Pánikroham tört rám, sírva rohantam a fürdőszobába. Az ebédre elfogyasztott fél szendvicset könnyek között öklendeztem vissza. Kiöblögettem a számat, és zokogva rogytam le a jéghideg kőre. Amint kicsit összeszedtem magam, és az erő is visszatért a lábaimba, bekóvályogtam a szobába és a telefonomért nyúltam. A könnyektől még mindig homályosan láttam, és hirtelen azt sem tudtam, hogy működik a mobilom, hogyan kell előkeresni névjegyzéket, ezért emlékezetből pötyögtem be számot. Fogalmam sem volt mit fogok mondani, csak két szó járt a fejemben, az egyik az volt, hogy sajnálom… de nem volt rá szükség, mert az első kicsöngés után a szomszéd szobában csendült fel a U2-tól a Vertigo. Remegve futottam a hang irányába. Ben iPhone-ja az éjjeli szekrényen hevert. Nem vitte magával. Azt akarja, hogy békén hagyjam. Hallani se akar rólam. A szívem ismét leírhatatlan mértékben kezdett el fájni, nem is emlékszem valaha éreztem-e hasonlót. Újabb hisztérikus sírás tört rám, a két telefonnal a kezemben lekuporodtam az ágyára, és újra megcsörgettem Ben mobilját, de ezúttal végighallgattam a dalt, vagy legalábbis, amíg szét nem kapcsolt. Magamhoz öleltem a párnáját és mélyen magamba szívtam az illatát. Eszembe jutott, mikor 2009. nyarán elrángattam Bent egy U2 koncertre. Először kézzel-lábbal hadakozott, mondván, miért nem keresek valakit, aki tőle egy kicsit jobban szereti a zenekart, és neki most egyébként sincs ideje erre. Oliviával éppen hullámhölgyben volt a kapcsolatuk, nekem a kiadó visszadobta az egyik kéziratomat. Úgy gondoltam, mindkettőnkre ráfér egy kis kikapcsolódás, és addig nyaggattam, amíg igent nem mondott. A vége az lett, hogy velem együtt tombolt, csápolt, üvöltött egész estén át. Mivel én közelebb laktam, azt ajánlottam, hogy aludjon inkább nálam, így hozzám mentünk, és csak egy egészen kicsit voltunk becsípve, de tényleg. Végigénekeltem a lakásomhoz vezető utat. Aztán bedőltünk az ágyba és amint letettem a fejem én rögtön el is aludtam. Amikor hajnali háromkor felébredtem, ő még mindig a plafont bámulta, azt mondta, gondolkodik. Másnap borzalmas macskajajjal ébredtünk, és csak suttogva tudtunk beszélni a rekedtségtől.

Ismét elkönyveltem magamban, hogy mekkora ökör vagyok. 

A hányástól még mindig förtelmes, keserű-sós ízt éreztem a számban, összeszedtem magam és kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis narancslevet. Az üveget már rég visszatettem, tehetetlenül, gondolataimba roskadva álltam a nyitott hűtő előtt. Mintha hideg kicsit kijózanított volna, támadt egy ötletem.

- Adam! – világosodtam meg.

Visszamentem Ben szobájába, és lapozgatni kezdtem a telefonom névjegyzékét. Ha Ben beszélni akar valakivel, és az nem én vagyok, akkor Adamhez fog menni.

Hosszasan szemeztem a nevével.

– Nem, ez nem a legjobb ötlet – beszéltem meg magammal és tovább görgettem. – Alice. – rányomtam a hívásra, kicsöngött.

- Halló! Szia Hanna! – köszönt a mosolygós hang a vonal túlsó végén.

- Szia Al – üdvözöltem remegő hangon.

- Valami baj van?

 - Nincs nálatok Ben véletlenül? Vagy nem hívta Adamet? – hadartam.

- Nincs, és… nem is telefonált.  Miért, mi történt?

- Összevesztünk – sóhajtottam a könnyeimmel küszködve.

- Oh… – Alice csak ennyit tudott reagálni hirtelen, s közben hallottam, hogy Adam is érdeklődik a vonal másik végén. Veszekedtek, felelte Alice halkabban a férjének, aztán ismét a telefonba beszélt. – Min vesztetek össze?

- Kettőnkön – foglaltam össze röviden. – A fejéhez vágtam, hogy inkább menjen és szedjen fel egy nőt egy bárban. Erre nagy ajtócsapkodás közepette elment itthonról.

- Próbáltad hívni?

- Persze. A telefonja itt csörög a kezemben.

Pár másodpercig tartó tanácstalan csend üvöltött a vonal túlsó végén.

- Talán… talán kicsit egyedül szeretne lenni. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára lenyugszik és hazamegy.

- Te nem láttad a tekintetét. Ez nem egy egyszerű Ben-Hanna vita volt! Dühös volt és undorodott tőlem… - a hangom hisztérikusságától még én magam is megrémültem.

- Jól van Hanna, nyugodj meg. Csak feküdj le aludni, reggelre biztosan otthon lesz.

- Képtelen lennék aludni… Ha esetleg telefonálna, vagy odamenne, megcsörgetnél?

- Persze.

- Köszönöm – zártam a beszélgetést erőtlenül.

Hiába mondta Alice, hogy nyugodjak meg, fel-alá járkáltam, egyfolytában járt az agyam.  Azon kattogott, hogy mi van, ha valami történik Bennel, még a telefonja sincs nála. Vagy ha tényleg összejön egy nővel…

Nem is tudom a Richarddal való szakításunk előtt mikor sírtam utoljára, bánatomban. Féltékeny sem voltam soha azelőtt, és jogom akkor se lett volna.  Ben szabad volt, és én küldtem el, hogy keressen magának egy nőt. A legjobban attól rettegtem, hogy bosszúból hazaállít egy nőcskével, és szemem láttára flörtölget vele. Hirtelen azt sem tudtam, ha ez bekövetkezik, hova meneküljek. Mikor hozzá költöztem, nem hittem, hogy ennyire bonyolulttá válnak köztünk a dolgok és gondoltam, hogy esetleg időnként máshol kell töltenem az éjszakát. Ciki lett volna, ha felhoz valakit a lakására, én meg pont ott tévézgetek a nappaliban, nem is beszélve a papírvékony falakról. A probléma egészen eddig az éjszakáig nem állt fenn, de most csomóval a gyomromban figyeltem, mikor lassít egy taxi a ház előtt, és vajon hányan szállnak ki belőle.

Kezdett ismét hatalmába keríteni a pánik, muszáj volt beszélnem valakivel. Most David számát tárcsáztam.

- Tessék! – szólt bele egy nem túl vidám női hang.

- Moira – állapítottam meg kissé meglepetten. – Helló! Dave ott van?

- Most ért haza. Vacsorázik – vágta rá hűvösen. – Nem tudsz aludni, Hanna?

- Bocs, ha késő van, de nincs kedvem, most veled vitatkozni, Daviddel szeretnék beszélni, átadnád neki?

Nem válaszolt semmit.

- Hanna – vette át a telefont Dave.

- Szia, ne haragudj, hogy zavarok, megint, de hülyeséget csináltam.

- Mi történt?

- Összevesztünk Bennel.

Elmeséltem neki mindent, és lesütött szemekkel, könnyek közt hallgattam végig az én bölcs barátom kioktatását.

- Megoldást keresel, egy egyébként nem létező problémára. Képtelen vagy szembenézni a helyzettel. Akárhányszor is rágod át, újra és újra, mindig oda fogsz kilyukadni, te is tudod. Egyszerűen szereted őt és kész. – ennél a pontnál éreztem úgy, hogy nem elég biztonságos, ha csak az ágy szélén ülök. Valami olyasmit vágott a fejemhez, amit addig nem akartam tudomásul venni és a létező minden módon tiltakoztam ellene.  – Próbálsz racionálisan gondolkodni, de ez hülyeség. Hagyd ezt abba, mert el fogod veszíteni. – elszorult a szívem attól, amit David mondott. – Hanna, hónapok óta ezen tépelődsz. Tudom, hogy történt valami, ami rádöbbentett, mit érzel. Nem várom el, hogy elmond mi volt az, legyen ez a kettőtök titka, de nem hiszem el, hogy még most sem jutottál el addig, hogy felfogd, ez már jóval több egy barátságnál, és ideje lenne tovább lépnetek. Mindketten megpróbáltátok egymás nélkül, de nem ment. Térj észhez végre, és most először próbáld ki milyen az, mikor nem te irányítod az életedet! – szinte egy szuszra mondta el mindezt, idegesen, és indulatosan.

Döbbenetemben nem jutottam szóhoz.

- Ne haragudj! Kicsit elragadtattam magam.

- Nem, kellett már ez a mentális pofon, és teljesen igazad van, de azt hiszem, most mindent elrontottam.

- Figyelj! Nem akarom azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert nem tudhatom – kezdte David a tőle megszokott őszinteséggel.

- Kösz, ezzel megnyugtattál – vágtam közbe.

- De nézd a jó oldalát, egyszer csak haza kell mennie, és akkor tisztázhatjátok a dolgokat, szóval csak várj!

- És közben szép lassan begolyózom. Nem probléma. Hogy lehettem ilyen hülye?

- Nem vagy hülye, csak kicsit vak és önfejű.

- Na jó, menj vacsorázni! Köszi a fejmosást! Puszilom a srácokat!

- Nincs mit. Átadom. Majd azért hívj fel, hogy mi lett, oké?

- Rendben, persze.

Letettük a telefont, az agyam jeges kijózanodása azonban sajnos nem hatott a végtagjaimra. Ha nem ülök, biztos összeesek, a lábaimat legalábbis nagyon bizonytalannak éreztem, de egy mély lélegzetvétel után erőt vettem magamon, felfogtam Ben párnáját és telefonját és kivánszorogtam a nappaliba. Sötét volt, csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a helyiséget. Arra sem lett volna szükség, akár csukott szemmel is eltaláltam volna a kanapéig. Pontosan tudtam, melyik bútordarab hol van, sőt egyáltalán, hogy mi hol van, mitől hány lépésnyire, vagy melyik fiókban, szekrényben, polcon. Tudtam, melyik a kedvenc kávéja, cigije, whiskyje, söre, bora, tusfürdője, samponja, fogkrémje, parfümje, öblítője. Mikor volt utoljára náthás, milyen vitaminokat kellene szednie, és melyiket szedi is, mikor kell legközelebb dokihoz mennie, el mehetek-e én helyette, vagy muszáj neki is ott lenni. És most már azt is tudtam, miért tudom ezeket.

Letettem a telefonokat a dohányzó asztalra, ledőltem a kanapéra és Ben párnáját a fejem alá gyűrtem. Az illatát érezve csak még nagyobb lett a lelkiismert-furdalásom. Észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor megláttam a könnyfoltot a párnán. Eldöntöttem, hogy bármeddig is kell ébren maradnom, ott fogom várni. A másik ötletem az volt, hogy meztelenül befekszem az ágyába, de ezt gyorsan el is vetettem. Elgondolkodtam, hogy talán össze kellene pakolnom a cuccaimat, mert lehet, hogy ha hazajön, megkér, hogy költözzek el, vagy magamtól kellene felajánlanom. Bár valószínűleg előbb költözne el ő, minthogy engem kitegyen a lakásból. Fene vigye azt a lovagias természetét, ezen elmosolyodtam. Főztem egy teát, majd visszaültem a kanapéra. Valamikor hajnali három óra körül elnyomott az álom.    

Arra ébredtem, hogy Ben ott ül mellettem, és egy tincset simít ki az arcomból. Már világos volt. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, csak felültem, és a nyakába borultam, egy pillanatnyi habozás után ő is megölelt.

- Sajnálom, Ben, sajnálom, nem akartalak megbántani, hülye vagyok, olyan hülye, annyira sajnálom, ez volt életem legborzalmasabb éjszakája… – hadartam egy levegővel a nyakába temetkezve, nem mertem a szemébe nézni. Szipogtam és potyogtak a könnyeim. - Nagyon utálsz?

- Igen, nem – sóhajtott rekedten és szorított az ölelésen. Boldog melegséget éreztem, ez a reakció egyből megnyugtatott. - Megbántottál, és… haragudtam – elhajolt tőlem, majd gyengéden letörölte a könnyeimet. - De semmiképp nem utállak. – Ő is nagyon nyúzottnak tűnt. Az éjszakázástól és valószínűleg a töménytelen cigifüst miatt kivörösödött szemei viszont mosolyogtak. Most figyeltem csak fel arra, hogy már otthoni ruhában volt, és a haja kicsit vizesen lógott a homlokába, sampon és tusfürdő illatát éreztem rajta, tehát már zuhanyozott.

- Mikor… mikor jöttél?

- Körülbelül egy órája, azt hiszem. Letusoltam… nem, nem ébresztettelek fel, mert… a fenébe is… borzalmasan néztem ki – sóhajtott. Hiába próbálta meg felfrissíteni magát, látszólag az alkohol hatása sem múlt még el teljesen, összeakadozott a nyelve és a szokásosnál is jobban selypített. – Nem is… nem is tudom, mi fáj jobban, a fejem, vagy az, hogy milyen hülye voltam.

- Hol voltál? – bukott ki belőlem a kérdés. – Vagyis ne, bocs, az égvilágon semmi közöm hozzá… - mondtam kicsit több rémülettel a hangomban, mint amennyit megengedhettem volna magamnak, de ha egy másik nővel volt, inkább nem akartam tudni. Zavaromban elhúzódtam tőle, ezért most úgy ültünk egymás mellett, mint két karónyelt kiskamasz, egyenes háttal, összeszorított térdekkel, azt hiszem ő engem nézett, miközben én a lábujjaimat bámultam.

Mély levegőt vett. A szemem sarkából láttam, hogy jobb kezével hátrasimítja a haját, és a tincseivel babrál a füle mögött. Azt hittem, ismerem minden mozdulatának a jelentését, de ez most annyi minden lehetett. Összenéztünk. Tudom, azt mondta, már nem haragszik, vagy legalábbis én így értettem, de most mintha mást láttam volna a tekintetében. Oké, elhatároztam, bármi is jön, szembenézek vele, pedig ismét erősödő pánik lett úrrá rajtam.

 - Tudod Hanna - kezdte, és elfordította a fejét, én meg már láttam a szívem felé közeledő tőrt. –, az éjszaka sokat ittam.

- Igen, azt érzem – jegyeztem meg csöndesen, mire újból felém fordult és kicsit elmosolyodott. Mintha még a nap is kisütött volna.

- Ami azt illeti, rendesen bepiáltam, rohadt… sokat… ittam… – folytatta ismét az ablak felé beszélve. – Nem akartam úgy, olyan állapotban hazajönni… úgyhogy James kanapéján aludtam, már amennyit aludtam. De… láthatod, nem sikerült teljesen kijózanodni, azt hiszem… borzalmas vagyok… – fújt maga elé kissé dühösen.

Hatalmas kő esett le a szívemről, felbátorodtam.

- Hála az égnek, James… - szaladt ki a számon.

Úgy nézett rám, mintha megpróbált volna olvasni a gondolataimban, aztán folytatta. - Iszogattunk, beszélgettünk. Pontosabban én ittam és beszéltem javarészt.

- Akkor vele voltál és nem egy nőnél – állapítottam meg, bár azt hiszem, Ben hallotta a félig kérdő hangsúlyt ebben az egyszerű kis mondatban.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy tényleg egy nővel vagyok? - kérdezte homlokráncolva, hangja lágy volt és egy picit sértődött.

Szégyenkezve lesütöttem a szemem.

A következő pillanatban csak egy rántást éreztem, és hogy megint nagyon közel vagyunk egymáshoz, a lehető legközelebb, Ben ugyanis magához húzott, és szorosan átölelt. – Ó, Hanna – a sóhajtássá halkult hangja végigbizsergett a gerincemen, olyan finom volt és megnyugtató. Aztán elhúzódott, épp csak egy apró csókot adott a számra, a tekintete fürkésző volt. – Te még mindig nem hiszed el… Miért?

- Mit… mit miért?

- Hanna, már mondtam, hogy téged akarlak, senki mást. Miért nem hisz… – ezt a mondatot már nem tudta befejezni, mivel gondolkodás nélkül megcsókoltam. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája.

- Mi, mi az…? – kérdeztem zavartan, miután elhúzódtam.

- Ha tudom, hogy csak ennyi kell ahhoz, hogy végre megcsókolj, már rég bevetettem volna a másik csaj trükköt – közölte egyszerűen, s ellenállhatatlan félmosoly jelent meg a szája szélén. – Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen féltékennyé lehet tenni.

- Óh, csak fogd be és… – még mielőtt bármi mást mondhattam volna, ő megragadott a tarkómnál fogva és az ajkaihoz húzott. Csodálatosan finom, kedves, gyengéd, megfontolt csók volt. Nem volt benne semmi követelőzés, vagy erőszakosság, csak puha ajkai és nyelve simogató érintése. Épp olyan, mint amilyennek minden első csóknak lennie kellene. Bár nekünk már nem ez volt az első egymással, mégis ezerszer jobb volt, mint amire emlékeztem. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg ott van-e, vagy csak a képzeletem játszadozik velem, elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz? – kérdezte megtörve a csókot. Az ő arcán is fülig érő vigyor ült.

- Néhány órája még úgy éreztem vége mindennek.

- Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen.

Már hajolt, hogy megint megcsókoljon, amikor pityegett a telefonja. Mérgesen nagyot fújt, én felkuncogtam. Előhalászta a zsebéből.

- SMS Jamestől – mutatott a kijelzőre. – Azt kérdi, hogy a kibékülésünk melyik szakaszában vagyunk, hogy… eljutottunk-e már az ágyig? – erre felhúztam a szemöldököm. – És, hogy nem fogod-e megölni, amiért félrészegen engedett haza?

- Nem, nem azért fogom kinyírni. Cuki vagy spiccesen – nyomtam egy puszit az ajkaira. – Add csak ide! - mosolyogva kivettem a kezéből a mobilt és felhívtam a kedves barátját. Kicsengett.

- Helló – szólt bele James. – na, sikerül már...

- Helló Jimmy! – vágtam közbe.

- Hanna! Óh… Hellóóóóó, Hanna… Szóval… csak azt akartam... – kereste a szavakat dadogva, ezzel már majdnem beérte Ben részeg selypítését, nyilván nem rám számított. – Remélem zavar… ok…

- Nem felejtettél el valamit?

- Mi-mit?

- Dobni egy SMS-t, hogy "Helló! B. nálam van, ne aggódd magad halálra." Vagy valami ilyesmi.

- Bocsesz… – sajnálkozott. – De akkor minden oké, ugye?

- Az. Minden oké – simogattam meg Ben arcát. – Nem tudom mekkora szereped volt benne, de köszönöm.

- A jövőben is bármikor készségesen…

- … leitatod, és aludhat a kanapédon? Azt mindjárt sejtettem – kuncogtam.

- Öhm, valahogy úgy…

- Adom Bent – mondtam, s Ben kezébe nyomtam a telefont, majd hozzábújtam

- Kösz, tényleg – szólt ő a telefonba mosolygós hangon.

- Ugyan haver, nincs mit – hallottam James hangját.

- Lehetne, hogy ez dolog… hogy Hanna és én… köztünk marad, ugye? Bár, gondolom, ezt…

- … ezt mondanod sem kell. Nyugodt lehetsz, tőlem nem tudja meg senki.

Ben mosolyogva kinyomta a telefont és ledobta a kanapé másik végébe. Amint visszafordult felém máris az ajkára tapadtam. Megint elmosolyodott, jobbjával közelebb húzott a mellkasához, szabad kezével ismét a tarkómnál tartotta a fejemet és vadul visszacsókolt.

- Mondd csak, mi változott tegnap óta? – érdeklődött.

- Rájöttem, hogy a hülyeségem miatt el is veszíthetlek. Ne tudd meg, milyen pokoli éjszakám volt! –szorosan átöleltem.

- Sajnálom, hogy csak úgy, minden szó nélkül leléptem, de kicsit ki kellett szellőztetnem a fejemet.

- Azon sem csodálkoztam volna, ha azzal jössz vissza, hogy fogjam a cuccaimat és húzzak a francba…

- Ilyet még akkor sem mondanék, ha nagyon-nagyon összevesznénk. Inkább elköltöznék én – simogatta meg a hajam.

- Igen, én is erre jutottam – nevettem fel halkan. – De a lényeg, hogy bármit mondtam, sajnálom, és ünnepélyesen visszaszívok minden szót, betűt, amit tegnap a fejedhez vágtam.

Hosszasan nézte a bűnbánó arcomat, majd megcsókolt.

 - Rosszul nézel ki – jegyeztem meg – Akarom mondani, fáradtnak. – helyesbítettem zavarodottan, és mosolyogva megsimogattam a karikákat a szeme alatt.

- Egy órát, ha aludtam – panaszolta és egy nagyot ásított.

Ismét furdalni kezdett a lelkiismeretem. A vállára hajtottam a fejem és szorosan öleltem.

- Én mindjárt elmegyek dolgozni, úgyhogy pihenhetsz.

- Nem maradhatnál ma itthon te is? Bebújnánk az ágyba…

- Ben!

- Aludni Hanna, csak alvásra gondoltam – nevetett. – Neked sem ártana.

- Én aludtam – vágtam rá mérgesen. Dühös voltam magamra, amiért nem voltam ébren, amikor hazajött.

- És mennyit? Három órát? Itt? – mutatott a kanapéra.

- Ideje készülődnöm. Ma muszáj bemennem. Lesz egy stábértekezlet, és előtte még a kiadóhoz is be kell ugranom.

- Valami gond van? – kérdezte a kiadó szót hallva.

- Nem fontos. - legyintettem.

- Hanna! – megfogta az államat, és maga felé fordította a fejemet – Nem szoktak csak úgy berendelni.

- Mondom, nincs jelentősége, tényleg – mosolyogtam, igyekeztem meggyőző lenni, de halványzöld szemei még mindig hitetlenkedve fürkészték az arcomat.

- Rendben – mondta és fújt egyet – menj, zuhanyozz le, öltözz át! Addig főzök kávét és csinálok valami reggelit. – javasolta.

Nem kellett tovább nógatnia, így is tettem. Fél óra alatt összeraktam magam a fürdőszobában, megreggeliztünk, elbúcsúztam, aztán kelletlenül elindultam az értekezletre.

Késő délután, amikor hazaértem Ben nem volt otthon. Már akkor tudtam, mikor beálltam a garázsba és a Jag nem volt ott. Kicsit csalódott voltam, mert úgy siettem haza. Gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem. Nem sokkal később meghallottam a Jaguar hangját, ahogy befordul a kocsi behajtóra. A szívem egyre hevesebben vert, egész nap azt a pillanatot vártam, amikor újra megcsókolhatom.  A garázsajtóban vártam, meg akartam lepni. A motor elhallgatott, szöszmötölés zaja szűrődött át, egy puha ajtócsapódás, egyre közeledő lépések. Már vártam, mikor nyit már be, hogy végre megölelhessem, amikor tompa kopogás jött az ajtó irányából, mintha valaki a lábával rugdosná alulról.

- Hanna! Engedj be! – kiáltott. Én azonnal úgy is tettem. Kicsit meglepődött, hogy olyan gyors voltam.

- Hát te? – csodálkoztam a látványon, ami fogadott. A kezeiben szatyrok, és egy nagy doboz.

- Ma este randizni fogunk – jelentette ki széles mosollyal az arcán.

- Randizni?

- Gondoltam, hogy egy igazi, elmenős randiba úgysem egyeznél bele, úgyhogy házhoz hoztam. Vettem kaját, piát, sütit. – olyan édes volt, ahogy előadta. Mondania sem kellett, tudtam, hogy egész délután ezen fáradozott. Nem törődve a kezében lévő csomagokkal a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

- Óvatosan. Összenyomod a tortát – figyelmeztetett nevetve.

- Segítsek valamit? – érdeklőttem a bűvészkedését látva.

 - Nem, ez így most pont egyensúlyban van – felelte és elindultunk a konyha felé.

Ekkor megcsörrent a telefonja.

- Pont a legjobbkor – mérgelődött. – Előszednéd? – nézett rám a kérlelő szemekkel.

- Persze. Hol van?

- A bal zsebemben, itt elöl – válaszolta mosolyogva, és beleharapott az alsó ajkába, ahogy a szemembe nézett. Még a kezében lévő csomagokat is megemelte kicsit, hogy hozzáférjek a zsebéhez. Átfutott az agyamon, hogy direkt intézte így, mindenesetre a helyzet az én gondolataimban meglehetősen izgató volt. Biztos voltam benne, hogy neki is hasonló dolgok járnak a fejében, hiszen láttam a tekintetét, azt a csintalan fényt nem tudta elrejteni. Becsúsztattam a kezem a farmerja szűk, de mély zsebébe, ekkor bevillant, hogy elég valószínűtlen, hogy jobbkezes lévén a bal zsebében tartja a mobilját. Igazi hétpróbás gazember, na megállj csak! Lágyan megcsókoltam, miközben mélyebben a zsebébe dugtam a kezem. Ő nem lepődött meg, készségesen viszonozta a közeledésem. Az ujjaimmal óvatosan kutattam a bal combjánál, nem kapkodtam el túlságosan, de ahogy sejtettem, azt a fránya mobilt csak nem sikerült megtalálnom. Aztán, nem is olyan véletlenül, valami egészen más akadt a kezem ügyébe, s amikor rátapintottam, ő halk felháborodással belenyögött a csókunkba. Éreztem azt is, hogy mosolyog. Simogatni, masszírozni kezdtem, a másik kezemmel a farzsebébe nyúltam, és megmarkoltam a fenekét. Dupla büntetés, amiért azt hiszi, én nem lehetek rosszkislány. Újra felnyögött és ezúttal beleharapott az alsóajkamba.

- Hah… Hhhanna… - suttogta a számnak nyomva a sajátját, az egész teste megfeszült, elhúztam a fejem, miközben a kezem még mindig az egyre jobban keményedő izgalmát simogatta a vékony anyagú bélésen és az alsóneműn keresztül. Szemeiben láttam a szenvedést, amiért ő nem tud hozzámérni. Láttam, hogy már a szatyrokat is úgy markolja, hogy kifehéredetek az ujjai. Attól tartottam, elejti a tortát, ezért egy utolsó határozott szorítás után kihúztam a kezem a zsebéből.

- Oh, rossz zseb – tártam szét a karjaimat pimaszul.

Ben összeszorította ajkait egy mosoly közben, és aztán halkan felnevetett.

- Igen… ezt, azt hiszem, most megérdemeltem – bólintott, a Vertigo kezdő ütemei pedig épp ekkor csendültek fel másodszor valahonnan a zsebéből. A jobb zsebéből. Mindketten odanéztünk.

- Valaki nagyon kitartó – jegyeztem meg, s benyúlva ezúttal a megfelelő zsebbe, kihúztam a telefonját.

- John – Mutattam felé a kijelzőt. Az ügynöke kereste.

- Felvennéd?

- Persze - bólintottam. - Hello John, itt Hanna!

- Hello Hanna! Ben ott van?

- Igen, de most nem tudom adni, tele van mindkét keze. Pár perc múlva visszahív.

- Rendben.  De mondd meg, hogy mindenképpen hívjon, nagyon fontos!

- Megmondom.

Ben lepakolt a konyhapultra én pedig a kezébe adtam a telefont.   

- Azt üzeni, feltétlenül hívd vissza.

- Máris – felelte röviden és a mobilt egy nyegle mozdulattal a szatyrok mellé csúsztatta. Nem úgy tűnt, mint aki kezét-lábát töri, hogy visszahívhassa az ügynökét, ehelyett inkább a derekamnál fogva magához húzott és megcsókolt, csak röviden, mert megint felkuncogtam. Nem tudom, a csiklandozó csókja, vagy az egyre növekvő boldogságom volt-e a hibás, de még én is meglepődtem magamon.

- Hanna, mikor tudlak már végre egyszer úgy megcsókolni, hogy nem neveted el magad? – kérdezte mosolyogva. Szerencsére nem vette a szívére a dolgot, de hát tehetek én róla, hogy ezt váltja ki belőlem?

- Nem tudom, Ben, te vagy a férfi, találj ki valamit – feleltem kacéran. - Addig is, én szépen kicsípem magam, ahogy azt egy rendes randira illik.

- Nem szükséges, így is gyönyörű vagy – mondta mindezt olyan hangsúllyal, hogy kétely nélkül el is hittem, a szénaboglyára hasonlító hajammal, a kialvatlanságtól karikás szemeimmel, a kopott fekete melegítő nadrágomban, és az ezer éves, Bob Marleys pólómban, amit már ki tudja, hányszor kimostam. És abból, ahogy újból megcsókolt, tudtam, hogy nem csak úgy mondja, hanem komolyan is gondolja. - Ez vagy te, a lány, akit megismertem – tette hozzá, és egy újabb csók kíséretében megmarkolta Marley kifakult arcképét a mellkasomon. Csak egy futó, de határozott érintés volt, egy halk nevetéssel vegyült sóhaj kíséretében.

Anno mikor az egyetemen összefutottunk, épp a reggea korszakomat éltem, lehet pont az a felső volt rajtam akkor is.

A hűtőnek dőltem, a fémburkolata még ruhán keresztül is hideg volt, de Ben érintései egy pillanat alatt felmelegítettek. Bal karjával a fülem mellett támaszkodott, jobb tenyerébe fogta arcomat, és simogatta. Kezemet az övéhez emeltem, a szeme ragyogott. Tekintete úgy pásztázta az enyémet, mintha csak a legszebb festményt látná. Elmosolyodott. Ujjai az államra csúsztak, finoman hátraszegte a fejem, és megcsókolt. Először vadul és szenvedélyesen, majd apró, játékos csókokat lehelt az ajkaimra, amitől ismét rám tört a nevetést.

- Oké, remélem, hogy nem unod, mert ezt még nagyon sokat fogjuk gyakorolni – vetítette elém a jövőt, amitől azt hiszem még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Egy csókot nyomott a homlokomra, elnézést kért, és elhúzódva tőlem a telefonjáért nyúlt.

Tudtam, hogy Ben miatt nem kell kiöltöznöm, sminkelnem, neki tényleg mindegy volt, hogy mit viselek, vagy az, hogy hogyan áll a hajam, bár azt mindig jobban szerette, ha le van engedve. Sohasem gondoltam, hogy nem kellene kopott melegítő nadrágokban és szakadt pólókban, kócosan járkálnom előtte. De ez az alkalom megérdemelte, hogy kicsit kicsípjem magam.

Bementem a szobámba eltűnődtem, mit vehetnék fel. Eszembe jutott, hogy a díjátadóra szánt ruhákat még nem vittem vissza. Még szerencse, mert különben lőttek volna a kiöltözős ötletemnek. A szekrény ajtajára voltak felakasztva, nem is volt kérdés, hogy melyiket választom. Természetesen a bordót, amelyik Bennek is annyira tetszett. Már csak azt kellett kitalálnom, mit húzzak a lábamra. Volt egy elegáns, fekete magas sarkú cipőm, de iszonyatosan utáltam, nem tudtam elképzelni, hogy akkor is felvegyem, ha nem muszáj, és a padlót sem akartam összekarcolni vele. Kirohantam a nappaliba és feltúrtam a cipős szekrényt.

- Mit keresel? – érdeklődött Ben. A vállam fölött hátranézve láttam, hogy már befejezte a telefonálást, és most épp a szatyrok tartalmát pakolja ki a konyhapultra.

- Azt a fekete balerina cipőmet – válaszoltam a cipőszekrény tömött polcainak, nem láttam Ben arcát, de a hallgatásából ítélve biztosan nagyon értetlenül nézhetett rám. – Lapos talpú, fekete, két gyönggyel a tetején. Még ősszel hagytam itt – magyaráztam felegyenesedve, s felé fordultam. – Nem láttad?

Széttárta a karjait. Fogalma sem volt miről beszélek. Akkor eldőlt, marad a magas sarkú, hiszen csizmát vagy tornacipőt mégsem húzhattam. Visszamentem a szobába, átöltöztem, kicsit felfrissítettem a sminkem, gyorsan megfésülködtem, nem akartam nagyon megváratni, és azt sem, hogy a vacsi kihűljön. Kiléptem az ajtón, Ben a folyosó elején a falnak dőlve várakozott. Ő is kicsípte magát, sötétszürke nadrág, matt, fekete ing, és… zokni? Úgy látszik, csak én dobtam a kényelmet ma estére.

Mikor meglátott, felcsillant a szeme és elmosolyodott. Odasétáltam hozzá.

- Helló – köszöntem, beletúrtam a hajába, majd átkaroltam a nyakát.

- Helló – dörmögte és átölelte a derekamat.

- Végre egy magasságban, most nem kell nyújtózkodnom, lábujjhelyre állnom, ha meg akarlak csókolni – fejtettem ki a cipőm egyetlen hasznos tulajdonságát és megcsókoltam.

Ujjait végighúzta a hátamon, körbeforgatott.

- Reméltem, hogy ezt veszed fel, bár én a jó öreg Bobot is csíptem – megigazgatta a ruha ráncait, ott, ahol a pólómon a kép volt. – Gyere – fogta meg a kezem és a konyha felé vezetett.

Ami ott fogadott, arra nem voltam felkészülve. Azt hittem, majd bedobja a mikróba a kaját, és megesszük úgy a dobozból, ehelyett, az asztal gyönyörűen meg volt terítve és a közepén…

Elnevettem magam.

- Az meg mi? – mutattam az érdekes tárgyra.

- Öhm… Hát, a gyertyát elfelejtettem, úgyhogy előtúrtam egy régi lávalámpát. Hangulatvilágításnak megteszi – magyarázta kicsit zavartan. – Remélem, nem ráz. Azt hiszem, azért dobtuk ki. Vagy az az ufó lámpa volt? – mélyen elgondolkodott. – Inkább ne nyúlj hozzá.

- Nyugi, ha ma este bármit is tapizni fogok, az nem egy lámpa lesz – jegyeztem meg kicsit kacéran, átkaroltam a derekát, megcsókoltam, és becsúsztattam kezemet a farzsebébe, hogy szemléltessem előbbi kijelentésem. Mosolyra görbült a szája.

- Nocsak, Miss Holmes, nagyot változott a világ tegnap óta.

- Úgy látszik a csókod ilyen hatással volt rám – attól tartottam, hogy előbb-utóbb mi fogunk kárt tenni valamiben, és nem az a lámpa, érezhetően köztünk jóval nagyobb volt a feszültség, mint abban a szerencsétlen kütyüben.

- Van egy meglepetésem – jelentette.

- Még egy? Már eddig is eléggé meglepődtem.

A pulthoz lépett, és a hűtő takarásából előhúzott egy virágcsokrot és felém nyújtotta.

- Na ne! Tulipán? – szélesebb mosolyra már képtelen voltam.

Hét szál piros tulipán, a szirmaik széle fehér volt.

- A kedvenc virágod.

- Már az lenne a furcsa, ha nem tudnád – nevettem. – De miért pont hét?

- Ez volt az összes az üzletben. Hat virágboltban is jártam, de csak náluk találtam. Olyan furcsán néztek rám, mikor kiböktem, mit szeretnék. Nem értem, én vagyok az egyetlen férfi egész Londonban, aki tulipánt akar venni a kedvesének?

A csokor csodaszép színeit csodáltam, de erre a kérdésre felkaptam a fejem. Mit mondott? A kedvesének? Neki fel sem tűnt, én viszont teljesen meghatódtam, a gyomrom összerándult, a virágokkal a kezemben a nyakába borultam. Richardnak két és fél év után is csak a barátnője voltam. Ha a színpadon beszélt rólam, akkor gyakran a nője, vagy a csaja, amit nagyon utáltam. Eleinte még vicces volt, de aztán kezdett megalázó lenni. Bentől viszont pontosan ezt vártam, ő mindig is olyan költőin, olyan fennkölten beszélt a szerelemről, a kapcsolatokról. Egy kicsit késett a reakciója, pár pillanattal később zárta rám csak a karjait, nem tudhatta, most éppen miért ölelgetem, fülig érő mosollyal.

- Ülj le, kérlek – húzott az asztalhoz, a csokrot kivette a kezemből, visszatette a vázába, és a mikróhoz lépett.

- Segítsek?

- Nem, boldogulok – válaszolta nem túl meggyőzően. – Inkább mesélj! Milyen napod volt?

- Tényleg arra vagy kíváncsi, hogy telt a napom?

- Igen.

- Hát, jó. Először is, tartottunk egy kis megbeszélést. Kiderült, hogy olyan jól gazdálkodtunk, hogy ha minden jól megy, pár napra elugorhatunk forgatni New Yorkba. – ez láthatóan nem kavarta fel nagyon. – Aztán felhívtam anyámat és közöltem vele, hogy szakítottunk Richarddal. – ezen viszont meglepődött.

- Tegnap még nem arról beszéltetek Kittyvel, hogy egy darabig nem akarod elmondani neki?

- Azóta már eltelt majdnem huszonnégy óra… változtak a dolgok.

- És, hogy reagált? – kérdezte halkan, csak egy másodpercre pillantott rám eközben, de tudtam, hogy nem azért teszi, mert ilyen modortalan.

- A dühtől eljutott a sírásig. Öt percig bírtam, majd felvilágosítottam, hogy ha Richarddal maradok, nem lett volna több unokája, és letettem a telefont. - Közben ő tovább sürgölődött a pultnál, én meg öntöttem egy kis bort mindkettőnknek. - Egy valamiben hasonlítok az anyámra – elmélkedtem a pohár fölött. – nagyon jól meg tudom bonyolítani az életemet.

- Hát, remélem csak ebben az egyben – csúszott ki a száján. – Mármint, imádom az anyádat, mert neki köszönhetem, hogy vagy – lépett oda hozzám. –, de minden tiszteletem az apádé, amiért ennyi éven át el tudta viselni.

Ezen mindketten hangosan felnevettünk.

- Mit eszünk? – érdeklődtem és az illatok irányába fordultam.

- Te citromos csirkét – felelte, és elvette a tányérokat. – Én paradicsomos tonhalsalátát, egyenesen a Little Islandből. – az volt a törzshelyünk, néhány utcányira Ben lakásától. A nyitás napjától sokat jártunk oda, és szerencsére házhoz is szállítottak.

Felhúztam a szemöldököm.

- Nem jót választottam? – kérdezte kissé ijedten, letette a tányérokat, és leült mellém.

- De, az enyém tökéletes, viszont te még sohasem etted meg a tonhalsalátát – emlékeztettem. –Legalább háromszor rendeltél már, de pár falat után kiül az arcodra az undor.

- Ez nem is igaz - feleselt nevetve.

- Oké, akkor kóstold meg – biztattam.

Még le sem nyelte az első falatot, máris fintorogni kezdett. Mosolyogva megcsóváltam a fejem, félretettem a tányérját, közelebb húzódtam hozzá és középre toltam az enyémet. Közelebb húzódott, és egy puszit nyomott a halántékomra.

- Csak egyél – simogattam meg a kezét.

- Míg el nem felejtem, van itt még valami – pattant fel a székről és a kabátjához ment, a belső zsebéből elővett egy borítékot, visszaült mellém, és kezembe adta. - Ma felugrottam a szüleimhez. Anyu küldi. Azt mondta, ne nézzem meg mi van benne, majd te megmutatod, ha akarod.

Kinyitottam, úgy, hogy Ben ne lássa. Egy fénykép volt benne, és amikor megláttam, rám tört a nevetés. Felé fordítottam.

- Ezt nem hiszem el! - hüledezett.

A felvétel Ben ötödik születésnapján készült, a torta fölött ül, és megbabonázva figyeli a gyertyákat. A legaranyosabb kép, amit valaha láttam róla.

- Nemrég, amikor náluk jártam, a mamáddal a szokásos traccspartinkat tartottuk, megint megakadt a szemem ennek a képnek a párján, ami a nappalijukban van. Azon pont elfújod a gyertyákat – meséltem. - Megkértem, hogy csak addig adják kölcsön, amíg beszkennelem, de azt mondta, hogy az a kedvenc fényképe rólad, egy pillanatra sem válik meg tőle, de megkeresi a másikat, és azt nekem adja.

- Az anyám kincsként őrzi a gyerekkori képeimet, senkinek se ajándékozna egyet sem… úgy látszik te különleges vagy – viccelődött, de láttam az arcán, hogy mélyen belegondolt az előbb a saját szájából elhangzott kijelentés tartalmán.

Egy nagyot sóhajtottam és mosolyogva megvontam a vállam.

- És mégis miről szoktatok beszélgetni a kis találkáitokon?

- Rólad, mi másról? És a papád nagyon édes. Míg mi cseverészünk, főz nekünk teát, kávét, és néha hozzáfűz valamit a témához. Tőle örökölted a csípős humorodat.

- Na és miket mesélt az én drága jó anyukám?

Kicsit elgondolkodtam.

- Például, hogy a suliban sokat cikiztek a vörös, göndör fürtjeid miatt - megborzoltam a most épp árnyalatokkal sötétebb haját. - Ezért úgy döntöttél, hogy az ő hajvasalójával kiegyenesíted a hajad, de csak jól megégetted és le kellett vágatni – kuncogtam. – Egy hónap múlva ugyanolyan hosszú és még göndörebb volt, mint azelőtt, te pedig mély letargiába zuhantál. Már akkor is kész tortúra volt veled fodrászhoz menni.

- Köszi, anyu - mormolta az orra alatt. - Tíz éves voltam.

- És halál cuki – adtam egy puszit a szájára.

folytatás
előző fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés