A teafőző harsány sípolással jelezte, hogy a belé töltött víz és a levelek egyesülése létrehozta
a tea nevezetű italt.
A magas, fekete bongyor hajú férfi puha, ragadozókra emlékeztető mozgással két csészébe
töltötte a nedűt. Az egyikbe aranyló mézet pergetett, majd ezüsttálcára helyezte őket, egy
kiskanál és a teasütemény kíséretében. A mahagónifából ácsolt dohányzóasztalhoz lépett és
óvatosan letette, nehogy egymáshoz verődjön az értékes készlet. Elvette a saját csészéjét,
majd hátradőlt a kényelmes, plüssborítású fotelben, a vele szemben üldögélő, lányosan
karcsú, tarkóra nyalt hajú, jéghideg pillantású férfit figyelve. Az keskeny, vékony ujjaival
óvatosan megfogta a csészét, majd vékony metszésű ajkához emelte. Lehunyta a szemét,
szertartásosan eltartotta a kisujját, majd belekortyolt. Elégedett mosoly suhant át az arcán.
- Bravó Sherlock, egész finomra sikerült – a magas hang valódi dicséretet tükrözött. – De
megint kihagytad belőle a citromot.
- Te pedig kicserélted a tapaszaimat placebóra.
- Mit mondhatnék? Unatkoztam.
- Kicsinyes alak vagy.
- Csak lehetőségekben korlátozott, mint te.
- Kár volt eljátszanod Lucifer kegyeit, most össze vagyok zárva veled, amire nem szükséges
figyelmeztetned. Ha legalább méhészkedhetnék!
- Vagyis Johnozhatnál.
- Ne kóstolgass Jim, az én türelmem is véges.
- Ne szívd mellre nekem is hiányoznak a játszmáink. Ez a silány utánzat, ez a szóbeli
csatározás kezd nagyon untatni.
- Ez még nem indok arra, hogy a tapaszaimat piszkálgasd.
- John mellett is ilyen rigolyás voltál, vagy csak most szedted fel? Mindegy, nem érdekes,
semmi nem érdekes.
A beállt csendben csak az óra ketyegése hallatszott. A régimódi időmérő, finoman kidolgozott
virágintarziáival és aranyozott ingájával teljesen uralta a bíborra festett falat.
A méltóságteljes szekrények, a polcokon sorakozó válogatott kötetek, a kézzel csomózott
puha szőnyeg, a kényelmes kanapé, valamint a fotelek és a dohányzóasztal, mind kifinomult
ízlésre és múlt századi eleganciára utalt.
A két férfi, bár mindketten kifogástalan öltönyt viseltek, teljesen elütöttek környezetüktől.
Sherlock energikus, vizslató tekintete ide-oda rebbent, ahogy elméje feldolgozta a befogadott
információkat, megalkotta a lehetőségeket és végül kiválasztotta a legvalószínűbbet. Ezt oly
gyakorlottan művelte, hogy mire kiitta a teáját, már pontosan tudta, hogy mit keresnek itt.
Jim hanyagul elterpeszkedett a fotelben, kézfejjel eltakart egy ásítást, és várta, hogy a másik
megossza vele álláspontját.
- Mycroft – mondta végül.
Jim macskaszeme felragyogott.
- Hát ő is feldobta a talpát! Lesz nagy családi összeborulás?
- Ne is álmodj róla.
- Egész gyorsan felőrölték a mi kis játszmáink következményei. Nem lehetünk itt régebben

három évnél.
- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neki. Előtted legalábbis biztosan nem.
- Nem adod meg ezt nekem? Nem értem miért vagy ilyen, amikor úgysincs semmi
jelentősége. Lám mi is milyen szépen összeszoktunk!
- Mert nem volt más választásom. Mycroft viszont más lapra tartozik – mondta és lehunyta a
szemét. Nem akart más közölni, Jim pedig nem erősködött, hamarosan úgyis megtud mindent.
A lehulló csend megtelt az emlékek régi, poros, édeskés illatával, egy elmúlt időszak
fájdalmas sóhajaival, amelyeket nem szépít meg az idő, csak még kínzóbbá teszi hiányukat.
Sherlock valamikor megfejtette a gyilkosságokat, Jim előidézte őket. Csatákat vívtak
amelyekben a tétek emberi életek voltak. Ez nem igazán érdekelte őket, hiszen csak kellékek
voltak egy nagyszabású előadáshoz, amelynek a lényege a verseny volt. Ki fejti meg előbb?
Ki jön rá hamarabb? Ki marad lépéselőnyben? Ki áldoz fel többet? Ki mer kockáztatni?
Mindketten már-már drogosokra jellemző hévvel keresték a másik gyengepontját, fürkészték
a tikokat, keresték a fogást az utolsó, nagy és halálos csavarhoz.
Volt, hogy meghaltak, aztán újra feltámadtak és nem válogattak az eszközeikben, míg nem
maradt céljuk, az eredeti is ürüggyé degradálódott, hogy szenvedélyüket kiélhessék. Azt a
hidegen izzó, pusztulással kecsegtető vágyat, hogy a másikat kicselezzék, leigázzák, szolgává,
játékszerré kicsinyítsék.
Egymás szívét akarták.
Végül elpusztultak.
De sem a módszer, sem az ötlet, sem a kivitelezés nem tőlük származott.
John Watson unta meg a játszadozást.
A katonaorvossal az tette a kegyetlen csatározás tébolya, amit a háború egy borzalma sem
tudott elérni: felőrölte.
Látta, amint kedves barátja napról napra a bizarr fogócska megszállottjává válik, hogy lassan
elfogy és csak a járkáló csontváz izzó szemei mutatták, hogy él. Néha rá tudta venni, hogy
egyen, de látta rajta, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Csak rágott és nyelt, és tudta, hogy
azért teszi, hogy ő megnyugodjon. Ezután altatót tett a tejbe, amit valamilyen érthetetlen
oknál fogva ugyanúgy rendszeresen fogyasztott, és álmában infúziót kötött be neki. Sherlock
rájött és utána napokig nem látta. Mikor előkerült John elhatározta, hogy ezt nem mehet így
tovább. A véresre vert detektívet hosszas könyörgés után elláthatta, majd elrohant
Mycrofthoz. Az idősebbik Holmes is aggasztónak találta a helyzetet, de nem adott érdembeli
segítséget. Kis híja volt, hogy John nem pofozta fel.
Ezekután úgy döntött, hogy maga fog cselekedni. Nem fogja hagyni, hogy barátja, lelki
testvére megint megölesse magát, így hát követte. Sejtette, hogy jelenlétével tisztában van, de
nem érdekelte. Ment, úttalan utakon, sikátorokon át követte, lerázhatatlanul. Végül meglett a
jutalma.
Sherlock Jimmel találkozott. John nem habozott. Lelőtte a bűnözőt, majd a detektívet. Aztán
saját magát is.
Fent a mennyben tüntetőleg nem szólt hozzájuk, és mikor Szent Péter felajánlotta neki az
őrangyali hivatást habozás nélkül elfogadta.
Moriarty a Pokolba került, ahol szép karriert futott be, mint démon. Túlságosan is szépet,
mert Lucifer fenyegetve érezte magát fejedelmi státuszában, így elintézte, hogy a férfi elzárt
helyre kerüljön, ahol nem fenyegetheti birodalmát. Azt már senki nem tudja, hogy ennek
ellenére, miként juthatott be egy elszánt, vallási fanatikus a legbelső szobába, és szúrhatta
meg szentelt lándzsával a Bukott Angyalt.
Sherlock is rövid úton a Prisonába került, mert elvi vitában nem átállotta legyőzni Jézust,
mikor az szokásos ellenőrző útját tartotta a Purgatóriumba, hogy magával vigye a megtisztult
lelkeket.
A két veszélyes egyén lassan-lassan megszokta egymást, és mikor beleuntak a kiút keresésébe

szóbeli bűntényekkel szórakoztatták egymást, sakktábla híján.
Előfordult, hogy maró megjegyzések, és végeláthatatlan szócsatározások helyett emberein
beszélgettek. Ezek nem tartottak öt percnél tovább.
Ahogy telt-múlt az idő, rájöttek miként formázhatják a gondolataik segítségével a
környezetüket.
Ez is számtalan vitát generált, de legalább már sakkozhattak, és Sherlock is beszélhetett a
koponyájához, amit következetesen Johnnak szólított. Cserébe Moriarty Morannak hívta a
fehér királynőt.
Jim megtanította Sherlockot rendes teát készíteni, míg a detektív a vívás alapjait mutatta a
bűnözőzseninek.
Ebbe a lassan kialakult idillbe robbant be a viktoriánus szoba, és Mycroft.
Utóbbi szó szerint, és nem egyedül.
Félájult angyalt vonszolt oda a kanapéhoz és ledobta rá. A test puffant, felnyögött, de egyéb
életjelet nem adott ki magából.
Sherlock ismerősnek találta, de nem foglalkozhatott vele túl sokáig. A testvére, aki megőszült
és felszedett pár kilót, letámasztotta az elmaradhatatlan esernyőt a falnak, és a két férfira
nézett.
- Isten nem ver bottal – állapította meg, tőle szokatlanul parasztian a helyzetet. Azok nem
válaszoltak, várták, hogy kifejtse jövetele célját.
- Nos a túlvilági hatalmaknak túl sok gondot és fejtörést okoztok, pusztán létezésetekkel. Ez a
megoldás is csupán átmeneti, mert attól tartanak, hogy valahogy kiszabadultok.
- Csak idő kérdése – bólogatott Jim és elégedetten vigyorgott. Mycroft összeráncolta a
szemöldökét, de nem fűzött hozzá megjegyzést. Megköszörülte a torkát és folytatta:
- Először arra az álláspontra jutottak, hogy elpusztítanak mindkettőtöket, vagyis lelketeket
apró arabokra szedve az Univerzum különböző szöveteibe illesztik. Ez lett volna a helyes
megoldás – ekkor egy kard zúgott el a feje mellett. Mycroft rendíthetetlen nyugalommal
mondta tovább. – De külső nyomásra elvetették.
A kanapén fekvő angyal felé nézett, tekintetét követték ők is.
- John! – Sherlock meglepett örömmel kiáltott fel. Ugyan levonta a megfelelő
következtetéseket, de nem merte elhinni, hogy azok után még viszontláthatja. Kényszerű
fogságában volt ideje átgondolni a dolgokat, és megbánni néhány tettét.
Barátja mellé térdelt, kisimította arcából a kósza hajtincseket, amelyek még mindig
ugyanolyan kuszán álltak, bátyja zsebéből kicsempészett zsebkendővel letörölte a vért, majd
zakójával elkötötte az alkarján húzódó vérzést. Végigtapogatta a csúnyán megtépázott
szárnyakat, egészen a tövükig, de nem talált több sebet. Le akarta parancsolni róla a véráztatta
öltözéket, ami farmernadrágból, valamikori fehér ingből és egy szintén vérfestett
fegyverkabátból állt, de ezt a beteg kategorikusan megtiltotta. Egyedül a fegyvertokot volt
hajlandó levenni.
- Mi történt veled? – kérdezte végül.
- És mi ez a hacuka? – tette hozzá Jim is, de csak lesújtó pillantásokat kapott.
- Megtudtam, hogy meg akarnak ölni – ahhoz képest, hogy alaposan ellátták a baját tisztán
beszélt. – Meg azt a kígyót is. Bár őt szívesen hagynám a Semmibe veszni, de akkor neked is
menni kéne, és azt nem bírnám elviselni. Így aztán megakadályoztam, hogy megszavazzák a
dolgot. Nem volt könnyű, a második arkangyalnál és a harmadik légiónál kicsit elfáradtam,
ráadásul az egyik acélbetétes szárnnyal rendelkezett.
- Az aerodinamikailag… - kezdett bele Sherlock, de akkora pofont kapott, hogy percekig
pislogni tudott. Nyíltszíni tapsot kapott, bár csak Jimtől, de ő nagyon lelkesen művelte és
legalább húsz emberrel felért. Határozottan szórakoztatta a jelenet, pedig ilyesmiben régen
volt része.
- Pofa be Sherlock. Miattad feláldoztam a jó kis munkámat, elvertem a fél angyalsereget,

megzsaroltam és megfenyegettem a Legfelső Vezetést, magamat is felajánlottam cserébe, de
persze Mycroft rendezett el mindent, most pedig itt fekszem meglincselve és te komolyan az
aerodinamikával foglalkozol? Tudod egyáltalán micsoda önző, kegyetlen, hideg, rideg,
érzelmileg alulfejlett, szociopata vagy? Én meg egy utolsó vadbarom, aki ahelyett, hogy végre
élvezné a békés túlvilági napjait, veled meg a nyavalyás lelkeddel foglalkozik, ami egy
paranormális nonszensz, tekintve, hogy lelked sem lehetne mindazok után amit műveltél
velem! Csak azt ne mondd, hogy egy nyavalyás zsebkendő meg egy kötözés mindent
jóvátehet?!
- Mégis mit tegyek? – kérdezte a detektív, önmagát is meghazudtolva.
- Csókold meg! – súgta a fotelből Moriarty, de nem figyeltek rá. A két barát az érzelmi
nagyjelenetbe feledkezett bele, Mycroft pedig a zsebkendőjét siratta.
- Elsőnek mondjuk bocsánatot kérhetnél, amiért olyan rondán bántál velem, másodszor
elfogadod Mycroft ajánlatát, harmadszor pedig megígéred, hogy tényleg figyelsz rám amikor
magadtól próbállak megóvni! – hadarta el egy szuszra. Arcára verejtékcseppek ültek ki,
szeme sarkából pedig könnycseppek futottak le az arcán.
- Sajnálom. Ne haragudj – Sherlock megrendülve nézte John puffadó, színesedő arcát, ahogy
a kapott pofonok elkezdték észrevetetni magukat. Szerette volna elmondani, hogy mennyire
hiányzott, hogy miként szidta magát sarkokba, sikátorok mélyére bújva, amiért fájdalmat
okoz neki, hogy le akart állni, hogy nem akarta mindezt, nem akarta, hogy így legyen, de a
szavak elszökdöstek előle. Ráadásul esetlennek és tétovának érezte magát, valamit tenni
akart, de nem tudta mit, és tehetetlenségében üvölteni akart. Bármit megadott volna egy
időgépért, hogy visszatekerhesse az időt, és minden hibáját jóvá tegyen. De már mindennel
elkésett. Ezzel is.
- Megbocsátok, te nagyon hülye – az őszinte hangszín is megdöbbentette, a mosollyal pedig
végképp nem tudott mit kezdeni. John látta tépelődését, és végigsimított a haján, vigyázva,
hogy ne vérezze össze.
- Most, hogy így kibékültetek rátérhetnénk idejövetelünk céljára – Mycroft durva
közbeszólásáért egyedül Jim érzett hálás, mert annyira nem érdekelte a dolog, hogy premier
plánban lássa az esetleges csókot.
- Nos, a létezésetek csak egyetlenegy módon küszöbölhető ki. Reinkarnációval, vagyis
újjászületéssel. Már előre kiválasztottuk, hogy melyik újszülött testébe kell beleköltöznötök.
Elővett két plasztikkártyát és a két férfinak nyújtotta. A megrökönyödést elégedett bólintással
fogadta.
- Ugye nem? Ugye nem gondolod komolyan? – kérdezték kánonban.
- De igen. Több szempontból is megvizsgáltuk a lehetőségeket és ez tűnt a legjobbnak. Nem
kell félnetek, John mindig veletek lesz, mint ügyeletes őrangyalotok.
A nevezett bólintott, és halványan vigyorgott. Minden szeretet ellenére úgy vélte, hogy
barátjára ráfér egy kis nevelés. Moriartyról nem is beszélve.
- Ez egy ízléstelen tréfa – jelentette ki Jim. – Biztos, hogy nem lehetne valaki más?
- Nem. Ikreket vár és a vizsgán is megfelelt. Molly Hooperből kiváló anya lesz.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.04.15. 12:20 GB Imádtam! Annyira különleges volt...!

2013.05.31. 23:22 Matyi Ez nagyon jó. A vége meg egészen üt. Grat:)