Amikor a lépcsőn szaladt felfelé, még hajtotta az elhatározás, lendülete azonban minden fokkal alábbhagyott, és mire elérte az ajtót, egyenesen elgyengültek a lábai, így hát megállt, és tétovázva, sötéten meredt a bejáratra.
 Azon gondolkozott, hogyan is tegye meg. Hiába élt már évek óta a Baker Streeten, a 221/B szám alatt, Dr. John Watson még nem tervezett ennyire előre. Sherlock Holmes lakótársaként minden olyan bosszantóan kiszámíthatatlan volt, soha nem lehetett tudni, hogy mi miért történik, és egy bizonyos idő eltelte után Johnnak úgy tetszett, hogy a világ legapróbb mozdulatai is Sherlock magyarázatára szorulnak, mert azok adnak értelmet és hátteret minden eseménynek.
 Eljött a pillanat, mikor a doktor már meg sem rémült, mikor a hűtőszekrény ajtaja mögül egy emberi fej nézett vissza rá. Hozzászokott, hogy Sherlockkal közös lakásuk konyhaasztaláról bármit is megenni szigorúan tilos és életveszélyes – nem mintha az bármikor is konyhaasztal szerepét töltötte volna be a házban – és persze, bár maga sem értette ez hogyan lehetséges, de a végére már egyenesen természetesnek érezte az első számú zavaró tényező, nevezett Sherlock Holmes elviselhetetlen viselkedési normáit.
 Hétköznapi?! Nem, Dr. Watson életét jellemezvén nem ezt a szót lehetett volna elsőként felhasználni. Mikor összeköltözött az „őrült férfival” – ahogyan a kezdetekben a blogjában emlegette – még a legszörnyűbb rémálmában sem fogalmazódott volna meg benne, hogy az elkövetkezendő években le kell majd mondania minden dologról, amelyek a nyugalmas élet alkotóelemei. Lakótársa mellett számtalan megaláztatást nyelt már le, amelyek érdekes módon csak Sherlock szájából hangzottak annak, átvészelt rengeteg álmatlan éjszakát, és részt vett egy rakat civakodásban. A tetejébe pedig azt is el kellett viselnie, hogy Sherlock abban a szilárd tudatban élt abnormális kis detektív világában, hogy John szerelmi élete sem más, mint egy megoldásra váró ügy, amelyet a nyomozó durván kiteríthet a lakás mutálódott konyhaasztalára, és kedvenc mikroszkópjával kényére kedvére boncolgathatja, vizsgálgathatja minden apró részletét.
 Igen, a doktor számtalanszor érezte: torkig van.
De a szíve tudta az igazságot, hogy soha nem hagyná itt a Baker Streetet, és soha nem hagyná itt Őt sem. Lehetett Sherlock Holmes akármilyen evolúciós zsákutca, John Watson mégis legjobb barátjaként, igazán, és tisztán szerette Őt. Megmagyaráznia sosem kellett, és mivel lakótársa nem hitt az érzelmek nem csak fontosságában, de még a létezésében sem, arra sem volt szükség, hogy kimutassa ragaszkodását a detektív irányában – de igazából magában számtalanszor elsorolta már az indokokat. 
 Szerette Sherlockot. Szerette, mert minden gúnyolódó megjegyzése rádöbbentette, hogy Sherlock így próbálja őt tanítani, mi több, megvédeni. Szerette, mert a legtöbb veszekedésük fele elfojtott röhögésbe torkollott, és főképp szerette, mert átvirrasztott éjszakáit végre igazi munka, és nem pedig a tétlenségtől való félelem, és a vérfagyasztó, háborús emlékkép töltötte ki –mindezt Sherlocknak köszönhette.
 Beleszokott a baker streeti életbe, és élvezte az ott töltött éveket – ha nem is minden percét. Nagyon kedvelte Mrs. Hudsont, maga a lakás, még a bútorzat is a szívéhez nőtt. Imádta a falak közt folyton – ha csak halvány visszhangként is az emlékezetében –felcsendülő lágy hegedűszót, a hetente kétszer odalátogató Greg Lestrade-t a mindig ugyanazzal a savanyú arckifejezéssel, már megint Holmes segítségét kérő felügyelőt, és mindenek előtt magát, a lakótársat – aki igen, mindent felforgatott maga körül, de különleges képességei közt az is szerepelt, hogy tartós együttlét után már a Sherlock nélküli hétköznapok tűntek volna John Watson szemében totál abszurdnak. 
 Igen, így teltek a napjai. Csak nyugisan. Egyszer majdnem megölték, a nőket pedig Sherlock olyan nagy buzgósággal zavarta el John közeléből, mint egy sértett házőrző kutya, aki nem tűr meg maga mellett egy vetélytársat sem, akit nála előbbre helyeznek. 
 John Watson akaratlanul is felnevetett, miközben ott ált a közös lakásuk küszöbén, és az agyába pofátlanul betolakodó emlékképek közül végre a felszínre emelkedve rádöbbent, hogy fél bemenni.
 Csak azt nem tudta, hogy magától tart, vagy Sherlocktól.
Éppenséggel megbolygatni készült a világ rendjét, felkelteni az alvó oroszlánt, felborítani a földkerekség legeslegfurább kapcsolatát – otthagyni Sherlockot.
És halvány fogalma sem volt arról, hogyan kezdjen hozzá.
 Életében először fordult elő Dr. John Watsonnal, hogy a szíve két irányba húzta. Egyrészről maradni akart, folytatni az életet a megszokott mederben, nem kockáztatva áradást; így a döntés az ő lelkét sem nyomta volna, nem is beszélve Sherlock érzéseiről.
 Nehezen vallotta be, de máris hiányoztak neki azok a megfejthetetlen ügyek, amelyek csak Holmes okfejtését igénylik, és az ember ezek nyomán  máris totál hülyének érzi magát, a rejtélyt meg csak annyira bonyolultnak, mint a főtt tojás elkészítési folyamatát. Előre hiányzott Mrs. Hudson, Lestrade, Sherlock önelégült cinizmusa, a hegedűdallam, amely olyan tökéletes, amennyire Sherlock idegesítő; és az a kellemesen bizsergető érzés John ujjai hegyében, amelyet akkor érez, mikor már legszívesebben a saját laptopjával ütné agyon a detektívet, hogy fogja már be.
 Belesajdult a szíve, ez pedig meglepte őt. Nem gondolta, hogy a szálak, amelyek a 221/B lakáshoz fűzik, így megerősödtek az évek során. Ismét mosoly suhant át az arcán. Még Mycroft is hiányozni fog.
 És mint egy végszóra, elkönyvelvén, hogy Mycroft is egy elszakítandó kapocs, amely összeköti őt Sherlockkal közös életével, a doktor végre megacélozta az idegeit.
 Mintha csak még mindig a seregben volna, kihúzta magát, állát felszegte, sarkait egymáshoz csapta, majd határozott mozdulattal indult előre, lenyomta a kilincset, és belépett a nappaliba.
A már olyan jól ismert fejetlenség fogadta. A látvány ismét megmelengette a szívét, de érzései azonmód jegessé hűltek, amint tudatosult benne, hogy ezúttal nem hazajött, hanem hogy elbúcsúzzon.
 Búcsú? Tényleg ez lenne a búcsú? Végleg? A Baker Street már nem az otthona, ezt jól tudta. Ideje elköszönni. Ez fájt Johnnak, azt hitte nem fog ennyire rosszul esni. Most úgy tetszett, még egy háborút le kell zárnia az életében.
 Körbepillantott a szeretett helységben, de Sherlockot nem látta, csak a konyha felől hallott némi halk, precíz neszezést. Óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, és a hang irányában folytatta útját. A konyha felé menet szeme szinte itta magába a szoba minden négyzetmilliméterét, azt akarta, hogy úgy éljen az emlékei között a ház, mint egykori imádott otthona.
 Hirtelen megtorpant, amint tekintete a Sherlock foteljében pihenő hegedűre siklott.
A hangszer John szemében olyan volt akár egy szótár; csak ez az eszköz tudta a lehető legválasztékosabban tolmácsolni Sherlock érzelmeit. Azokat a furcsa, zavaró emberi
hibákat, amelyek a detektív állítása szerint az ő munkáját nem lassították, de John titkon tudott a létezésükről, és örült, hogyha nem is szóban, de legalább ritmusban és dallamban visszakapja Sherlocktól azt, amit a normális emberek elmondanak egymásnak, vagy legalább tesznek azért, hogy a másik tudtára adják.
 Pillantása továbbvillant, és lámpalázasan becsoszogott a konyhába. Máris izgult amiatt, amit mondani készült.
 A konyhában jellegzetes sherlock holmesos jelenet fogadta. A fiatal tanácsadó nyomozó könnyedén, egy nagymacska kecsességével hajolt kedvenc mikroszkópja fölé az asztal mellett, és valamiféle szemcsés, kékes anyagot vizsgálgatott. Mint a legtöbb normálisnak mondható helyzetben, most is átkozottul elegáns volt; hanyagul ledobott zakója a mögötte lévő széken pihent, a detektív inge finoman redőzött, ahogyan követte mozdulata természetességét, fekete haja göndör tincsei pedig puhán és rakoncátlanul keretezték éles, nem mindennapi járomcsontjait. Johnnak most is eszébe jutott, ami már számtalanszor; hogy lehet az, hogy a nők nem érdeklik a barátját. Mert a helyzet fordítva igencsak más lenne.
 John megköszörülte a torkát. Sherlock nem üdvözölte őt, hanem mint akit világmegváltó feladat közepette zavartak meg, kissé sértett hangon kezdett beszélni.
 - Csakhogy hazaért – vetette oda barátjának. Dr. Watsonnak olyan érzése támadt, mintha a „haza” szónál gyomorszájon vágták volna. – Már nagyon éhes vagyok. Hozott valami kaját?
 - Öhm nem, én… - John zavarba jött, és szégyenére elpirult. Sherlock végre elfordította tekintetét a mikroszkópos képről, és felpillantott a doktorra. Konstatálva a két pírrózsát barátja két orcáján felegyenesedett. Arcán egy leheletnyi meglepetés tükröződött.
- John semmi baj. Nem fogom megverni érte. Majd szólok Mrs. Hudsonnak. Biztos össze tud ütni gyorsan valamit.
Dr. Watson lelkiismerete Sherlock szokatlan kedvessége miatt csak még sürgetőbben követelte azt a bizonyos vallomást, és arra késztette a doktort, hogy azonnal vágjon bele.  Sherlock a zakója után nyúlt, egyetlen lazán elegáns mozdulattal felkapta és begombolta elől, jelezvén, hogy indul is, hogy vacsorát kuncsorogjon a főbérlőnőjüktől, mikor John újra megköszörülte a torkát, és most először Sherlock szemébe nézve határozottan jelentette ki: - Sherlock, beszélnünk kell.
 A nyomozó megtorpant, arca egy pillanatra márványszoborrá merevedett, ahogyan résnyire húzott szemmel fürkészőn tekintett a doktorra, olyan nyílt vizsgálódó villanással, hogy John úgy érezte, Sherlock kutató látóképessége elől még a ruhái sem nyújtanak menedéket számára. Ettől aztán még inkább zavarba jött, elvörösödött, de azért tartotta magát, és ragaszkodván elhatározásához, folytatta: - Én…
 - Arról van szó… - fojtotta belé a mondanivalóját Sherlock – hogy hazudott nekem a tegnap estét illetően? Hogy míg azt állította, dolgozik, valójában a bájos Ms Mary Morstannal vacsorázott abban a romantikus olasz étteremben?
 Johnnak a torkára forrott az előre eltervezett mondat, a határozottság pedig a nyelőcsövén át leszánkázott a gyomrába. Megkörnyékezte az a fájóan ismerős érzés, mikor tudta, hogy Sherlock már három lépéssel előtte jár, miközben a háta mögötti lépeseket is rég megtette. Meg sem kérdezte, hogy a detektív honnan tudja mindezt. Nyilván követte őket az étteremig.
Aztán rá kellett jönnie a jó Dr. Watsonnak, hogy nem, a magyarázat még ennél is kézenfekvőbb és megalázóbb a számára.
 - Amikor hazajött, spagetti szószos volt a nyakkendője. – fejezte be az okfejtést a tanácsadó nyomozó olyan puha természetességgel baritonjában, mintha az lenne a világ legevidensebb dolga, hogy Dr. John Watson még randin sem tud kulturáltan enni. Acélkék szeméből csak úgy sütött az elégedettség, amelynek tüzét mindig is John értetlensége táplálta.
 És ekkor végre John magára talált, és megkönnyebbülten, hogy most visszavághat, nagy levegőt vett, és elhadarta mindazt, ami már múlt éjszaka óta, spagetti szószostól, mindenestől nyomta a lelkét.
 - Igen arról. Sherlock én… megnősülök.

folyt.köv.

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.06.23. 14:45 Matyi Köszönöm! Dolgozom a következő részen. :)

2013.06.23. 14:01 Miriel Nagyon tetszett! Szépen használod a szavakat, gratulálok! :) Remélem, lesz folytatás!

2013.06.18. 21:21 Matyi Köszönöm szépen, nagyon jó ezt hallani! Ja és három részesre tervezem... :))

2013.06.17. 21:37 Bubu Bámulatos! Nagyszerű! Fantasztikusan fogalmazol, nagyon tetszik a szituáció is. Gratula! ;)

1