Felhőszakadás zúdult Anglia déli részére. Londonban leállt a közlekedés, az emberek igyekeztek fedezékbe húzódni. Dr. John Watson az orráig se látott, kedvetlenül nézett az órájára. Megígérte Sherlocknak, hogy munka után azonnal hazaindul. A tanácsadó detektív ugyanis meglepően keveset tudott a vacsorakészítésről. Újra az órájára pillantott, aztán mély levegőt véve kilépett eddigi fedezékéből. Pillanatok alatt bőrig ázott, a kétsaroknyi távolságot futva tette meg a Baker Streetig. Szinte berobbant a 221 B-be, magában átkozva az időt, és saját ostobaságát, amiért ennyire betartja ígéreteit, holott nagy a valószínűsége, hogy Sherlock elmerült egy kísérletbe, s észre sem vette távollétét.

- John, hiszen maga teljesen elázott! – Az ajtó csattanására főbérlőjük, Mrs. Hudson lesett ki földszinti otthonából.

- Igen, tudom, Mrs. Hudson. Megyek, átöltözöm. Sherlock itthon van?

Az asszony a homlokát ráncolta.

- Délután felmentem hozzá, de belemerült valami kísérletbe.

- Gondoltam. – John a lépcső felé indult, vizes nyomokat hagyott maga után.

- John!

- Igen? – A férfi már félúton járt, amikor az asszony a kezét tördelve utána sietett.

- Én nem akarok aggályosnak tűnni, de Sherlock ma a szokásosnál is sápadtabb, és nagykabátban üldögél. Nem engedte, hogy megmérjem a lázát. Maga is tudja, John, néha milyen makacs és gyerekes.

- Oh, igen! – A férfi ezt mindenkinél jobban tudta. – Maga szerint beteg, Mrs. H.?

- Én csak annyit mondok, hogy hiába van vasszervezete, ha nem egyszer túlterheli. Tegnap is vizesen jött haza, ázottabb volt, mint maga. Lehet, hogy megfázott.

Johnnak azonnal bűntudata támadt, amiért nem figyelt oda jobban a férfira. Lehetőséget kapott, hogy helyettesítsen egy kollégát pár napig, s nem akarta elúszni hagyni a lehetőséget. Meglehetősen zavarta, hogy Sherlocktól kell minduntalan kölcsönkérnie.

- Nem a maga hibája, John! – veregette meg kedvesen a karját Mrs. Hudson, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében. – Maga mindent megtesz érte, nem is tudom, mi lenne vele maga nélkül.

Ebben kétség nélkül igaza volt. Johnnak fogalma sem volt, a férfi hogyan boldogult eddig a hétköznapokban. Az igaz, hogy harmincas évei elején járt, tehát viszonylag sokat tudott a világról – kivéve az univerzum mibenlétét – de vajmi keveset a mindennapi életről. John járt a boltba, ha nem házon kívül ettek, ő főzött, és ő rakott rendet a lakásban (na, jó, Mrs. Hudson kisegítette már párszor). Oh, s ő volt Sherlock jobbkeze. Néha már úgy vélte, a házastársa is. A szexet kivéve ugyanis barátságuk olyan mély és bizalmas volt, hogy nem egy házasságban nincs ilyen. Talán ezért is piszkálta mindenki azzal, hogy ő és Sherlock… eh… Elhessegette a zavaró gondolatokat.

- Felmegyek hozzá. Köszönöm.

Sherlockot a konyhában találta. Annak ellenére, hogy ő volt átfagyva, azonnal csorogni kezdett róla a veríték, olyan meleg volt. A férfi ott üldögélt nagykabátban a mikroszkóp előtt, s szemét összehúzva koncentrált. Sápadt volt, de az arca kipirult, a szeme szinte lángolt.

- Újabb kísérlet? – próbálta meg felhívni magára a figyelmet John, minden vágya viszont egy forró fürdő és száraz ruha volt. Néha azonban a barátság felülírja óhajainkat…

- John, odaadnád azt a lombikot? – Sherlock úgy kérdezte ezt, hogy nem is pislogott, tekintetét nem vette el a mikroszkóp lencséjéről.

John figyelmét nem kerülte el, milyen színtelen mély hangja, milyen cserepesek az ajkai. Biztosan lázas. Felsóhajtott, és kifordult a konyhából. Felsietett a szobájába, ledobálta vizes cuccait, felkapott egy farmert és piros ingét, aztán már rohant is vissza. Eső dolga volt, hogy lejjebb csavarta a fűtést, majd sarkig tárta az ablakot, hogy beengedje a város ködös, hűvös levegőjét.

- Fázom, John.

- Becsukom. – John gyorsan meg is tette, behúzta a függönyöket. A konyhába visszatérve Sherlockot ugyanabban a pózban találta, mint hazatértekor. Beletúrt még vizes hajába a konyhapulton uralkodó káosz láttán, de megállta szó nélkül. Most az a legfontosabb, hogy megmérje a férfi hőmérsékletét. Hosszas keresgélés után megtalálta a digitális hőmérőt – Minő meglepetés! – Sherlock kísérleti cuccai között. Bele sem mert gondolni, mire használhatta. A biztonság kedvéért lefertőtlenítette, aztán elindult becserkészni lakótársát.

- Mrs. Hudson szerint beteg vagy.

- Tévedés. – Sherlock még csak fel sem nézett.

- Azért megmérhetem a lázad?

- Semmi értelme. A testhőmérsékletem normális.

Johnból ekkor előtört a katonaorvos.

- Nyisd ki a szád!

- Minek? – Sherlock végre felegyenesedett.

- Tedd, amit mondtam!

Sherlock engedelmeskedett, igaz, kissé értetlenül. Ebből is látszott, hogy nem is figyelt a férfira. Bezzeg, ha egy nyolcas szintű ügy részleteit magyarázná, inná minden szavát. A nyelve alá tolta a hőmérőt, és finoman összecsukta a száját.

- A kezedet!

Sherlock odanyújtotta neki, a pulzusa szabálytalan volt, határozottan nem egy egészséges emberé. John a csuklója belső felét Sherlock homlokának szorította, túl meleg találta, amit aztán a hőmérő is igazolt.

A férfi kíváncsian figyelte ténykedését.

- Diagnózis? – kérdezte kissé gunyorosan.

- Beteg vagy. Főzök teát, veszel be lázcsillapítót, és lefekszel. Mrs. H. elmondta, hogy tegnap eláztál. Szerintem sikerült összeszedned egy megfázást.

- Én nem szoktam beteg lenni – tiltakozott hűvösen Sherlock, és vissza akart térni a mikroszkóphoz.

John nem engedte.

- Kettőnk közül állítólag te vagy a detektív… Milyen következtetést vonsz le a következőkből? Egy állítólag egészséges férfi az egekig feltekert fűtést figyelmen kívül hagyva reszket, holott nagykabátban ücsörög. A pulzusa szabálytalan, a testhőmérséklete pedig… – Gyorsan lepuskázta az adatot a kijelzőről. – 40.1 ºC. Véleményt kérek!

Sherlock a homlokát ráncolta.

- Beteg? – találgatott.

- Pontosan. Amíg én megfőzöm a teát, és rendet teszek, vehetnél egy forró fürdőt. Gyerünk!

A férfi láthatóan ellenkezni akart, de John már fel is húzta a székről. A fürdőszoba felé löködte. Úgy tűnt, a férfi addig nem fogja békén hagyni, míg meg nem teszi, amit mond. Amúgy meg… most, hogy felállt, kezdte érezni, valami tényleg nincs rendben.

- Én nem szoktam beteg lenni… - ismételte, bár ez már határozottan nyafogásnak hangzott, legalábbis John füleinek.

- Egyszer mindent el kell kezdeni – felelte, és Sherlockra csukta a fürdőszobaajtót. Megfordulva elhúzta a száját a rendetlenséget szemlélvén. Nagyot sóhajtva nekiállt pakolászni: Sherlock kísérleti eszközei átkerültek a helyükre, az asztalt lepakolta, a pultot rendbe tette. Utána beóvakodott Sherlock hálószobájába, megkereste a pizsamáját és a köntösét, aztán visszasietett. Kopogott, bedugta a fejét az ajtón.

- Végeztél?

Sherlock a kádban ült, felhúzott lábát magához vonta, és határozottan libabőrösnek látszott. John lekapta a törülközőt a fogasról, és rászólt.

- Azonnal szállj ki! Kihűlt a víz?

Sherlock tudálékos arccal felelt.

- A testhőmérsékletem 40.1 ºC, ami láznak felelt meg. Tudvalevő, hogy azt hideg vízzel szokták orvosolni.

Barátja rövid haja azonnal égnek állt. A kádhoz ugrott, belemerítette a kezét a vízbe, s felszisszent.  

- Te jéghideg vízben ücsörögtél egészen idáig? – hitetlenkedett.

Sherlock erre olyan tekintettel nézett rá, hogy kis híján elkáromkodta magát. Felegyenesedett, tartotta a törülközőt.

- Azonnal szállj ki! – mondta szigorúan. – Itt van a ruhád, vedd fel, aztán irány az ágy! Nincs ellenkezés!

Sherlock szó nélkül engedelmeskedett, bár látszott rajta, nem szívesen teszi. John viszont pont ebben különbözött mindenki mástól: ő tudott hatni a férfira. Igaz, ő maga se értette, hogyan és miért? Nem hitte, hogy erre valaha is megtalálja a választ. A fejét csóválva magára hagyta a fürdőszobában. Áttúrta a gyógyszeres fiókot, mert szokás szerint abban is rendetlenség honolt. Vitamint vett elő, Sherlocknak nem árthat, ha vesz be belőle. A lázcsillapítót is a pultra ejtette, Sherlock ekkor vonult el a háta mögött.

- Semmi hegedülés! – szólt utána szórakozottan.

Ő lepődött meg a legjobban, amikor Sherlock teljes értetlenséggel megfordult.

- Honnan tudtad, hogy hegedülni akarok? Te átlagos aggyal rendelkezel, képtelen vagy következtetni.

- Kösz – morogta John savanyú fintorral. – Amúgy meg igazad van, nem tudok következtetni, de veled élek egy ideje. Nem mondom, hogy úgy ismerlek, mint a tenyeremet, de azért tudom, hogy utálod, ha azt kell tenned, amire más kér. Dacosan csak azért is az ellenkezőjét akarod tenni. Nem meglepő, ha most inkább hegedülni vonulsz ahelyett, hogy ágyba feküdj…

- Csodás! – Sherlock átszellemülten összecsapta a két kezét. Nem hatott meg olyan meggyőzően, hiszen az arca láztól volt piros, a hangja pedig fakó. – Lehet, hogy mégis képes vagy fejlődésre?

- Mars a szobádba! – John a pultra csapott, és határozottan egy értetlen gyerek apjának érezte magát.

- John… - kezdett volna Sherlock tiltakozni, barátja sötét pillantását elkapva inkább elvonult lefeküdni, Amikor John pár perccel később belépett hozzá a teával és a gyógyszerekkel, már nyakig betakarózva feküdt az ágyában.

- Ezt és ezt vedd be! – nyomta a markába a tablettákat. – Ezt pedig idd meg!

- Savanyú – közölte Sherlock, miest belekóstolt.

- A szokásos cukormennyiség van benne.

- Valószínűleg több citromot tettél bele.

John hallgatott.

- Igazam van.

- Idd meg! – sóhajtotta a férfi. – Ne légy gyerekes!

- Nem vagyok az! – vágott durcás arcot a beteg.

John csak a szemét forgatta erre a kijelentésre. Megvárta, míg a férfi megissza a teáját, aztán felállt.

- Később még benézek hozzád. Most próbálj meg aludni!

- Aludni… - morrant a férfi, és szokásos pózába kuporodott.

Amikor John félóra múlva benézett hozzá, már mélyen aludt. Mosolyogva becsukta az ajtót. Lezuhanyozott, készített magának egy szendvicset – ennyit a mai közös vacsoráról, aztán felment lefeküdni. Egy órás zavart álomképek után félrehajította a takarót, és leballagott az első emeletre. Sherlock lerúgta magáról a takarót, és láthatóan hadakozott valakivel álmában. Az érthetetlen motyogásból John egy szót sem értett. Felvette a takarót, ráterítette, majd finoman megfogta a csuklóját.

- Sherlock, sssh… Semmi baj! – Gyengéden letörölte arcáról a verítéket. Vajon kivel vitatkozik álmában? Talán jobb nem tudni. Végül az ágy szélére kuporodott, de Sherlock csak hosszas nyugtatgatás után merült mélyebb álomba. John csak ült mellette, érezte, hogy lassan ő maga is elálmosodik, mégse mozdult. A fejét a kezével támasztotta meg… olyan éjfél körül ő is elaludt. Teljes öntudatlansággal helyezkedett el barátja mellett. Hajnalban félig az ébrenlét küszöbén érzékelte, hogy valaki odabújik hozzá. Átkarolta az illetőt. Jól esett, hogy végre nem egyedül alszik, hanem melegség veszi körbe, s érzi egy másik emberi lény szívdobbanását, hallja halk szuszogását. Elégedetten visszaaludt.  

A reggeli csúcsidő idején Sherlock álmosan pislogott. Valami felébresztette, talán az ajtó nyílt ki? Biztos Mrs. Hudson ellenőrizte, hogy jobban van-e már. Igen, hála Johnnak. Felemelte a fejét a férfi mellkasáról, értetlenül ráncolta a homlokát. Az éjszaka folyamán összegabalyodtak. Johnra is került takaró, az ő feje a mellkasán nyugodott, és a férfi átölelte álmában. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint ébren. Nem hagyta magára, míg beteg volt, ez sokat elárult a jelleméről. Nem hiába kerültek olyan közel egymáshoz. John empatikus fickó volt, aki nem tudott elmenni mások szenvedése mellett, megértő volt, aki elnézte az ő hülyeségeit, de mindezek mellett ugyanolyan nyughatatlan, veszélynek élő figura is, mint ő maga. Olyanok voltak, mint egy érem két oldala. Különböztek, mégis tökéletesen passzoltak a másik félhez. Elégedetten visszahajtotta a fejét, és hagyta, hogy az álom ismét magába szippantsa.

John nagyot nyújtózott… volna, ha egy súly nem szegezi az ágyhoz. Riadtan felpattant a szeme, s konstatálta a látottakat: igen, Sherlockkal aludt, mert emilyen marha volt, nem ment vissza a szobájába, amíg megtehette volna. A férfi nyugodtnak, egészségesnek látszott, úgy nézett ki, használt neki a gyógyszer és a pihenés. A haja kócos volt, ettől csintalan kisfiúnak tűnt, de persze nem volt az. Legszívesebben beletúrt volna, de időben megállt a keze. Nos, valószínűleg ezért hitték olyan sokan azt, hogy ő és Sherlock egy pár. Zavartan kibontakozott a férfi öleléséből, és kiosont a szobából. A nap további részét vásárlással és sétával töltötte. Délután, amikor hazaért, Mrs. Hudson mosolyogva fogadta.

- Csodát tett, John. Ma már kutya baja.

- Újfent kísérletezik?

- A laptopot püföli megállás nélkül.

Mrs. Hudsonnak igaza volt. Sherlock épp az oldalát frissítette, amikor belépett.

- Helló!

- Kisétáltad magad? – Sherlock még csak fel sem pillantott. – Hoztál a boltból cukrot? Kifogyott a dobozból.

- Nem akarom tudni, honnan tudod, merre jártam… - sóhajtotta John, és a szatyrokat az asztalra tette a konyhában. – A cukor a felső szekrényben van, csak utána kellett volna töltened – közölte aztán. Átpillantva a nappaliba látta, hogy a férfi már nem is figyel rá. A fejét csóválva a helyére tett mindent, utántöltötte a cukortartót, és nekiállt vacsorát készíteni. Mire elkészült Sherlock is felbukkant. John meg sem lepődött, mindig ezt csinálta. Szótlanul ettek, aztán John neki akart állni elmosogatni.

- Ráér? – mondta Sherlock, és átment a nappaliba.

John kíváncsian követte.

- Igazán?

- Ülj le! – Sherlock felemelte a hegedűjét, és a vonót.

Barátja meglepetten pislogott. Úgy érezte, valami történik most, aminek nagy jelentősége van. Leült a szokásos helyére.

- Mit szeretnél hallani?

John mit sem értett a zenéhez, de szerette hallgatni Sherlock játékát. Mindig lenyűgözte a nagy szenvedély, amellyel hegedült, bár tény, hogy mindent úgy adott elő, ahogy gondolatai csapongtak.

- Valamelyik saját szerzeményedet – kérte tétován.

Sherlock néha saját művet szerzett, és John biztos volt abban, hogy bármelyik nagy zeneszerzőt lepipálta volna… Amikor meghallotta az első hangokat, ráébredt, miért viselkedik a férfi így. Épp most köszöni meg neki a tegnap estét, mert akármilyen beszédes volt egy ügy kapcsán, olyan hallgatag volt, ha érzelmekről volt szó. Hátradőlt, és hallgatta a zenét. Csodálatos volt. Megtapsolta, aztán odament hozzá, és megérintette a csuklóját.

- Szívesen.

Sherlock bólintott. Elnézést motyogva kisietett a szobából. John még pakolászott egy kicsit, majd elment zuhanyozni. Felballagott lefeküdni. Most ő is úgy vélte, adódhatna végre valami ügy, hogy ne unatkozzanak, s ne kelljen tétlenül ücsörögniük.

Kitárult az ajtó. Sherlock pizsamában, kedvenc párnájával és a takarójával érkezett. John nem akart hinni a szemének, de végül csak sóhajtott.

- Most tényleg gyerekesen viselkedsz – figyelmeztette.

- Ezek szerint nem alhatok itt? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Azt nem mondtam, de ugye tudod, hogy mindenki szerint egy pár vagyunk? A barátnőim is ezért hagytak el…

- Azért hagytak el, mert ők is tudták, hogy jobban érdekel egy gyilkossági ügy, mint egy randi.

- Ez nem igaz! – John megszokásból tiltakozott. – Az emberek…

- Nem érdekelnek… - felelte Sherlock nyugodtan, és úgy huppant le az ágyra, mintha a sajátja lenne.

John kelletlenül arrébb húzódott, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni.

- Az én ágyam kisebb – mondta.

- Tudom – takarózott be a férfi, egészen a nyakáig húzta a takarót. A feje alá tette a párnát, és elégedett arccal lecsukta a szemét. – Azért kényelmes… - jegyezte meg.

John erre nem tudott mit mondani, s mire kiagyalt valami csattanós választ, barátja már mélyen aludt. Úgy merült álomba ő maga is, hogy Sherlock alvó arcát látta maga előtt…

Vége

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.08.21. 00:02 Babu Szia! Nagyon tetszett az írásod, szépen fogalmaztál, magam előtt láttam minden pillanatát :)