|
Az egyszerű igazság II.
Cím: Az egyszerű igazság II.
Szerző: miriel
Korhatár: 12
Stílus: általános, kissé drámai
"Tudta, hogy tovább kell lépnie, ezt a pszichológus is megmondta: a háta mögött kell hagynia Sherlock Holmest, de soha nem feledni."
„Az igaz barátság megmagyarázhatatlan kapcsolat két olyan ember szíve között, akik gazdagabbá teszik egymás életét. Talán nem is emlékeznek már, hogyan született barátságuk, azt azonban biztosan tudják, hogy létük kölcsönös ajándékot jelent életükben.”
Donna Fargo
John Watson gyökeresen megváltozott azon a napon, amikor Sherlock Holmes belépett az életébe. Beköszöntött a káosz és az izgalom időszaka, mely elsöpörte a keserűséget és a depressziót, melyet a harcmezőkről hozott haza. A világ egyetlen tanácsadó detektívje forgószélként söpört végig John nyomorúságos kis életén és a szürkeséget a színek csodálatos kavalkádjává változtatta.
Bosszantó volt mellette élni és sokszor fájdalmas is – John össze se tudta számolni azt a sok karcolást és lila foltot, melyeket izgalmas hajszáik során szerzett. A sántítása viszont elmúlt, a keze sem remegett többé, visszaköltözött az életébe a nevetés, és még ha a rémesen idegesítő viselkedés néha ki is hozta a béketűrésből, John még soha nem érezte annyira, hogy él.
Most újra szürkeség borult az életére, ismét elő kellett vennie a botját, nem járta keresztül-kasul London utcáit, legfeljebb a pszichológusáig bicegett el, oda is ritkán. Mintha Sherlock magával vitte volna az összes színt a túlvilágra, ahogy a fekete márvány sírkő is magába szívja az összes fényt.
A Baker Street 221/B-ben semmi sem változott meg. Csupán a kísérletek romlandó kellékei lettek száműzve, aminek titkon mind John, mind Mrs. Hudson rendkívül örültek. Azonban semmi más, ami Sherlock tulajdonát képezte, nem hagyta el a helyét. Rendet raktak, eltűntették a porcicákat, a szanaszét heverő könyveket visszarakták a könyvespolcra, de Sherlock hegedűje még mindig az ablak melletti kis asztalon pihent a tokjában és a koponya se távozott a kandallópárkányról.
Mycroft minden hónapban kifizette öccse lakbérét, ráadásul még John bankszámláját is erősen megtámogatta, így a doktornak nem kellett a munkával törődnie. Egy idő után ezért elvállalt egy-két kisebb ügyet, amire az idősebb Holmes kérte fel, de a Scotland Yarddal soha többé nem lépett kapcsolatba.
John Watson nem tudott megbocsátani még úgy sem, hogy tisztában volt azzal, Moriarty ott is megvezetett mindenkit. Nekik az lett volna a dolguk, hogy átlássanak az ilyen mesterkedéseken, de a yardokat egyedül az előítéletük és az irigységük vezette, így amikor tálcán kínálták nekik Sherlock Holmest, elfogadták a hazugságot. Egyedül Gregory Lestrade mutatott bűnbánatot, de egy idő után ő is feladta, mikor John egy hívásra se válaszolt és az sms-eket is figyelmen kívül hagyta.
John egy pillanatig se hitt a vádaknak. Képtelen volt elfogadni, hogy minden, minden egyes kimondott szó, minden egyes megtett cselekedet hazugság volt. A mai napig nem tudta megfejteni, hogy Sherlock miért vetette a mélybe magát azon a végzetes napon, de abban biztos volt, hogy nem a rágalmak miatt, amivel illették. A fiatalembert nem érdekelték mások véleményei, de kiharcolta volna a maga igazát és visszaszerezte volna a becsületét. Valami más is szerepelt a háttérben, amit John nem sejtett, és aminek az ismeretére mindennél jobban vágyott. Miért hagyta Sherlock ilyen könnyedén, hogy sárba tiporják? Miért hazudott az egyetlen barátjának az utolsó pillanatokban? Miért vetett véget az életének önszántából? Ezekre a válaszokra John jobban vágyott, mint a Szent Grálra és mégis tétlenül ült és nem tett semmit.
A blogot azóta a tragikus nap óta nem frissítette és hiába futott neki újra és újra, mindig kitörölte, amit írt. Tudta, hogy tovább kell lépnie, ezt a pszichológus is megmondta: a háta mögött kell hagynia Sherlock Holmest, de soha nem feledni. Azonban az, hogy barátja emlékén ott a szennyfolt, nehézzé tette a folytatást. Másfél év hosszú idő és John érezte, előbb-utóbb elfogy a körülötte lévők türelme.
Egy szerda éjjel változott meg minden. Mrs. Hudson már rég lefeküdt, az óra a tizenegyet is elütötte, amikor kopogtattak az ajtón. John elnémította az ipod-ját. Úgyis az unalomig hallgatta már ma este az Us Against The World-öt. Odabicegett az ajtóhoz és a kilincsre tette a kezét. Mycroft tényleg kései órát választott, de a doktor nem tudott más látogatóra gondolni, hiszen csak az idősebb Holmesnak volt már csak kulcsa a lenti bejárati ajtóhoz. Ám amikor feltépte a lakás ajtaját, egy nő állt a lépcső tetején. Egy nő, akinek már rég a másvilágon kéne lennie.
- Irene!
A nő, aki már évek óta halottként szerepelt a brit kormány nyilvántartásában, egy hosszú, fekete szövetkabátban álldogált a küszöbön. Arca mit sem változott az eltelt idő alatt, zöld szemei még mindig értelemtől csillogtak és tartása büszke volt és előkelő. A magabiztosság és a hűvösség aurája továbbra sem hagyta el, mégis ajkai körül egy apró mosoly bujkált.
- Helló, John! – mondta. – Bejöhetek?
A férfi bambán félreállt az útból és nézte, ahogy a nő körbesétál a kis nappalin. Irene Adler él! Hogyan maradhatott életben? Hiszen minden jelentés arról szólt, hogy lefejezték.
- Hogyan maradt életben? – bökte ki John és becsukta az ajtót. – Azt mondták, ön meghalt Karachiban.
- Maga rögtön a lényegre tér, ugye, John? – nevetett Irene és az asztalra dobta a kabátját. – Nem is vártam öntől mást.
Nem várta meg, hogy John hellyel kínálja, csak lehuppant Sherlock foteljába és keresztbe fonta karcsú lábait.
- Üljön le, John! Beszélgessünk!
A doktor odabicegett a másik fotelhoz és leült. Idegesen markolászta a botját, de remélte, hogy az arca semmit sem árul el a zavaráról.
- Szóval? – tette fel a kérdést újra John és meglepődött, milyen nyugodt a hangja. – Hogy verte át Mycroftot? Ismét?
- Ó én sehogy!
- Mi? – értetlenkedett a férfi. Aztán a következő pillanatban úgy zuhant rá az igazság, mint egy négyszáz kilós hangversenyzongora. – A nyomorult gazember! – kiáltott fel. – A mindenségit neki! Hogy volt képes…
- Ismét átvágni mindenkit? – kuncogott Irene. – Nem kérdeztem a részletekről. Örültem, hogy épségben elhagytam Karachit és nem faggattam Sherlockot a módszereiről.
- Ezek szerint maga után ment?
- Igen.
- Az egyetlen ember, aki át tudja verni Mycroftot…
- Az Sherlock Holmes – fejezte be a nő.
Csendben ültek néhány pillanatig. John próbálta feldolgozni az új információkat, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Irene őt tanulmányozza. Jól tudta mit lát a nő: egy súlyosan alultáplált férfit, akinek a hajában immár több az ősz hajszál, mint a szőke.
- Most mégis itt van – váltott gyorsan témát a doktor. – Miért? Miért kockáztatta, hogy felfedezik a titkát?
- Mert nem tudtam tovább várni önre, John!
- Rám? Hogy érti ezt?
- Egy szót se szólt – sóhajtotta a nő. – Azóta a nap óta. Csöndben van, üres a blogja.
- És ez mégis miért izgatja önt? – mordult fel a férfi.
- Mert Sherlock Holmes legjobb barátjától mást vártam. A világ is mást várna. Maga mégis hallgat és tétlenül nézi, ahogy telnek a hónapok és nem történik semmi.
- Mégis mit tehetnék? – kiáltott fel tehetetlen dühvel John és elhajította a botját. – Mindenki elhitte a hazugságot!
- Csak azért, mert maga nem állt ki az igazság mellett, John! Azt hiszi, egyedül van? Azt hiszi egyedül hisz Sherlockban?
- Tudom, hogy nem vagyok egyedül – állt fel John és odasántikált a botjához. – De egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik nem hitték el a vádakat. Mrs. Hudson, jómagam, Mycroft, Molly, talán Lestrade és… Ja! Most már itt van maga is. Akkor már hatan vagyunk. Nem elég az egyik kezem, bocsánat! – Azzal lehajolt és felvette a botot a földről.
- Többen vagyunk – pattant fel Irene is. – Sokkal, de sokkal többen. Magának fogalma sincs, hogy mennyien!
- Tényleg? És hol vannak azok az emberek?
- Várnak – válaszolta a nő. – Önre.
- Rám? – értetlenkedett John.
Irene türelmetlenül felsóhajtott és megforgatta a szemét. Előrébb lépett és egy összehajtogatott papírt vett elő szűk nadrágja zsebéből. Kihajtogatta és John elé tartotta. Egy kinyomtatott internetes oldal volt, az ő, John blogjáról.
- Látja a mutatót? Több mint kétezer követője van az oldalának és ne is beszéljünk azokról, akik anonim olvassák a lapját. Ezek az emberek mind önre várnak. Hogy végre megszólaljon. Maga ismer engem, John! Jól tudja, hogy mindig is abban hittem, hogy az információ hatalom. De tudja, minek van nagyobb hatalma még az információnál is? A szavaknak. A szavaknak óriási erejük van. És ha Sherlock Holmes legjobb barátja, John Watson azt mondja, hogy márpedig nem! Sherlock Holmes nem volt csaló, igaz ember és zseniális detektív volt, akkor az emberek oda fognak figyelni és sokkal többen, mint ez a kétezer személy. Rengetegen vannak még, akik hisznek az ártatlanságában, de amíg Sherlock legjobb barátja hallgat, addig ők is hallgatni fognak. Kell valaki, aki összefogja a tömeget és erre csak maga alkalmas, John! A szavai a társadalom minden rétegéhez eljutottak régen és hiszem, hogy nem vesztettek az erejükből. Csak le kell ülnie és gépelnie és meglátja mi fog történni.
- De hát éppen ez az! – tárta szét a karját John. – Nem megy! Többé már nem!
- Dehogyisnem.
- Nem! – kiáltotta a doktor. – Maga ezt nem érti! Annyiszor megpróbáltam már, és nem ment. Mindig kitöröltem. Nem tudom, mit írjak.
- Az igazat.
- De hát én sem tudom, mi az igazság. Fogalmam sincs.
- De tudja – mosolyodott el Irene. Ez a mosoly nem hűvös, nem gőgös, nem is beképzelt volt. Jóindulat és megértés sugárzott belőle, ami nem jellemezte a dominátrixot. – Lehet, hogy nem ismeri a részleteket, de az igazságot igen. A hatalom a szavak egyszerűségében rejlik, John.
Ahogy a férfi felnézett a nőre, hirtelen megértette. Mindig ki akarta magyarázni a dolgokat, de ő maga is információ hiányában állt, így sosem sikerült. Az igazság azonban más, annyira egyszerű és mégis oly jelentős. Annyira a hétköznapjai részévé vált, hogy John nem is gondolt rá, pedig ez volt a lényeg. Sherlock és John, John és Sherlock. A blogoló nyomozók. A kapcsolat, a barátság. Az egyszerű tény annyira mellbe vágta Johnt, hogy eleredtek a könnyei. Már tudta, mit írjon.
Néhány perccel és két csésze teával később, Irene Adler indulni készült. Ahogy magára vette elegáns kabátját, John fejében felmerült egy kérdés, amire rég tudni szerette volna a választ. Mivel szinte biztosra vette, hogy most látja utoljára a nőt, gyorsan fel is tette.
- Szerette őt? Sherlockot.
Irene elgondolkodva fordult felé. Begombolta a kabátját, majd két lépést tett előre.
- Nem hazudtam magának akkor – mondta. – Tényleg a nőkhöz vonzódom és fogok mindig is. De a szívem… nos… nem gondoltam volna, hogy egy férfié lesz. Hogy ez szerelem? Nem tudom. De Sherlock Holmes számomra A Férfi. A nagybetűs férfi. És mindig is ő lesz az.
És ezzel Irene Adler örökre kilépett John Watson életéből. Soha többé nem látta őt, de a férfi hálával tartozott neki. Ő lett a nő, aki felrázta és célt adott neki újra.
Már tudta mire kell figyelnie. Eszébe jutott az első nap, amikor Sherlock olyan zseniálisan kikövetkeztette, honnan jött és mit élt át. Az a pillanat, amikor az első csipkelődő megjegyzést kapták abban a kis étteremben és hosszú ideje először búcsút mondhatott a botjának. Az első közös nevetés, ami az első közös hajszát követte. A látogatás a Buckingham palotában – alsógatya nélkül.
- Nincsenek barátaim, John. Csak egy.
Miért ugrottál le? Miért hazudtál nekem ott a tetőn életedben először? Még most is tudni akarta a válaszokat, de már fontosságukat vesztették a mellett, hogy közölje az igazságot másokkal. A szép emlékeket már elmesélte, mindazt, amit Sherlock és ő közösen éltek át, tudta már a világ. Még úgy is, hogy a többség hazugságnak vélte, John tudta, hogy nem írhatja le újra. Viszont nem is tagadhatta meg őket. Olyasvalamit kellett alkotnia, amit eddig még egyszer sem, olyan bejegyzést írnia, amire az emberek felkapják a fejüket. Ami megosztja őket, vagy mégsem. Hogy is mondta Irene? Az egyszerűségben rejlik a szavak hatalma.
Elmúlt már hajnali két óra, mikor leült a laptopja elé és megnyitotta a blogját. Hosszasan akart mindig magyarázkodni és mentegetőzni, de ez most eszébe sem jutott. Mert az egyszerű igazság mindennél fontosabb és John Watson számára nem létezett nagyobb igazság ennél:
Ő a legjobb barátom. Sherlock Holmes. És mindig hinni fogok benne.
Nem tudta megállni, hogy ne csatoljon egy fotót is, ehhez a három mondathoz. Mert ha valami beszédesebb a szónál is, akkor az a kép. Mrs. Hudson készítette a felvételt titokban és talán ezért is lett olyan sokatmondó. Az idős asszony aznap este mutatta meg neki, mikor első közös látogatásukat tették a temetőben. A képen Sherlock egy sárga műanyag kötényben, gumikesztyűvel a kezein, átlátszó védőszemüvegben állt a nappali közepén és nevetett valamin, amit John olvasott fel a laptopja képernyőjéről. Mindkettejük arcán látszott az önfeledt jókedv és érezhető volt a kettejüket összekötő barátság.
John nyugodt szívvel kattintott a közzétesz gombra. Ha kirobban a vihar, készen lesz rá, és ha mégsem, ha Irene mégis tévedett, akkor se fog bánkódni. Mert most már készen állt a harcra. Ha egyedül kell megvívnia, az se baj. Meg fogja védeni Sherlock Holmes becsületét, visszaadja a sok jót, amit kapott, ha ez lesz élete utolsó cselekedete, akkor is.
***
- Sherlock! Tudom, hogy maga még a Jóistennel is képes lenne leállni vitatkozni. Hát tegye meg és győzze meg arról, hogy küldje önt vissza. Szükségünk van önre, Sherlock! Nem halhat meg! Szedje össze magát, és jöjjön vissza! Kérem!
folyt.köv.
előző fejezet
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Bubu!
El sem tudom mondani milyen jól esett most ez nekem. Reméltem, hogy az embereknek tetszeni fog, amit írok, de ilyen reakcióra álmomban sem gondoltam. Az a jó dolog az írásban – és gondolom, egyetértesz velem – hogy az olvasással ellentétben, itt te irányítasz. Ha valami nagyon zavar, kiírhatod magadból a frusztrációt, megváltoztathatod azt, ami nem tetszik. Ezért is kezdtem el írni régen, még évekkel ezelőtt és most a Sherlock vett rá, hogy újra elkezdjem. Azonban az eredmény nem várt volt. Mindig jó építő jellegű kritikákat kapni – és én tényleg hiszek abban, hogy egy jól megfogalmazott negatív kritika is kifejezetten hasznos -, de egy írótárs véleményét olvasni mindig több egy kicsit.
Izgatottan várom a Te új történetedet is. Biztos vagyok benne, hogy aki ilyen lelkes, mint TE abból csakis valami jó sülhet ki. Úgyhogy egy kalappal!
És igen. Lesz folytatás, már el is küldtem.
Miriel