Sherlock visszalépteti magát a médiába, a világba, hogy tisztára moshassa a nevét, az öngyilkosság alól. Ki is eszelnek egy tervet Johnnal, és megír egy igen hosszú levelet fáradtságosan, de Lestradenak.

- John, kérem! Maga képes lenne rá! – kérlelte szokásához eltérően Sherlock Holmes. –Meg tudja csinálni!

- Nem tudom, Sherlock – csóválta a fejét. – És ha valamit elrontok, mi lesz? Ha nem lesz élethű?

- Ugyan már… segítsen!

-  Na, jó, rendben – egyezett bele nagy nehezen az orvos.

***

Scotland Yard, péntek reggel 8:53.

Greg Lestrade a munkahelyén, az irodájában üldögél az íróasztalánál, és csendben néz maga elé. Aztán megrebben a szeme, és kihúzza az asztal fiókját, hogy egy tollat vegyen elő. Amikor a sok írószer között ujja egy papíron állnak meg. Belenéz a fiókba, abba, amit reggel a saját kulcsával nyitott ki, s talál benne egy borítékot. Rajta egy rövidke megszólítás: Lestradenak. A tartalma igencsak megdöbbentette, hiszen néhány fényképet, és egy levélszerűséget húzott ki a borítékból, amin Louise Stamford holtteste, lakása, és egyéb hozzá köthető események voltak. Azért is lepődött meg, mert az ügyet már majdnem egy hete lezárta, öngyilkossággal. Miután szemeivel végigpásztázta a fényképeket, kezébe a levél keveredett. Roppant kíváncsian kezdte olvasni a neki szóló levelet, amin ez állt:

Kedves Lestrade felügyelő!

Elképesztőnek tűnhet, hogy Bennett Stamford szeretőt tartott, méghozzá Julia Batterfieldet, akit Louise Stamford meggyilkolt, és kidobott az ablakon a szemeteskukába, hogy nyomtalanul a szeméttelepre kerüljön a holttest. Ekkor a férje összeomlott, mert talán azt a nőt jobban szerette, mint a feleségét, ezért elköltözött a kisfiával a halott felesége biztosításából egy gazdag környékre, gazdag luxusvillába… érti ugye? Eddig biztosan értenie kell, maga nem idióta, mint a többi ember, azt hiszem. Szóval ő ki is ugrik a képből, nem ő ölte meg a feleségét. De akkor ki? Az orvosa talán? Nem, ő biztosan nem. Odáig volt érte, mint barát, nyilatkozta az orvosa, aki nyugtatót írt fel Louise Stamfordnak. Aztán görcsök, hányinger és fejfájás lépett fel nála, ezért próbálta lebeszélni a nyugtató szedéséről. Erre persze ügyet sem vetett, és csak felmérgesedett. Aztán az orvosa felírt egy gyógynövényből álló gyógyszert, attól már feltehetően nem voltak gyomorbántalmai. Egyébként a holttesten tökéletesen látszik, hogy nincs ütésnyom, vagyis Önök, a Scotland Yard és a világ rendőrei szerint öngyilkosság történt. Persze, logikusnak tűnik, de NEM az. Hogy miért nem? Természetesen ezt is megmagyarázom Önnek! Akkor jött képbe a munkakör. Ellátogattam a munkahelyére, a könyvtárba kicsit körülnézni. Találtam némi hajszálat még az azelőtti látogatásom során: Louisét és a főnökéét. Ez csöppet gyanús, vagy nem? De! Aztán kicsit kérdezgettem a munkatársától, hogy milyen „viszonyuk” volt. A férfi udvarolt neki, többször kávézni, ebédelni hívta őt, amire sorozatosan nemet mondott, azért, mert Mr. Stewart, a főnöke és Mr. Stamford, a férje régen jó barátok voltak, de aztán jött a nő, és a rivalizálás. Erre is a lakásban jöttem rá. Ön is látta, de nem hitte fontosnak – ahogyan mindig. Szóval egy nap követte Stamfordot, a halála napján, azzal az indokkal, hogy a kisfia rosszul lett. De mikor meglátta, hogy nem az óvodába megy, hanem haza, kiszállt a kocsijából, és behurcolta oda. De nem is hurcolta, mert nincs nyomà vagyis fegyvert fogott rá. A nyelvébe szúrt aztán egy nyugtatót, mert kapálózhatott, nyugtalankodhatott. Ezen a ponton senki sem keresné, még én sem, csak egy véletlennek köszönhetően jöttem rá, hogy oda szúrta. Ja persze, most csodálkozik, hogy honnan tudtam, hogy nyugtató volt. Louise nyálában még izokinolin-alkaloid volt. Most már érti, ugye? Nagyon remélem. Most térjünk vissza oda, hogy a nőnek leállt a szíve a túl erős nyugtatótól. Meghalt. A férfi bosszúból meg akarta erőszakolni, bepiszkolni a lányt, de nem sikerült neki, mert még mielőtt bármit tehetett volna, az orra előtt halt meg, megölte. Tanakodott, mit tegyen, és rájött, hogyan csaphatná be Önöket: behurcolja órákkal később a saját irodájába, a szekrényébe zárva, hogy mindenki öngyilkosnak higgye. Csak egyvalami gond volt: korpás volt a samponváltástól, viszketett a fejbőre, és egy hajszál hullott a szekrény belsejébe. Ez volt a végzetes hibája. Remélem ez a „rövidke” levél kielégítette az információtárát.

SH

Először szóhoz sem jutott, mintha be lenne kábítószerezve.

- Ez lehetetlen! – csak ennyit tudott kinyögni, s aztán fokozatosan kezdett észhez térni. – Sherlock Holmes?

Majd, mint valami varázslat a varázsszóra, megcsörrent a mobilja az asztalán. Felvette, miközben a füléhez emelte.

- Tessék?

- Ugye, milyen elképesztő, hogy erre képes voltam? Majdnem leesett a kezem, mire végeztem! – felelte Lestrade számára egy ismerős hang. – Na persze meg a tartalom. A fényképek és minták, amiket küldtem… várjunk csak. Azok még meg sem érkeztek – ekkorra a hang már nem a telefonból szólt, hanem egész közelről, mintha a szobába lett volna.

- Ez lehetetlen! – ismételte ámulatba ejtve a megdöbbent felügyelő.

- Csodás meglátás. Komolyan azt hitte, hogy képes lennék öngyilkos lenni? Pont Én? Ne vicceljen, ezt még maga sem akarta elhinni, és meg sem kérdezem, hogy tévedek, mert tudom, hogy nem – mondta büszkén a páratlan elméjű nyomozó.

- Öhm… - csak ennyit tudott mondani a bámulattól.

- Élek, igen. Itt állok maga előtt, és élek. Remélem hálás, hogy ezt a rengeteg információt az Ön agyába nyomorgattam – nézett a levélre, amit azóta szorongatott.

- De hogyan? – kérdezte Lestrade, mert már csak az érdekelte, hogyan maradt életben.

- Ez most nem számít. Csak az, hogy itt vagyok, és virulok!

Majd belépett az ajtón az irodába John Watson, meglepett arccal, és kezét a szája elé tette, majd ennyit mondott:

- Ma- ma-maga? Maga él? Csak átvágott? Tényleg szórakozik velünk? Maga mekkora szemét! – vágta Sherlock fejéhez, persze ezt csak akkor érezte, amikor meglátta a lakásban a nappaliban hegedülni.

- Élek! Az egész egy átverés volt, hogy megmentsem… - s ekkor mindenki csendben maradt, nem szólalt meg senki sem. A levegőt is halkabban vették, mert Sherlock valami olyat mondott, amire még John se tudta, mire akar kilyukadni.

Véletlenül elárulta magát, amit leginkább sem akart.

- Kit akart megmenteni? – kérdezték kórusban Sherlocktól.

- Senkit.

Csak ennyit mondott, mert nem akarta leleplezni magát. Tudta, hogy máshogyan gondolnának őrá, ha kiderülne, hogy megmentette a barátait, az egyetlen barátait a haláltól. Így új értelmet nyerne a Sherlock Holmes név…

folyt.köv.
előző fejezet

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.07.08. 20:55 Bubu Matyi! Köszönöm, hogy elolvastad és írál, nagyon kedves vagy! :)) Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik, remélem az utolsó rész is tetszett! :)

2013.07.07. 20:24 Matyi Kedves Bubu! Az összes rész nagyszerű lett, ezúton ehhez is gratulálok. Ben is imádná ;) !