|
Reichenbach után III.
Cím: Reichenbach után III.
Szerző: Bubu [link]
Fandom: BBC Sherlock
"Hisz még ki sem találta, mit fog mondani neki. Egy hirtelen lökettől viszont mégis csak megindult..."
John egy pillanatban még sír, szomorkodik, aztán egy másikban már azon kapja magát, belecsöppent az átlagos hétköznapokba, hogy Sherlockkal, legjobb barátjával új ügyeket oldanak meg...
John lassan felült az ágyában, és próbált az ajtón kiszűrődő fényekből tájékozódni, hisz a szoba ajtaját mindig résnyire hagyja nyitva. Nagyon lassan mozdult, próbált kimászni a paplan alól, hogy kileshessen a nappaliba. Ám eléggé nehezen ment, mert az ágyrács önkéntelenül recsegett minden apró mozdulatánál. Mikor egy nagyobbat reccsent, a hegedűszó abbamaradt. John ekkor mozdulni sem mert, próbálta betitulálni egy fordulásnak, hisz az emberek alvás közben forognak az ágyban.
De addig nem, míg el nem haladták a legalább fél óra alvást, addig az agy nem álmodik, és így nem is készteti az embert forgásra - gondolta Sherlock, és folytatta a művészetét.
Dr Watson egész egyszerűen leugrott az ágyról a puha és bársonyos szőnyegre, aztán rálépett a hideg és érdes parkettára, s a falnak támaszkodva lábujjhegyre ereszkedve osont a fény forrásához.
Sherlock elragadó dallamba kezdett, s John nagyon nehezen állta meg, hogy ne dúdolja magában a dallamot, vagy ne koppintsa az ujját a falhoz ritmusra. Óvatosan és lassan nyitotta ki az ajtót. A kilincs jegességétől megremegett, és félni kezdett - óriási gombócot érzett a torkában, és gyomra összeszorult. Kicsit maga felé húzta a diófabarna régi ajtót, s a foglalata a friss olajozástól bronzosan fénylett és megcsillant rajta minden fény, s így a szépen kidolgozott fadarab nem nyikorgott.
Ekkor megpillantotta az arcát, a vonásait és a pofátlanul vonzó járomcsontjait - Irene Adler szavait idézve -, a sötét göndör tincseket, a hosszú ujjait a szokásostól eltérő nagy kézfején, és a széles vállán pihenő gyönyörű, fényes cseresznyefa színű hegedűt.
Sherlock a nappaliban, a saját fotelében ült, és nyugodtnak tűnt a mozdulataiból és a dallamból ítélve, amit játszott. John végre elhatározta, odamerészkedik hozzá, és... Hisz még ki sem találta, mit fog mondani neki. Egy hirtelen lökettől viszont mégis csak megindult, bal lábát a küszöbön kívülre, a nappali padlószőnyegére emelte, és lassan odasétált a csodálatos férfihez.
Még meg sem szólalt, de Sherlock abbahagyta a dallam játszását, letette a vonót a kartámlára, a hegedűt az ölébe emelte, és mély bizsergető hangján szólalt meg, és Johnra emelte hűvös tekintetét.
- Látom, finom volt a vacsora - mondta a hatalmas csendben.
- Igen, az volt - nyögte ki még mindig meglepetten és görcsben a gyomrával John, óvatosan szájába harapott, de ettől a nagy feszültéstől túlzottan az ajkaiba mélyesztette a fogait, s pirosló, remegő ajkából egy csepp vér serkent ki -, de honnan tudta, hogy itt leszek, hogy Mrs Hudsonnal vacsoráztam egy jót, és miért nem halott? Hogy csinálta? - vágott bele a kérdések feltevésébe, amire már oly régóta vágyott.
- Nos. Mivel látom, hogy hiányoztam, szívesen válaszolok minden kérdésére John barátom - úgy mondta az orvosnak, hogy az a meglepődéstől és a férfi furcsa modorától, érdekes kedvességétől megenyhült a szíve, és falfehér lett -, kezdem is. A szája szélén kis ételmaradékok vannak, a körme alatt is van egy kevés - tekintett az említett helyekre Johnon -, nem is beszélve a szeméről.
- A szememről? - kérdezett vissza, ezzel félbeszakítva az ismerős monológot, és az okfejtést Sherlocktól.
- Pontosan. A szeme alatti ráncok elárulják azt, hogy egy 10 perce talán még mosolygott, és bájos csevejt folytatott Mrs Hudsonnal. És - tette a hangsúlyt az -é betűre, megnyújtva azt -, már nem véreresek a sírástól. Hiszen rengeteget sírt. Az arca pedig most tiszta és friss, de nem a zuhanytól.
- Újból a régi - ámult el az összvisz 7 másodperces magyarázattól.
- Á! Várjon, még nem válaszoltam minden kérdésére - és egy kicsit önimádó mosollyal Johnra pillantott, majd nekilátott a következő kérdés megválaszolásához -. Azt, hogy itt, a Baker Streeten tartózkodik, onnan tudom, hogy megkérdeztem a férfit, akivel nemrégiben beszélt annak kapcsán, hogy visszaköltözik ide, ja és követtem.
- Bámulatos...
- Ó, most jón a legjobb rész John. Az emberi agy nehezen fogná fel, hogy történt ez az egész. Délután beszéltem Mollyval, és megkértem, hogy segítsen. Beszéltem neki Irene Adlerről, hogy ő is meghamisította a halálát, ahogy én is terveztem. Ő persze égett a vágytól, hogy beleegyezzen. Szépen elintézte az óvintézkedéseket, beledobtuk egy szemeteskocsiba, aminek a tulaja éppen börtönben csücsült. Tehát - tért vissza a fő témához -, megbeszéltük az esést is, hogy hova essek, de ez túl bonyolult... Kirántottam a hullát, és én bemásztam a zsákok közé, hm förtelmes volt - jegyezte meg fintorogva -. Ennyi.
- Tessék? Komolyan ennyi? - egyébként nem ezt szerette volna mondani John, csak annyira elámult, hogy ezért külön meg kell dicsérnünk őt -. De még valami, miért tette?
- Hogy miért? - kérdezte vissza kicsit zavartam Sherlock -. Tudtam, hogy ő rá fog kényszeríteni arra, hogy öngyilkos legyek, mert ki akart égetni, be akart feketíteni a médiában, és erre ez a legalkalmasabb fegyver - magyarázta ki magát, mert nem akarta azt, hogy John megtudja, miért is tette. Hiszen csak is a barátaiért tette: Mrs Hudsonért, Johnért, Mollyért és Lestrade-ért.
Johnnak nem volt több kérdése már, leült a Sherlockkal szembeni fotelba, és csöndben ültek, egymást nézve, meghitten.
****
Másnap kora reggel John arra ébredt, hogy Sherlock a kávéfőzővel bajlódik, és szitkozódik magában.
- Jó reggelt - jegyezte meg egy hang, Johné Sherlock mögül.
Nem válaszolt rá, hanem tovább bajlódott a géppel.
- Bocs, talán fölébresztettem? - kérdezte még reggeli, mély, kissé rekedt hangon.
- Á, dehogy...
John leült az íróasztalhoz, bekapcsolta a laptopját, és a számlálóra nézett. Ez állt rajta: 12. Tudta, hogy nem fogják látogatni az oldalát ezek után, de hogy ennyien! Legalább egy százast szeretett volna látni a számlálón az aznapi látogatottságról.
- Hát rendben - jelentette ki csalódottan.
- Tán valami gond van? - nézett fel a munkájából.
- Csak a számláló...12.
- Úúú, az durva - ráncolta össze szemöldökét, és aztán odament Johnhoz.
- Hiszen meghaltam, ki lenne kíváncsi rám az öngyilkosságom után? - nevetett kárörvendően.
- A rajongók.
- A rajongók? - ismételte meg, aztán visszament a konyhába, hogy tovább bíbelődjön.
John nekilátott egy új bejegyzéshez, melyben azt közölte az olvasókkal, mennyire hiányzik neki Sherlock. Délre a látogatottság 257 lett, John nagy örömére, de mikor a kommenteket olvasta a mosoly lehervadt az arcáról. Mindenki csak szidta őt: "Helyes, hogy meghalt; Úgy kellett neki; Ez de vicces; Megérdemli az ilyen kegyetlen halált; milyen szánalmas, képes leugrani egy kórház tetejéről, megszégyenítve magát, és embereket sokkos állapotba hozva..." És még hasonló szövegek várták Johnt.
Sherlock közben a híradót nézte, melyben teli unalmas események: lehetséges kormányváltás, gyilkosságok - unalmasak -, sporteredmények, és mindenféle untató dolog - gondolta.
Majd egyszerre valami érdekes szón akadt meg a füle. Sokat hallott már a tévében Moriartyról is, hogy ők ketten az öngyilkos pár...de most valami igazán fontos dolgot mondtak be, valamit, ami egy új kaland kezdetét jelentette…
előző fejezet
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
) hogy számomra valami egészen különös hangulatott teremtettél! Az utolsó bekezdéstől még most is a sírás kerülget,de ugyanakkor amit "lógva" hagytál kiváncsivá tett... Remek munka. 
