Az utóbbi időben voltam minden. Szomorú, csalódott, kiégett, boldog. Minden. Az ajtóban állva azon gondolkoztam, hogy mit kéne tennem, mi lenne a helyes? Hagyjam magára? Vagy a méltóságon és gőgön felülkerekedve menjek vissza hozzá? Nagyon fájt, amit tett velem. Ő talán nem is tudja, hogy ezzel mennyire összetörte a szívemet. Igaz előtte nem mutatom, sőt az ő zsenialitásával is tisztában voltam. Tudom, hogy egy kivételes elmét szeretek és nehéz belőle érzelmeket kiváltani . És mégsem hagyott nyugodni. Az ajtó legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Az emeletre érve szörnyű látvány tárult elém. A nappaliba lépve megcsapta orromat a keserű alkohol szaga, ami a cigaretta füstjével vegyült . A földön cigarettás dobozok, drágábbnál drágább alkoholos üvegek, valamint injekciós tűk hevertek. Sherlock a kanapén feküdt, mozdulatlanul. Kék hálókabátja gyűrött volt. Ajka cserepes, sápadt. A szeme egy irányba nézett, nem pislogott. Valamit menthetetlenül elrontottam. De ő is. Nagyon bántott, hogy így kellett látnom. És magam miatt...
Sherlock! Hall engem? Nézzen rám! – kérleltem. Bármennyire is nagyszerű elme, törékeny. Mert az álarc mögött mindketten emberek vagyunk, szeretünk. Nem, nem hagyhatom magára. - gondoltam. Ennek nem szabad megtörténnie.
- Irene, mit keres itt?- hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Mentőt! Hívjon mentőt! – mondtam elcsukló hangon. John pontosan tudta mi történt. Mindannyian tudtuk, de nem voltunk képesek elfogadni. Az arcomon lefolyt egy könnycsepp, majd még egy, amit ezer másik követett.
- Mi történt?
- Erre most nincs idő!- ordítottam a telefonom után kapva, ami az asztalon hevert. Megpróbáltam beütni a mentők számát, de elvesztettem az uralmat a kezem fölött.
 - Segítek. – fogta át a derekamat John, majd kivette kezemből a telefont. Vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Szentül hiszem, hogy ekkora energiával a Földet is fel tudtuk volna robbantani. De miért most? Miért ilyen helyzetben?
- Köszönöm. – tette le a telefont. Mindjárt itt lesz a mentő. Újra erőt vett rajtam a sírás. John közelebb lépett és átölelt. Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – suttogta a fülembe. Közben megérkezett a mentő. Hatalmas sürgés-forgás kerekedett. Az ölelés, bárhogy is tiltakozott elmén nem szűnt. Éreztem, hogy a lábamból kimegy minden erő.  A fejen irtózatosan hasogatott. De ez mind eltörpült amellett a keserűség mellett, amit a szívemben éreztem. Az utolsó emlékem a napról hogy elájultam és John karjában landoltam. Miért? Miért léteznek ilyen, véletlenek?

folyt. köv.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 2 hozzászólás

1

2013.06.09. 11:13 misssherlock Köszönöm!Remélem tovább olvasod.

2013.06.05. 10:13 pofallgalaxies Szia! Nekem ez nagyon tetszik, szépen fogalmazol, nagyon jó az írásod hangulata is. Lehetne hosszabb, kifejtettebb. =D Amúgy grat, szuper! =)))