Bex beszámoja a Cheltenham Music Festival utáni dedikálásról, fordította Reisuto

"Na, ez lennék én ^^ a helyes fickó a képen pedig Benedict Cumberbatch uraság. Ettől olyan füligboldog fotó-én. Szeretem ezt a képet, ez a legjobb kép a világon, de atyám, eltartott egy darabig mire odáig jutottam, hogy elkészülhessen.

Egy kissebb összejövetelen történt Cheltenhamben, egy első világháborús zongora- és költészetest után, ahol csodás zongoristák adtak elő klasszikus darabokat amíg egy történész az első világháborúról beszélt, Benedict pedig verseket olvasott amiktől sírtunk és nevettünk. Nem tudom szavakba foglalni, micsoda tehetség tündökölt ott a színpadon. Elsodort. És a húsz perces zongoraszóló után a végén Benedict volt az első aki felállt és tapsolt, és így a zongorista kétszer is meghajolhatott. Szép volt ezt látni.

Amikor a műsor után ledöcögtünk a lépcsőn (én és Hannah barátnőm), egy elég nagy sorba ütköztünk. Mivel britek vagyunk, csatlakoztunk a sorbanálláshoz, remélve hogy elvezet majd mindket Benedicthez. Nem csalódtunk. Egy évezrednyi várakozás után, mely alatt a középhuszon kisasszonykákból kilenc éves lánykákká fejlődtünk vissza, végre elértünk a sor elejét.

Én mentem először, színlelt nemtörődömséggel. Hamar szertefoszlott. Benedict felnézett, egyenesen a szemembe! Tudom hogy ez nem hangzik valami nagy durranásnak, az emberek már csak így szokták, van ez a szemkontaktus dolog, meg néha elhangzik pár szó is, ezt nevezzük kommunikációnak. De ez más volt. Ez Benedict Cumberbatch volt személyesen, rajongásom tárgya, és abban a pillanatban ugyanabban a világban éltem, mint ő. Az ő életéből kábé harminc másodpercet jelentett ez, a szemembe néz és lát engem. Ez nem az a nyegle "hello, hogy hívnak, kösz hogy jöttél, csá" jelenség volt. Úgy néz rád mintha csak te lennél a szobában, mintha egyedül te számítanál. És az aztán valami.

Mondtam, hogy Bexnek hívnak, le is betűztem. Benedict visszamondta és ez kicsit jobban lefoglalta az agyamat mint kellett volna, szóval amíg a gondolataim akörül vándoroltak, hogy jól betűztem-e le a három betűs(!) nevemet és hogy mennyire csodásan hangzott az ő szájából, rémülten ébredtem rá hogy valami mást is mondott és ötletem sincs, mit. Szünet következett. Rájöttem, hogy kérdés lehetett. Észben tartva, hogy kábé harminc másodperc adatott meg nekem mielőtt a tömeg előre nyomul, nem akartam azzal vesztegetni az időt, hogy visszakérdezek: "tessék?", de azt sem akartam, hogy hülyének tűnjek. Attól tartok ez már megtörtént amint kiléptem a lakásom ajtaján, de elkalandoztam.

A felnőtt emberi lények között megszokott szünetnél egy-két másodpercnyivel hosszabban fagytam le, amíg próbáltam kisilabizálni, mit mondhatott. Arra jutottam hogy valószínűleg egy "messziről jöttél a ma este kedvéért?" lehetett. Azt gondoltam (reméltem) hogy talán képes leszek egy olyan választ adni, ami nem totál röhejes, ha mégsem ezt kérdezte. Szóval a legnormálisabb, épp-udvariasan-csevegek hangomon (ami sokkal inkább egy hozzám egyáltalán nem hasonló előkelő hölgyike hangja) azt feleltem, "éppenséggel Cheltenhamben élek, ami most pont hasznomra jött". Úgy viselkedett mintha ilyesféle választ várt volna, de mindegy milyen jó színész, éreztem hogy valamit elszúrtam. Csak amikor később felidéztem a jelenetet, akkor tűnt fel hogy amit mondtam, annak nem volt semmi értelme. "Hasznomra" jött? Micsoda? Cheltenham? Hogy ott élek? Talán "kapóra jött", nem "hasznomra." Az est maga? Nos, nagyon "hasznos" kis esemény... nem épp így szokás nyilatkozni a költészetről.

Mint később kiviláglott, még nem is ez volt a legcikibb pillanat. Mondtam valami olyasmit (még mindig az előkelő hangomon) hogy "igazán csodálatos volt, köszönöm" mire ő "Nem, én köszönöm hogy eljöttél." És úgy hangzott, komolyan gondolja. A jegyemre azt írta, "Bex, köszönöm, Benedict Cumberbatch". Hannah készített rólunk egy fotót, Benedict pedig azt mondta, "Bocsánat, hogy nem állhatok fel" mintha csak rászóltak volna, hogy ne álljon már fel minden képhez, mert túl sok idő! Mire én rávágtam, hogy "Nem-nem, rendben van, hosszú estéd lesz még."

És most jön a kínos rész. Amikor Hannah pózolt vele és lefotóztam, visszanéztem a képet amit ő készített:

Rémülten felnyögtem. "Jaj ne! Teljesen elmosódott!"
Benedict, az Isten, azt mondta "ne aggódj, gyere és csináljunk még egyet." Micsoda úriember. Megköszöntem ezerszer és visszaadtam a fényképezőgépet Hannah-nak. Amint elhelyezkedtem a következő képhez, már láttam is, mi a baj. Hannah keze remegett. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Lenyomta a gombot és szólt, hogy "Jaj Bex, ez is elmosódott. Nem tudom abbahagyni a remegést!" Tényleg nem tudta:

Bár jelentős fejlődést mutatott az előzőhöz képest, nem gondoltam hogy Benedictnek van annyi ideje, hogy megvárja amíg Hannah abbahagyja a remegést és a képen nem úgy fog kinézni a fejünk, mint egy modern műalkotás. Tehát a hangomban növekvő síri pánikkal azt kérdeztem, "tudna valaki csinálni egy képet?" Szerencsére a színházi önkéntesek közül egy távoli ismerős jelentkezett. Elkészítette a képet. A telefonom viszont összezavarta, azt hitte elrontott valamit, és csinált még egy képet. Szenvedve néztem Benedictre "Nagyon köszönöm, és sajnálom!" mire ő "Ne aggódj Bex, köszönöm, hogy itt voltál." - ezért szeretjük őt. Micsoda kedves-kedves csodasrác. Még a nevemre is emlékezett arra a két percre amíg az életében szerepeltem. WOW.

Amikor kiértünk, lecsekkoltam a képet. A kezem és az agyam nem működött rendesen, nem emlékeztem rá, hogy működik a mobilom vagy hogyan férek hozzá a fotókhoz. Aztán elejtettem. Aztán lefotóztam a padlót. Aztán meglettek a képek (bár nem azzal a két mozdulattal, amit a fotógaléria gombra való kattintással el lehet érni, hanem a kameramenüből értem el az elkészített képeket - nem i studtam, hogy ilyet lehet.) Hannáhval mániákusan nevettünk hazafelé menet... aztán tíz perc után rájöttünk, hogy a rossz irányba tartunk... a szülővárosomban...

Mivel már újra öntudatomnál vagyok (nagyon teljesítmény hogy nem törtem ki könnyekben vagy szartam be) elmondhatom, hogy bármilyen kínos is volt az este, egyszerűen mesés volt. Sosem hittem volna, hogy találkozom Benedicttel, és annyira csodálatos amikor végre ott állsz a hőseid előtt. Még kedvesebb, még gyönyörűbb, még mosolygósabb és még édesebb volt, mint arra valaha is számítottam.

Köszi, Benedict. Bocs hogy ekkora béna vagyok."