Új eset kezdődik, s ez valahogy sokkal jobban érdekli Holmes-t, mint eddig bármi más. Egy ideig teljesen elfeledkezik az elmúlt néhány napról, az estékről, Mollyról.

Mikor izgatottan beléptek Lestrade irodájába, szörnyen meglepődtek. A bútorok nem a helyükön voltak, össze-vissza a kis irodában, s rengeteg dobozkupac töltötte ki a maradék helyet. Sherlock nem tudott megszólalni, nem is fogta fel, mi ez az egész, de John, ahogy megpillantotta a felügyelő fejét az egyik doboz mögül, azonnal odaszólt.

- Maga mit művel?

- Á, itt is vannak? – kérdezte, és felegyenesedett. Felnyögött egyet, és tenyerét a derekára kapta. – Megvisel ez a pakolászás.

- Ne jó, de mégis mi folyik itt?

- Átalakítás. Dr. Watson, már lassan tíz éve nézem ugyanazt a falat, és ugyanolyan unalmasnak tartom még most is. Ekkor adta Anderson azt a nagyszerű ötletet, hogy át lehetne festeni az irodát, és a bútorokat is át lehetne rendezni, meg jöhetne néhány új is – túrt bele őszülő hajkoronájába, majd elcsendesült.

- Milyen leleményes – gúnyolódott Sherlock, aztán átlépett egy földön heverő fiók felett. – Van valami új?

- Azt hiszem, igen – egyensúlyozva lépkedett a dobozok és mindenféle holmi között, elérve az íróasztalához. Kinyitotta a második fiókot, előszedett egy nagy mappát, és fellapozta a megfelelő helyen. Tekintetével böngészte a sorokat, aztán vett egy nagy levegőt.

A nyomozó lélegzetvisszafojtva figyelte a férfit, aki neki is vágott a mondanivalójának.

- Eléggé durva eset történt pont tegnap este. Ez a legfrissebb – kezdte, majd belenézett a halott aktájába. – Az áldozat Janisse Lieberg.

- Német – mormolta magában Sherlock, s ez már elég volt ahhoz, hogy elgondolkodjon, vajon miért is halt meg egy német nő Angliában, a fővároshoz közel.

- Tessék? – kérdezett vissza a felügyelő, aztán valahogyan eszébe jutott, mit is hallott, és egyből reagált. – Brit. Félig. Apja, Eduard Lieberg Hannoverben született, ott, ahol később a lánya is.

- És hogy lett brit felesége? Hogy került ide? – kérdezte türelmetlenül Sherlock.

- Lieberg katona volt, aztán Walesbe telepítették több társával együtt. Itt ismerte meg feleségét, Alesha Kinsey-t.  Néhány évvel később született meg közös lányuk, Janisse, aki tegnap este, huszonhat évesen ölték meg.

Sherlock hallgatása arra késztette Lestrade-ot, hogy beszámoljon a tegnapi gyilkosságról.

- Rendkívül furcsa módón ölték meg, alaposan megtervezett módon. Napja egészét tulajdonképpen az autójában töltötte, nagyon ritkán állt meg. Arra a néhány percre, amíg parkolt a kocsi, valaki három bombát tett a kocsi csomagtartójába úgy, hogy az sértetlen maradt. A támadónak pontosan tudnia kellett, hogy mikor, hol és mennyi időre hagyja el az autót.

Míg ezt végigmondta, Sherlock mélyen elgondolkodott magában, s minden szót próbált az emlékezetébe égetni.

- Felrobbant abban a pillanatban, amikor kinyitotta az ajtót. De nem halt bele a robbanásba.

Ezzel a mondattal mindkettejüket összezavarta, aztán folytatta.

- Valószínűleg tudta, hogy szándékosan akarták megölni, és lehetséges, hogy ismerte a támadót. Elfutott, és két utcával arrébb találtuk meg szétégve, súlyos mély sebbel a fején.

- Gépfegyver?

- Nem. Nem találtunk golyót. Nagyon durva fegyver végzett vele, de még kutatjuk, hogy mi lehetett az.

- Rendben. Ennyit tudunk? – kérdezte Sherlock, és kezdte összegombolni kabátját.

- Igen.

- Akkor majd jelentkezem – intett, és már kint is volt a folyosón, oldalán Johnnal. Kiléptek az utcára, és a St. Bartholomew’s Hospital felé tartottak.

Hűvös idő volt odakint. Őszi. A szürke, unalmas felhők eltakarták a gyenge napfényt, az igazi londoni éghajlat uralkodott. A Scotland Yardról kilépett két kabátos férfi. Az egyik hosszú, fekete kabátját összehúzta, és felemelte a karját, hogy leinthesse a közeledő taxit. Mikor mind a ketten beszálltak, az eső azon nyomban szemerkélni kezdett. Perceken belül megállt a fekete autó, amiből aztán kiszálltak, és onnantól rohantak a St. Bart’s bejáratáig.  Mikor végre fedett helyre értek újból, Sherlock nekitámaszkodott a fehér falnak, hogy kifújja magát.

- Kiadós zápor. Jön az ősz – jegyezte meg lihegve, és elsöpörte esőtől vizes tincseit.

- Bizony – felelte John, aki kiegyenesedve figyelte társát, illetve meghökkent, hiszen mindig azt hitte, Sherlock jó formában van azóta, mióta gyilkosokat kerget szó szerint. Ujjaival beletúrt ritkás hajába, és megborzolta egy kicsit, hogy az esőt kirázza hajszálai közül.

Lassacskán elindultak a lift felé. Fekete kesztyűjében nyomta meg a hívógombot, s felnézett a kijelzőre, ami pontosan jelezte, hogy éppen melyik emeletről jön le a liftkabin. Halk csengő után kinyílt előttük az alumínium ajtó, és beléptek a liftbe.

Kiszálltak a harmadik emeleten. Végigmentek a folyosón. John az ablakon bámult ki menetközben. Figyelte a szemben lévő házat. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki kinézett volna onnan. Ügyet sem vetve előrenézett, s mindenféle megemlítés helyett csendben maradt. Megálltak egy szürke lengőajtó előtt. Mind a ketten jól ismerték már ezt a helyet. Sherlock két kézzel meglökte a két oldalát és belépett, John pedig mögötte.

Az egyik üres asztalnál égett csak a fény, ahol én ültem csendben. Két könyökömet az asztallapnak támasztva tartottam meg a fejemet. Sherlock bizonyára egy pillanatra azt hihette, valami izgalmas könyvet olvasok, de ahogy egyre közelebb jöttek, észrevette, hogy alszom.

John megállt egyhelyben, míg társa halkan közelített az asztalhoz. A szék mögé lépett, amin ültem, s finoman simította meg a hátamat. Megrezzentem, aztán lassan felnyitottam a szemeimet. Mivel nem tudtam, éppen hol vagyok, egyenesen előre néztem, Johnt pillantva meg. Megszólalni sem tudtam, amikor Sherlock még egyszer megsimította a hátamat. Megfordultam, és ahogy megláttam őt, elmosolyodtam. Kibújtattam a kézfejét fekete bőrkesztyűből, és finoman körbefoglaltam két kezemmel Sherlockét. John nem értette ezt a gesztust, hogy éppen mi folyik itt, felnyögött egyet, de senki nem reagált rá. Sherlock lehajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. 

Ebben a pillanatban John Watson már végképp nem értett semmit. Kiadós magyarázatra várt, de bizonyára hiába. Sherlock úgy gondolta, van elég okos ahhoz, hogy kitalálja, együtt vagyunk. Aztán mintha mi sem történt volna, felegyenesedett, és egy picit hátrább lépett.

- Miért jöttetek?

- Janisse Lieberg érdekelne minket. Van bármi maradványa, vagy aktája a haláláról?

- Nézem – feleltem, és előszedtem egy papírt, ami böngészni kezdtem. John lassacskán ment közelebb, s mikor újra rápillantottam volna a doktorra, hirtelen ott termett az asztal előtt.

Mikor megláttam az említett nő nevét, oldalra pillantottam az azonosítója miatt. A mellette lévő rublikában a halál rövid jellemzése volt leírva kézzel. Miután elolvastam a gyors kéziratot, felnyögtem, hiszen szörnyen meglepődtem és elundorodtam.

- Felrobbantották? – néztem fel kérdően Sherlockhoz.

- Igen. Tegnap este – felelte.

- Nézem is a többit – egy jó néhány percbe telt, míg megtaláltam a nő aktáját. Aztán előszedtem egy újabb A4-es papírt, amire nagy betűmérettel volt legépelve a nő halál-azonosítószáma.

Előszedtem egy tollat, amivel egy x-et rajzoltam a lap bal felső sarkába, illetve hat számot írtam, a dátumot, jelezve, hogy ekkor hozom ki a raktárból.

- A ruhájából alig maradt valami, nagyon megégett – olvastam a jelentést. – Nem egy szép áldozat, hiszen az egész teste alaposan megégett, harmadfokú égési sérülést szenvedett el. Élve.

Teljesen elszörnyedtem. Megállapították, hogy a nő még élt akkor, amikor felrobbantották.

- És az a mély seb? Ha nem lőfegyver volt, akkor mi?

- Talán valami sav? – kérdeztem, aztán láttam a szemében azt a hirtelen hangulatváltozást. Eszébe jutott valami.

- Nem pont sav, de valami olyasmi. Látnom kell a hullát – hadarta.

- De Sherlock, nagyon szétégett, alig lehet felismerni a…

- Nem baj. Vigyél oda.

Mivel nyomoznak, nem mondhattam nemet, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat. Elvezettem őket a másik szobába, és előgurítottam a nő testét. Kicipzáraztam, és még mielőtt lehúztam volna a fekete fedőt, megcsapott az a bizonyos „égett szag”. Mind a hárman szó nélkül meredtünk a mindenütt hólyagos és piros bőrű nőre, akinek a halántékával egyvonalban, a füle fölött egy 6 centi átmérőjű seb tátongott. Elszörnyedtünk.

- Igazam volt. Tudom mi ölte meg – jegyezte meg, és a fehér falra bámult, mert nem bírt sokáig s visszataszító holttestre nézni.

folyt. köv.
előző fejezet

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.