Egy legenda születése

Az Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjas Danny Boyle a Trainspotting, a Gettómilliomos és a Sekély Sírhant ünnepelt rendezőjeként vált ismertté világszerte. A londoni nemzeti színháznak 2011-ben elkészítette a Frankenstein színpadi adaptációját, mely mind a nézőket, mind a kritikusokat rögtön lenyűgözte.

Az eredeti történet írója Mary Shelley, Percy Shelley angol költő bájos hitvese. Sok történet kering arról, hogyan keletkezett a halhatatlan mű; a legelfogadottabb verzió szerint egy bágyadt nyári délutálon az angol romantika nagyjai Franciaországban mulatták az időt a botrányos életű Byron kastélyában, és rémtörténetekkel szórakoztatták egymást. A háziúr kihívásként felvetette, hogy ugyan jegyeznék is már le történeteiket: így született a 19 éves Mary Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regénye. (Byront túlságosan lefoglalta, hogy badass legyen, Percyt pedig az, hogy mégiscsak frissen szöktette meg hitvesét Angliából, így ők egy sort sem írtak.)

A (z amúgy nem valami hátborzongató) regény a popkultúra, a horror és a tudományos-fantasztikus (aka: sci-fi) műfajának meghatározójává vált a későbbiekben.

De mitől ilyen aktuális és népszerű?
[javarészt spoilermentes elemzés]

Danny Boyle feldolgozása mintha erre keresne és adna választ. A zombi-sallangot elvetve a történet eszmei mondanivalóját kutatja, elemzi és értelmezi, melyet egyetlen kérdésben megfogalmazhatunk: mit jelent embernek lenni?

A néző a névtelen szörny nézőpontjával azonosul. Az ő történetszálával találkozunk először, ő a narrátorunk, a szemünk láttára tanul meg járni, beszélni, gondolkozni és érezni, tehát az azonosulás vele történik meg, az ő kérdései és felfedezései a sajátjainkká lesznek.

Nevezetlen szörnyike hamar túllép az ösztönylény vegetálásán: egy vak úriember (mit ad Isten) megtanítja társalkodni, írni és olvasni, így hősünk hamar hangot adhat első kérdésének, a szép és a rút szembenállásának miértjének. Őt lenyűgözi a természet diadalmas fensége, a zene, az étel íze és az emberek is: viszont hamar a bőrén tapasztalja (pár jól irányzott rúgás formájában) hogy a társadalom torz külseje miatt ki- és megveti őt. Már itt megjelenik a Paradicsomból való kiűzetés motívuma, melyre ráerősít az, hogy kedvenc olvasmánya Milton Paradise Lostja lesz: a Frankenstein központi kérdése pedig az, hogy kiben fogja meglátni önmagát: Ádámban vagy a Sátánban?

Ádámként elindul, hogy találkozzon a teremtőjével, Victor Frankensteinnel. Az ifjú tudós elárulja, hogy csak azért teremtette, mert tudni akarta, megteheti-e, léte tehát céltalan. Szörnyünk nem nyugszik bele ebbe: asszonyt akar magának, hiszen minden hatványosan negatív tapasztalata ellenére arra az idilli következtetésre jutott, hogy az emberi lét egyetlen ám alapvető feltétele a szeretet.
Ebből a szempontból elég világos, hogy az Istent játszó Victor maga sem ember: képtelen gyászolni az öccsét vagy akár csak kedvelni tündéri jegyesét. A Munka, a Nagy Cél túlságosan lefoglalja. (zárójeles megjegyzés: tehát az irodalmi férfi iskolapéldája a szentem) Kísérletezni kezd, képes-e megalkotni Évát Ádám mellé, ám félelme végül erősebb adott szavánál, és elpusztítja legújabb teremtményét.

A szörny pedig visszavonhatatlanul bukott angyallá lesz. Próbált jó lenni, és amikor először belebukott, még hitt benne, hogy legalább a teljes passzivitással (ti. önkéntes számüzetésbe vonulás) a világ hasznára lehet, de mikor ráébred, hogy ez a lehetőség sem adott számára, pusztítani kezd. Valóban ilyen determinált lenne a kárhozata?
Emberré válása alatt (jószerivel csak) elutasítást, haragot, gyűlöletet és agressziót tapasztalt, mely még a kellemes tapasztalatokat is felülírta. Egyetlen motivációja maradt: a bosszú, és végül Frankeinstein életében sem marad semmi más, mint a törekvés, hogy elpusztítsa alkotását. Meddő, üres és kilátástalan vendettájuk talán az idők végezetéig folytatódik - céltalanul.

Ez egy nagyon megrázó darab lett

Kérdései és társadalomkritikája annyira eleven és húsba vágó, hogy ember legyen a talpán, aki a megtekintése után képes bármi másra, mint begömbölyödni egy fotelbe és álomba önsajnálni magát.

Boyle-úrtól már megszoktuk ezt.

A látványvilág pedig nagyon szépen a rendező keze alá játszik a néző kizsigerelésében: monumentális, szép és ijesztő: így látja a szörny is környezetét. Az emberek világa gépiesített, torzított perspektívájú, üres. A díszletek csak illúziók, így a tér végtelen: a darab hősei elveszettnek, jelentéktelennek tűnnek.

Minket úgyis a színészek érdekelnek

Johnny Lee Miller (továbbiakban: JLM) és Benedict Cumberbatch (továbbiakban: Ben lelkem) felváltva játsszák a szörny és Frankenstein szerepét (kifejezve ezzel a két szereplő tökéletes egymásra utaltságát és megrázó hasonlóságát).

Én azt a feldolgozást láttam, amiben Ben lelkem a doktort alakította. A szerep nem valami nagy kihívás: az intellektuális, érzelmi nihilben lebegő klasszikus Sherlock-figura, a magányos géniusz toposza. Ugyanakkor Ben lelkem gyönyörűen belemelegszik a szerepbe, és egy teljesen kétdimenziós karakternek megdöbbentő mélységeket ad. Frankenstein egyértelműen és direkte szerethetetlen, így Ben lelkem meg sem próbálja a nézőt a partnerévé tenni, ugyanakkor megérteti velünk Victor indítékait, ami azért egy elég hősies feladat, tekintve, hogy a drága doktor teljesen őrült. És a végére egy könnyed csuklómozdulattal kicsiholja belőlünk a fájó részvét érzetét, ami minden dráma diadala. Gyönyörű munka, szokás szerint.

A dolgát jelentősen megkönnyíti, hogy JLM-el tökéletes összhangban játszanak, olyannyira, hogy 2012-ben megnyerték a rangos Olivier-díjat. A darab annyira lenyűgözte mind a közönséget, mind a szakmabélieket, hogy az előadást meg kellett ismételni egy újabb szezonban, valamint külföldi mozik (nálunk az Uránia) is leadta a produkció felvételét. Hovatovább, a petíciók és tüntetések ellenére sem fog megjelenni DVD-n; a rendező hivatalos nyilatkozata szerint a színházi élményt véleménye szerint nem adná vissza ez a forma.

Ez történik, amikor Reisuto cikket ír egy színházi előadásról.
Ne vidd azért sehová.