Ben sokáig hallgatta, hogy a nő egyenletesen lélegzik, de neki nem jött álom a szemére. Végül óvatosan kibúj az ágyból, és átment a nappaliba. Kora estére járt az idő, mégis teljesen besötétedett. A lánynak kicsi, de kényelmesen berendezett lakása volt. Sok könyv, és polc, jól felszerelt konyha, praktikus fürdőszoba, semmi giccs, vagy cicoma, mégis a meleg otthon hatását keltette. Kedvére való olvasni való nem akadt, más szórakozási lehetőség meg nem volt. Nem tudott magával mit kezdeni. Le-fel sétált. Abban sem volt biztos, hogy a Hel itt szeretné-e látni, ha felébred. Nem tudta, mit kellene tennie, menni vagy maradni? A nő láthatóan nem dohányzott, de Ben kezdett megőrülni egy szál cigiért.

Nem viselte jól a bizonytalanságot, és a stresszt. Idegesen ült le, legszívesebben kiment volna az utcára, hogy nyakába vegye a várost, sétálni, meginni pár pohárral valahol, és elszívni pár slukkot. Nem tudta miért van benne ez a mehetnék. Kínjában levett találomra egy könyvet a polcról, és olvasni kezdte. A felfedező James Cook életről szólt, húsz oldalig jutott, aztán összecsukta. Levette a kabátját a fogasról, és éppen magára kapta, mikor kinyílt a háló ajtaja.

A lány állt ott, álmosan, kócos hajjal, és hunyorgó szemekkel.
- Elmész? – kérdezte rekedten.
- Igen. – tekerte a sálját a nyakára.

Hel nem igazán tudta mit tegyen, Ben láthatóan ingerült volt, és nyűgös.
- Van egy pótkulcsom, odaadom és…
- Minek? Van saját lakásom! – fortyant fel a férfi.
- Bocs, hogy élek! – fordult vissza a nő a hálóba, és magára csapta az ajtót.
- A pokolba! – rángatta le a sálját, mert kezdett melege lenni, és becsörtetett a hálóba.

A lány az ágyban a falnak fordulva feküdt, feje búbjáig a takaróban. Az angol le akarta róla húzni, de Hel kitartott.
- Sajnálom. – hangzott az egyszerű mondat – Ideges vagyok, mert meghalok egy szál cigiért.
- Nikotinfüggő! - sziszegte a másik a takaró alól, akár egy macska.
- Igen, tudom. Leugrom a ház elé elszívok egyet, és jövök vissza.

A nő hírtelen felült.
- Legalább ne hazudozz! Egyszerűen csak húzz el, és ne is gyere vissza!

A férfi elképedt a harcias megnyilvánuláson.
- Nyomás! – Ben nem mozdult – Gyerünk! Kifelé! – szótagolta a másik, majd lökött rajta egyet.

Válaszul az angol mérgesen fújtatott, és felpattant, mint egy óra rugó, a lány hangja bejárati ajtó küszöbjén érte utol, mikor zárult mögötte az ajtó, amit nagy lendülettel be akart csapni.
- A nagy delíriumban majd ne felejtsd el, hogy holnap békülni akarsz az egyetlen barátoddal, aki még szóba áll veled!

Nagy elánnal indult meg a lépcsőházban, végül a következő forduló után leült az egyik lépcsőfokra. Elfogyott az ereje és lendülete, mert nő szavai mélyen a lelkébe találtak. A térdére tette a könyökét, és az arcát a kezébe temette. A késztetés is, hogy menjen egyre erősebb lett. A függőség, az alkohol és a nikotin utáni sóvárgás el uralkodott a gondolatain. Reszketett a keze, rázta a hideg, mégis folyt róla a víz, és nehezen kapott levegőt. Annyira kezdett kikészülni, hogy alig tudta kivenni a cigit a kabátzsebéből, és kihalászni a dobozból, a kézremegés miatt nem tudta a gyufát meggyújtani, és kiesett a kezéből a kicsi fadarab.
- A fenébe….- nyúlt utána, de valaki megfogta a vállát, és átölelte. Hatalmasat sóhajtva fogta meg a mellkasa előtt összekulcsolódó két kezet.
- Démonok?

Ben csak bólintott.
- El fog múlni. 
- A fejemben zakatolnak a gondolatok, és nem tudok uralkodni a testemen. – szorította a finom női ujjakat.
- Az elején nagyon nehéz lesz...
- Nem hiszem, hogy van bennem elég erő ehhez. – dőlt hátra a lány ölelésében.
- Nem vagy egyedül, és nem is kell egyedül lenned.
- Nem tehetem ki ennek Martint és a családját...
- Én már nem is vagyok jó? – próbált poénkodni.

De Ben erre válasz helyett egyszerűen lerázta magáról a nő kezeit és felállt.
- Fáradt vagyok, hazamegyek.
- Segíteni szeretnék, ha hagynád!
-  Én csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni, átgondolni a dolgokat. Sok volt nekem az elmúlt par nap. Időre van szükségem. – vágta a másik arcába.
- Tessék! – nyomta a kulcsait a férfi kezébe – Ha egyszer rám lenne szükséged.

Ben felé tartotta, hogy visszaadja, de Hel megrázta a fejét.
- Tartsd meg, egyszer még jól jöhet. – azzal sarkon fordult, és könnyek között sietett az ajtóhoz. Gyorsan bezárta maga mögött és hagyta, hogy kitörjön belőle a zokogás.

Az elmúlt években nem itatta ennyit az egereket, és úgy döntött nem is teszi többé. Eleget futott a férfi után, aki még mindig nem akarta a támogatását, holott egyedül valószínűleg sosem mászik ki a gödörből. A nő bízott abban, az angol előbb-utóbb belátja, hogy segítségre van szüksége. Bezuhant az ágyba, és álomba sírta magát.

Másnap erős kísértést érzett, de végül nem ment el Ben és Martin találkozójára.

Fogalma sem volt arról, mi van a férfival.

Nem sejthette, hogy Ben sokkos állapotban fekszik a lakása padlóján.

Pedig így volt. Az angol aznap éjjel hazament a lakásába, lezuhant a matracára, de nem tudott pihenni. Hangokat hallott, hol Martinét, hol Hellét, akik szidták, bántották, gyűlölték, megvetették. Kiabált velük, hogy amit mondanak hazugság, de akkor sem szűntek meg. A padló és a falak mozogtak, egy sötét zárt szobává váltak, ami, össze akarta őt nyomni. A parketta mintázata tüskés talaj lett, aminek még az érintése is fájt. A feje zúgott, és rettenetesen hasogatott, a láztól hol égett a teste, és verejtékben fürdött, hol fázott, és a fogai összekoccantak a hidegrázástól. A szíve kiszakadni készült a mellkasából, az erős szorítás miatt alig kapott levegőt, minden egyes dobbanást érzett, és a késszúrás jellegű fájdalom is egyre erősödött. Az izmai görcsbe rándultak, és a fokozódó hányingert nem tudta legyőzni. Már annyira öklendezett és köhögött, hogy kis híja volt csupán a fulladásnak. Remegő kézzel hívta Martint, de a készülék hívás közben kiesett a kezéből és darabjaira esett a földön, majd ezek a darabok elindultak felé, hogy megszúrják. A szája kiszáradt, és az ajkai véreztek, ahogy a fogaival ráharapott a kínok miatt.

Kiabált, nyögött, a fájdalomtól folyt a könnye, és vágyott a halálra. Életében először, a lelke mélyéig kívánta. Az idő megszűnt számára. Nem létezett más csak, a kínzó szavak a fejében, a gyilkos hallucinációk, és a kegyetlen fájdalom.

Helt az éjszaka közepén egy hívás ébresztette.
- Igen? – kérdezte kábán, ásítva.
- Martin vagyok.
- Milyen Martin? – dörzsölte meg a szemét – Nem ismerek semmiféle Martin.
- Elnézést. Kérem, ne haragudjon. Nem Önt kerestem, két napja erről hívott fel az egyik barátom, és azt hittem….
- Benről beszél? –kapcsolt Hel lassan.
- Igen. Róla.
- Igen, erről telefonált… Akkor maga Freeman?
- Igen.
- Nincs itt. Mármint nálam, két napja elment, azt mondta haza. És elvileg ma magával találkozott.
- Nem jött el! És a másik telefonját hiába hívom nem veszi fel. A lakásajtón is hiába dörömböltem.
- Mi? Akkor hol van? –ült fel azonnal – Azt mondta mindenképpen beszélni akar magával!
- Fogalmam sincs. Már minden kórházat hívtam, de semmi. Senki sem látta. Ez a szám volt az utolsó esélyem.
- Biztos nincs a lakásban. Megnézte?
- Nem tudtam bemenni. Mikor legutóbb ott jártam bedobtam a kulcsot a postaládába mérgemben.
- A pokolba is! Ott találkozunk!- azzal bontotta a vonalat.

A taxiban jutott eszébe, hogy nem mondta meg hol azaz „ott”. De remélte a színész így is sejti, a cím Ben lakása.

Alig húsz perc múlva már felfelé rohant a lépcsőházban, és tiszta erővel verte a bejáratit, de nem jött válasz. A fülét az ajtóra tapasztotta, és végül halk kiabálást hallott.

Valaki lecsoszogott az emeltről, egy idős hetvenen túl lévő nő. Rózsaszín pongyolában, hajcsavarókkal a fején.
- Az Isten verje meg! Mondja már meg neki, hogy hallgasson!
- Hogyan?
- Két napja kiabál reggeltől estig! – azzal a botjával az ajtóra csapott – Szeretnénk végre pihenni! Józanodjon már ki! – kopogtatott tovább, és csend lett – Végre!
- Nincs kulcsa a lakáshoz?
- Nincs! És jobb, ha maga is hazamegy kislány, vagy ha újabb buli lesz kihívom a rendőrséget!

Azzal elment.

Percek múlva gyors léptek zaját hallotta, és a fordulóban megjelent egy erősen őszes kissé tömzsi rövid hajú a megszokottól ráncosabb ismerős arc.
- A szomszédok szerint itthon van!

A férfi zavartan nézte a nőt.
- Be tudja törni? –mutatott az ajtóra.
- Hát…
- Kocsival van?
- Igen.
- Akkor hozzon egy feszítővasat vagy egy kerékkulcsot, hogy leverjük a zárat! Siessen!
- Jó. – azzal lerohant a lépcsőn.

A lány tovább dörömbölt, de hiába, aztán ismét megjelent Martin, és azonnal elkezdte felfeszíteni az ajtót. Alig jutottak be a nő máris a háló felé szaladt.

Ben a padlón feküdt a saját hányásában, zihálva, és nyöszörögve, a kezét az ajtó felé nyújtva.
- Istenem. – térdelt mellé – Ben. Ben hallasz? – simogatta meg az arcát, a férfi bőre lángolt.
- Ben! – kezdte el Freeman pofozgatni, de a barátja nem reagált

Hel széthúzta a férfi szemhéját, akinek a szembogara ide-oda ugrált, és a pulzusa gyenge volt.
- Sokkos. Hívja a mentőket!
- Máris!
- Ben. Ben. – simogatta a férfi arcát.

Nyöszörgés volt a válasz, de legalább kinyitotta a szemét.
- Én vagyok. – mosolygott könnyek között.

A férfi felé nyújtotta az ujjait, a lány megfogta a kezét.
- Most nem álom. – motyogta rekedten.
- Nem. Ne add fel.

Gyenge pislogás volt a válasz.

Közben befutottak a mentők, és azonnal megmérték a pulzusát, bekötöttek egy infúziót, gyógyszereket adtak, és ágyra téve, levitték az autóhoz.

Martin bepattant az autójába, Hel pedig kérdezés nélkül az anyós ülésre.

Az angol döbbenten bámult rá.
- Menjen a mentő után! – nézett rá a nő.
- Ez az én kocsim.
- És az ott mentő, benne a közös barátunkkal.

A férfi elindult, de fél szemmel őt nézte.
- Ki maga?
- Ha arra kíváncsi mi közöm a barátjához, hát fogalmam sincs. Nem tudom hányadán állunk, és, szerintem ő sem. A történetünk pedig hosszú és bonyolult, pedig csak alig két hete ismerem.

Martin hosszú pillantást vetett rá, de végül nem szólt semmit.
- A kórházban mondja azt, hogy a barátnője, vagy a felesége vagy nem engedik be.
- Köszönöm.

Válasz nem érkezett, majd a színész lepakolt a kórház előtt, kiszálltak és némán mentek be az épületbe.

Hosszú órákig várakoztatták őket a folyosón, mire valaki hajlandó volt tájékoztatást adni.

Ott vált világossá számukra, hogy Ben az elvonási tünetek miatt került oda. A delirium tremens juttatta sokkos állapotba, és majdnem meg is ölte. Súlyosan kiszáradt, a testét és a lelkét is megviselték a történtek, de már stabil volt.
- Ha kibírja ivás nélkül az elkövetkező két hetet akkor rendben lesz, de őszintén szólva amilyen lelki állapotban most van, szerintem egy rehabilitációs intézett jobb választás lenne.
- Neki most barátokra van szüksége, akik támogatják nem olyanokra, akik miatt még távolabb kerül tőlük! – csattant fel a lány – Így is azt hiszi, hogy nincs senkije, még depressziósabb lenne, ha hetekig meg sem látogathatnánk!
- Nézze kisasszony, orvosi szempontból…
- Mikor mehetünk be hozzá?
- Akár most is.
- Helyes! – sziszegte a nő és elindult a folyosón.

Martin utána kocogott.
- Tudom, hogy orvos, de most nincs igaza. Bennek a barátaira van szüksége.
- Egyet értek.
- Igen? – fordult hátra.
- Igen. A barátom és segíteni akarok, de amíg ilyen állapotban van, nem vihetem haza a gyerekek miatt. Bármit megtennék érte, és igyekezni fogok, hogy így tegyek. És maga is ilyen. Ezért örülök, hogy itt van.

A nő elmosolyodott.
- Menjünk.

Ben az ágyon feküdt, nagyon sápadt volt. Fekete haja és a több napos arcát éktelenítő borosta miatt még színtelenebbnek tűnt a bőre, mint eddig. Sovány volt, a szeme beesett, az ajka lilás, mindkét karjába infúziót kötöttek, a mellkasára érzékelő korongokat tettek.  A műszerek egyenletesen és halkan csipogtak, jelezve, hogy minden rendben.

Hel lassan leült az ágya szélére, és megfogta a férfi kezét. Az angol kinyitotta a szemét, és ránézett.
- Szia. – mosolygott halványan.

A férfi őt nézte.
- Itt vagyok, és ez nem álom. Martin is itt van. – fordult meg, de a színész az ajtóban áll távolabb tőlük.

Ben biccentett.
- Hogy érzed magad? Nagyon aggódtunk érted.
- Kicsit jobb.

A nő megszorította a kezét.
- Rendben leszel.
- Kétlem.
- Ne hagyd, hogy legyőzzön a depresszió. Kérlek.
- Szeretnék pihenni.
- Ben.
- Pihenni szeretnék.
- Ne tedd ezt velem. Kérlek – ölelte át szorosan a lány. – Ben. Ne tedd ezt. Miért csinálod? – nézett rá – Ezzel mindkettőnket bántasz. Fájdalmat okozol, és nem is érdekel? Nem teheted ezt velem, ez nem fair! Miért nem vagy őszinte?
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert nem tudok neked semmit sem nyújtani.
- Én ezt már nem bírom.
- Nem is kell. Csak menj el, és ne nézz vissza.
- Hagyd, egy önző barom. – közölte a tényt Martin éles hangja – Nem érdekli, kinek okoz fájdalmat, és mikor. Velünk is ezt csinálta. Ha tudnád hányszor ültem itt ugyanígy. Nem törődik vele, hogy most töri darabokra a szíved és lelked, szarik rá, mert ő Benedict Cumberbatch. Neki joga van eldönteni ki, hogyan érezzen, és mikor.
- Martin.
- Nincs igazam? Órákig vártam vele a folyosón láttam mennyire aggódik érted, és most is szeretne segíteni, de te nem hagyod! Ahogy nekünk se hagytad, és mi lett vége? Nézz magadra! Majdnem meghaltál, a saját lakásodban egyedül! Most megmondom neked, hogy nem vagyok hajlandó végignézni a halálod! Elfelejthetsz engem, és a barátságunkat is, ha nem vagy hajlandó megtűrni magad mellett ezt a lányt! Látom, hogy szereted, úgyhogy egyszer az életben ne magadra, hanem másra gondolj! És végre mindenki nyugodtan alhat majd!

Ben a lányt nézte, aki összeszorította az ajkait, és hősiesen tartotta magát.

Annyira kiismerte már, hogy tudja, ha elküldi, akkor vége. A nő többé nem nyit neki ajtót, és nem keresi meg, nem rohan végig Londonon, mert kapott egy telefonhívást. Ő képes túljutni ezen a kis afféron, nem lesz könnyű dolga, de képes rá. Egy erős lélek. Magában már nem volt biztos. Pontosan érezte, ha hagyja kisétálni Helt akkor neki vége. Sosem jut ki a gödörből, mert kell neki ez a nő. Az ereje, a szerelme, a törődése. Vágyott rá, az érintésére, a csókjára, de tartott a jövőtől, és a saját gyengeségeitől. Nem akarta, hogy a szeretett nő szenvedjen mellette. Nem méltó hozzá, ebben az állapotban, amiben van különösen nem. Talán majd egyszer….
- Csak mond ki. – nézett rá lány – Csak mond ki.

Ben elfordította a fejét, és folytak a könnyei.
- Nem lehet.
- Ne törődj semmivel, csak mond ki. Kérlek…… Mond már!
- Menj el.
- Ne…. Ne…
- Menj el! –nézett keményen és hidegen a lányra.

Bólintott, és kiment a szobából. A folyosó végén már szinte szaladt. Az épület előtt fogott egy taxit, és hazament. Teljesen ki volt borulva, nem bírt egyedül maradni, így felkapta a ruháját, és elment a bárba. Átvette a csinos kivágott overálját, és a maszkját, feltett egy fekete sminket, majd elvegyült a tömegben. A következő napokban alig járt haza. Az idő lassan telt, és összefolytak a napok. Egyik nap kora reggel volt már, amikor elindult haza, és beugrott egy akkor nyitó kávézóba. Leült az asztalhoz, rendelt egy kávét, és felcsapta az egyik friss újságot. Ahogy lapozta megakadt a szeme egy öles szalagcímen, és a féloldalas képen. „Cumberbatch az alkohol és drog király” A fotón pedig Ben egy kopott szürke melegítőben, egy kék farmerkabátban, és egy szintén kék kétes tisztaságú pólóban jött egy düledező épületből Martinnal a háttérben. Rosszul nézett ki, fekete haja kócos és zsíros volt, a szeme alatt sötét karikák, az arcán borosta. Soványabbnak is nézett ki, mint amikor utoljára látta. Ami az újságon lévő dátumot tekintve jó egy hónapja lehetett. A cikk részletesen taglalta a férfi életét, az író szerint megpróbálta elvonót, de végül otthagyta, és azóta még keményebben iszik, és drogozik.

Elővette a telefonját, és kikereste a számot, maga sem tudta miért mentette el, de megtette. Elindította a hívást. Néhány csöngés után felvették.
- Igen?
- Martin?
- Igen. Kivel beszélek?
- A lány vagyok a kórházból, aki bement magával Benhez hetekkel ezelőtt. Szerintem sejti.
- Igen. Helen ugye?
- Igen. Most olvastam a mai újságot, és van benne egy kép. És én…. Csak szeretném tudni hogy van Ben…

Martin nagyot sóhajtott.
- Jól.
- Miért hazudik nekem?
- Mert így könnyebb.
- Azért köszönöm, hogy felvette, többé nem zavarom. Viszlát.
- Várjon! Helen!

De a nő már bontotta a vonalat. Hazament, felsietett a lépcsőn és már éppen az ajtót nyitotta.
- Szia.

Hel meglepetten fordult meg. Ben állt a mögötte lévő lépcsősoron a falnak támaszkodva. Egy gyűrött kék inget viselt, és elég csapzott volt.
- Hol a kabátod?
- Nincs rá szükségem.
- Tél van. December közepe.
- Tényleg?
- Mit akarsz?

Ben megeresztett egy savanyú mosolyt, majd belenyúlt a zsebébe és elővette a nő kulcsait.
- Azt mondtad nálam maradhatnak, hátha egyszer szükségem lesz rájuk.
- Tévedtem. És kérem vissza. – nyújtotta a férfi felé a kezét.
- Szeretném megtartani, ha lehet.
- Már nincs ilyen opciód.

Ben átadta a kulcsokat.
- Kösz. A kijáratot már ismered. – fordított hátat neki.
- Hel, én sajnálom.
- Én is. Szevasz. – nyitotta ki az ajtót, és éppen belépett a küszöbön.
- Szükségem van rád.
- Ezzel elkéstél! - pillantott rá dühösen.
- Tudom. – nézett a lány szemébe.

A tekintete sok mindenről mesélt, magányról, fájdalomról, kétségbeesésről, reménykedésről.
- Miért jöttél ide?
- Egyedül nem tudom végig csinálni.
- Szóval csak arra kellek, hogy legyen valaki, aki támogat, amíg kijózanodsz?

Bólintott.
- Csak ezért vagy itt?
- Nem mondhatok mást.
- Miért? Mert nincs más, vagy, mert úgy érzed nem hozakodhatsz elő vele?

A férfi hosszan nézte őt.
- Legyél őszinte. Az igazat akarom, legyen bármi is az.

Ben először a padlót fixírozta, majd vett egy mély levegőt, és a szemébe nézett.
- Nem vagyok beléd szerelmes és nem akarok tőled semmit. Romantikus értelemben.

Hel egy pillanatra lehunyta a szemét, és fájdalmasan elmosolyodott.
- Tudom, hogy nem ezt a választ vártad, de a segítségedre van szükségem, máshoz nem fordulhatok. Kérlek ...
- Egész éjjel a bárban voltam. Alig állok a lábamon, pihennem kell egy kicsit.
- Jöjjek vissza később?
- Délután. Addig menj haza.
- Rendben. Sétálok egyet és majd visszajövök.
- Miért nem haza mész? Te sem vagy túl fitt.
- Inkább járok egyet.
- Történt valami? – vette ki a kulcsot a zárból.
- Mire gondolsz?
- Rád férne egy zuhany és némi alvás, mégsem haza mész. Mi van a lakással?
- Kilakoltattak.
- Mi?
- Hosszú történet.
- Szóval nincs hová menned! És ezt miért nem mondtad? Vagy így akarsz rám hatni??
- Én nem... Én pont ezért nem…
- Nem? Takarodj innen te manipulatív disznó! – vágta be maga mögött az ajtót a lány.

Hel a falnak vetette a hátát, és a földre csúszott.
- Sajnálom. Nagyon sajnálom. – suttogta a férfi az ajtón keresztül.

De a lány teljesen összetört, ismét. Úgy érezte Ben csak ki akarja használni, a segítségét, a törődését, az idejét, a türelmét, a szeretetét kéri, és nem ad semmit sem cserébe. Nem bírta volna elviselni a tény, mi szerint egy fedél alatt laknak, de nincsenek együtt. Vonzódott az angolhoz, és nem tudta volna elfelejteni, ha osztoznia kell vele egy alig ötven négyzetméteres kis lyukon, ahol állandóan egymásba gabalyodtak volna.

Így tudatosult benne a tény, ha össze vannak zárva, akkor elérheti, a célját, Bennek színt kell vallania. Eddig is mutatott felé érzelmeket, és ha többször sarokba szorítja, akkor úgysem fog ellenállni egy idő után. És végre őszintén szerethetik egymást.

Felpattant kinyitotta az ajtót, de a lépcsőház már üres volt. Lefutott a külső bejáratig, de sehol senki. Elszaladt az utca egyik végéig, majd vissza és a másikig, de a férfi köddé vált.
- Nem volt nála kabát…- motyogta – Merre mentél?

Fogalma sem volt hová mehetett a másik. Martinnál hiába kereste volna. Más barátja meg nincs…
- Baker Street 221/b. Ez az! – ugrott be.

Felszállt az első metróra és odament. Meglepetten tapasztalta, hogy a környék egyáltalán nem olyan mint a sorozatban.
- Elnézést. – szólított le egy járókelőt.
- Igen? Segíthetek valamiben?  - kérdezte a férfi a kalapos férfi.
- Igen. Ez a Baker Street ugye?
- Igen. Jó helyen jár. Lejjebb van a múzeum. –mutatott az utca vége felé.
- Köszönöm, de én nem a múzeumot keresem.
- Akkor?
- Ahol a sorozatot forgatták. A BBC gyártásában, ami nem sokkal a háború előtt futott.
- Ó. Hát azt nem itt forgatták, hanem a North Gower Streeten.

Döbbenten meredt a férfira.
- Camdenben. Ha gondolja…
- Köszönöm, innen már tudom az utat. Nagyon kedves volt. – mosolygott rá.

Soha nem jutott eszébe, hogy a sorozat nem a valódi helyszínen zajlott volna. Szerette ugyan, de azok az idők már régen elmúltak, amikor ő valamiért, vagy valakiért is fanatikusan is rajongni tudott.

Elindult abba az irányba ahol a cím volt, nem is ment szinte futott. Nem volt messze, és az emberek idegesítették, kerülni akarta őket el, így nem használta a tömegközlekedést. Befordult a sarkon, és…

Ismét csalódott. Bent nem találta ott. Kétségbeesve kapaszkodott bele a vaskerítésbe.
- Hol lehetsz?

A St. James Park! Ugrott be neki hírtelen. Az most üres, és nem jár arra senki sem. És csak két sarok. Ez volt az utolsó mentsvára.

Kicsi kis parkról volt szó csupán. Amint befordult az utcába máris a kerítéshez rohant, és nézelődött. Az egyik padon ott ült valaki.

Óvatosan odament hozzá. A férfi volt az. Még mindig a kék inget viselte, és egy több helyen szakadt szürke rongyos kabátot. Maga elé nézett, de inkább csak a semmit bámulta. Nagyon hideg lehetett, mert az angol lélegzete fehér felhőként köddé vált. Az arca fehér volt akár hó, az ajkai pedig lilák. A kezei remegtek, próbálta mozgatni az ujjait, de láthatóan kezdtek elgémberedni, bár ez őt nem nagyon érdekelte. Sokkal rosszabb állapotban volt, mint hetekkel azelőtt. Ésm ami az egészben a legelkeserítőbbnek tűnt a lány számára, Ben kezdte elveszíteni a kapcsolatát a külvilággal. A közelben felharsant egy mentő szirénája, de az angol nem reagált, pedig még a nő is egy pillanatra a hang irányába fordult. Csak ült a padon, magába  zuhanva, akár egy törött szárnyú madár, aki a repülésről álmodik, de tudja, hogy soha többé nem fog a magasba jutni. A depresszió és a szomorúság körül lenge a lényét, és Hel most először tényleg félt a szemébe nézni. Rettegett attól, hogy egy üres tekintet bámul rá vissza.

A valóság, ami éppen a férfiben zajlott, ettől ezerszer drámaiabb volt. Annyira bízott benne hogy a lány behívja, és valahogy rendezik az ügyüket. Hetekig nyúzta Martin és ő gyűjtötte az erejét, hogy végre elmenjen. Mindenre felkészült, csak a valóságra nem. Amikor nő visszakérte a kulcsokat, a lelke és a szíve maradéka ezer darabra tört. Azt hitte rosszul hall, forgott vele minden, el akarta mondani, az igazat, azt hogy szereti. De a lány dühös, és megbántott tekintete miatt nem tette. Mélyen megsebezte akkor, ott a kórházban, és ismét, amikor megjelent az ajtaja előtt. Visszagyalogolt az életébe bejelentés nélkül, akár elefánt a porcelánboltba. Átkozta magát ezért! Üresnek, és kiégettnek érezte a szívét. Nem tudta hogyan tovább, és nem is érdekelte. Egyetlen célja maradt csupán, amit véghez akart vinni, történjék bármi. A tudat, hogy az éjszaka véget ér a gyötrelmek sora, könnyűvé tette meggyötört lelkét.

Martinéknál töltötte az előző pár napot. A család a nagyszülőkhöz utazott, így ott alhatott a házban. Azóta nem szedett be semmit, és nem is ivott. Kicsit kitisztult. A barátja egy hétre adott neki pénzt, ételre, és cigire. Többet, is mint szabadott volna, megvolt hát a terv. Ismert egy dílert az egyik kocsmában, aki mindig első osztályú kokaint lehetett beszerezni. Nagyjából tudta, hogy amennyire elég a pénze, és az jóval több, mint amit addig használt. Csöndben meghal valahol, Hel, és Martin meg a családja is végre békében élhet. Erre a gondolatra végtelen nyugalom szállta meg, megszorította a zsebében lévő előkészített injekciót. Az égre pillantott, ami szürkülni kezdett. Itt az idő, a terv szerint a Hyde Parkban akarta megtenni, mindig is szerette azt a helyet. Így felállt, megfordult, és meglátta a lányt. A döbbenettől kikerekedett a szeme, és tátva maradt a szája. Nem tudott reagálni, de a nő megtette helyette. Először pofonvágta, majd odalépett hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta. Kisebb sokk érte, így csak hosszú pillanatokkal később, de végül visszacsókolta Helt.

A lány egy kicsit eltávolodott tőle, és ettől Ben úgy érezte minden erő kiszáll belőle.

Megrémült.
- Mond, hogy ez nem játék volt, hogy ez nem valami kicsinyes bosszú vagy trükk? – suttogta rekedten – Mert ha az… - hunyta le a szemét egy pillanatra.
- És ha az?

Reszketeg kézzel elővette az injekciót.
- Nem kell kínoznod.

Hel döbbenten nézte a férfi kezében léző tárgyat. Egy közepes fajta volt, majdnem tele. Bár nem értett a drogokhoz, mégis sejtette, hogy az a mennyiség jóval több, mint egy átlagos mámor adag.
- Nem tudok tovább így élni… És nem is akarok. Már nincs semmim… Úgy érzem nincs miért élnem.
- Akkor miért csókoltál vissza?
- Mert szeretlek. És mert ismét reményt keltettél bennem.
- Én is szeretlek. – simogatta meg a férfi arcát, aki halványan elmosolyodott.

Átkarolta az angol nyakát, és megcsókolta. Ben viszonozta, és szorosan tartotta. Hosszú percek teltek el így, mire el tudtak szakadni egymástól.

Az angol úgy érezte a lelke megtelt tűzzel, a gyomra összerándult, és zavarban volt. Amikor megszólalt erősen selypített.
- Te képes vagy arra, amire senki más.
- Elviselni téged? – cukkolta a lány.
- Szeretni, és visszahozni az életbe. – motyogta, és idegesen törölgette a tenyerét a kabátjába.

Akár egy kiskamasz. Mosolyodott el a nő, és amikor a férfi újra mondani akart valamit, egy csókkal belé fojtotta.
- Huh. – vett Ben mély levegőt.
- Ezt úgy értékelem, hogy le tudlak venni a lábadról.
- Ahha. – majd magához húzta a lányt, és egy flegma, mégis vad csókkal válaszolt.

Észre sem vették, hogy rájuk esteledett.
- Megfagyok. Te nem? – búj az angolhoz.
- Hazakísérlek.
- Van az utcámban egy kifőzde. Szerzünk kaját, aztán folytathatnánk, amit elkezdtünk. – nézett rá csillogó szemmel.
- Biztos vagy benne?
- Ha nem akarod, akkor…
- Amikor legutóbb megpróbáltam közeledni feléd nem sült el túl jól… Én azóta akarom a dolgot, hogy először találkoztunk. – szorította meg a lány kezét – De talán várnunk kellene.
- Azt hiszem félre értettük egymást. Én egy adag kajára, és egy forró fürdőre, meg pihenésre gondoltam. Nekem ahhoz még kell egy kis idő. Nem arról van szó, hogy nem akarom, de…
- Nem ismersz még annyira. Elég viharos volt a kapcsolatunk, és én többet tudok rólad, mint te rólam.
- Igen. – mosolygott rá.
- Hel.
-  Igen?
- Szeretnék kérni valamit, de, ha úgy érzed nemet kell mondanod, akkor mondj nemet. Elég kellemetlen nekem szóval….Nem gond, ha nem akarod.
- Oké.
- Szóval Martinéknál még maradhatok, azt mondta, ha nincs egy hely ahol alhatok, akkor segít. De nem akarom terhelni. Lényegében téged sem, de nem tudom, kihez fordulhatnék még.
- Halljuk.
- Szóval…. Néha alhatnék nálad? A kanapén persze. Csak havonta egy két nap. Amikor bejelentkezem az egyik hajléktalanszállóba le kell adnom egy papírt, és ha egész hónapban ilyen szállókon lakom folyamatosan akkor következő hónapban nem lehet. Ezért kérem. Ha pár nap kimarad, akkor nincs gond. Nem probléma, ha nemet mondasz.
- És különben mi lesz? Az utcán alszol? – csattant fel kicsit a nő.
- Nem olyan rossz. Pár napot voltam ott.
- Ben.
- Mielőtt Martin rájött, és befogadott. Nekem nem gond.

Hel elkezdte ütni a férfi karját.
- Idióta vagy! Amúgy meg lakhatsz nálam állandóra is.
- Azt majd még meglátjuk.
- Tessék! – nyomta az angol kezébe a lakáskulcsokat – Cipeld te. De cserébe kérem azt, ami a zsebedben van.
- Mi van a zsebemben? – nézett rá a férfi zavartan, hírtelen nem kapcsolt.
- Ezt most tőlem kérded Zsákos Bilbó? Biztosan nem az Egy gyűrű, szóval ide vele. – tartotta a kezét.
- Én a sárkány voltam. – háborodott fel Ben.
- Akkor ide vele te házi sárkány!

Ben átadta, de közben jól mulatott, Hel pedig egy jól irányzott dobással elhajította.
- Apropó:”…ostoba vagy, de ostoba!”, ó „Smaug te nagyhatalmú”! – adta elő a két hírtelen bevillanó poént.

A férfi felnevetett, és mély menydörgő hangra váltott.
- „Azt hiszed ha hízelegsz, életben maradsz?”
- Nem. Mert éhen halok, és jéggé fagyok. Mehetünk végre?

Ben átölelte.
- Menjünk.
- Folytasd.
- „A páncélom vajpajzs. A fogaim kardok, a karmaim lándzsák, a szárnyam akár egy hurrikán. Én vagyok a tűz, én vagyok a halál. ”
- Bírom, amikor te vagy a gonosz. – hajtotta a fejét a férfi vállára.
- Azt hittem utálod.
- Csak akkor, ha nézhetem, és nem rajtam gyakorolod.
- Jah. Így már világos.

folyt.köv.
előző fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés