoztál fel lányt a lakásba, vagy egyáltalán, azt sem mondtad soha, hogy tetszik valaki.
- Kicsi intellektus, nagy száj – köhintett amaz, miközben megigazította az ingje gallérját, majd szinte sietős léptekkel elindult a bárpult felé; Watson jobbnak látta követni.– Legtöbbször párosul hozzájuk az idegesítő hang és a mindenre rácsodálkozás.
- De ezek szerint azt állítod, ha akarnál, képes lennél elcsábítani innen bárkit…
- Gond nélkül. – A férfi rezzenéstelen arccal kért egy pohárka whiskyt, amit azon nyomban fel is hajtott. – Szóval az iváson kívül itt tényleg nem lehet semmi értelmeset csinálni… és mit mondtál, mikor zár a klub?
- Egész Nagy-Britanniában ez az egyetlen szórakozóhely, ahol van úszómedence.
- Ó, remek. – Sherlock mosolya fülig ért. – Adu ásznak ez elég siralmas volt.
John a fejét csóválva felsóhajtott. Ugyan tudta, hogy lakótársa nehéz eset ha nőkről van szó, de azt nem, hogy ennyire.  Ettől még Mrs. Hudson is több érdeklődést mutat a szebbik nem iránt, és ez egyáltalán nem túlzás. John fejében már az is megkérdőjeleződött, hogy volt-e ennek a Sherlocknak valaha dolga nővel, de ahhoz már nem volt elég bátorsága, hogy meg is kérdezze…
Viszont, ha elvicceli a dolgot, talán még jól is elsülhet.
- Nos… - dörmögte -, ha már a nőkkel való beszélgetésre nem tudlak rávenni, legalább szólíts le pár fiút. Az előbb a bejáratnál volt egy egész jóképű szőke…
Sherlock tekintete olyan volt, mintha máglyát akarna rakni a diszkó gömbök alatt és rituálisan feláldozni az orvos bajtársát. Habár, a tűzriasztó valószínűleg besokallna, és így nem lenne túl sok értelme a tervnek.
- John, kérlek. – A férfi vett egy mély levegőt, hogy még csak véletlenül se idegesítse fel magát. – Nem vagyok vevő a humorodra. Mondtam, hogy képes lennék bármelyik nőt megszerezni innen, ha akarnám. De nem akarom.
- Akkor bizonyítsd be.
Sherlock válasza megint csak érdektelen sóhajtás volt, és újabb pohár lehajtott whisky.
- Hogyan?
- Hát… nem tudom. – Watson körbenézett, és megvizsgált alaposan mindent, hátha eszébe jut valami zseniális ötlet. – Az már eléggé a bizalom jele, ha megadják a telefonszámukat, szóval… gyűjts össze annyi számot amennyit csak bírsz, és aztán…
-… minden egyes szám után iszol egy pohár vodkát. A VIP jegy miatt korlátlanul fogyaszthatunk, emlékszel? – A vodka szónál Sherlock szeme különösen csillogott, és úgy tűnt, mintha… igen, nem tévedés, mintha máris élénkebb lett volna.
- És mi van, ha egyet sem tudsz szerezni?
- Olyan nincs – mosolyodott el ravaszul, majd pont azzal a lendülettel, ahogy az ügyeket szokta megoldani, felpattant a bárszékről, aztán egy tőlük pár méterre álldogáló, nagyidomú szőke lányhoz és barátnőjéhez sétált elbűvölő bájmosollyal. Intézett hozzá pár szót, amiből John csak annyit hallott tisztán, hogy "rugó" és hogy "lakás"; ám amint Sherlock befejezte a mondatot, a lány csábító nézéssel a közelebb hajolt, és halkan belesuttogott valamit a fülébe. Aztán pár másodperc múlva már ott is landolt a kezében egy rózsaszín kis cetli, mire köszönet nélkül faképnél hagyta a szőkét – akinél csak John lehetett döbbentebb.
- Ezt… ezt mégis hogy csináltad? Mit mondtál neki?
- Csak azt, hogy mivel karikás a szeme, valószínűleg nem aludt jól az éjjel, de amint megvizsgáljuk az alkatát, a festett haját és a sminkét – és nem mellékesen azt a tényt, hogy most itt van -, valószínűleg nem lelki probléma ennek az oka, hanem sokkal inkább a rossz rugó az ágyában. Én pedig kedvesen felajánlottam, hogy segítek neki megjavítani, erre megadta a számát. Kérlek, John, csukd be a szádat, és ne tégy úgy, mintha csoda történt volna. Ha szükséges, a megfigyelőképességem bókolásra is fel tudom használni, de általában nem töröm magam, mert nem érdekelnek a nők.
- Akkor most miért tettél kivételt?
- Mert szeretném látni ahogy a sok alkoholtól négykézláb próbálsz hazacsúszni a Baker Streetre, miközben tengerészdalokat énekelsz és hisztérikusan nevetve vered a csengőt egy eltévesztett házszámnál, ahol a tulaj baseball ütővel jön utánad és addig kerget amíg megtanulsz részegen is egyenesen járni. Kielégítő?
- Teljesen.

Sherlock hamarosan otthagyta Johnt a pultnál, valószínűleg újabb áldozatok után nézve. Mindeközben John lehajtotta a kiszabott adagot, majd bámult üresen maga elé; ám ekkor egy kedves női hang kizökkentette gondolataiból.
- Szia, nem bánod ha csatlakozok? Már az előbb is kiszúrtalak magamnak. – Az orvos ránézett a pirospozsgás arcú, csinos huszonéves lányra, aki látszólag híján volt minden félénkségnek. Aztán elmosolyodott.
- Nem gondolod, hogy kicsit túl fiatal vagy hozzám?
- Kellene? – kacérkodott.
- Sajnálom, de jelenleg foglalt vagyok.

- Öhm, elnézést, szabad lesz…? - A hirtelen, szám végén összecsődülő tömeg közepette Sherlock ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy átfurakodjon a sokaságon és diadalittas arccal felmutasson még két darab rózsaszín cetlit John orra előtt, majd levágta elé a pultra. Még mielőtt John magyarázkodni kezdett volna, lakótársa észrevette az elkerekedett szemű lányt a szomszéd széken, és nem hagyhatta megjegyzés nélkül.
- Ó, csak pár telefonszám a lakótársamnak.
- Lak… lakótárs? – értetlenkedett a lány, zavartan kapkodva a fejét Sherlock és John között. Végül Johnon állapodott meg a tekintete.  – Szóval így értetted, hogy foglal…
- Nem vagyunk egy pár – sietett közölni a tényt a férfi.
Azonban hiába tűnt el Sherlock hamarosan a színről, úgy látszott, egy átlagos nőnek még mindig átlagon felüli megpróbáltatást igényel elviselni Sherlock Holmest és kis pajtásait; épp ezért, a lány a mellékhelyiség felé vette az irányt, hogy felfrissítse a sminkjét – vagy talán csak menekülni akart.


John végül egy sóhajtással kénytelen volt tudomásul venni, hogy a ma estét egyedül iszogatva fogja tölteni: és a legpozitívabb dolog amit tehet az az, ha ledönti azt az újabb két pohár vodkát ott a pulton.  Miközben azokkal küzdött, egyszerre csak annyit érzett, hogy valaki megfogja a fenekét és lassan húzva az ujjait, a farzsebébe csúsztat egy apró papírcetlit. Hirtelenjében félrenyelte az italt, majd hörögve próbált meg újból levegőhöz jutni; bal oldalról Sherlock vigyorgó arcával találta magát szembe, aki megpaskolta a hátát, majd kényelmesen a pultnak dőlt.
- Hat – vigyorgott. -  Újabb pohár vodka rendel!
Mire nagy nehezen sikerült szóhoz jutnia Johnnak is, barátja szemmel láthatólag már ábrándozó szemekkel figyelt egy másik lányt, aki a parketten táncolt.
- Elment neked az eszed?! Miért kellett megfogni a fenekem? – John nem hitte, de saját maga is belevörösödött a szavaiba. Vagy talán csak az alkohol hatására, hirtelen nagyon forrónak kezdte érezni a Club Aquarium levegőjét. Túlságosan is forrónak. A szomszéd kanapé felől ekkor két vörös izgatottan kezdett súgni-búgni – holott pár perccel ezelőtt még csak rá sem bagóztak Johnra.
- Hé, nyugodj meg, nem történt semmi – nevetett Sherlock, majd lakótársa elé tolta az újabb kör vodkát.  – Ez egy szórakozóhely, lazíts kicsit.
- És én még azt hittem, hogy veled lesz a gond – dörmögte amaz, majd egy kortyra kiitta a pohár felét. – Habár, táncolni egyelőre nem láttalak.
- Te sem csináltál eddig mást, mint vedeltél, szóval egy szavad sem lehet.
- Kezd is a fejembe szállni – szisszent fel a férfi, miközben már ott tartott, hogy talán mégsem issza meg azt a maradékot a pohár alján. De ez volt az egyezség, mit lehetett tenni… be kellett tartania. – Figyelmeztetlek, részegen elviselhetetlen vagyok.


 

Miközben a férfi a vodkával nézett szüntelen farkasszemet, Sherlock szerzett neki még egy telefonszámot – következtetésképpen még egy pohár csatlakozott az eddigiek mellé, aztán így ment ez még majdnem egy egész órán keresztül. Ennek az lett a vége, hogy szép sor vodkásüveg sorakozott a bárpultra borult, teljességgel kikészült Watson előtt éjfél előtt negyed órával, aki már becsukta a szemeit, mert keresztbe látott. Azazhogy csillagokat.  És duplán is. Valószínűleg ha megszólal, akkor sem mondott volna semmi értelmeset, de úgy látszott, ez áll a legkevésbé szándékában.
Sherlock, amikor már végképp megsajnálta szegény barátját, melléült az egyik bárszékre, és békésen megveregette a vállát.
- Jól van, John, jól van. Te mindent megtettél.
A férfi megpróbálta félrebillenteni a fejét, hogy felnézhessen rá, de csak annyit ért el, hogy csuklott egyet.
- Menjél táncolni, Sherly, ne idegesítsd. Vagy tudod mit? Táncoljunk együtt, megyek veled. – De Johnnak nemhogy a táncolás, a bárszékről való leszállás is gondot okozott, mert lefelé majdnem felborult a székkel együtt; de szerencséjére ott volt Sherlock és segített neki biztonságban földet érni.
- Járni sem tudsz, nemhogy táncolni.
Ám de folytatni már nem tudta, mert John elkapta őt a karjánál fogva, és húzni kezdte a táncoló tömeg felé. A férfi már akkor tudta, hogy ez rossz ötlet lesz, amikor a szemébe vakító fények közepette John felemelte a kezét és szorgosan csápolni kezdett a zene ritmusára - és tekintve hogy a lábán alig bírt megállni, talán nem kellett volna megpróbálkoznia azzal a Michael Jacksont imitáló csípőmozdulattal, ami Sherlockot leginkább egy kicsavart polipra emlékeztette. De ez nem érdekelte Johnt, miért is érdekelte volna; részeg volt és akár azt is megtehette, hogy felemeli barátja kezeit, ezzel ösztökélve őt a táncra. Csak akkor csalódott nagyot, amikor a szám pár perc múlva véget ért, és Sherlock még mindig nem mozdult.

Mikor elindult az új – ezúttal a Gimme Gimme Gimme az Abbától -, John valamiért veszített a lelkesedéséből, és egyre csak a társa arcát figyelte. Azt akarta, hogy ő is táncoljon. Hogy Sherlock is legyen olyan önfeledt és vidám, mint amilyen most ő az italnak köszönhetően, de… de a férfi arca mást tükrözött, ahogy közelebb lépett egy kicsivel.

Igen, John Watson részeg volt, és igen, most az egyszer meg mert volna esküdni, hogy Sherlock nem egy egyszerű lakótárs szemeivel néz rá.

There's not a soul out there
No one to hear my prayer

A férfi újra szembetalálta magát azokkal a delejes szemekkel, amik szinte megbabonázták őt, és mintha kényszerítették volna, hogy ne fordítsa el a tekintetét. Már találkozott ezzel a nézéssel; olyan könyörgő volt, és igen… kétségbeesett. Vagy csak a sok vodka képzelte ezt John fejében, már maga sem tudta. Viszont maga az alkohol, a lüktető háttérzene, a táncoló tömeg és a villódzó vörös-kék fények hozzásegítették őt ahhoz s hangulathoz, amikor már minden mindegy volt. Érezte a ködfelhőt, ami hirtelen elborította, amikor közelebb lépett Sherlockhoz. Már nem számított, hogy mit gondolt magáról még pár órával ezelőtt, vagy mit fognak gondolni róla mások ezután. Most csak meg akart Sherlocknak adni mindent, nem akarta többé látni azt a sóvárgó tekintetét.
Soha többé nem akarja őt így látni. Nem tudná elviselni.

Gimme gimme gimme a man after midnight
Won't somebody help me chase the shadows away

John megragadta Sherlock ingjét, majd követelőzően magához húzva egyszerűen megcsókolta. A férfi nem ellenkezett, sőt, mintha mindig is erre várt volna; amilyen erősen csak tudta szorította, ölelte őt, ahogy csak érte. Hagyta, hogy az beletúrjon göndör tincseibe, megeresztve pár rekedtes, vágyakozó sóhajt. Érezte a keserű vodka ízt John ajkain, ahogy mohón csókolta őt, kezeit pedig az illendőnél valamivel lejjebb csúsztatta a derekán.
- John – suttogta lágyan a fülébe, mikorra sikerült pár pillanatra szétszakadniuk. Páran körülöttük már igen furcsa szemeket meresztettek. – Nem kellene…
Erre ő csak egy szó nélkül megragadta Sherlock csuklóját – bár az ital dolgozott benne, ennyire azért nem ment el az esze -, majd levonszolta a táncparkettről és az egyik férfi mellékhelyiség felé kezdte húzni. Szerencséjére Sherlock még idejében megállította, és megszorítva a kezét, benyitott a mosdó melletti felirat nélküli ajtón, majd belökte rajta Johnt; és miután maga is bement, a zárban lévő kulccsal belülről bezárta az ajtót. Odabent sötét volt, és egyikőjük sem látott semmit; a szagból és a szoba méreteiből ítélve itt tarthatták a takarító felszerelést és a tisztítószereket. John ennek ellenére egyre erősebben szorította Sherlockot az ajtóhoz, ajkaival finoman súrolva annak nyakát, kezeivel pedig igyekezett megszabadítani őt izzadt ingjétől.
- Várj – lihegett Sherlock, miközben a férfi leheletétől végigfutott rajta a libabőr. Bár John nem láthatta, mosolygott, és egy pillanatra megragadta Watson ujjait, amik az inggombjánál matattak.  – Kicsit elsieted a dolgot, nem gondolod…?
- Nem akarok várni. – A hangja elcsuklott a vágytól.
- Túl sokat ittál.
- Nem érdekel.


Ám nem volt képes tovább feltartóztatni John kezeit; de nem is akarta. Sherlock, bár nagyon is jól tudta, hogy holnap reggel mindezért ő lesz a felelős, hagyta hogy levegyék róla az inget, óvatosan letolják a földre, de ő is magával húzta a férfit. John kétségbeesetten a dominánsabb akart lenni, ahogy a lakótársa lába között feltérdelt, és gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben harapdálni kezdte annak nyakát. Sherlock már nem bírta visszatartani, kéjesen felsóhajtott. Egyelőre tűrte, hogy kényeztessék, hogy leendő szeretője érzékien végigfuttassa ujjait az oldalán, és az ajkai között próbáljon utat törni magának. De pár perc múlva, amikor John – végképp nem bírván magával – becsúsztatta kezét Sherlock nadrágjába, az újult erővel esett neki a férfinak, nehogy ő maradjon alul. Hátradöntötte Johnt a padlón - pár tisztítószeres doboz félresöprése után persze -, majd teljes testsúlyával ránehezedett, hogy a másik még csak véletlenül se tudjon mozogni. Még ha sötét is volt, szinte látta maga előtt lakótársa bosszankodó arcát, de mindeközben tudta, hogy a férfinak egyáltalán nincs ellenére, hogy megváltoztak az erőviszonyok. Sőt, ez csak méginkább fokozta az élvezetet. Hátravetett fejjel tűrte, hogy lassan megszabadítsák a ruháitól, és hogy Sherlock ajka és ujjai végigbarangolják egész testét, bizonyos részeknél hosszabban időzve.
Odakintről dübörgő zene hallatszott, John mégsem hallotta. Szemét lehunyva csak szeretőjének kényeztetésére tudott figyelni, és mivel nem látta őt, csak az érzékeire tudott hagyatkozni. És érezte őt, érezte azt a kesernyés férfiparfümöt rajta, érezte, hogy mennyire izzad az izmos teste, miközben őneki próbál örömet okozni. Mégis, mintha több lenne ez testi gyönyörnél. John nem akart megmozdulni, vagy akár csak pislantani. Ez volt a tökéletes pillanat; ennek a kivételes embernek, Sherlock Holmesnak a karjai között lenni…
Végül a nyögések és ölelések közepette elmosódott számára, hogy ez a valóság, és hagyta, hogy az agyára ereszkedő lila köd feloldja minden szemérmét és gátlását. 

xxx


 

Vakító fényesség…
John lassan kinyitotta a szemét, és tisztulni kezdtek a körvonalak. Tekintete megakadt egy függöny vörös drapériáján; minthogy ez volt az egyetlen dolog, amit egyelőre ki tudott venni a környezetéből. A feje úgy hasogatott, mintha pár száz cimbalmost csődítettek volna bele és egyre csak játszanának… egész egyszerűen másnapos volt. Nem is tudta, legutoljára mikor ivott ennyit. Habár, a mostaniról sem maradt meg túl sok emléke, mintha kiesett volna az egész este…
Hamarosan a kép teljesen világos lett. Valószínűleg kora reggel volt, az elhúzott függöny mögül a lusta napfény árnyékot vetett a ruhásszekrény melletti hintaszékre, és a szőnyeg… de várjunk csak.
John nem emlékezett, hogy lenne hintaszék a szobájában. Sem arra - ahogy az első sokkhatás után figyelmesen körbenézett -, hogy a függönye vörös, vagy az ágytakaróján ilyen gyanúsan méregzöld csíkok lennének. Nem, ez határozottan nem az ő szobája.
Mielőtt elgondolkodott volna azon, hogy hol van ő tulajdonképpen és kinél töltötte az éjszakát, megeresztett egy apró morgást.
- Biztosan fáj a fejed, pihenj még.
A hang a férfi fülének már szinte bántóan ismerős volt. Bár minden porcikájában érezte a tegnapi ivászat káros hatásait, sikerült a fejét arra fordítani, amerről a jótanács érkezett. Először csak egy meztelen, hófehér hátat pillantott meg, és a harapásnyomokkal teli nyak fölött göndör fekete tincseket; az ismeretlen szorgosan gépelt valamit neki háttal, valószínűleg egy laptopon.
John nem bírta levenni a szemét a vöröslő harapásnyomokról. Már amikor éppen úgy döntött, hogy talán mégsem akar emlékezni semmire, a fejében a másodperc töredékrésze alatt villantak be a tegnapi nap eseményei: a bár, a nők, az az Abba szám, és… és Sherlock. Aztán a takarítószertár, de onnantól már tényleg csak homályos részletek – sajnos pont a leglényegesebbek - maradtak meg, mint például hogy taxival hazajöttek, és itthon folytatták, amit ott elkezdtek...
Istenem, gondolta magában teljes sokkhatás alatt.

Arcát elöntötte a szégyen, amint eszébe jutott Sherlock fürtjeinek lágy illata, erős karjainak ölelése, mintha soha nem akarta volna elengedni őt…
De John egyszerre észhez tért. Felült az ágyban, és már meg sem volt lepve, amikor észrevette, hogy nincs rajta ruha. Épp azon volt, hogy mondjon valami frappánsat annak a fehér hátnak – mondjuk, hogy "hülyék voltunk, felejtsük is ezt el", vagy ilyesmi, de a hirtelen fejébe nyilalló, még erősebb fájdalomtól csak felszisszent.
- Mondtam, hogy pihenj – korholta Sherlock, egy pillantást sem pazarolva szegény Johnra. – Valószínűleg még jóideig nem leszel használható állapotban. Tegnap eléggé kiütötted magad.
Mindezt úgy közölte, mintha legalábbis az időjárásról lenne szó. Pár pillanatig teljes volt a csönd; Watson megvárta, amíg enyhült a fájdalom egy kicsit, majd megköszörülte a torkát.
- Sherlock… - kezdte, de a férfi közbevágott.
- Most azt akarod mondani, hogy a tegnapi este egy tévedés volt, nem tudod mi ütött beléd, az ital miatt voltál ilyen, és köztünk semmi, de abszolúte semmi nem lehet, mert mindketten férfiak vagyunk, ecetera, ecetera. Kamatoztathatnád a tehetséged egy mexikói telenovella-gyárban, biztosan vevők lennének az ötleteidre.
John sóhajtott, és most jutott csak eszébe, kivel kezdett ki. Arcát a kezeibe temette, és azon töprengett, hogyan folytatja tovább. Ő ezelőtt soha nem gondolt úgy Sherlockra; na jó, felnézett rá és titkon csodálta azokért az éles megfigyeléseiért, de semmi több. Ez így akkor sincs rendben.

- De Sherlock, én tényleg nem vagyok meleg.

Sherlock nagyot sóhajtott, majd amikor felállt, hogy laptopját az éjjeliszekrényére tegye, lehullott róla a takaró; végül anyaszült meztelenül az ajtóhoz sétált és kinyitotta azt, majd John felé fordult.

- Ha így gondolod, menj nyugodtan.

John arca még vörösebbre váltott, ahogy igyekezett Sherlock arcára összpontosítani.

- Az istenért, vegyél fel magadra valamit.

- Már úgyis láttál rajtam mindent, szóval ne viselkedj úgy, mint egy szűz kislány. Nem én voltam a gonosz bácsi, aki megrontott téged, John. Te is akartad. Legalábbis a nyögéseidből nagyon úgy tűnt… ráadásul te kezdeményeztél, remélem emlékszel.

A férfi meg sem tudott szólalni, csak lesütötte a fejét; Mrs. Hudson pedig pont ezt az időpontot találta alkalmasnak arra, hogy egy kis frissensült scone-nal lepje meg bérlőit - a nyitva maradt hálószobaajtó pedig minden bizonnyal megragadta becses figyelmét. Annyira legalábbis mindenképp, hogy amint meglátta a nem túl vastagon öltözött Sherlockot és az ágyban fekvő Johnt, sikerült piruló arccal levonnia a következtetést.

- Én… nos… khm… csak egy kis scone-t hoztam, de úgy látom, nem éppen alkalmas…

- A legalkalmasabb – mosolyodott el Sherlock, és hálás arccal elvette a tálcát – közben elegáns sasszéval kioldalazott a konyha felé -, John pedig legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Az a pár perc szinte örökkévalóságnak tűnt; a hölgy pedig teljes sokkhatás alatt egyelőre megszólalni sem bírt.

- Mrs. Hudson – John csak hebegni-habogni tudott. – Ez… mi csak… tényleg, ne értsen félre, mi nem vagyunk… olyanok…

- Milyenek nem vagyunk? – ért vissza Sherlock, és mindenki nagy megkönnyebbülésére már magára kapott egy kopott farmert. A világ legnagyobb nyugalmával válaszolt, mintha mindez magától értetődő lenne. – Ó, vagy úgy. Johnnal csak elmentünk szórakozni, ahogy ön javasolta, és végül itt kötöttünk ki. Remélem, nem probléma, de következtetéseim szerint hamarosan nem lesz szükségünk két hálószobára. A másikkal azt kezd amit akar, de lehetőleg ne keressen még egy lakótársat nekünk.

- É…értem – rebegte Mrs. Hudson, majd úgy döntött, jobb, ha nem is zavarja tovább a fiatalokat. Halkan köszönt, majd sietős léptekkel elhagyta a lakást – háta mögött lassan elhalt a dühös John Watson hangja, aki elég hangosan kérte számon Sherlock ez utóbbi mondatait.

A hölgy léptei visszhangot vertek a lépcsőn, és végre elmosolyodott.

Nem kellett színlelnie többé.
Legutóbb nem okozott gondot, hogy Emily teájába enyhe hashajtót tegyen, épp csak annyit, amennyitől egy ember egész éjszaka ki sem mozdul otthonról… és ennyit bőven megért kettejük boldogsága.

Akár még többet is.

Súgó 5 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.02.22. 09:14 Laura Te jó ég! Imádom! :) Kedvenc fanfic-em lett. :)

2013.02.08. 17:24 tumblr hali:) nagyon jó lett ez a fanfic, nincs véletlenül angolra is lefordítva? kiraknám tumblr-re persze forrással együtt:) letudom én is fordítani de ha megvan az angol változat is az egyszerűbb lenne:) köszi előre is:)

2013.02.03. 12:57 Sherlockian Zseniális lett! Egyszerűen tökéletes! Ez a kedvenc fanfic-em:) Lehetne kérni egy második részt?:D Gratula csak így tovább!

2013.01.17. 16:39 Evangeline Ez nagyon JÓ lett!! :D Komolyan mondom, én eddig utáltam a slash-t, de ezt imádtam ^^

2012.10.01. 18:59 zsanett Oh, you! *.* Ez nagyon jó lett! Természetesen a takarítószertár-os rész a kedvencem és ölni tudnék pár részletesebb sorért de ez akkor is nagyon tetszett :D Főleg Sherlock mikor úgy néz John-ra hogy több-mint-lakótárs :D :$ Hibát nem találtam szóval csak így tovább :D

1