Benedict elrablásának története saját elbeszélésében, melyet a Prince Trustnak írt

Ez a cikk Benedict IMDB oldalán jelent meg, de a rövidített sajtó verzió helyett jobb, ha a saját szavait olvassuk

Radiohead - How to Disappear Completely

 
Dél-Afrikába utaztam, hogy leforgassunk egy sorozatot a BBC-nek, melynek címe: Utazás a világ végére. Az egyik szabad hétvégén két barátommal elmentünk egy búvártanfolyamra a lenyűgözően szép Sodwana öbölbe. Kezdődő náthám és a kora reggeli visszautazástól való aggodalmam miatt, önző módon azt javasoltam, hogy bár megszegve egy lényeges szabályt, de vezessünk haza sötétedés után.

Amíg élek emlékezni fogok rá, hogy a “How to Disappear completely” (Hogy tűnjünk el teljesen) című számot hallgattuk a Radioheadtől. A dal közepénél jártunk, az ablak le volt húzva és kényelmesen ellazultunk  az utazásban. Ekkor kezdtek a dolgok rosszra fordulni, A jobb első gumi kidurrant és lehúzódtunk, hogy lecseréljük a kereket. (Denise Black, színésznő, Ben egyik utitársa, az interjúban azt mondja, hogy ez egy csapda volt. –Gogerk) Este 8 óra volt, vak sötét és két órányi vezetésre voltunk a szállásunktól. A főúton volt forgalom, de a szabály az, hogy soha ne állj meg még bajba jutott autósok kedvéért sem. Magunkra maradtunk.

Próbáltam lecserélni a kereket, de nem műszaki ember lévén, nem sikerült felhelyeznem a kerékkulcsot. Theo és Denise hívták az AA (autómentő) dél-afrikai megfelelőjét, de a remény, hogy kijönnek, igen csekély volt. Bár nem mondtunk semmit egymásnak, mindannyian idegesek és feszültek voltunk, Az autós emberrablásról szóló történetek még igen élénken éltek bennünk.

A bokrok árnyai közül hirtelen felfigyeltünk egy hat férfiból álló csoportra, akik felénk közeledtek. Az egész nagyon gyorsan történt. Theo nyugodtan figyelmeztetett bennünket, hogy ne nézzünk rájuk és tegyük, amit parancsolnak. Arccal a kocsi felé fordítottak bennünket, kezünket a fejünk mögött összekulcsolva. A kezükben valami fegyvernek látszó tárgy volt.

Átkutattak bennünket, fegyvert és értékeket keresve. Átkoztuk azt az ötletet, hogy készpénzzel fizettünk a búvártanfolyamért, mert így a pénztárcánkban csak bankkártyák voltak.
Visszatuszkoltak minket az autóba és emlékszem arra gondoltam, hogy le akarnak lőni bennünket az autóban és aztán levezetik az útról. Theo és Denise hátul ültek, nekem elöl az utasülésen kellett ülnöm az egyik támadó ölében, háttal a szélvédőnek, fejemet az ölembe hajtva. Rettegtem. Olyan szürreális volt. A fickó, akinek az ölében ültem, újra elkezdett átkutatni, nagyon felkavart, hogy taperál, egyenesen a szemébe néztem és ráordítottam: “Mit csinál? Mit akar? Csak vigyék a dolgainkat és ne bántsanak minket!”  Denise próbált értekezni velük, de Theo, akié az autó volt és Johannesburgban élt, mondta neki, hogy fogja be. Ő lett  a szóvivőnk.

Levezették a kocsit az útról a bokrok közé. Ahogy becsapódtunk a homokos partba, mélyebben a sötét éjszakába, a fenekem nekiütődött a hangszórónak és a Radiohead szám  üvölteni kezdett. A kocsi megállt, kiráncigáltak minket és mondták, hogy térdeljünk le kezünket a fejünkre téve. Próbáltam állni, mert éreztem, hogy hányni fogok, de ránkparancsoltak, hogy térdeljünk le és levették a cipőinket. Kivégzési pozicióban voltunk, egy kis párnával a fejünk fölött, hogy csillapítsák a lövés zaját. Letérítettek minket az útról, hogy kiraboljanak és lelőjenek bennünket, rendbehozzák az autót és elhajtsanak észrevétlenül. “Ennyi” – gondoltam.

Vártunk, de semmi nem történt. Aztán a párnát  ismét a fejünkhöz nyomták és követelték, mondjuk meg, hogy kié a telefon és a bankkártya, amit találtak nálunk,  miért nincs nálunk készpénz és drogok. Dél-afrikaiként  többnyire Theo beszélt. A dél-afrikaiak kevésbbé értékesek a bűnözők szemében, mint a britek, tehát, mikor elkezdte magyarázni, hogy Denise és én angol színészek vagyunk, akkor tulajdonképpen önzetlenül egy magassabb státuszba próbált helyezni bennünket a fogvatartóink szemében, bár akkor én attól tartottam, hogy pont ez a tény fog okot szolgáltatni a váltságdíj követeléshez.

Ekkorra az emberek lecserélték a kereket. Azt tervezték, hogy elhajtanak valahova és használják a kártyáinkat egy bankautómatánál. Nem lévén tudatában a veszélynek, amiben voltam és szédülve a hányingertől és a görcstől, újra megpróbáltam felállni. Számukra ez tisztán a pánik vagy támadási  szándék  jele volt. Parancsolták, hogy álljak fel és másszak be a csomagtartóba. Mikor  rámcsukták a tetőt, hallottam a többieket könyörögni. (Denise azt mondja az interjúban, hogy ez annak a jele, hogy Bent le akarták lőni. –Gogerk) Nem emlékszem, hogy pánikoltam volna, de bizonyára kiabáltam, mert felnyitották a tetőt. Próbáltam érvelni, hogy ez nem volt valami jó ötlet, de ismét rám csukták.

Mit fognak csinálni a többiekkel? Megölik őket, amig én be vagyok zárva? Hallottam Denise-t, amint azt mondja: “Kérem, ne öljék meg!” Jézusom, itt fognak megölni a csomagtartóban! A tető kinyilt és én nyugodtan feküdtem, klausztrofobiám volt és akkor végre volt elég levegőm, hogy lélegezzem. Bepánikolhatok és meghalhatok és akkor problémát  jelenthetek a számukra. “Holttest egy csomagtartóban, probléma, nem jó!” A tető újra rámcsukódott. Ezután egy csomó vitatkozás következett. Újra kinyílt a tető és mondták, hogy másszak ki. (Denise az interjúban azt mondja, hogy ilyen lélekjelenléte csak egy színésznek lehet.-Gogerk)
Felvittek egy kis dombra, távolabb a többiektől. Elestem és valami felhasította a fejem. Mégegyszer kérték, hogy térdeljek és megkötözték a kezeimet a cipőkből kivett cipőfűzőkkel. Hallottam, amint azt modják: “Nem fogunk bántani, de ha megmoccansz, megölünk. Feküdj a földre!” Hallottam, hogy a többieket is odahozzák és Denise nyugodtan beszél hozzám, hogy fázik és hozzám közel húzódik, hogy melegedjen. Theo csendben volt és én a legrosszabbtól tartottam, de szerencsére őt is felhozták és megkötözték. Úgy hallattszott, hogy elhajtanak az autóval és már csak egy pár gengszter maradt ott velünk. (ennél a résznél az interjúban Denise azt mondja, hogy a jobb keze születésétől fogva sérült és, ha erősen megkötözik, akkor az nagyon fáj neki, ezért a támadó nagyon lazán kötözte meg. Ennél a pontnál érezte, hogy el fogják engedni őket, mert az emberség jelét vélte felfedezni ebben a cselekedetben – Gogerk)

Az oldalamon feküdtem, a szemem becsukva, a fülem a földön. Megkövültem a dermedtségtől és a hidegtől. Éreztem a vért az arcomon és hallottam a rovarokat kaparászni körülöttem a sötétben. Az otthonomra gondoltam és arra, hogy bár közelünkben másokkal, de mégis szörnyen magányosan halunk meg. Egy lélegzőgyakorlatba kezdtem, hogy megnyugodjak, tartalékoljam az energiámat és éber maradjak.

Néha úgy tűnt, hogy az emberek elmentek és újra visszajöttek. Ez megtörtént egy párszor…és aztán semmi. Mondtuk egymásnak, hogy elmentek és kezdtük kioldozni magunkat. Eleinte alig bírtunk járni, de végül lebotorkáltunk az úthoz.

Kocsik és teherautók haladtak el mellettünk, próbáltuk megállítani őket, de ekkor már kb. 11 óra volt – kocsik és teherautók nem állnak meg senki kedvéért.

Tizenötperc reményvesztettség után, megláttunk egy jelzést és rohantunk. Egy játékbolt volt, ahol nagyon együttműködő asszonyok dolgoztak. Üdvözöltek minket és vígasztaltak, ahogy könnyek között elmeséltük a történteket. Aggódó arccal és dühösen vették tudomásul, hogy ilyesmi történt velünk az országukban. Sírtam, ahogy egy afrikai férfi keze lenyúlt, hogy leoldozza a maradék cipőfűzőt a csuklómról. Irogattam, amig vártunk a rendőrségre és a produkciós csapatra, egy instant kávét szopogattam és elszívtam egy cigarettát, ami a legjobban esett egész eddigi életemben.

Visszamentem a helyszínre. Nappal nagyon kicsinek tűnt, de még mindig ahhoz az éjszakához és hozzánk tartozott. Mikor a Radiohead dalt hallgatom, nem igazán idéződik fel a borzalom és szörnyűség. Ehelyett inkább a valóságosság érzetét kelti, még humoros is néha, a reményt, hogy túlélhetek egy ilyen apró eseményt egy hatalmas országban, megmenekülhetek és élhetek egy teljesebb életet.

Denise Black beszél a történtekről ebben a videóban
 

Gogerk fordítása, ne vidd sehova!