|
John Watson karácsonya
Cím: John Watson karácsonya
Szerző: Bubu [link]
Fandom: Sherlock
Korhatár: 12
"Nem sokáig volt egyedül a doktor, hiszen mire kiüresedett a bögréje, az ajtó kinyílt, és belépett egy magas, hosszú fekete kabátos férfi."
Nem feltétlenül kell a karácsonyt azoknak együtt tölteni, akik minden nap együtt vannak. A karácsony arról szól, hogy azokkal az emberekkel vagyunk együtt, akikkel szeretnénk, és akiket szeretünk. A legszebb pillanatokat nem a gazdagság és az ajándékok okozzák, hanem a szeretetteljes ölelések, a vidám arcok, tiszta szívek.
Az idő meglehetősen enyhe volt. Az égbolt sötét és elborult volt, egyedül az utcák puha, halvány fénye világította csak meg London kis utcáit. A Piccadilly környéke emberek százaitól volt hangos, néhol gyermeknevetés édesítette a hangok egyvelegét. Az Oxford Streeten vásárlástól lázas, piros orrú népség kapkodva pillantott folyton az órájára sok szatyorral a kézben, míg másutt a gyertya nyugodt pislákolása, halk zene, édes illatok és az égők fénypompája tette idillivé az összegyűlt család képét.
A Westminster-hídon izgatott turisták őrjöngtek, s messziről úgy tűnt, mintha a híd szikrázna a sok vakutól. Minden pillanatot szerettek volna megörökíteni a londoni karácsonyról az utcán. A London Eye előtt kilométeres sor kígyózott, mindenki a szépen feldíszített és kivilágított várost szerette volna örökre a szívébe zárni és megcsodálni. A Big Ben számlapja halványzölden izzott, s az egész torony szívmelengetően gyönyörű volt. Az utcaárusok vidáman osztogatták a sült kesudiót, a mogyorót, törökmézet és mindenféle édességet lehetett tőlük kapni, no meg sok apróságot, karácsonyi szuvenírt, képeslapokat meg ékszereket is. Mindenütt kellemes illat volt, a belvárosban minden ablakban égett egy kis gyertya, és váltakozó színek, fények pompáztak. A Buckingham-palota még csodálatosabb volt. A királyi kocsik mind gyönyörűek és ünnepélyesek voltak. A királyné éppen otthon tartózkodott összegyűlt családjával pompában, gazdagságban és boldogságban.
A Baker Street kifejezetten csöndes volt. Az emberek zaja távolmaradt ettől a kis utcától, ritkán ment arra taxi, vagy bármilyen autó. A hó nagy pelyhekben hullott, békés, igazi karácsonyi hatást keltve. A 221/B utcára néző ablakából egy férfi kukucskált ki izgatottan. A leheletétől elhomályosodott üveget tenyerével letörölte, még egy pillanatig mosolyogva figyelte a szállingózó fehér pelyheket, aztán elhúzta a függönyt és visszaült a fotelbe, ölébe vette a laptopját, s tovább böngészett a neten. A lakásban kellemes fahéj és alma illat érződött, hiszen John Watson meggyújtott egy füstölőt, amit még tavaly adott neki Karácsonyra Mrs. Hudson, hogy jövőre próbálja ki. A lakás csöndes volt, mint az utca, hiszen egyes egyedül volt otthon. Lent, a házinéni apró lakásában üldögélt a tévé előtt, és pattogatott kukoricafüzért fűzött.
A doktor lehajtotta a laptopot, felállt és letette az íróasztalra. Megint az ablakhoz lépett, s a párkányon könyökölve figyelte a kihalt, fehér utcát. De hideg lehet kint. Semmiképpen nem mennék le. Gondolta a férfi, majd felegyenesedett, és vágyakozva figyelte az íróasztal mögötti apró feldíszített fát. Az égők játékosan villogtak aranysárga, piros és zöld színben. A piros és arany boa tette tökéletessé a fenyőt, különben üres lenne a gömbök és a cukrok kivételével. John Watson nem szerette, ha a fa tele van aggatva mindenféle giccsel, de azt sem, ha semmi sincs rajta. Az íróasztalon egy tálkába sós mogyorót szórt még egy pár órája, most belemarkolt, és szemenként tette bele a szájába. Körbejárta a nappalit, a gyönyör töltötte el a szívét, ahogy meglátta az ajtóra függesztett vörös boát, vagy a konyhában az asztalon a koszorút a gyertyákkal. A füstölő rúdja már elégett, a hosszú nyelvszerű tartóban felgyülemlett a hamu. Visszasétált az ablakhoz, ami alatt a radiátor forró volt. A rácsokra narancsszeleteket helyezett el még reggel, s még halványan lehetett érezni az illatát, de mostanra már elnyomta a fahéjas füstölőé.
Újra a konyhába igyekezett, hiszen nagyszerű ötlete támadt; elkészít egy nagy bögre forró csokit sok tejszínhabbal a tetején egy csipetnyi fahéjszórással – pont úgy, ahogy édesanyja mindig készítette neki gyerekkorában. Ez az emlék mindig mosolyt csalt az arcára. Kiöntötte a tejet a kedvenc piros alapon fehér hópelyhes bögréjébe, és betette a mikróba. Ahogy előkotorászta a szekrény mélyéből a zacskó kakaót, halk kopogást hallott a bejárat felől. Odasétált, egy pillanatra megcsodálta a vörös boát és kinyitotta az ajtót. A küszöbön Mrs. Hudsont találta talpig csillogva, finom sminkben és lágy anyagú térdig érő ruhában.
- Jó estét, Mrs. Hudson – üdvözölte a férfi és megigazította sötétkék pulóverének szárát.
- Jó estét, John, nem szeretnék zavarni, csak hoztam egy kis apróságot – felelte vidáman és átnyújtotta a kezében tartogatott díszes papírzacskót.
- Köszönöm, mi ez?
- Nézze meg, és majd mondja, meg, hogy mennyire ízlett – intett egyet, és már le is indult a lépcsőn – Boldog karácsonyt!
- Boldog karácsonyt magának is asszonyom.
John visszacsukta az ajtót, és a zacskót letette a konyhai asztalra. Lassan emelte ki a tálat, amiben illatozó mézeskalácsokat fedezett fel. Imádja a mézeskalácsot. Ez a kedvenc édessége. Megfogott egyet és mohón beleharapott. A tálat letette a pultra és aztán kiszedte a mikróból a bögrét. Beleszórta a kakaóport, elkeverte, és míg még forró volt, felrázta a tejszínhabot és csúcsot formázott belőle. Megszórta a tetejét egy kevés kakaóval és fahéjjal. Megfogta a díszes bögre fülét, meg a tálat és visszaült a fotelébe. A pattogó tüzet figyelte a kandallóban. Néha a kakaóba kortyolt, máskor pedig a frissen sütött süteménybe. Nem érezte magát magányosan, sőt, vidám volt, a meghitt otthonában.
Nem sokáig volt egyedül a doktor, hiszen mire kiüresedett a bögréje, az ajtó kinyílt, és belépett egy magas, hosszú fekete kabátos férfi. A lábtörlőn letopogta a bakancsára tapadt havat és halkan szitkozódott, hogy minek kell egyáltalán esnie hónak, meg egyéb apróságok miatt. Mikor végzett, belépett és felakasztotta nedves kabátját. Gyorsan megszabadult a hideg bakancsától, a radiátorhoz sietett, és szépen eligazgatta rajta a kék sálat.
- Történt valami, amíg távol voltam? – szólalt meg először kellemes, mély hangján.
- Semmi érdekes. Mézeskalácsot? – nyújtotta felé a tálat. A férfi sóhajtott, majd elvett egyet.
- De csak azért, mert karácsony van.
John elmosolyodott és lerakta a tálat.
- És maga mit csinált ebben a…
- Szörnyű időben? – fejezte be. – Igazából a Scotland Yardon voltam. Hű, minden csupa dísz volt, már majdnem kifolyt a szemem a sok csillogástól, meg mindenféle giccstől – panaszkodta.
- Jól van, Sherlock, üljön le, és olvassa el a második oldalon a harmadik bekezdést, ott a kép mellett – nyújtotta neki az újságot, ami ott hevert a fotel kartámláján.
- Miért?
- Csak olvassa el – utasította.
A férfi megkereste a cikket, s a címe nem igazán hozta lázba: London bizarr karácsonya
Elkezdte olvasni a szöveget a kép mellett, ahogy John utasította.
„Karácsony reggelén bizarr dologra ébredtek az emberek; a tegnapi hatalmas hóréteg elolvadt.”
A férfi itt megállt, és felvont szemöldökkel vonta kérdőre a vele szemben ülő Johnt.
- Olvassa végig.
Válaszul sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét, majd tovább olvasta.
„ A másik érdekes dolog, hogy már pontosan egy hónapja nem történt semmiféle bűncselekmény a városban, illetve az országban sem, egészen a mai napig, amikor is egy olyan férfit fogott el reggel a rendőrség, akinek a nevét Anglia minden lakója ismer.”
A nyomozó újra megállt, nem olvasta még el a nevet, sóhajtott egy mélyet, aztán visszanézett az abbahagyott mondatra.
„James Moriartyt”
Összecsukta az újságot, az ölében hagyta, s meredt szemekkel nézett ki a fejéből. Nem egészen tudta, hogy milyen érzés fogja el. Hogy éppen mérges, meglepett, vagy kíváncsi, esetleg bosszús, vagy mindegyik egyszerre.
- Visszatért a halálból, ahogy maga – mondta el a tényt John, mert látta, hogy a barátja, vele szemben képtelen megszólani.
Sherlock a fejét rázta, mélyet sóhajtott és újra eltűnődött.
- Pedig láttam. Egy méterre tőlem lett öngyilkos.
- Ez nem volt kétség. Csakhogy úgy átvágta magát, mint ön az egész országot, és a világot.
- Nekem erről senki sem szólt a Scotland Yardon – nézett bosszúsan, de belátta, hogy valószínűleg csak jót akartak neki.
- A lényeg, hogy elfogták, tehát már nincs miért félnie – nyugtatta meg John, s elvett egy mézeskalácsot.
- John, én nem félek, viszont még ma este ki fog szabadulni. És minden sejtésem szerint ide fog jönni. Karácsony napján.
- Ugyan már! Ne legyen már ennyire önfejű, hogy azt hiszi, maga a legfontosabb…
- Jól van, majd meglátja – sziszegte vészjóslóan.
- Karácsony van, az Isten szerelmére is! – kiáltotta a doktor, és felemelte az üres tálat, hogy kivigye a konyhába.
- Tudtam, hogy nem kellett volna megmutatnom – motyogta az orra alatt dühösen.
Sherlock felállt, és szembenézett a koponyával a kandallópárkányon. A mellette lévő Dan Brown könyvet emelte le, visszahuppant a fotelba, egy pillanat erejéig a pattogó tűzre emelte a tekintetét, aztán kinyitotta a könyvet a könyvjelzőnél és belekezdett egy új fejezetbe.
Johnt nem igazán izgatta, hogy éppen mit gondol most Sherlock. A legjobb, ha magára hagyom. Gondolta, és elindult a rövidke folyosón, majd belépett a hálószobájába. Behajtotta az ajtót, hogy beiramolhasson a kellemes illat, odalépett az éjjeliszekrényéhez, megfogta a telefonját és tárcsázta a számot. Kicsöngött.
- Háló? – szólt bele egy finom női hang.
- Itt John.
- Hello, John. Boldog karácsonyt.
- Boldogabb lenne, ha együtt lehetnénk – sóhajtotta vágyakozva a férfi.
- Akkor mire vársz? Gyere át, Jamie anyámnál van, teljesen egyedül vagyok itthon.
- Hm – Johnnak már csak ennyi kellett, elvigyorodott és hirtelen felvillanyozta az a tudat, hogy kedvese egyedül van. – Akkor elindulok.
- Siess.
- Rendben. Negyed óra múlva ott leszek. Ígérem.
- Jól van, szívem.
Azzal lerakta a telefont izgatottan, és berohant a fürdőszobába. Beletúrt szőke tincsei közé, leheletnyi parfümöt fújt magára, s a tükörből egy mosolygós és vonzó férfi nézett vissza rá. Elégedett volt. Leoltotta a villanyt, és a nappali felé tartott.
- Hova megy? – kérdezte gépiesen Sherlock, s éppen akkor lapozott.
- Lindához.
- Lepasszolta a gyereket, ugye?
Johnról lepergett a gúnyos megjegyzés, tovább mosolygott, és belebújt kabátjába.
- Le.
- Akkor ezek szerint majd csak holnap reggel találkozunk.
- Valószínűleg.
- Kellemes estét.
- Köszönöm. Magának is – s már szaladt is le a lépcsőn. Megigazította krémszínű sálját, és kilépett az utcára.
Fent, a lakásban ülő férfi letette a könyvet és az ablakhoz lépett. Látta az elhaladó taxit, még egy kicsit ottmaradt az ablaknál, aztán úgy hagyta a függönyt, és nagy léptekkel a hálója felé tartott. Néhány pillanattal később laptoppal a hóna alatt tért vissza a nappaliba, visszaült a helyére. Az interneten kereste a legfrissebb hírek között azt, amelyik nemrégiben megrendítette. Hatalmas betűkkel szerepelt mindenütt, hogy A Gonosztevő újra feltűnt.
Újabb információkra tett szert, ugyanis megtudta, hogy megkötözve és bedrogozva találták egy ismeretlen, elhagyatott lakásban, egyedül. Még mindig nyomoz a rendőrség. Amikor újból és újból meglátta a James Moriarty és a Greg Lestrade felügyelő nevet, valahányszor bosszúsan fújt egyet, és tovább olvasott. Számított arra, hogy az, aki a halálba kergette, hamarosan meg fog jelenni. Mikor megpróbált valami másra gondolni, kopogást hallott az ajtón.
Johnnak szinte kereken tíz percbe telt, míg megérkezett a nagy háztömbhöz, és felcsengetett. Izgatottan lépcsőzött fel a második emeletre, és mire megérkezett a 23-as ajtóhoz, az nyitva volt, s a küszöbön egy csinos nőt látott meg. A látványtól elvigyorodott és odalépett hozzá. A csípőjénél fogva magához húzta. Érezte édes, kellemes illatát a nyakán, s finoman megcsókolta. A nő megérintette John arcát, sima volt és puha.
- Gyere – hívta mosolyogva, s megfogta a kezét. A felajzott doktornak nem kellett kétszer mondani, belépett a feldíszített és kellemes hangulatú kis lakásba és becsukta maga után az ajtót. A nő a nappaliba vezette, a kanapé felé biccentett, arra tessékelve Johnt, hogy üljön le. Ezután finoman ráült a combjára, és átkarolta a nyakát. Lehelt egy gyengéd csókot a férfi ajkaira, és aztán szorosan magához ölelte.
- Szeretlek John!
- Én is drágám – suttogta a nő fülébe. – Linda, gyönyörű vagy!
- Köszönöm – megcsókolta Johnt, miközben szórakozottan gyűrögette a kék pulóver szárát. Aztán végigsimította a mellkasát a mintánál, s nekiesett a férfi nyakának.
Halkan felszisszent, és hátrább döntötte a fejét. Linda feltérdelt a kanapén, egy pillanat alatt megszabadult ünnepélyes piros blúzától és újra magához szorította.
Aztán váratlanul hanyatt huppant a kanapén és megfogta kedvese kezét. Annyira jó, hogy egymásra találtunk. Gondolta mosolyogva John Watson, és szerelme karjaiba bújt.
A Baker Streeten ugyanolyan csöndes volt minden. Egyetlen autó hajtott be az utcába, egy sötétkék Audi. A sofőr kiszállt, egész egyszerűen benyitott a házba, fellépcsőzött és megállt a bezárt ajtó mögött. Kopogott hármat, és nyugodtan várt. Nem kapott választ. Nem kopogott többet. Nem könyörgök én neki. Futott végig az agyán, és lelépcsőzött. Egy régi ajtó mögött állt meg, ugyancsak hármat kopogott. Az ajtó néhány pillanat múlva kinyílt, s amikor Mrs. Hudson meglátta, hogy ki a ma esti vendége, elakadt a lélegzete. Amilyen hangosat csak tudott, sikított, s a férfi berángatta az idős nőt a lakásba, majd becsukta az ajtót. Kabátja zsebéből elővett egy injekciós tűt, és Mrs. Hudson nyakába szúrva bejuttatta az altatót. Ijedtében összecsuklott, és egyenesen a fotelbe esve szinte azonnal elvesztette az eszméletét.
Odafönt könnyű volt meghallani a papírvékony falakon keresztül a hangos sikítást. Sherlockot egyáltalán nem hozta lázba a néhány perccel ezelőtti három kopogás az ajtón, viszont a sikítás megrémítette. Nem hitte volna, hogy csak azért, mert találkozni szeretne vele, képes bántani másokat. Moriarty terve pont úgy haladt, ahogy ő szerette volna: Sherlock leszalad a lépcsőn a ki lakásba, hogy megnézze, mi történt. Ott állt Mrs. Hudson pár négyzetméteres kis lakásában, s vele szemben a legnagyobb ellensége, Jim Moriarty állt.
Néhány utcára a Baker Streettől, egy háztömb 23-as lakásában John Watson éppen hanyattfekve kapkodott levegő után kedvese hálószobájának széles és puha ágyán. Oldalra fordította a fejét, és mosolyogva fürkészte szerelme, Linda Green kipirosodott arcát és formás, ívelt, piros ajkait. Linda odabújt Johnhoz, és egy puszit nyomott az arcára. Aztán kibújtak egymás öleléséből, és felöltöztek.
Nem sokkal később újra a nappaliban ültek, vagyis John, a kandalló előtt, a kanapén, míg Linda mosollyal az arcán tett-vett a konyhában. Hol a hűtőből szedett ki néhány dolgot, aztán tálakat vett ki meg kanalakat. Leoltotta a villanyt, és két tálkával tért vissza. Gesztenyepürével, amin hatalmas tejszínhabtorony tornyosult, benne egy-egy kanállal.
- Tessék, tudom, hogy sok tejszínhabbal imádod – nyújtotta felé, és mellé huppant.
- Tévedsz. Töménytelen tejszínhabbal a legjobb – mosolygott hálásan, és alig várta, hogy egy nagy kanállal el is kezdje enni.
A lobogó tűz nézése közben majszolták a karácsonyi édességet, s néha motyogott valamit John. A kandalló mellett közvetlenül volt egy széles ablak, ami az utcára nézett, a kinti sárga fények megvilágították a világos függönyt. A karnison vörös és zöld boák voltak fölaggatva, s ahogy másik szögből látta, mindig más ponton csillantak meg az apró csillagok.
Míg John Watson meghitt pillanatokat élt, és élvezte a karácsony minden pillanatát, míg a néhány utcával arrébb tartózkodó barátja, a rendkívül tehetséges nyomozó hatalmas bajba keveredett.
Szemtől szemben állt a „Pókkal”, a saját hálója közepén gubbasztva, s képes mindent megtenni azért, hogy végrehajtsa ördögi tervét. Bár Sherlock nem értette, hogy miért pont karácsonykor tűnt fel újra, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami homályos volt számára. Oldalt, a kis fotelben ült öntudatlanul a kedves és folyton vidám néni, aki mindig mindenkinek csak a jót akarta. Jim előrelépett, felvonta bal szemöldökét és közben ördögi mosoly tűnt fel az arcán.
- Nem hitted volna, hogy még találkozni fogunk, mi?
- Valóban nem – felelte, s próbált nyugodt maradni, ám Jim Moriarty tökéletesen átlátta Sherlock gyengeségét, és azt is, hogy tenyere izzadni kezd.
- De itt vagyok! És nem örülsz nekem? – lépett még közelebb hozzá.
- Miért kéne örülnöm magának, hiszen a halálba kergetett!
- Jaj, látom, mindjárt felrobbansz, hogy megtudd, hogyan csináltam. Nos, mint akkor is mondtam, az adósod vagyok, örökre. És te én vagyok.
Ekkor értette meg Sherlock, hogy miről is beszél valóban Jim. Ahogy ő is tette még évekkel ezelőtt: megtévesztette a világot, míg Jim távol maradt mindentől, és csak most bukkant fel újra. A magyarázat viszont szörnyen találó volt és igaz is, hiszen Jim Moriarty valójában Sherlock Holmes. Tudta, hogyan semmisítheti meg, ha egy a lelkük, bár nem ugyanazon az oldalon harcolnak; „véget kell vetnie magának”.
- Hm – s kitört belőle a nevetés.
- Mi az? Most megint azt csinálod, mint három évvel ezelőtt? Nevetsz a halálod előtt? Ugyan, szánalmas és ódivatú vagy – vágta hozzá gúnyosan.
Váratlan dolog történt. A bejárati ajtó kinyílt, de Jim nem látta tisztán, hogy ki az, csak egy fekete árnyékot vett ki mindössze. Hosszú kabátot viselt, cipője sarka tompán koppant a padlószőnyegen, amikor lépett egyet. Ahogy egyre közelebb ért, arca kezdett kirajzolódni. Sötét, egyenes haja fátyolszerűen bomlott vállaira, arca finom vonalakkal büszkélkedett. Szeme fényes, és bosszúvággyal teli. Ajka vörös, mint a vér. Tartása egyenes, határozott. Elhelyezkedett Sherlock mellett, s szemtől szemben állt azzal a férfival, aki teljes mértékben Sherlock Holmes sötét oldala.
- Nem lehet igaz, hogy még életben vagy – mormolta, és kábultan meredt a Nő szépséges arcára.
- Nevezhetjük Sherlocknak, vagy Jimnek is, de én akkor is a rosszfiúkat szeretem – harapott finoman az alsóajkába, és lassan közelített Moriarty felé.
- A rosszkislányok mindig is jól jártak velem.
Még egyet léptek mind a ketten, és egymásnak estek. Jim Moriarty azt sem tudta, hogy mit higgyen, amikor meglátta azt a nőt, akiért már régóta fáj a szíve, és most az övé…
Miután forró csókjuknak vége szakadt, az ajtó felé indultak. Irene Adler még visszafordult, és egy bájos mosoly kíséretében intett egyet. Sherlock tisztán leolvasta ajkairól a ’Boldog Karácsonyt, Sherly’ mondatot, és nyugodt szívvel figyelte, ahogy a két alak távozik a kék Audival. Soha többé nem látom őket. Megszöktek együtt… milyen romantikus. Hatalmas eleganciával és dicsőséggel lépcsőzött fel a lakásba. Felemelte gyönyörű aranybarna hegedűjét, és a We wish you a Merry Christmas dallama lágyan hasított bele a csendes estébe.
John Watson karácsonya pontosan úgy telt el, ahogy szerette volna: békességben és szeretetben. Ám valami mégis fájdította a szívét; az az SMS, amit az imént olvasott a mobilján. Bár tudom, hogy mindjárt kitörli, azért szeretnék boldog karácsonyt kívánni. SH
Elszorult a szíve, hiszen amióta ismeri, igaz barátként, és egy szeretetteljes testvérként tekint Sherlockra. Letette az üres, maszatos tálkát, és szerelme felé fordult.
- Linda, nagyszerű volt ez az este, de szörnyen nyomja a szívemet valami…
- Micsoda?
- Olyasvalamit nem tettem meg, ami nélkül nem lenne ez a karácsony igazi karácsony a számomra.
A nő nem felelt, sóhajtott egyet és újra a férfi melegséget árasztó, ragyogó kék szemébe nézett.
- El kell mennem. Ugye nem haragszol meg rám? – kérdezte reménykedve.
- Persze, hogy nem. Tudom milyen az, amikor rájössz, hogy ki nélkül nem igazi a karácsony. Menj csak, John – felelte őszintén, és egy puszit nyomott szeretett doktorának arcára.
- Köszönöm, hogy megértesz, Linda. Boldog karácsonyt – súgta a fülébe, és már fel is pattant a kanapéról. Felkapta kabátját, rögvest belebújt és intett még egy utolsót, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
Az utca csöndes volt, s a frissen esett, ropogós hóban lépkedve elindult a főút felé, hogy taxit foghasson.
23:56
Baker Street
Az utcában a nap utolsó taxija állt meg, egy elszánt, jó lelkű férfi szállt ki belőle. Az ajtóban elfordította a kulcsát egyszer, mire az egyből kinyílt. Nem volt ideje meglepődni, becsukta maga után a nehéz faajtót, letopogta a havat a cipőjéről, és izgatottan szalad fel a lépcsőn. Benyitott a lakásba. A nappali közepén hegedűvel a vállán csodás karácsonyi hangulatot teremtett a nyomozó, aki elmosolyodott a belépő férfi láttán. Letette a kecses hangszert, odalépett Johnhoz, és szorosan magához ölelte.
- Boldog karácsonyt, Sherlock! – mondta tiszta hangján a volt katona.
- Magának is, John! Magának is!
Elengedték egymást, mert már kezdett a helyzet kínossá válni. Leültek egymással szembe a kandalló mellé és mosolyogva hallgatták a hatalmas óratorony mély, bizsergető éjféli harangszóját.
Vége
Boldog Karácsonyt! J
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Először is szeretném megköszönni, hogy elolvastad, és írtál egy őszinte kerek véleményt, aminek nagyon örültem! Bizony, egy szerzőnek jól esnek a vélemények a "műről". Egy véleménynek őszintének kell lennie, amilyen ez is volt, kiemelted, hogy mi tetszett, és megemlítetted, amit hibáztam.
Én köszönöm, hogy elolvastad! :)