Végre ismét egy ügy, amit megoldhatnak, és John ismét megkapja a szokásos gúnyolódásokat, de a szíve mélyén nagyon is örül nekik, félretéve a büszkeségét...

Sherlock nagyon koncentrált a tévéműsorra, és a hangok számára mind csak onnan voltak fontosak. Szelektív hallásával kirekesztette John hangját, ahogy kérdezi, mit kér reggelire, vagy egyáltalán figyel-e rá.

- Egy fiatal titkárnőt találtak holtan munkahelyén egy szekrénybe zárva. A rendőrség nyomoz az ügyben emberölés vádjával - egy pillanatra a női hang eltűnt, aztán a műsorvezető szólalt meg. 

- James Hands-ot előléptették a... - de Sherlock erre már nem volt kíváncsi. Kikapcsolta a televíziót, leült a fotelba, és izgatottan meredt a semmibe.

- Sherlock, az Istenért! Figyelne rám? - kérdezte kétségbeesetten John, hisz azt hitte, beteg a fotelben ülő, falfehér barátja.

- Ööhm... igen kérek - válaszolta kábultan, aztán ismét gondolataiba mélyedt.

- Az volt a kérdés, mit kér, de akkor megteszi a pirítós is, úgy látszik - mormogta magában John.

De mikor nekilátott a reggelijének, Sherlock hirtelen felpattant, és kabátjáért nyúlt. Persze ő mit sem törődve ette a ropogós péksüteményt, de aztán mégis kíváncsi lett, mit csinál Sherlock. Gyorsan szájába tömte a maradékot, és ő is felkapta a kabátját, hogy utána rohanjon.

- Szóval, hova megyünk? - tette fel a kérdést, azt remélve, erre válaszolni fog.

- Természetesen nem a helyszínre - mondta egyértelműen.

- De hol a helyszín? Még azt sem tudjuk...

- Én nem megyek, be csak maga, John, ezt vegye fel - nyújtott oda neki egy hallókészüléket, és ő is a fülébe dugott egyet -, ezen keresztül kommunikálunk. Én elmondom, mit kérdezzen, és így én is bekapcsolódhatok a beszélgetésbe.

- Ööö, rendben. De nem fog nekik feltűnni, hogy én jöttem? - kérdezte óvakodva.

- Csak mondjon annyit, hogy érdekli az ügy, és szeretné megírni egy történetben - válaszolta gyorsan, és bementek a Scotland Yard épületébe.

Sherlock beszaladt a férfi mosdóba, egy fülkébe, míg John egyenesen Lestradehoz indult.

Egy kis várakozási idő után bejutott az irodába, de az idő alatt kipróbálták a készüléket. Sally Donovan hűvösen üdvözölte.

- Mit keres itt? Holmes már nem él.

- Jól tudom, de kösz, hogy felvilágosított - vágott vissza, s Donovan őrmester szavai leperegtek róla.

- Á, John. Miben segíthetek? - azzal Donovan kiment az irodából, magukra hagyva az urakat.

- Csak érdeklődni szeretnék a szekrényes üggyel kapcsolatban...tudja írnék a blogomban egy új cikket.

- Rendben. Nos a nő, Louise Stamford a Peckham Könyvtárban dolgozott, mint titkárnő. Úgy tudtuk, rendes nő volt, a lakásában is rendet tartott, de aztán egyik délután korán hazakéretszkedett, a főnökeinek mondván azzal az indokkal, hogy a kisfia rosszul lett az óvodában. Aztán egy alkalmazott Stamford irodájában, a szekrényébe zárva találta meg a holttestét.

- Hű...ez aztán valami - ismerte el John, s a háttérben hallatszott, hogy Sherlockot is érdekelné az ügy.

- Ám az a furcsa, hogy mi elmentük a kisfia óvodájába, és azt tudtuk meg, hogy igazából semmi baja sem volt a gyereknek, és az apja hozta el onnan - fejezte be a jelentést Lestrade.

- Kérdezze meg, hogy voltak-e nyomok az áldozaton, vagy a környéken, mondjuk az irodában - közvetítette Johnnak a mondanivalóját Sherlock.

- Voltak nyomok az áldozaton, vagy az irodában? - ismételte John.

- Nem, még ujjlenyomatok sem. A nőn egy fejre mért nagy ütés található, de megállapítottuk, hogy nem ettől halt meg - válaszolta Lestrade, és kérdőn nézett a vele szemben ülő orvosnak.

- Értem.

- Most pedig kérdezze meg, hogy volt-e a testén tűszúrás - parancsolta a kiváncsi nyomozó.

- Volt a testén tűszúrás?

- Öhm...nem tudunk róla - mondta gyanakvóan -. De ilyet csak Sherlock kérdezett volna...

- Jöjjön, John, gyorsan! Vannak elméleteim - s megszakadt a vonal.

- Köszönöm felügyelő, majd olvassa a blogot - szólította fel John.

- Nincs mit Dr Watson, olvasom. Viszlát.

- Viszlát - s John lassan becsukta az üvegajtót, és lesietett Sherlockoz, aki a mosdó előtt várta őt egy padon ülve, újságot olvasva.

- Mehetünk? - kérdezte Sherlocktól.

- Ó, hogyne. Gyorsabb is lehetett volna... - panaszkodott Sherlock, úgy ahogy azelőtt mindig.

*** 

Könnyen fogtak taxit, és ott Sherlock kifejtette elméletét. Először lassan, érthetően vágott bele, s végül teljesen magával ragadta Johnt a tökéletes elmélet, ahogy mindig is szokta.

- A nő, Louise Stamford. Fiatal titkárnő. Dolgozik, és aztán el kell rohannia, arra hivatkozva, hogy az óvodában lévő kisfia rosszul lett. De! De azelőtt egy órával senki sem hívta telefonon ezzel kapcsolatban.

- Ezt honnan tudja?

- Á, ellenőriztem a Peckham Könyvtár hívólistáját - válaszolta büszkén meglepett társának -. Tehát nem amiatt indult el, hanem valami másért.

- De miért?

- Ez a kérdésem nekem is, John. Vajon miért?

- Mondjuk, mert valaki megfenyegette? - tételezte föl John.

- Á, mint a Hong Kongos ügyben? Azért rohant haza, mert megfenyegették? Ugyan John, ez magától sem elvárható, hogy rájöjjön? - kérdezte gúnyolódva. - Persze hogy ellenség van a háttérben. De... - mélyen saját maga elé mélyedve gondolkodott, óriásira tágult a pupillája, és szeme halványkékje is megélénkült -, várjon csak! Azt mondta Lestrade, hogy rendes volt, a lakásban is rendet tartott, de azt nem tudhatta, milyen volt a családja.

- Ezzel mire céloz, Sherlock? - kérdezte homályos gondolatokkal, hisz még mindig nem értette, miről beszél.

- John! A férje! Nem volt rendben minden közöttük! Ezért kellett hazarohannia, hogy megbeszéljék, feltételezem az anyagi gondokat.

Ekkor végre Johnnak is minden világos lett, és már izgatottan várta, vajon mi lesz a lakásban. Az út többi részét csendben töltötték el, még John sem kérdezősködött, hanem ő is próbálta összerakni a képkockákat.

*** 

Louise Stamford lakásához értek. Kiszálltak a taxiból, ami aztán tovább hajtott. Már nem helyszíneltek, hiszen a rendőrség az irodát gondolta fontosnak, nem épp, mint Sherlock.

Mikor az ajtóhoz értek, a csengőt használva szerettek volna bejutni. A szomszéd lakás csengőjét nyomta Sherlock, mígnem egy idős hölgy nyitott ajtót. Mrs Wens már másodjára segít a rendőröknek, de attól még beengedte Johnt és Sherlockot, s közben mesélt a fiatal családról.

- Á, drága Louise. Mindig kedves volt velem. A kisfiú, Brian különösképpen - mesélte az öregasszony -, de a férje, Bennett olyan közömbös számomra. Mindig előre köszön, jóvágású fiatalember, de valamiért olyan furcsa nekem.

John leült Mrs Wens mellé, és kérdezett még pár dolgot, míg Sherlock körbejárta a lakást, ami tényleg rendben volt. Minden a helyén, nem volt rendetlenség. A kisfiú szobájában sem volt semmi különös. Egyedül a hálószobában talált jó néhány nyomot.

Mikor végeztek, és John mindent tudott már, és hazafelé menet a taxiban ezzel a kérdéssel fordult kedvenc detektívünkhöz:

- Nos, mire jutott?

előző fejezet

folyt.köv.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.06.10. 20:45 Bubu Köszi :)

2013.06.10. 14:31 misssherlock Nagyon jó