Miközben én írtam, mint a gép, Ben érzékien simogatta a combomat, azt az érzékeny pontot a fenekem fölött, és néha magához vont egy csókra. Nehezen tudtam a gondolataimra koncentrálni, mert szinte felfalt a szemeivel, a bőre égetett, és minden érintése zsibbasztó fájdalmat hagyott maga után.

- Hanna, édesem, tényleg nagyon izgató a látvány, ahogy itt ülsz rajtam – mondta elcsigázott, türelmetlen hangon. – de nem csak gyönyörködni szeretnék benned.

Felkönyökölt és végighúzta ujjait a combom belső oldalán. A gyomrom összeszorult és halkan felsóhajtottam. A betűk helyén abban a sorban csak egy hosszú hullámos vonal lett.

- Ne akard, hogy mocskos eszközhöz folyamodjak! – fenyegetőzött, és ujjai kicsit feljebb vándoroltak.

Nagyot nyeltem, de folytattam az írást, mert tudtam, hogy hamarosan elfogok felejteni mindent.

- Te akartad! – sóhajtotta és elkezdett simogatni a bugyimon keresztül.

A szívem egy ütemet kihagyott és a toll majdnem kiesett a kezemből.

- Oh, Istenem! – nyögtem és a testem előre csuklott, a karjaim alig tudtak megtartani. Ben megragadta a tarkómat és az ajkához húzott. Követelőzve és erőszakosan csókolt. Jobbja minden erővel azon dolgozott, hogy megszabadítson a bugyimtól. Ajkai haladtak lejjebb, forró, nedves csókokkal borította be a mellemet.

– Hajlandó vagy abbahagyni, vagy folytassam? – szegezte nekem a kérdést, és ujjai becsúsztak az anyag alá. Ismét felnyögtem és beleharaptam az alsó ajkamba. A toll kis híján eltört, olyan erősen szorítottam.

- Ez zsarolás – lihegtem.

- Te választottad – csókolt meg újra.

- Már csak pár mondat, Ben – könyörögtem. – A felére már nem is emlékszem.

- Válassz! – tolt el kicsit magától – Én, vagy – maga felé fordította a füzetet és kibogarászott egy nevet –, Sir Marcus? – olvasta fel fintorogva a történet egyik főszereplőjének nevét. – Azt hiszem, velem jobban járnál, vagy talán Sir Hogyishívjákkal is képes vagy hasonló tűzijátékra, mint velem? – kérdezte pimaszul és felhúzva szemöldökét, visszadőlt a párnára. – Nos?

- Megveszek a szemöldöködért – sóhajtottam, kivettem a kezéből a füzetet és a tollal együtt, ledobtam a földre, és miközben végighúztam az ujjam a felhúzott szemöldökén, forrón megcsókoltam.

- Én is így gondoltam – motyogta vigyorogva.

- Ezt még egyszer visszakapod – suttogtam a fülébe, és gyengéden beleharaptam a fülcimpájába.

Felsóhajtott és nevetett egyszerre.

- Nem is vártam mást – felelte.

- Hát akkor, gyerünk drágám, mutasd, mit tudsz! – csipkelődtem és megcsókoltam.

Nagy lendülettel átfordított a hátamra, és belenyomott a matracba. A hirtelen mozdulattól felsikoltottam, majd elnevettem magam, de nem sokáig, mert újra az ajkaimra vetette magát. Fogai karcolták a nyakamat, beleharapott a vállamba, forró nyelve végigszántotta a mellkasomat, csókolta a combomat, a csípőmet, és közben lehúzta a bugyimat. Ujjai hegyével simogatta a hasamat, puszilgatta, jól ügyelve rá, hogy nyelvével minden alkalommal hozzámérjen. A testemben tomboló forróság már elviselhetetlen volt, úgy éreztem, nem bírom tovább, megmarkoltam a haját és felhúztam, hogy megcsókoljam. Lábaimat a dereka köré fontam és türelmetlenül még közelebb vontam magamhoz. Ben elmosolyodott és simogatni kezdte a combomat és a csípőmet. Minden érintése kínzás volt, tudtam, hogy ez is a büntetésem része a hajam miatt, és amiért megvárattam, most ő teszi velem ugyanezt. Megragadtam az állát és mélyen a szemébe néztem. Értette a célzást, pimasz, diadalmas mosoly jelent meg az arcán, majd megcsókolt, és a csípőmet megemelve az ölébe húzott. Hangos sóhajainktól zengett az egész lakás. Kihasználtuk az ágy teljes hosszát és szélességét, és azt hiszem, mindkettőnknek eszébe jutott, hogy ha újat veszünk, az lehetne majd valamivel nagyobb. Ben dübörgő, hangos morgása és a belőlem feltörő sikoly jelezte, hogy tűzijáték ez alkalommal sem maradt el.  A mámor vad hullámként ragadott el minket, és mi egymásba kapaszkodva, boldogan sodródtunk vele, távol a valóságtól. Mikor kis idő múlva magamhoz tértem, még mindig Ben tűzforró mellkasán feküdtem, miközben ő a hátamat simogatta. A szívem őrülten zakatolt, izzadt hajam a homlokomra tapadt. Benre pillantottam, az arcán fülig érő vigyor ült, a szeméből elégedettség és büszkeség sugárzott.

- Tulajdonképpen egész jó a hajad – jegyezte meg.

Mindketten felnevettünk, belemarkolt a nedves hajamba és az ajkához húzott.

Legördültem róla, és hason fekve elhelyezkedtem mellette az ágyon, a bőrömnek szinte megváltás volt a hideg ágynemű érintése. Ben nyomott egy puszit a vállamra, majd erős kezeivel masszírozni kezdte a hátam, s közben végigcsókolta a gerincem vonalát.

- Ó ez jó, ne hagyd abba! – sóhajtottam és begyűrtem a párnát a fejem alá.

- Kész horror, amilyen állapotban van a gerinced, ugye tudod? – suttogta a fülembe, némi komolysággal a hangjában.

Gúnyosan felnevettem.

- Mintha csak az orvosomat hallanám.

- Nem kell orvosnak lenni, hogy lássam – felelte és óvatosan kinyomkodta a csomókat az izmaiból.

Ledőlt mellém, a fejét közel az arcomhoz, a párnára hajtotta.

- Köszönöm – simogattam meg a halántékánál a haját.

Felemeltem a karomat, hozzám bújt, és lazán átölet.

- Hanna, nem lenne szabad annyit görnyedned. Jobban kellene vigyáznod magadra – mondta aggodalmasan. – Nem hiszem el, hogy nem fáj.

- De, fáj… A nap huszonnégy órájában, de már megszoktam, és nem olyan elviselhetetlen.

Megcsókoltam, ő még közelebb húzódott, becsukta a szemét és élvezte a simogatásomat. ’Macska’ Gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

- Mit jelentek én neked? – kérdeztem néhány perc csöndes merengés után. – És most felejtsük el a szerelmet és a barátságot – tettem még hozzá és átfordultam a hátamra.

Pár pillanatot gondolkodott, kereste a szavakat.

- Most mondhatnám, hogy mindent, de az olyan tág fogalom – nevetett halkan. Egy-két másodpercre megint elhallgatott, majd felkönyökölt, hogy lássa az arcomat, és a szemembe nézhessen. – Te vagy a horgonyom. A világítótorony az életemben, aki segít, hogy mindig megtaláljam a helyes irányt. Tudom, hogy bárhová is sodródom, hozzád mindig visszatérhetek, mert várni fogsz rám. Neked bármit elmondhatok, mert megőrzöd a titkaimat, és hogy minden problémámra találsz megoldást. –fejezte be mosolyogva. Teljesen meghatódtam azon, amit mondott, ő pedig lágyan megcsókolt. - Nem is beszélve arról, milyen tökéletes vagy  – tette hozzá halkan.

Csak forgattam a szemem, jelezvén, hogy butaságot beszél.

- Nekem igenis az vagy – suttogta az ajkaimnak, fölém hajolt és gyengéden megcsókolt. – Mintha csak nekem teremtettek volna. – Megsimogatta a combjaimat, mire azok automatikusan szétnyíltak.  Ahogy hozzám simult, azonnal éreztem, hogy ő már ismét menetkészen várja a folytatást. Bal középső és mutató ujját végighúzta a felsőtestemen, a csípőmtől az oldalamon, a karomon át a kezemig, és összefonta az ujjainkat. Egészen beleborzongtam. – A tested pontosan illeszkedik az enyémhez – folytatta, elhelyezkedett a lábaim között, és lassan belém csúszott. Becsukta a szemét, megszorította a kezem és halkan felnyögött. Az arcán valami földöntúli boldogság tükröződött.  – Mondd, hogy nem ez maga a tökéletesség – mélyen a szemembe nézett és mozogni kezdett. Lassan, minden pillanatot kiélvezve. Feltört belőlem egy sóhaj, amit ajkai nyeltek el. Az egész testem beleremegett abba a csókba. Szenvedélyes volt és érzéki, de nem türelmetlen és követelőző.  – Mikor veled vagyok, tudom, hogy jobb helyen nem is lehetnék – szétnyíló ajkai vonzották a kezem, körberajzoltam a száját, szemét, majd finoman magamhoz húztam, hogy újra megcsókoljam. – Egyetlen érintésedből érzem, mennyire szeretsz – súgta a nyakam bőrének. Én is ezt éreztem akkor, minden mozdulatában és szavában szerelem volt. – Ez a mosoly az arcodon szebb, mint bármelyik festmény a Földön. – nyomott egy puszit a szám sarkába. – A lángok a szemedben, amikor dühös vagy – mosolyodott el, mintha felidézne egy ilyen alkalmat. –, ellenállhatatlanul vonzanak, hogy megcsókoljalak…. Ígérem… mindent megteszek… – kapkodva vette a levegőt, tudtam, hogy egyikünk sem bírja már sokáig. –, hogy boldoggá tegyelek… mert szeretlek… – És, mintha valamiféle varázsszó lett volna, mindkettőnket elöntött a mámor. Más volt, mint korábban, nem volt tűzijáték és nem láttam csillagokat. Egy vallomás volt.  Valami új, amit még nem kaptam azelőtt senkitől, önzetlen szeretet. Ben a karjaimba omlott, magamhoz öleltem és simogattam a haját. Lefeküdtünk egymással szembe, megcsókoltam, hozzábújtam és becsuktam a szememet.

- Na, és én mit jelentek neked? – kérdezte a hosszú, némaságban töltött perc után. A hangjából hallottam, hogy mosolyog. Elnevettem magam.

- Jelen pillanatban úgy gondolom, te vagy az ihletem forrása.

- Hmm. Ez tetszik – dörmögte a hajam közé. – Szóval, ha ezt csinálom – nyomott egy puszit a vállamra –, vagy ezt – egy újabb csók a kulcscsontomra és ujjait végigvezette az oldalamon, egészen a csípőmig. – , azzal segítek az írásban?

- Nos tény, hogy veled szeretkezni nagyon… inspiráló.

- Inspiráló? – nevetett. – Már nagyon kíváncsi vagyok a következő könyved ajánlására.

- Én magára a könyvre leszek kíváncsi, mert eddig nagyon siralmasan fest – sóhajtottam.

- Akkor azt hiszem, gyakrabban kell inspirálnom – hajolt hozzám, hogy megcsókoljon.

- Eddig egész jól csinálod… - Percekre egymásba gabalyodtunk, de akár órákig is tudtam volna csak csókolni. - Biztos vagy benne, hogy szükséged van arra a hollywoodi szupermunkára? – csókoltam a mellkasára. – Csak, mert azt rebesgetik, hogy a BBC csinálni akar egy Shakespeare filmet… benyomhatlak  – haraptam az ajkamba.

Csak vicceltem, ezt Ben is tudta, sohasem beszéltem volna le egy ilyen hatalmas lehetőségről. Hangosan felnevetett.

- Igazán csábító ajánlat – csókolt meg könnyedén.

Szorosan hozzábújtam, simogatta a hátamat, hallgattam a szívdobogását, a hajam között éreztem az orrán kiáramló levegőt. Már majdnem elnyomott az álom, amikor ismét megszólalt. Dőltek belőle a szavak.

 - Ha lehetne, magamhoz bilincselnélek – mondta, felemelte a kezem és egy puszit nyomott a csuklómra. –, hogy minden pillanatban mellettem légy, és akkor csókolhassalak meg, amikor csak akarlak. Most úgy érzem, sosem kaphatok belőled eleget. Ez egyszerre jó és rossz. – A tenyerébe zárta az arcomat, és úgy folytatta tovább. – Egy hete még olyan távolinak tűnt ez az egész. Azt hittem, én jobban szeretném, mint te. Vagy még inkább, hogy te egyáltalán nem is szeretnéd, hogy együtt legyünk.

- Pedig nem így volt – vettem egy mély levegőt, magam köré tekertem a paplant és felültem, törökülésbe. Ben a könyökére támaszkodva figyelte, mit fogok mondani. – Csak… Ez olyan, mint amikor megkérdezik, hogy fekete vagy fehér, és rávágod fehér, de igazából a feketére gondolsz. Semmi másra csak a feketére, mégis a fehéret mondod, mert az tisztább, egyszerűbb, könnyebb. De hiába hiszed, hogy a fehér a te színed, mélyen legbelül érzed, hogy a fekete a tiéd, csakis ő kell neked.

Elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.

- Szóval én lennék a bonyolult fekete? – vonta le következtetést.

- Ha belegondolsz, hogy magában egy új kapcsolat mennyi problémával jár, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a párod a legjobb barátod, a munkatársad, az egyik barátnőd volt pasija, és az ország legnagyobb sztárja… Bonyolult és fekete.

- De neked mégis ez kell – vigyorgott pimaszul.

- Ez, a fenébe is – sóhajtottam és hajoltam, hogy megcsókoljam.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem Ben a hosszú csók után. – Én mindjárt éhen halok.

- Ami azt illeti, az vagyok. Csak egy pizzát rendeltünk Julie-val, nem volt időnk elmenni ebédelni. – meséltem. – Te megetted, amit tegnap előkészítettem?

- Igen, mind, az utolsó falatig.

- Egy kicsit lehet, hogy sós lett.

- Észre sem vettem.

- Ben!

- Na, jó, talán egy picit. De nekem így is nagyon finom volt. Köszönöm! – adott egy puszit a számra.

- Letusolok, jössz? – nyújtottam felé a kezem. – Utána ehetünk. – Az egyik lábam már a padlón volt.  Huncut mosoly ült az arcára. Megcsóváltam a fejem. – Csak tusolás, vagy egyedül megyek.

Duzzogva bólintott, megfogta a kezemet és nagy nehezen feltápászkodott az ágyról. Nehéz megmondani, hogy a tusfürdő vagy az ajkaink érintették-e több helyen a testünket, de azért sikerült valahogy lezuhanyoznunk. Magamra tekertem egy törölközőt, és a szobámba mentem, hogy felöltözzek. Kihúztam egy fiókot, de az üres volt, és az összes többi is.

- Ben! – sétáltam át hozzá. – Hol vannak a ruháim?

Ő is épp a szekrényében kutakodott, mosolyogva rám nézett, majd kitárta az ajtaját.

- Itt – biccentett a gardróbja irányába.

- Tessék? – néztem felváltva rá és a szekrényre döbbenten.

- Áthoztam ide a cuccaidat.

- De… De miért?

- Magamhoz költöztettelek – lépett hozzám és megcsókolt.

- De… Ben… öhm… egészen biztos vagy te ebben?

- Igen – bólogatott. – Egész délelőtt feküdtem az ágyon és gondolkodtam. Már péntek reggel eszembe jutott, hogy ezt kellene tennem, aztán amikor azt mondtad, hogy nem tudod mással elképzelni az életed, már biztos voltam benne. Én is így érzek, akkor meg miért keresnél saját lakást? Az időd nagy részét úgyis nálam fogod tölteni, vagy én nálad, akkor miért ne lakhatnánk együtt? Ha meg már itt laksz, miért egy másik szobában legyenek a ruháid? – nagy levegőt vett. – Na, mit szólsz? – kérdezte kíváncsian, az arcomat vizslatva.

- Egyelőre még nem igazán jutok szóhoz – vigyorogtam zavartan.

- De persze, ha nem szeretnéd, nem kötelező – túrt a hajába idegesen. – Mondd meg nyugodtan! Talán túl korai… Lehet, hogy te úgy érzed, hogy túl korai. Úgy érzed, hogy túl korai? – hadarta. – Tudom, hogy neked fontos az önállóság, és megértem, ha ezért saját lakást leszeretnél, de gyakorlatilag már így is együtt élünk, állandóan együtt vagyunk, igaz a következő három hónapban sokat leszünk távol egymástól, de utána bárhova megyek, viszlek magammal. – Erre felhúztam a szemöldökömet, ennyit az önállóságról. – És természetesen osztozunk a számlákon, ha akarod.

Befogtam a száját.

- Mondhatok én is valamit?

Bólintott.

- Csak fél pillanatra maradj csöndben! Jó? - felszabadítottam a tenyerem alól a száját és megsimogattam az ajkait. – Még szép, hogy én is szeretném, csak kicsit meglepődtem. Attól, hogy egy fedél alatt élem veled a mindennapjaimat, még ugyanúgy önálló leszek, persze csak, ha hagyod.

Heves bólogatásba kezdett és kiskutya szemekkel még mindig a végső válaszomra várt. Imádtam ezt a bizonytalanságát, az elmúlt pár napban, hétben túlzottan magabiztos volt. Ez tőle meglehetősen szokatlan. Jó érzés volt, hogy a határozottságát és tétovaságát is én váltottam ki belőle.

 - Eszem ágában sincs elköltözni – böktem ki végül. – Már miért tenném?

A nyakamba borult és szorosan megölelt, és egy puszit nyomott a hajam közé.

- Akkor most öltözz fel – mutatott a szekrényre. – A baloldali két fiók a tiéd, a jobboldali az enyém.

Picit elvarázsolva éreztem magam. A ruháim ott sorakoztak Ben ruhái mellett. Kivettem egy nadrágot és egy pólót. Kihúztam a felső fiókot, a fehér neműk tetején egy levél fogadott.

- Olvasd el – bíztatott Ben.

Széthajtottam az egyszerű fehér lapot, és ahogy az agyam kezdte feldolgozni az információkat, a macskakaparásra hasonlító írása lassan olvasható szöveggé állt össze. Ben hátulról átölelt és miközben olvastam, a fülembe suttogta a szavakat.

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Bx
 

- Tudom, nagyon elcsépelt, de…

Nem hagytam, hogy befejezze, megfordultam és megcsókoltam.

- Szeretlek! – súgtam az ajkai közé. – Imádom – csókoltam meg röviden. – Mindig is ez volt a kedvenc szonettem. A leggyönyörűbb vers a világon. – Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, és megöleltem.

Ben gyorsan magára kapott valamit és kiment a konyhába, hogy főzzön egy kávét. Mindkettőnkre ráfért, hosszú éjszakánk volt és kimerítő délutánunk. Szükségünk volt egy kis serkentőre, szerettünk volna még egy kicsit beszélgetni.

- Hanna! – kiáltott. A hangja olyan volt, mint mikor nem talál valamit, vagy ilyesmi.

- Tessék? – toppantam be a konyhába.

- Segítenél? Nem tudom felbontani – nyújtotta felém a kávét. – Túl nagyok az ujjaim.

- Bezzeg engem kínozni nem túl nagyok – válaszoltam és felszakítottam a csomagolást.

- Biztos vagy benne, hogy kínzás volt? – lépett közelebb, félresöpörte a hajamat, pár pillanatig várt, éreztem a leheletét a bőrömön, majd megcsókolta a nyakamat – Én úgy láttam, nagyon is élvezted. – suttogta, ajkát a fülemhez érintve.

- Utállak. Mondtam már?

- Ja, már említetted valamikor. Viszont… az utóbbi pár órában… – mondta, közben felső ajkamat csókolgatta. Kezdett ismét egyre jobban felizgatni. –, igencsak megrövidült a szókincsed…

Az oldalába csíptem.

- Auu! – sziszegett. – Most mi van? Ez az igazság. Különben is, nekem lenne okom megsértődni – vigyorogta. – Békésen szunyókáltam, amikor letámadtál, aztán csak úgy otthagytál.

- Nem is hagytalak. Ott voltam veled… khm… rajtad – haraptam az ajkamba – Hát, tehetek én arról, hogy ilyen hatással vagy rám? – tártam szét a karjaimat.

Erre a pólómnál fogva magához húzott, hogy megcsókoljon. Jobbjával a felsőm alá nyúlt, hüvelykujja végigkarcolta a gerincem vonalát. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Én sem tudtam visszafogni a kezeimet, a fenekére csúsztak és finoman megmarkoltam. A mosolya egyre szélesebb lett, aztán ellépett tőlem, hogy nekilásson a kávéfőzésnek.

- Ma nagyon érdekes dolgot hozott a postás – kezdte kicsit komolyabban, közben friss vizet öntött a kávéfőzőbe, tett bele kávét és bekapcsolta.

- Éspedig? – ültem föl a pultra.

Az íróasztalhoz ment, előhúzott a fiókból egy borítékot és átnyújtotta nekem.

- Rendőrség? – kérdeztem értetlenül a feladót látva, majd kibontottam. Hangos nevetésben törtem ki, mikor elolvastam a levelet. - Megbüntettek? – nevettem még mindig.

- Igen. Gyorshajtásért – válaszolta röviden. – De, ami érdekes, hogy a januári kis „balesetem” – macskakörmözött a levegőbe. –, óta lépésben közlekedem, másrészt világosan emlékszem, hogy aznap, biztosan nem jártam azon a környéken.

Megkerestem a dátumot, 2012. január 20. A Benhez költözésem másnapja. A hely, ahol pedig bemérték az autóját valahol a szupermarket közelében volt.

- Hoppá… Sajnálom - néztem fel rá bűnbánó szemekkel. Nagyot sóhajtott és átölelt. – Kicsit elragadott a hév, azt hiszem, de ennek a gyönyörűségnek képtelenség ellenállni. Olyan csodaszép a hangja, mint a gazdájának – hízelegtem a karjaiban a mellkasát simogatva. – És a büntetést természetesen kifizetem, sőt jelentkezem, hogy én vezettem. Ne te kapd a büntetőpontokat.

- Hanna… nem a büntetésről van szó, hanem arról, hogy féltem a testi épségedet. – Egy pihe könnyű csókot lehelt az ajkaimra. 

- De én jól vezetek – védtem meg magam. – Sohasem okoztam még balesetet. Egyszer húztam meg autót, de annak már tíz éve.

- Legutóbb sem te voltál a hibás, és mégis majdnem belehaltál.  – A hangja aggodalommal teli volt – Kérlek szépen, ne kísértsd a sorsot azzal, hogy a kelleténél gyorsabban mész – simogatta meg az arcomat. Én bólintottam. – Egyébként nem sokon múlt, hogy csak pénzbírságot kaptam és pár büntető pontot, nem pedig idézést. Ilyen rövid időn belül két tárgyalás… a jogosítványomat is elvehették volna.

- Ne haragudj, tényleg – bújtam hozzá. – Jóváteszem valahogy. Ígérem – puszilgattam a nyakát.

- Nem haragszom – mondta nagyon közel a számhoz. –, de erről a jóvátételről azért később még beszélhetünk – ujjai fel-le szaladgáltak az oldalamon, közben a szembe nézett, aztán megcsókolt.

- De ugye nem fogsz eltiltani a Jagtől? Abba mindkettőnk szíve beleszakadna… - jelentettem ki színpadiasan.

Halkan nevetett.

- Nem, nem foglak eltiltani titeket egymástól, de valami büntetésen azért elgondolkodom – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra. – És ha száguldozni akarsz, menj ki egy pályára, akár a Jaget is viheted, ha azt szeretnéd.

- Az meg mi? – mutattam a konyha asztalon lévő levélre.

A szemem megakadt egy logón. A bankom logóján. Leugrottam a pultról és az asztalhoz léptem.

- Te felbontottad a bankszámlakivonatomat? – néztem rá felháborodva.

- Ööö… – kereste idegesen a szavakat és zavarában a hajába túrt. – Csak… meg akartam tudni, hogy mégis mennyi az annyi… Nem akartam rosszat – magyarázkodott.

- Aah, Ben! – sóhajtottam a nevét, némi szemrehányással és lerogytam a székre.

- Haragszol? – guggolt le elém, kezeit a térdemre tette.

- Azt hiszed, hogy csak, mert bejutottál a bugyimba, most már bármit megtehetsz? – kérdeztem a homlokomat az övéhez támasztva, közben a tarkóján a haját cirógattam.

- Igen… - simogatta a combomat – úgy gondolom, ez elég sok mindenre feljogosít.  – felelte vigyorogva és megcsókolt. – De tényleg, haragszol?

- Most hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok egy kicsit mérges.

- És az zavar, hogy felbontottam, vagy, hogy megtudtam, tényleg ilyen szarul állsz?

Nem tudtam, mit mondjak.

- Szóval az utóbbi.

- Megnézheted a leveleimet, vagy az e-mailjeimet, nem titkolózom előtted, nincs mit eltitkolni, mindent tudsz rólam, de ez nem ugyanaz.

- Miért lenne más?

- Én sem turkálok a pénztárcádban.

- Nyugodtan megteheted, engem nem zavar.

- Engem viszont igen – vágtam rá talán kicsit erélyesebben a kelleténél, mert meglepődött. – Ben – fogtam meg a kezét. –, tökéletesen tudom, mennyi pénzed van, és rohadtul nem érdekel. Nekem ez nagyon kellemetlen, szóval mi lenne, ha túllépnénk ezen az egész pénzkérdésen. Hamarosan megkapom az előleget a könyvért, akkor egyenesbe jövök, addig elleszek ennyiből is. Nem tervezek mostanában semmi extra kiadást. Régen ennyi sem volt, és nagyon jól megéltünk.

- Rendben, ígérem, leszállok a témáról, csak még valami.  Mi az a 2 000 font a BBC-nek? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Mostanában te fizetsz azért, hogy dolgozhatsz?

- Mondtam, rossz díszletelem – vontam meg a vállam.

- Kifizetették veled?

Bólintottam.

- Na, nem már! – háborodott fel. – Mindenki hibázhat.

- Ja, csak nem mindegyik hiba kerül 2 000 fontba.

- Ez nevetséges – mérgelődött.

- Igazuk van, figyelmetlen voltam, és a produkciónak nincs felesleges 2 000 fontja.

- Hát neked sincs – lebegtette a számlakivonatot. – Ha már kifizetted, hozd haza – vigyorodott el.

- Na, és mégis mit csinálnánk egy TARDIS panellel? – öleltem át nyakát.

- Építhetnénk a garázsban egy saját TARDIS-t – igazította meg a hajamat.

- Mondd csak, hány éves vagy?

- Néha hatnak érzem magam.

- Igen, néha én is így érzem – sóhajtottam.

- Szeretnéd, hogy megváltozzak? – tette fel a kérdést félig komolyan.

- Soha – feleltem és megcsókoltam.

- Jut eszembe, nem is tudom, kettőnk közül ki akart korábban TARDIS-t építeni? – utalt a gyerekkori ötletemre.

- Kis különbség, hogy én tíz voltam, te pedig harmincöt vagy.

- Én nem érzek különbséget.

- Néha én sem – borzoltam meg a haját.

A kávéfőző jelzett, hogy elkészült a kávé. Ben öntött mindkettőnknek, én elővettem a cukrot és a tejszínt. A konyhaablakon keresztül az olvadozó havat néztem a kertben, úgy iszogattam. Kicsit elbambultam. Csak akkor eszméltem fel, mikor Ben nagy csörömpöléssel betette a csészéjét a mosogatóba, az éles hangra összerezzentem..

- Nem akartalak megijeszteni – suttogta mögém lépve, és átölelt. Kivette a kezemből az üres csészét, és letette a pultra. Észre sem vettem, mikor ittam meg.

- Elkalandoztál – jegyezte meg, és az ajkát a halántékomhoz szorította.

- Hosszú volt ez a nap – hajtottam a vállára a fejemet.

- És még mindig nincs vége – mondta sokat sejtető hangsúllyal a hangjában, és csókolgatni kezdte a nyakamat. Nyelve finoman súrolta a bőrömet. Bal keze a csípőmet ölelte, jobbja felkúszott a mellkasomon a torkomra. Csókolta a fülemet, és közben hosszú ujjai a nyakamat simogatták. Beletúrtam a hajába és igyekeztem elfojtani a sóhajaimat.

- Mi lenne… ha elmennénk vacsorázni? – kérdezte Ben, ajkai csak egy pillanatra szakadtak el a bőrömtől.

- Vacsorázni?! – fordultam felé meglepetten.

- Mondjuk a Little Islandbe – válaszolt olyan természetesen, mintha nem is lenne tudatában annak, hogy egy hajszálra vagyok attól, hogy leteperjem.

- Most akarsz étterembe menni? – átkaroltam a derekát és megpusziltam az állát, majd az alsó ajkát.

- Arra gondoltam, megünnepelhetnénk, hogy már tényleg nálam laksz – csókolt meg röviden. – Én fizetek – kuncogott.

- Hát, rendben – mosolyogtam. – De nem tudom mi lesz ennek a vége – csókoltam meg újra és megmarkoltam a fenekét.

Lassan nekiláttunk átöltözni, ami nekem nagyon nehézkesen ment. Nem volt kedvem kimozdulni. Szívesebben maradtam volna otthon. Az ágyban. Bennel.

- Mit vegyek fel? – kérdezte tanácstalanul.

- Tök mindegy. Tudom, mi van alatta, és úgyis egész este erre fogok gondolni. Na meg arra, hogyan tépem le rólad, ha hazaértünk – csókoltam meg csábítón.

- Nem-nem, most elmegyünk vacsorázni – tolt el kissé magától. – Öltözz! – parancsolt rám, és rácsapott a fenekemre.

Durcásan szót fogadtam, és szép, lassan öltözködtem, hátha meggondolja magát. Ben végül egy sötétszürke pulóvert vett fel, alá egy inget és farmert, én pedig egy fehér blúzt, sötétkék, kötött mellénnyel és szintén farmert.

folytatás
előző rész

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés