Dr. John Watson nagy nőcsábász volt. Ugyanakkor rendelkezett azokkal a szükséges tulajdonságokkal is, melyek az ideális férjet definiálják: okos, jóképű, gondoskodó, és végtelenül jólelkű. Az igazság az, hogy a doktor sorsában alighanem szerepelt a családalapítás lehetősége – méghozzá igen nagy húzóerővel –, de mikor az élet otthonául a Baker Street 221/B lakást, lakótársául pedig a világ egyetlen tanácsadó nyomozóját jelölte ki számára, Johnnak rá kellett jönnie, hogy akárkit is válasszon meg későbbi lelki partnerének és szerelmének, a szerencsés (szerencsétlen?) hölgyeménynek sajna kötelessége lesz belenyugodni, hogy igen, Dr. Watsonnak már van egy gyermeke.
 Egy törvénytelenül eszes, bunkó, öntelt, félelmetesen intelligens, hiperaktív csoda-tinédzser.
Nos, a szituáció így talán abszurdnak tűnhet, de ha egy magánhekus odafigyelésével analizálnánk a helyzetet, rájöhetnénk, hogy a meztelen igazság szerint Sherlock Holmes csakugyan nem más, mint egy nagyra nőtt szuperkamasz, aki elhatározta magában, hogy ő bizony szembemegy a világ alaptörvényeivel, és megtagadja a normalizálódott életformát.
 Szédületes gyorsasággal forgó logikája, és következtetőképessége bármelyik felnőttet szégyenben hagyta volna, és tudta jól, hogy ezen adottság segítségével mindig azt a játékot játszhatja, amit istenigazából szeret. Sherlock Holmes számára ugyanis az ügyek megoldása, és a felgöngyölítéshez szükséges gondolatmenet végigjárása hasonló extatikus élményt okozhatott, mint amikor egy kisfiú a szőnyegen tologatja a kedvenc piros játékautóját. Mindehhez a nagyszerű örömhöz hozzájárulhatott még az is, hogy a játszma alatt úgy degradálhatta a csaptársai ostobaságát – lefordítva: emberi gondolkodását –, ahogyan neki tetszett, miközben tetteivel úgy fényezte saját éleselméjűségét – nos, mintha az csak az a bizonyos piros kisautó lett volna.
 Akadt azonban a csodagyerek létnek hátulütője is, ha nem is közvetlenül Sherlock számára.
Többek között nem lehetett, úgymond, „szülői” felügyelet nélkül hagyni, kivált, ha még megoldásra váró rejtély sem akadt, amit a drága mucus boncolgatni tudott volna. Mikor unatkozott, egyenesen közveszélyessé vált, és a legőrületesebb elfoglaltságokkal igyekezett lekötni magát. Unaloműző tevékenységeiben pedig gyakran központi szerepet játszott a házban tartott lőfegyver.
 Mycroft nagyonis sokat hangoztatta – akkor is, ha a világon senki nem hitt neki –, hogy aggódik Sherlockért, de akármennyire is izgult testvére életéért, mégis sokkal jobban foglakoztatta a sajátja. Mivel a brit kormány flancos ügyei – és hébe-hóba egy kis CIA-s promózás is –alaposan lekötötték a szabadidejét, nem igazán tudott helyet szorítani kisöccse rendszeres pesztrálására, csak néhány röpke villám-vizitre abból a célból, hogy ellenőrizze, Sherlock él-e még, és pontosan mikor fogja magára gyújtani a házat (mert egyszer biztos megunja a falat lőni, és új célpont után néz).
 És ekkor lépett be a képbe Dr. John Watson, aki minden szemszögből tökéletesen megfelelt Mycroft, de ami még örömtelibb, Sherlock elvárásainak is. Képes volt még a legnagyobb ostobaságot is tolerálni,  még akkor is, ha közben savanyú képet vágott hozzá. Ugyanis –
megannyi embertársával ellentétben –, ő igenis élvezte Sherlock eszmefuttatásait, mi több, olyannyira lenyűgözték a logikán alapuló okfejtések, hogy végül úgy döntött, ez lesz a saját készítésű blogja központi témája. Mindemellett remek hallgatóságnak bizonyult, igyekezett kordában tartani Sherlockot minden téren, ahol némi kontroll szükségesnek bizonyult. Képes volt elaludni hegedűszóval a fülében, sőt, bár sohasem mondta ki, egyenest megnyugtatta a dallam, amit Sherlock a hosszú ujjaival kísért vonó segítségével csalt elő a hangszerből, és könnyebben aludt el a detektív polihisztor létének zenei megnyilvánulására. És hát, nem hátrány az sem, hogy a bevásárlást is ő intézte.
 Így hát innentől kezdve John lett Sherlock ügyeletes gyámja, és Mycroft boldogan, és készségesen bízta rá a testvérét ilyen gondoskodó, sőt néha egyenest apai kezekre.
 Azonban ha az embernek már van egy gyereke, az nehézséget okozhat minden párkapcsolatban, még akkor is, ha a kölyök, némiképp …, ühüm….szóval…normális, de Sherlock esetében a helyzet még bonyolultabbá vált. John hiába volt eszes, kedves arcú, megnyerő modorú, azt nem kerülhette el, hogy a barátnőit be ne mutassa a lakótársának, egyben barátjának, és néhány helyzetet tekintve  a nagy gyerekének (Sherlock! Hányszor mondtam már el, hogy a mikrót ne emberi testrészek tárolására használja!). Azonban, ezen nők nagy többsége a Sherlockkal való találkozás után kétszer is átgondolta a jövőjét, és a végeredményben soha nem szerepelt John jelenléte – ezzel így aztán a Sherlock problémát is megoldották.
 John szíve sokszor nehezült el, ha eszébe jutott, hogy magánéleti helyzete nem mutat fejlődést. Emiatt számtalanszor gurult dühbe, a végén azonban mégis azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy legalább igaz barátként szereti Sherlockot, és szívesen odafigyel rá, így zavartalanul, vagyis… a megszokott kerékvágásban élhetik további közös életüket a Baker Streeten, agglegényekként.
 És akkor jött Ő.
Aki azt mondta, mindez nem érdekeli. Aki rávágta, hogy hidegen hagyja minden felesleges rizsázás, és Johnt akarja, John Watsont, teljes valójában, úgy ahogy van, a szőke hajával, a fájdalmasan kétségbeejtő öltözködési stílusával, a vajszívével, minden idióta szokásával és minden függelékével együtt.
 Igen, egyszer csak eljött az idő, és egy bizonyos Ms. Mary Morstan bekopogott a Baker Street 221/B lakás ajtaján, és amint beléphetett, Sherlock segítségét kérte.
 John jól emlékezett arra a délutánra, mikor Morstan kisasszony, a szép szőkeség elegánsan, sötétszürke gyapjúruhában állt a nappalijuk közepén, és tekintetét egy riadt pillangó szárnyrebbenéseihez hasonló villanásokkal váltogatta Sherlock és John arca közt, miközben a nyomozónak leírta édesapja eltűnési körülményeit. Természetesen az esetet megoldották és elkészült az elektronikus dokumentáció is John blogján, aminek a doktor a „Sign of Four” címet adta. Azonban a nyomozás alatt teljesen levette a lábáról Mary nemes lelke, amellyel tűrte a magánéleti botránya körül felgyülemlett kellemetlenségeket, de mindeközben John jól látta rajta, hogy bátorsága ellenére védtelen, és bármit megadott volna, hogy az eset lezárása után megkímélhesse a kisasszonyt minden egyéb bajtól és rossztól.
 Így kezdődtek a randevúk, melyeket John kezdetben igyekezett titkolni a lakótársa elől, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Sherlock természetesen hamarosan felfedezte a kapcsolatukat, és bevetette addig remekül bevált módszerét, amelyet John barátnői ellen eddig is sikerrel alkalmazott; önmagát adta. Hátránynak számított viszont, hogy Mary Morstan addigra már ismerte Sherlock stílusát, hozzászokott az arroganciájához, az önteltségéhez, és a pengeéles agytekervényeihez, és nem lehetett neki újat mutatni, vagy ha mégis, gondosan titkolta a meglepetését. Sherlock viselkedése iránt érzett felháborodásáról csak John előtt beszélt, és ezt is csak finoman tette, figyelembe véve, hogy Johnnak Holmes igenis sokat jelent. Ezzel pedig még inkább magába bolondította a doktort, nem beszélve arról, hogy ő maga, Ms Morstan is szerelembe esett. Éppen ezért hajlandó volt – hogy úgy mondjam – megosztozni Johnnal Sherlock Holmes felügyeleti jogán.
Ezek tekintetében Dr. Watson végül úgy döntött, megkéri, hiszen ki más lehetne számára ideálisabb házastárs, mint egy gyönyörű nő, aki képes elviselni Sherlock Holmes-t (akkor is, ha ez nem megy könnyen).
 A döntés élete legnehezebbjének bizonyult. Egyrészről John nem tudta, hogy hogyan mondja el Sherlocknak tettét anélkül, hogy fájdalmat okozna – ugyanis Sherlock hiába volt bűnügyi zseni, abba nem igazán akart belegondolni, mi lesz, ha az élet egyszer csak 360 fokos fordulatot vesz, és John otthagyja őt, méghozzá olyan nyilvánvalóan nevetséges okból, hogy boldog házasságban élhessen.
 Másrészről viszont John Mary érdekében sem akarta halogatni az ügyet: attól tartott, hogy tényleg elveszítheti azt, akit szerelemmel szeret amiatt, akihez pedig igaz barátság fűzi.
 Mivel pedig olyan opcióba nemigen egyeztek volna bele egyes felek, hogy innentől fogva három lakótárs tengesse napjait a 221/B lakásban, John arra jutott, hogy ideje lesz összesepregetni baker streeti emlékeit, és átköltöztetni őket egy olyan házba, ahol gondoskodó asszonyi kezek felügyelete alatt foglalatoskodhat a polírozásukkal.
 És így vágott bele lehetetlennek tűnő feladványába a lánykérést követő estén; elmondta Sherlock Holmes-nak, hogy megnősül.
 Eredményként kettős érzéseket kapott.
Egyrészről a titok megvallásával úgy érezte, mázsás súly zuhant le a szívéről – kábé két másodpercig, ugyanis miután a bejelentést követően Sherlock szemébe nézett, a teher gonosz kongással landolt a gyomrában.
 Azonnal az a szó csúszott a nyelve hegyére: sajnálom. De még csak levegőt sem tudott venni, hogy hozzákezdjen a betűk megformálásához, Sherlock arcáról azonnal eltűnt a csak egy pillanat erejéig észrevehető megdöbbenés árnyéka, és a következő momentumban már ismét sugárzott rajta az álarcszerű szenvtelenség.
 - Ó – köszörülte meg a torkát a detektív. John lenyelte a bocsánatkérést, és várta a folytatást, ami nem érkezett meg. Mindketten csak álltak ott, a konyha közepén, és arra vártak, hogy a másik végre megszólaljon.
 - Nézze én…
 - Azt hiszem…
Egymás szemébe néztek, és zavartan elnevették magukat. A levegő terhes volt a köztük lévő feszültségtől. Végül John felsóhajtott.
- Elnézést. Mondja csak.
Sherlock összevonta vastag szemöldökét, és kicsit közelebb lépett a doktorhoz. Ismét köhintett egyet, mielőtt nekivágott:
 - Csupán annyit szerettem volna mondani, hogy talán… illene gratulálnom.
John kissé könnyebben kezdett lélegezni. Még legmerészebb álmaiban sem hitte, hogy Sherlock ilyen éretten fog viselkedi. Kihúzta magát, és bólintva elfogadta a detektív felé nyújtott jobbját. – Köszönöm Sherlock.
 Holmes bólintott, majd a doktor kezének elengedése után visszalépett a konyhaasztalhoz, és zavartan rendezgetni kezdte az eszközeit.
 Jó ideig ismét csend honolt közöttük, John zavartan toporgott a küszöbön. Lett volna még megbeszélnivalója Sherlockkal, de ismét nem tudta, hogyan fogjon hozzá, így inkább úgy határozott, gyűjt még egy kis lelkierőt, míg a lakótársa pakolászik.
Azonban látta, hogy Sherlock csupán le akarja valamivel kötni a kezét, ugyanis talán először esik meg vele, hogy ötlete sincs, mit kezdjen a beállt helyzettel. Hosszú ujjai hirtelen abbahagyták a motozást, és lendületesen John felé fordult. Nagy levegőt vett, de nem szólalt meg. A szemében tükröződő érzést John most látta először.
 A detektív végül csak hozzáfogott, de Dr. Watson biztosra vette, hogy előzőleg nem ezt akarta mondani:
- Mrs. Hudsonnal… közölte már?
John feszélyezve hajtotta le a fejét, és lesimította a haját a tarkóján, hogy ha csak egy percre is, de ne kelljen Sherlock majdnem, hogy unott arckifejezését néznie, amely a tekintetéhez képest fájdalmasan mesterkéltnek hatott.
- Öhm… igen elmondtam neki. Kedveli Maryt, igazán boldognak tűnt a hír hallatán.
- Remek – felelte Sherlock, de a szemét ezúttal már nem emelte el Johnról.
Hallgattak. A nyomozó újból nagyot sóhajtott.
- Na és meséljen John. Hogy tetszett Ms. Morstannak az a gyönyörű aranyfoglalatos karikagyűrű, amit ön egy héttel ezelőtt vett neki?
John ismét fellélegzett. Örült, hogy Sherlock végre a maga szokványos módján töri meg a köztük felgyülemlett feszültséget.
-  Csodálatosnak találta, és éppen passzolt az ujjára. Kell kérdeznem miből jött rá, vagy magától is elmondja? – vágott vissza könnyedén.
Sherlock baljával az asztalra támaszkodott. – Az ékszerüzleti számlából, amit felteszem, azért tett a pénztárcájába, hogy előlem rejtve maradjon.
John elvörösödött a hirtelen jött dühtől. – Belenyúlt a tárcámba?!
Sherlock finom meglepődéssel vonta fel a szemöldökét. – Miért beszél így rólam, John? Tanácsadó nyomozó vagyok, és nem pedig zsebtolvaj. – Vállat vont. – Egyébként igen, belenyúltam.
 John megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a felindultságtól. Sherlock ismét megszólalt.
- És hogyan adta oda a gyűrűt? Pezsgőben? Pudingban? Vagy beletuszkolta a… - ennél a résznél Sherlock most zöldes színben játszó írisze halványan megvillant – húsgombócba?
- Nagyon vicces – dörmögte John. – Miért nem mondja meg ön, Sherlock? Hogyhogy ezt nem derítette ki?
Sherlock egy percre eltűnődött, majd tekintete visszatalált Watson arcára. – Ön a hagyományos módszerek embere, John. Ha szeretné, hogy találgassak, a tippem, hogy valami klasszikus desszert mellett tette le a voksát, és abba rejtette az ékszert.
John arcát elöntötte a pír. Sherlock telibe találta a választ.
A detektív szeme egy pillanatra réssé szűkült, majd halkan elnevette magát.
- Hát persze! Olasz étterem, hagyományos, de az egyik legfinomabb édességük! Tiramisu volt, igaz?
- Fogja be! – mordult rá John. Hogy lezárja saját lejáratását, közelebb lépett barátjához, ügyet sem vetve annak elégedett vigyorgására.
Tudta, hogy hamarosan komolyabban is el kell beszélgetniük. És úgy érezte, eljött az idő, hogy nekivágjon.
 - Mary is rendkívül örülne, ha megtisztelne minket a jelenlétével az esküvőn, Sherlock.
- Hazudik – vágott közbe a detektív szemrebbenés nélkül.
John az égre emelte a tekintetét, de sikeresen elengedte a füle mellett barátja beszólását  (annak ellenére, hogy Sherlock ismét igazat mondott), és folytatta:
- És engem pedig külön megtisztelne, ha vállalná, hogy a tanúm lesz.

folyt.köv.
előző fejezet

Súgó 5 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.12.22. 17:03 babajaga miért nem folytatod?

2013.06.30. 10:07 Matyi Köszi újfiú, ez kedves:D

2013.06.30. 10:01 Dani Nagyon jó lett szivi! :) Kiváncsi vagyok mit hozol ki belőle ;)

2013.06.29. 21:59 Matyi Nagyon köszöm! :D Igyekszem a folytatással.

2013.06.29. 21:28 Miriel Remek kis történet ez! :) Várom a folytatást!

1