Sherlock és John kalandjai ebben a történetben véget érnek, az ügy lezárul, Sherlock visszatér a valódi, rendes életbe. Az ifjú Holmes egy váratlan vendéggel találkozik, aki minden értelemben meglepi őt, és különleges érzéseket vált ki a detektívből.

- Mondja el, hogy kit akart megmenteni! – faggatta John barátját.

- Senkit. Lestrade, terjessze el azt, hogy élek! John – fordult aztán megint felé. – Jöjjön. Eleget voltunk itt.

Mikor kiléptek Lestrade irodájából, elsétáltak Sally Donovan mellett, később pedig Andersonnal is összefutottak. Egyikőjük sem értett semmit. Persze Sherlock kifejezetten élvezte, és mindig is szerette volna látni ennek a két embernek az arcát ilyen meglepetten és értetlenül, ilyen arckifejezéssel – jobban, mint máskor.

Aztán mikor a leintett taxiba ültek, kitört belőlük a nevetés.

- Úgy éreztem magam, mintha szuperhős lennék… úgy sétáltunk végig – mondta két nevetés között John.

- Én is – ismerte el Sherlock is.

Olyan jó érzés töltötte el őket, amikor Mrs. Hudson finom sültje és egész menüje fogadta őket otthonukban. Az illatok áradoztak. Most kivételesen Sherlock is leült enni, csakhogy alig múlt el fél tíz. Könnyen elütötték az időt a finom „ebédes reggeli” után: John a „Felbukkant újra” címet adta új blogbejegyzésének, és leírta Louise Stamford esetét is újabb címmel: A féltékeny gyilkos esete.

Sherlock kicsit nyomozgatott még a férj után, és még tizenegy óra előtt kiderítette, hogy Julia Batterfield valóban Louise férjének szeretője volt, és arra is rájött, hogy Mr. Stamford öngyilkos lett - de előtte óvintézkedés gyanánt, hogy a kisfiúnak legyenek szülei -, a húgához vitte a kisfiút, azzal az indokkal, hogy fontos dolga van. De talán így lesz a legjobb mindenkinek. Csak a kisfiú - akinek mindkét szülője meghalt -, talán neki lesz nehéz évek múlva magyarázkodni, de most még semmit nem fogott fel az egészből, hiszen három éves…

Délre a zseniális magándetektív hazaért. Az illat megmaradt, Johnnal nekiláttak a megmaradt menünek ebédre. A lakmározás után Sherlock kielégülten dőlt le a heverőre és az unalmas tévéműsorok közepette elbóbiskolt.

John nagyban készült a közelgő randijára, és már várta, hogy megismerhesse Annabellet. A kellő tollászkodás után az orvos elindult útjára. Egy órával később Sherlock felébredt valamire. Szemei kipattantak, de arca rezzenéstelen maradt. Óvatosan elfordította a fejét, de senkit és semmit sem látott. Aztán kopogásokra lett figyelmes. A lámpa égett a nappaliban, a konyhában, a folyosón és a fürdőszobában.

- John! – kiabálta. – El fog késni, mert a randija ötkor kezdődött és – nézett rá az órájára, hogy megállapítsa az időt – már hat óra van.

De válasz nem érkezett. Ez kissé gyanús volt a heverőn henyélő fiatalabb Holmesnak, ezért felkelt onnan, hogy ellenőrizze a fürdőt. Halkan lépett, de mivel a lábán csak zokni volt, nem tudott hangos lenni. Amikor kinyitotta az ajtót, óriási meglepetés érte: a tükör előtt egy nő állt, aki épp sminkelte magát. De ez a nő, nem akármilyen volt, hanem A Nő, Irene Adler.

- Á, jó estét, Mr. Holmes! – üdvözölte.

- Mit keres maga itt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel Sherlock Holmes.

- Ó, csak tudni szerettem, hogy van – felelte egyszerűen, letéve a szempillaspirált, Sherlock felé fordult.

- Remekül – válaszolta egyhangúan, de e mögött az álarc mögött izgalom, öröm és meglepettség lapult.

- Nagyszerű! És lenne kedve vacsorázni velem? – kérdezte Miss Adler.

- Nem vagyok éhes – válaszolta Sherlock.

- Jó, mert én sem – hazudta Irene.

Ekkor Sherlock kezeit maga felé húzta, fejét a férfi mellkasára fektetve hallgatta a szívverését. Aztán magatehetlenül karolta át a nőt, és aztán kezeit Irene Adler csípőjére szorította. A Nő lábujjhegyre ereszkedett, majd a zseniális férfi kékes szemeit fürkészte. Mikor már eléggé kíváncsivá tette őt, lassan egybeolvadtak ajkaik, s ez aztán egy forró csókban lyukadt ki. Miss Adler kibújt az ölelésből, hogy elsurranjon az ajtóban álló Sherlock mellett. Ő még utána nézett, hogy távozik, s még mielőtt elhagyta volna a Baker Street 221/B-t, mosolygott egyet, és lesietett a lépcsőn. Sherlock lassan ujját az ajkához érintette, s a vértől és vágytól duzzadó ajkat tapintott, olyat, mit még soha. Mintha elfelejtette volna a történteket, lekapcsolta a villanyt, a nappaliba ment, és kinézett az ablak vastag üvegén le a sötét utcára. Már nem látta Irenet. Eltűnt, mint ahogy azelőtt mindig is tette – nyomtalanul. Sherlock aztán kilépett az elmerengéseiből, visszafeküdt a heverőre, és elaludt.

Már nem zavarta semmi őt, gondolataiban próbálta felfogni és elfogadni, hogy ő szerelmes. Mikor a halálát tervezte Mollyval, eszébe sem jutott, milyen lesz Reichenbach után. Nem tudhatta, hogy egyszer valaha szerelmes lesz, és ezt sosem akarta.

Irene Adler aztán eltűnt a hírhedt, fenomenális detektív életéből, hiszen többé sosem jelentkezett. Elteltek napok és hónapok, és semmi hír.

De Dr. John Watson és az ifjabb Sherlock Holmes élete korántsem volt unalmas – csak akkor, amikor Sherlocknak fél óráig nem volt újabb ügye. A blog már nem csak 1800-on, és nem csak 2500-on állt, hanem naponta több tízezren követték figyelemmel a weboldalt. Persze a sajtósok tanultak a hibából, nem zaklatták a lakásán és többnyire sehol sem a nyomozó-párt, a két barátot, akik folyton civakodtak, hiszen tudták, Sherlock pont ebbe „halt bele”.

Az útnak még az elején vannak, a vége még nagyon is messze áll,

Így tehát Sherlock és John kalandjai folytatódnak Reichenbach után.

előző fejezet

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.07.10. 20:32 Bubu Köszönöm Matyi! Igen, lesz, remélem azt is szeretni fogjátok! Ilyesmi lesz egyébként, egy-egy ügyet oldanak majd meg :)

2013.07.09. 18:02 Matyi Szép volt Bubu, grat! Lesz új történeted?

2013.07.08. 20:56 Bubu Szia miriel! Köszönöööm :)) Aranyos vagy, és 1000 köszönet, hogy elolvastad! :) Ui.: nekem is tetszik a rím, csak úgy jött :D

2013.07.08. 20:32 miriel Szia! Hát ez a kis rím a végén nagyon tetszett.  Ügyes voltál!

1