Reggel arra keltem, hogy mellettem sír a kis Rosie. Fáradtan és nyűgösen kinyitottam a
szemem, és a kezembe vettem a kis csöppséget.
- Rosie! Ssss! – csitítottam, de ő csak sírt.
Járkáltam össze-vissza, és ringattam a kezemben. Simogattam a hátát, és beszéltem hozzá,
de nem akart elhallgatni. Kivittem hát a konyhába, ahol melegítettem neki egy kis tejet.
- Együnk szépen, aztán meglátjuk mi lesz jó? – beszéltem hozzá.
Úgy terveztem, felhívom Johnt, hogy a lánya beteg. Nem akartam sürgetni, de mégis csak
ő az apja, tudnia kell róla, minél előbb. Arról nem is beszélve, hogy gyerekorvoshoz kell
vinni.
Amint a tej felmelegedett, ellenőriztem, hogy nem túl forró-e, majd a kislány szájába
tettem a cumisüveget. Egyből elhallgatott, és elkezdett enni. Ennek örültem, mert ez jó jelnek
számított a betegsége szempontjából.
Kezembe vettem a telefont, és felhívtam a barátomat. Vártam, hogy felvegye, és közben
néztem a kicsit.
- Ez itt John Watson üzenetrögzítője, épp dolgozom, hagyj üzenetet… – szólalt meg a
hangpostája.
Letettem a telefont, és Rosie-ra néztem. Úgy tűnik ketten maradunk, és rám hárul az is,
hogy dokihoz vigyem…
Egy kis időre lefektettem a kislányt az ágyamra, amíg megreggeliztem. Hallottam, hogy
nyöszörög és sír, de nem tudtam mit tenni. Muszáj voltam én is enni, és addig sajnos egyedül
kellett hagyjam. Viszont amint végeztem bementem, és megvigasztaltam.
Miután elcsendesedett, és némiképp vissza is aludt, felhívtam a gyerekorvosát, és
megkérdeztem, mikorra tudnám bevinni hozzá a kicsit. Azt mondta délre vihetem, szóval még
egy ideig el kellett vele lennem.
Szerencsére úgy ahogy aludt, így próbáltam elfoglalni én is magamat valamivel. Úgy
gondoltam ebédet, majd hazafelé veszek a közeli kifőzdében, így inkább bekapcsoltam a
gépem, és azon keresgéltem. Próbáltam keresni valami normális, nem túl drága, de elég
messze levő helyet, ahova elmehetnék kikúrálni magamat Sherlockból. Nem tudtam még,
mikor mennék, hisz szabadságot kell akkor kivennem, és azt sem tudtam, mennyi időre. Csak
neki kezdtem, ha már volt némi időm.
Nagyjából egy órája ültem a gép előtt, mikor meghallottam Rosie-t. Felvettem, és
megnyugtattam. Nem sokára elindultunk az orvoshoz, hogy megvizsgálja a kicsit. Egész úton
nyöszörgött, és siránkozott. Sajnos ezúttal a taxit sem tudtam elkerülni, így kénytelen voltunk
azzal menni.
Mikor megérkeztünk, leültem a váróban, és nyugtatgattam a kicsit. Csak pár percig kellett
várnunk, aztán kiszólt Mr. McCarthy asszisztense, és bevittam a kicsit. Elmondtam, mi a baja,
a doktor úr pedig megvizsgálta. Próbáltam elterelni Rosie figyelmét, hogy ne sírjon annyit, de
nem igazán ment.

A gyerekorvos végül felírt egy szirupot, amit a tejéhez kell hozzáadni, aztán
hazaindultunk. Vagyis hozzám. Ezúttal már jobban bírta az utat, és csendben is volt egy ideig.
A közeli kifőzdében vettem magamnak ebédet, majd hazaértünk.
Levetkőztettem a kicsit, és melegítettem neki tejet. Közben megnéztem, hogy mennyi
szirupot tegyek hozzá, és miután ellenőriztem, hogy nem túl forró-e, eleget tettem az orvos
utasításának. Végül leültem az egyik székemre, Rosie-t az ölembe fektettem, és elkezdtem
etetni.
Hiányozni fog, ha elmegyek. A kis barna szemei, a rövid, kissé göndör fürtjei. Még ha nem
is hónapokra, évekre terveztem elmenni, tudtam, hogy hiányozni fog a kis keresztlányom.
Imádtam, és ahogy vigyáztam rá, rájöttem, hogy én is szeretnék lassan egy kicsit. Olyat, mint
Rosie, akire vigyázhatok, aki megvigasztal, és aki mindig velem van.
Miután végzett, lefektettem a földre játszani, én pedig megmelegítettem a kifőzdéből az
ebédemet, hogy megegyem. Miután végeztem, felvettem Rosie-t, és lefektettem délutáni
alvásra. Arra gondoltam, hogy így legalább lesz egy kis csendes, szabad időm, és pihenhetek
majd én is.
Egy fél órája altathattam el a kislányt, mikor csöngettek az ajtómon. Kimentem, és John
állt velem szemben.
- Szia! Jöttem Rosiért.
- Szia! Nemrég altattam el.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá. – mondta, miután bólintott.
- Nincs mit. Próbáltalak hívni… De nem vetted fel, szóval elvittem az orvoshoz…
- Mi történt?
- Láza volt, de az orvos szerint semmi komoly. Adott egy szirupot, tedd a tejéhez, és
meglesz. Rá van írva, hogy mennyit…
- Rendben. Köszönöm Molly!
- Nincs mit. Viszont előre szólok, hogy valamikor majd elmegyek, szóval egy ideig nem
tudok majd Rosiera vigyázni.
- Hova mész? – csodálkozott.
- Még nem tudom. Amolyan kis nyaralásféle lenne… - próbáltam álcázni magamat.
- Értem – mosolyodott el.
- Összepakolok Rosienak… - kezdtem is el.
Szándékosan nem kérdeztem meg, hogy sikerült az ügyük. Érdekelt, de nem akartam, hogy
ezt tudja. John így is tudja, hogy szerelmes vagyok Sherlockba, de nem érdekelt. Nem
akartam megint ezt bizonyítani. Nem akartam érdeklődni felőle. Ha már elmegyek, és itt
hagyom, teljesen magam mögött akarom hagyni.
Kivittem Johnnak a kicsi cuccait abban a hátizsákban, amit még ő hozott, majd óvatosan
kihoztam a kislányt is. Nagyon odafigyeltem, hogy véletlenül se keljen fel, hanem aludjon, de
mikor átadtam az apjának elkezdett nyöszörögni. Ezután John gyorsan ment is, ringatta a
kislányát, hátha visszaalszik.
Most, hogy egyedül voltam, neki tudtam látni rendesen a Sherlock-kúrámnak. Az országot
már kiválasztottam: Olaszország. Tudok olaszul, messze van, és a tengerparton ki tudom
magamat pihenni. A kultúrát is jobban meg tudom ismerni, hisz tele van látványossággal, és
az emberek is segítőkészek. Tökéletes helye annak, hogy magam legyek, feltöltődjek, és
kipihenjem ezt az egészet.
Szállodát keresgéltem a neten, mikor ismét csöngettek. Csak negyed óra telhetett el, ezért
azt hittem John az. Elfelejtettem volna eltenni valamit? Vagy ő hagyott itt valamit? Esetleg
Rosie-t nem tudja elaltatni, és visszahozza, hátha én el tudom? Ezen töprengtem, mikor
kimentem ajtót nyitni. De nem John állt ott, hanem Sherlock.
- Bejöhetek? – nézett rám.

Nem tudtam, mit tegyek. Akartam is, hogy bejöjjön, meg nem is. Akartam vele lenni,
mindennél jobban, de hahó! Épp most készülök elmenni, és elfelejteni őt…
- Gyere… – engedtem be félig kelletlenül. – Bocs a rendetlenségért…
Sherlock nem szólt semmit, csak leült.
- Kérsz valamit inni? – kellemetlenül éreztem magam.
- Nem. De beszélni szeretnék veled.
- Miről?
- Tegnapról.
- Hallgatlak…
- Hosszú történet ez… Régen kezdődött…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.